|
|
ELEK TIBOR
Az irodalmi siker természetrajza
(?)
A
cím után a kéziratban* kérdőjelet tettem zárójelben, amivel a témával
kapcsolatos kételyeimet akarom előre jelezni, például azt, hogy lehet-e egyáltalán
érdemben bármit is mondani róla, vagy azt, hogy úgy érzem, kritikusként, esszéistaként
ilyen ingoványos talajra még soha nem merészkedtem.
Miközben
az elmúlt évek irodalmának egyre izgalmasabb, az alkotókat, a befogadókat
(olvasókat, kritikusokat) egyaránt foglalkoztató kérdése: az irodalmi (olvasói,
szakmai) sikeresség, az ezzel hol összefüggő, hol tőle független népszerűség,
elismertség, az aktuálisan divatos kánonokba való bekerülés és az azokból való
kimaradás. Napjaink sikerorientált világában a művészetek, az irodalom sem
igen kerülheti meg a siker, illetve a sikertelenség okaival, lehetőségeivel
való szembesülést. Mintha - többek között - ez is közrejátszana az elmúlt évtized
azon tendenciáiban, amelyek az igényes szépirodalom esetében is, a prózánál például,
az olvasmányosság, az élvezetes történetalakítás, az átláthatóbb értékszerkezetek
irányába mutatnak, a líránál pedig, a játékosság, a humor, az irónia lehetőségeinek
kiaknázására, a nyelv populárisabb regisztereinek megszólaltatására törekszenek.
Talán az sem véletlen, hogy kitűnő költőink sorra térnek át a prózaírásra,
regényírásra, nagy példányszámban verseskötetet eladni ugyanis napjainkban
lehetetlen, a sikerlistákon általában egyetlen egy verseskötet sem szerepel.
Ezzel nem szeretném azt állítani, hogy anyagi haszonlesés, nem pedig belső,
alkotás-lélektani, esztétikai okok meghatározóak a műnem-váltásokban, de el tudom
képzelni, hogy ha másképp nem, tudat alatt, a korhangulat, a sikervágy is közrejátszik
benne, hiszen "olyan embert még nem láttam, aki ne örült volna annak, ha
sikere van" - mondja egy interjúban még Rakovszky Zsuzsa is, az egyik legújabb
irodalmi sikerkönyv szerzője, akiről a legkevésbé sem feltételezhetjük, hogy
a sikervágy késztetné alkotásra. A civilizációs korszakváltozás, amelyben élünk,
amelynek részesei vagyunk, többek között az elitkultúra és a tömegkultúra közötti
távolságokat is csökkenteni látszik. Úgy tűnik, korunk talán egyik legnagyobb
művészi kihívása a közönségigények és a szakmai elvárások kielégítése egyensúlyának
megtalálása, jóllehet a művészek, így az írók többsége is azt állítja (vagy
akár azt is vallja), hogy ő bizony semmiféle külsődleges elvárásnak nem akar
megfelelni, a maga útját járja.
Én is
a magam útját járom kritikusként, irodalomtörténészként, szerkesztőként, de régóta
foglalkoztat többek között az is, hogy a kortárs magyar irodalom egyes művei,
életművei miért kapják meg az őket méltán megillető elismerést (a szakmától
is, az olvasóktól is), s mások ugyanazt miért nem, milyen irodalmi, esztétikai
és milyen ezeken túli tényezők játszanak ebben szerepet? Miért és hogyan változik
a megítélés egyes alkotók esetében akár rövid idő alatt is, s másoknál miért állandó
akár hosszú évtizedeken keresztül? Egyes alkotók esetében miért korlátozott
(társadalmi rétegek, korosztályok, esztétikai iránykövetés stb. szerinti) a
siker, másoknál miért széles, mondhatni teljes(?) körű?
