|
|
WEHNER TIBOR
A kőből kibontott szellem
A nyolcvan esztendős Nagy Sándor
szobrászművész kiállítása
Öt
esztendővel ezelőtt, a Nagy Sándor szobrászművész hetvenötödik születésnapja
alkalmából rendezett Vigadó Galéria-beli tárlat kapcsán állapíthattuk meg,
hogy e művész "lélekben és szemléletben az egyik legfiatalabb és legmodernebb
magyar szobrász. Mert folytonosan megújuló, mert kiapadhatatlanul leleményes,
és mert új barbár szépségekkel ajándékozza meg befogadóit." A 2003. májusi-júniusi
hetekben a budapesti Csepel Galéria termeiben és kertjében rendezett kiállítás
- amelynek aktualitását a művész nyolcvanadik születésnapja adta, vagy még
inkább a nyolcvanadik születésnapjáig ívelő időben folyamatosan, töretlenül végzett,
több mint öt évtizedet felölelő alkotómunka - megerősítette az öt évvel ezelőtt
megfogalmazott megállapításokat. Műveinek körében azt konstatálhattuk, hogy a
Nagy Sándor művészetét oly karakteresen jellemző friss szemlélet, a modernség,
az új, barbár szépségek megteremtésének titka a tradíció tiszteletében és a
megújító szándékok és kezdeményezések erőteljességében, e két, egymással
ellentétes tényező együttes, egyidejű jelenlétében, egyensúlyában van. Az
ellentétek egyensúlyának jelentőségét nyomatékosítja, hogy talán egyetlen művészeti
ágazatban sem zajlottak le olyan gyökeresen újat hozó, radikális változások a
20. században, mint a szobrászatban: a talált tárgy, az assemblage, az
objekt, a mobil, az installáció, a térberendezés még hagyományosan az
anyaggal és a térrel, a tömegekkel és formákkal, a tér szervezésével és a tér
berendezésével, vagyis valamifajta tárgyiasítással, objektivizációval operált,
de ma már minden behelyettesíthető, az anyagot, a formát, a technikát jelző
gondolat is lehet szobor, a koncepció gondolati megtestesítése is jelenthet
szoborművet. És ebben a kavalkádszerű plasztikai és antiplasztikai tárgy-,
pszeudotárgy és virtuális tárgy-áradásban Nagy Sándor évtizedek óta, makacs következetességgel
követ farag. Követ és csakis követ - kivételesen, egy-egy kerek születésnap
alkalmából, esetleg egy-egy nagyobb farönköt is -, az archaikus idolok és a görög
klasszikus ideálok igézetében, a reneszánsz mesterek fantasztikus mesterségbeli
tudásával, megtartva a szobrászat évezredes figuraközpontúságát, és mégsem
unalmasan, és mégsem másolva-reprodukálva: a második évezred utolsó, a
harmadik évezred első évtizedeinek hallatlanul korszerű, hiteles, oly
sokatmondó műveit állítva elénk.
A múlt
század ötvenes éveiben induló pálya állomásaira visszatekintve természetesen
regisztrálhatók megrendelésre készült, monumentális kompozíciók is - portrék,
emlékművek, díszítő jellegű alkotások, térbe állított plasztikák és domborművek
az 1955-ös megyaszói Háborús emlékműtől az 1975-ös nyíregyházi Örökváltság-emlékoszlopon
át a 2000-es ibrányi Nagyanyáig -, de az életmű legfontosabb műegyüttesének
alkotóelemeivé azok a kő-kisplasztikák, középméretű kőszobrok emelkedtek,
amelyeket a művész a szuverén szobrászi programja szellemében, belső művészi
megrendelésre készített. Nem nehéz megtalálni a szobrászati hagyományban e
plasztika európai, kárpát-medencei helyét: abban a körben, ott, ahol szellemi
mestere, Medgyessy Ferenc erőteljes, plebejus ihletettségű, nyersen
harmonikus formaadású szobrászata kiteljesedett. Ebből eredően Nagy Sándor
kizárólagos szobrászati médiuma az emberi alak: az álló, az ülő, a fekvő, a néha
összekuporodó férfi és női test. Az alakok idolszerűek, sohasem egyénítettek:
a testek zártak, súlyosak és már-már a nyerseség határait fenyegetőn
rusztikusak, minden részletezést kerülők: csak néhány, a felületbe karcolt
jelzésszerű vonal, egy-egy szelíd domborulat vagy bevágás, anyaghangsúly vagy
tömeghiány jelzi a testtájékokat. A megbontatlan kemény kő, a mészkő, a gránit,
a bazalt, az andezit, a márvány áttöretlen anyaga, a tömegek váltakozása, a tömegkapcsolások
által élesztett ritmus, az elvékonyodások és a kiterjedések ütemjátéka, az
inkább lapszerűvé nyújtott, mint testesedő forma az általánosítások, az
egyediségektől való elvonatkoztatások auráját vonja a művek köré, amely a
szobor-téma állandósága, az ismétlődő alak-forma ellenére hallatlanul változatos
és sokszínű plasztikai világot tár fel. Megmagyarázhatatlan, de a Nagy Sándor-idol
különböző egyéniségek, jellemek, magatartásmódok, életérzések megszemélyesítője,
megtestesítője. A korszak esendő és méltóságteljes, bátor és gyáva, aktív és
passzív, győztes és vesztes, fenséges és megtaposott, feltárulkozó és bezárkózó
hőse áll előttünk, s ezen finom jelzésekkel jellemzett, jelentésekkel átlényegített
figurák által egyúttal a jelenkor valósága, lényege bomlik ki. Metaforikus
jelentőségű és értelmű is lehet Nagy Sándor szobrainak szépséges durvasága, töredezettsége,
esetenkénti kimunká- latlansága, vagy alig-megmunkáltsága: tanúi lehetünk a
formátlanságból formálódó forma fájdalmas megszületésének, a durvaságok és
nyerseségek által hordozott szépségek felcsillanásának.
Fenségesség,
méltóság, őserő, tragikum, fájdalom, nyerseség, torzó - talán e jelzők és
fogalmak, és az e jelzők és fogalmak hordozta tartalmak jellemzik
legpontosabban, sűrítik a Nagy Sándor kőszobrai által megragadott mű-világot.
Egy beszélgetésben így vallott alkotómódszeréről a Mester: "A kőből kibontani
az embert mennél teljesebben, mennél sokrétűbben. Mindig ez vonzott.
Kezdetben bronzzal is dolgoztam, de a kőben teljesebben tudom kifejezni a
mondanivalómat. És a kő sohasem ismétlődik, mindig más. Millió éveket zár magába,
és én kibontom a szellemet belőle." A szellemet a kőből kibontó Nagy Sándor
keze - a példaadó mester, Brancusi hitvallásának értelmében - munka közben
gondolkozik, és önkéntelenül is követi az anyag gondolatait. Gondolkozó kéz és
gondolatokat rejtő anyag találkozása: van-e más kritériuma még ezen kívül a
remekművek megszületésének?
|
|