Mindezekre és a hozzájuk kapcsolódó további kérdésekre egyetlen értekezésben
nyilván nem lehet érvényes válaszokat találni, de kezdetben úgy véltem, legalább
az irodalmi siker természetrajza körüljárható. Ráadásul eredetileg egy
egzakt, lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal teletűzdelt, tudományos dolgozat megírására
készültem ebben a témakörben, olvasási felmérések, sikerlisták, statisztikák
stb. felhasználásával, de hamar be kellett látnom, hogy ez is azon kérdéskörök
egyike, amelyekről napestig beszélhetnénk, mégis hiányérzetünk maradna, másrészt
épp erről beszélve nem lehet, vagy pontosabban inkább nem érdemes objektivitásra,
tudományosságra törekedni.
Már
maga az irodalmi siker szószerkezet jelentése is bizonytalan, nehezen körülhatárolható,
leginkább a róla gondolkodó személy elhatározásától függ. Én a továbbiakban
azon szépirodalmi művekre és szerzőkre gondolok elsősorban ebben az összefüggésben,
akik mind a szakma, mind a szélesebb olvasói rétegek körében ismertekké,
elismertekké, olvasottakká, írás- ill. beszédtémává, azaz sikeressé válnak.
Ilyen értelemben az irodalmi siker fogalma feltételezi az irodalmi érték
(meg)létét (jóllehet korunkban az érték fogalma körül is nagyon nagy a
bizonytalanság), ugyanakkor, mivel az érték és a közönségsiker között nincs
egyenes összefüggés, megengedi, hogy vannak esztétikailag értékes, szakmailag
is sikeres alkotások, amelyek nem válnak sikerkönyvekké, s így a fenti értelemben
irodalmi sikerré, de nem terjed ki azokra a művekre sem, amelyek csak könyvsikerek,
bestsellerek, a szakma elismerését azonban nem tudják kivívni.
Az
irodalmi siker egzakt mérése, annak a határozott biztonsággal való megállapítása,
hogy mely művek és szerzők sorolhatók ide számtalan akadályba ütközik. Például,
még a szakmai körökben elért sikeresség mércéje is kétséges. Elvileg lehetne
a különféle irodalmi díjak elnyerése, de a gyakorlatban jól tudjuk, hogy ez
nem feltétlenül irányadó, hiszen legyen szó állami vagy alapítványi, illetve
magándíjakról az odaítélésükben az irodalmi, esztétikai értékek mellett (de
akár azoktól függetlenül is) általában személyes elfogultságok, baráti
kapcsolatok, különböző csoportérdekek, politikai, ideológiai és egyéb szempontok
is szerepet játszanak, akármilyen szakmai kuratórium döntsön is az adott
esetben.
Nemcsak nálunk van ez így, a legjobb példa rá az irodalmi Nobel-díjak odaítélése,
ami végre bennünket is elért. Minden jogos büszkeségünk és örömérzetünk ellenére
el kell ismernünk, hogy Kertész Imre munkásságának korábban szélesebb körökben
kellően fel nem ismert jelentősége, műveinek, azon belül a Sorstalanság című
regényének vitathatatlan írói minősége önmagában kevés lett volna, ha nincs a
német kiadó rendkívüli érdekérvényesítő ereje, a holokauszt tematika - s ki
tudja, hogy még mi minden játszott szerepet a díj odaítélésében. Vagy nézzünk
egy másik, szintén friss, erdélyi példát! Az Erdélyi Magyar Írók Ligája újonnan
alapított nagydíjának tavalyi, első jutalmazottja az a Mózes Attila, aki jó tíz
éve nem jelentkezett újabb alkotással. Mózes korábbi munkásságának írói
rangja vitathatatlan, s az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket
című, először 1990-ben megjelent regénye, amelynek új kiadására kapta a díjat,
valóban kitűnő munka, mégis gyanítom, hogy mindez önmagában kevés lett volna
a díj elnyeréséhez, mint ahogy a szintén tavaly megkapott Hollandiai Mikes
Kelemen Kör díjához is. (Merem ezt állítani úgy, hogy nálam jobban kevesen
becsülhetik Mózes Attila művészetét, talán az egyetlen magyarországi kritikus
vagyok, aki minden fontos művéről, így erről a regényéről is alapos elemzést írt
már akkor, a megjelenése után.)
S
hogy minden indokolt fenntartásunk ellenére mégis figyelembe veendő szempont
a díjak elnyerése, az legjobban szintén a Nobel-díjjal bizonyítható, mert a díjak
(legalábbis a rangosabbak) a közönségsikerhez is nagymértékben hozzájárulhatnak.
Kertész Imre művei, mint ahogy korábban nem voltak, úgy később sem váltak
volna soha a szélesebb olvasói rétegek kedvelt olvasmányaivá a Nobel-díj nélkül,
a Népszabadságban közzétett összesített 2002-es szépirodalmi
sikerlista tanúsága szerint viszont 6 kötete is bekerült az első 20 közé.
Szintén a díjak és a közönségsiker összefüggésére példa Rakovszky Zsuzsa és A
kígyó árnyéka (az év elején elnyert Magyar Irodalmi Díjjal és a Márai-díjjal),
hiszen a tavalyi összesített sikerlistán még nem szerepelt, de az elmúlt
hetekben már tartja a 6-7. helyét.
Ugyanakkor a díjak hatásának relativitását mutatja, hogy Kertész a legtöbb
rangos szakmai irodalmi és állami díjjal már korábban is rendelkezett, vagy
hogy Mózes Attila művei a két díj hatására sem igen váltak sikerkönyvekké.
Mint ahogy Szilágyi István is hiába kapta meg a Magyar Irodalmi Díjat (ha
megosztva is), rendkívüli regénye, a Hollóidő nem vált szélesebb olvasói
rétegek kedvelt olvasmányává. Mózes díja ennek ellenére arra mégis példa,
hogy az igazán értékes alkotásoknak és igazán jó íróknak a mai világban már
nagy esélyük van arra, hogy a számos különböző hátterű és odaítélésű díj
egyikét-másikát előbb vagy utóbb megkapjáks. Ez is amellett szól tehát, hogy
a rangos díj, minden fenntartásunk ellenére, mégiscsak lehet a siker, legalábbis
a szakmai egyik mutatója. A rangos díjak pedig a közönség figyelmét is
nagyobb mértékben ráirányíthatják egy-egy műre. A határon túl alkotó írók és
megjelent könyvek azonban ebben a tekintetben is külön kategóriát jelentenek,
hiszen a művek Magyarországon, ami a könyvpiac szempontjából is meghatározó,
alig-alig kaphatók, így nem is válhatnának sikerkönyvekké, a kritikusok máig
is kevésbé figyelnek rájuk, és a szerzők is nehezebben menedzselhetők.
A díjaknál
biztosabban jelezheti a szakmai sikert azonban az, ha a mérvadó irodalmi folyóiratok
kritikarovatában, a jobb heti- és napilapokban rendre és pozitív összefüggésekben
bukkan fel az adott mű, illetve szerző neve. Bár ez is csak abban az esetben
igaz, ha hitelt érdemlő szerzők valódi elemzéseiről, értékeléseiről van szó.
Ugyanis baráti kapcsolatok és csoportérdekek mentén még az irodalmi sajtó,
illetve a sajtó irodalommal foglalkozó része is manipulálható esetenként,
illetve divatosabb, korábban már bizonyított szerzők új művei láttán sokan
hajlamosak különösebb ok nélkül is lelkendezni. Valami hasonló történt például
legutóbb Esterházy Péter Javított kiadásának megjelenésekor, a befogadás első
hullámakor, igaz annál a műnél politikai, etikai szempontból, az írói bátorság
láttán még volt is ok a lelkesedésre, de ha irodalmi, esztétikai értékeit
kerestük a műnek, szerintem, már kevésbé. Ezzel nem szeretném elvitatni
egyetlen kritikustársam jogát sem arra, hogy esztétikailag is sikeresnek ítélje
a művet, a könyv recepciója épp azt mutatja, hogy a mai, irodalmi szempontból
is plurális világban, a különböző világnézetű, értékrendű, ízlésű kritikusok
szakmai értékelése természetesen nem feltétlenül mutat mindig egy irányba. Závada
Pál tavaly megjelent regénye, a Milota szintén annak a példája az én
olvasatomban, hogy az előző nagy mű és nagy siker, a Jadviga párnája
felfokozott érdeklődést kelt, befolyásolni képes mind a szakmai, mind a közönségvéleményeket,
legalábbis kezdetekben. A regény feldolgozása után azonban kiderül, hogy
annak immanens erényei ezúttal nem elegendőek a valódi irodalmi sikerhez. Jóllehet
a könyv a tavalyi év összesített sikerlistájának 8. helyén szerepel, valójában
sem a szakmai, sem a közönségsiker nem egyértelmű már. Hasonló a helyzet
Darvasi László Trapiti című meseregényével. A kitűnő író új műve iránt
már eleve érdeklődés volt, ezt a kiadó kellően ki is használta, a szerző,
mondhatni, országjárásra indult a könyv népszerűsítése érdekében, s a barátok
is igyekeztek jó hírét kelteni. A tavaszi budapesti könyvfesztiválon el is
nyerte "Az év gyermekkönyve" díjat. Miközben, ha a gyerekeinknek megpróbáljuk
felolvasni, vagy velük elolvastatni, akkor kiderül, hogy az igazi célközönség
számára nem is annyira élvezetes a mű. S bár a gyermekkönyvek sikerlistájának
a végére is felkerült már, valójában messze nem olyan népszerű és keresett,
mint Böszörményi Gyula, egyébként valóban remek Gergő és az álomfogók
című meseregénye. Hallottam is már olyan gyilkos megfogalmazást, hogy ha az
ismert író, Darvasi írta volta a Gergő és az álomfogókat, akkor bizonyára
az lett volna "Az év gyermekkönyve."
Nyilvánvaló
ugyanakkor az is, hogy a baloldali-liberális túlsúlyú napi- és hetilapokra
nagyobb befolyással bíró, a díjosztó kuratóriumok többségében többségben lévő
irodalmi táborok, ízlésirányok, kritikai iskolák képviselői jó eséllyel képesek
a szakmai sikereket is a saját értékrendjüknek megfelelően alakítani. S ha
ehhez hozzávesszük az egyre nagyobb, mondhatni, a tömegek ízlésére és
fogyasztására meghatározó hatású, szintén inkább baloldali-liberális világnézetű
elektronikus médiát (televízókat, rádiókat, internetes magazinokat), az ott
teremtett szereplési lehetőségeket is, akkor a szakmai mellett még a közönségsiker
befolyásolására is ők képesek leginkább. Nem véletlen, hogy a pályakezdő, de
az irodalmon belüli viszonyokban már némileg eligazodó generációk, sikert nem
lebecsülő tagjai az elmúlt évtizedekben rendre a divatosabb, kánonizáltabb, média,
így hatalom közelibb irodalmi irányzatokhoz, esztétikai trendekhez igyekeztek
igazodni inkább. Természetesen nem szeretném ezzel kizárni az őszinte, elvi,
szakmai igazodási kényszereket sem.
Az
irodalom világát, szemben a közélettel, szerencsére még nem pusztán ideológiai,
politikai törésvonalak tagolják, sok más szempont és érdek is hozzájárul a
megosztottságához, töredezettségéhez (nem is szólva a kicsinyes személyes
ellentétekről, írói féltékenységről, rivalizálásról), de a sajtón és a médián
átszűrve egyre inkább kezdenek az irodalom világán belüli viszonyok is
leegyszerűsödni, kétosztatúvá válni, vagy legalábbis úgy látszani.
Nem
lenne ízléses, ha a Népszabadságban Kukorelly Endre és köztem
lezajlott vitát idézném most (pedig nagyon jól példázná ezt), ezért nézzünk
inkább egy másik, szintén friss példát, szintén a Népszabadságból! A március
22-i számban Varga Lajos Márton terjedelmes, az elmúlt év könyvterméséről és összesített
sikerlistájáról szóló írásában (Irodalom: amilyen lenni szokott) a "jelenkori
magyar irodalom öt mértékadó kritikusa, szerkesztője" (Ágoston Zoltán,
Ferencz Győző, Kálmán C. György, Margócsy István, Reményi József Tamás) és
egy könykereskedelmi szakember, a Líra és Lant Rt. reklám- és sajtókapcsolatok
vezetője, Orosz Anett véleményét dolgozza fel. Az így kialakított kép minden
gazdagsága, sokszínűsége és tiszteletre méltó szakmaisága ellenére is csonka,
világnézeti, ideológiai, esztétikai értelemben is korlátozott, arról nem is
szólva, hogy az ún. határon túli magyar irodalmat nem létezőnek tekinti még
ma, 2003-ban is. Meggyőződésem, hogy ha öt másik, hasonló címekkel és
rangokkal rendelkező "mértékadó kritikust és szerkesztőt" kérdeztünk volna
meg, például (azért is tízet mondok) Alexa Károlyt, Bányai Jánost, Füzi Lászlót,
Görömbei Andrást, Kántor Lajost, Kis Pintér Imrét, Monostori Imrét, Olasz Sándort,
Pécsi Györgyit, Pomogáts Bélát vagy ha legalább egyikőjük-másikójuk véleményére
is kíváncsi lett volna a riport összeállítója), ha nem is alapvetően más, de
bizonyára új nevekkel és művekkel kiegészített, értékhangsúlyaiban eltérő képet
kaptunk volna. S talán akkor is, ha nem ugyanazon könyvterjesztő cég
ugyanazon szakemberének a véleményét ismerteti Varga Lajos Márton ugyanarról,
két hónapon belül immár másodszor.
Az írás
utóélete a lapon belül ugyanakkor azt is jól példázza, hogy még az egymáshoz
közelebb álló világnézeti táborok és ízlésirányok esetében is személyfüggők
is lehetnek az ízlések és pofonok. A cikk megjelenése után ugyanis Radnóti Sándor
felháborodottan szóvá tette, hogyan hagyhatták ki az összképből Kántor Pétert
és a Lóstafétát - amit az elmúlt év egyik legfontosabb és legszebb
verseskötetének nevez - miközben a cikk bevezetője tíz verseskötetet is említ,
mint amik "a legjobbnak bizonyultak". "Kérdezhetnénk azt is, mik is e
bizonyulás ismérvei" - teszi hozzá aztán. S valóban ez a nagy kérdés, de Margócsy
István is erre utal válaszában: "Biztos, hogy szükség lenne ekkora összhangra,
akár csak egy szerzőt illetően is, irodalmi, azaz ízlésbeli kérdéseket illetően?
Ha nincs ilyen összhang, biztos, hogy a más véleményen lévőnek nincs igaza?"
Csakhogy nem mindegy, hogy ki, hol, milyen kontextusban és hányszor tudja
elmondani a véleményét, az értékítéletét, különösen nem a siker, a közönségre
való hatásgyakorlás szempontjából.
S
ezzel el is érkeztünk az irodalmi siker általam tételezett másik összetevőjének,
a közönségsikernek a problémájához. Ennek egyetlen mércéje pillanatnyilag az
eladási statisztikák és a sikerlisták lehetnének. Az elmúlt évek szépirodalmi
sikerlistáit végigkövetve azonban megállapítható, hogy a szakma által is
megbecsült, elismert kortárs magyar szépirodalmi művek csak kivételes
esetekben haladják meg a 15 ezres példányszámot, ami a sikerlistára felkerülés
feltétele. Miközben olyan típusú irodalmi lektűrök, mint Rácz Zsuzsa Állítsátok
meg Terézanyut! vagy Sáringer Károly Nőt akarok! Válasz Terézanyunak
című munkája rendre felkerülnek, nem is szólva ezúttal a hasonló külföldi példákról.
Szintén előkelő pozíciókat szerezhetnek a listákon olyan közismert és közkedvelt
médiaszemélyiség, mint Vámos Miklós olvasmányos művei. Vámos meg van győződve
ugyanakkor arról, hogy a szakma azért nem foglalkozik vele, azért nem becsüli
kellően műveit, mert irigyli a televíziós műsorai révén elért közönségsikerét,
népszerűségét. Nem zárom ki egyeseknél ennek a lehetőségét sem, de inkább arról
lehet szó, hogy művei - így például az eddigi legnagyobb sikere, az Apák könyve
is -, minden szimpatikus és közönségbarát vonásaik ellenére, irodalmi, esztétikai
szempontból több sebből véreznek, s ezt a kritikusok hol megírják, hol nem,
de így a szakmai siker elmaradása érthető.
A
sikerlisták alapján mérni a közönségsikert azonban több szempontból is kérdéses.
Egyrészt, mint korábban utaltam rá, a lista nem tesz különbséget a műnemek között,
manapság pedig verseskönyv a tizenötezres példányszámot a legritkább esetben
képes csak elérni. Például az utóbbi évek egyik legsikeresebb költői pályakazdése,
Varró Dániel Bögre azúr című kötete, ami ötezer fölötti példányszámot
is elért, vajon nem tekinthető-e irodalmi sikernek? A legegyértelműbben igen,
hiszen mind a szakma, mind az olvasóközönség körében egyöntetű volt a siker.
Ezt mutatja az első kötetnél szokatlan ötezres példányszám is, de ez nyilván
nem mérhető össze a Sorstalanság vagy az Állítsátok meg Terézanyut! példányszámával.
Másrészt a sikerlisták, tudomásom szerint, nem auditált adatok alapján készülnek,
hanem csak, úgymond, bemondásra. Anélkül, hogy bármiféle rosszindulatot,
sanda szándékot feltételezne az ember a könyvterjesztő cégekről, illetve például
a Népszabadságban kéthetente közölt sikerlistához adatokat szolgáltató,
a piacot meghatározó Libri Kft., Líra és Lant RT., Magyar Könyvklub Rt., a Pécsi
Direkt Kft. munkatársairól, ellenőrizetlen, ellenőrizhetetlen adatokra
hagyatkozni kérdéses, hiszen a terjesztő cégek mögött részben könyvkiadók is állnak,
és mégiscsak tíz és százmilliókban mérhető üzleti érdekekről lehet szó,
hiszen a sikerlisták orientálhatnak, azaz képesek visszahatni is a közönségsikerre.
Sokan nehezen tudják például elképzelni, hogy a Sorstalanságon túl
Kertész Imrének még öt más könyve is akkora példányszámban fogyott volna,
hogy felkerülhetett a sikerlistákra, jóllehet hallhattunk olyan híreket is,
hogy minden Kertész előnevű szerző könyvei iránt megnőtt az érdeklődés.
Ha az
irodalmi siker általam tételezett fogalmának összetevőit (az egyébként, láthattuk,
nehezen mérhető szakmai- és közönségsikert) szigorúan vesszük, akkor az elmúlt
évekből az említett Varró Dániel verskötet mellett gyakorlatilag nem marad más,
amire érvényesíthetjük, csak Závada Pál Jadviga párnája és Esterházy Péter
Harmonia Caelestis című regénye és legújabban a már említett Rakovszky
Zsuzsa regény, A kígyó árnyéka. De ennek a megállapításához is kell, a
vitathatatlan, objektív tényeken túl, az én szubjektív értékítéletem is.
Ugyanis el tudok képzelni olyan kritikust, aki más műveket is idesorolna (akár
a fenti kritériumok alapján is), vagy a saját élményei, tapasztalatai alapján
(a tényektől, például a hetven-nyolcvanezres példányszámtól függetlenül), az
említetteket épp nem.
Mindezek után sejthető már talán, hogy tőlem sem fogják megtudni, mi is az
irodalmi siker receptje. Egyrészt, mert az konkrét műelemzéseket is igényelne,
de azok sem feltétlenül szolgálnának általános érvényű tanulságokkal, hiszen
minden mű más, ami az egyikben bejön, a másikban, épp a másság miatt, már nem
feltétlenül (lásd ismét a Jadviga párnája és a Milota fogadtatásának
különbségét). Minden alkotásnak más a maga belső szervezettsége, elemeinek, különböző
összetevőinek aránya, rendje. Másrészt olyan, a mű világán kívüli tényezőket
kellene ismét számba vennem, amelyekre részben már utaltam, illetve amelyek
esetlegesek, véletlenszerűek, szerencsésnek mondhatók, mint például Grecsó
Krisztián Pletykaanyu című novelláskötetét médiaeseménnyé avató néhány
szegvári lakos perrel fenyegetőzése, amire, természetesen, már tudatos kiadói
munka is ráépült aztán. S hogy a Bródy-díj (melynek odaítélése az előző években
eléggé meghökkentette a szakmai köröket is) elnyeréséhez a kötet saját erényein
túl a sok médiaszereplés vagy a kiadó további érdekérvényesítő ereje járult-e
hozzá jobban, azt már nehéz lenne megmondani.
S végül
olyan, szintén a mű világán kívüli tényezőket is számba kellene vennem,
amelyek közismertek, lassan már közhelyesek. Például, hogy a könyvalakban
megjelent irodalmi alkotás a piaci forgalomba kerülve napjainkban már éppolyan
árucikké válik, mint bármely más piaci termék. Az eredményes, sikeres forgalmazásának
a jó, a kiváló minőség így csak alapfeltétele, megfelelő promóció, reklám,
marketing tevékenység nélkül nem sok esélye van keresett árucikké válni.
Ennek biztosítására azonban csak kevés magyar kiadó képes még (részben azért
nem, mert nem ismeri fel a műben rejlő siker lehetőségét, például így járt
Kiss Ottó Csillagszedő Márió című, a svéd gyerekverseknél jobb, magyar
gyerekhangra írt verseket tartalmazó, Az év könyve díjat elnyert kötete a
nagy múltú kiadójával), de a kitűnő magyar művek szerzői sem mind alkalmasak
arra, hogy árujukkal sajtóban, tévében, rádióban, közönségtalálkozókon »házaljanak«."
Vagy, mert alkatilag képtelenek rá, vagy, mert nem ismerik fel, vagy el
mindennek szükségességét, azaz elvileg nem értenek vele egyet. Civilizációs
korszakváltozás ide, piaci és közönségigények oda, továbbra is azt vallják,
hogy az igazi művészetnek nem a közönség minél szélesebb rétegeinek megnyerése
a célja, feladta, az író szerepe pedig addig terjed, amíg megírja a művét. Sőt,
az is lehet, hogy Székely Jánossal értenek egyet - hogy végül egy erdélyi
klasszikust is ide idézzek -, aki úgy tartotta: minden siker korrumpál.
* Előadásszöveg,
amely 2003. május 9-én Kolozsvárott a Szabédi-napokon Az egyetemes magyar irodalom
nyilvánossága című konferencián hangzott el.
|
|