A vers foganása

Interjú Tábor Ádámmal

- Karinthynak van egy írása Találkozás egy fiatalemberrel címmel. Erdély Miklós is csinált egy hasonló fotókonceptet. Ha te találkoznál a húszéves Tábor Ádámmal, ő is kritikusan szemlélne téged?

- Csodálkozna azon, hogy egyszerre ugyanolyan vagyok, mint ő és mégis gyökeresen más. Ugyanolyan vagyok, beleértve a hülyeségeket is, meg az abszolút, a végtelen szabadság utáni sóvárgást és annak a megélését, hogy ez mindig korlátokba ütközik. A különbség az, hogy ezek a korlátok mások. Például a társadalmi korlátok akkor politikai, cenruzális korlátok voltak. Most viszont éppen a társadalmi státuszom korlátoz: a kötelezettségeim, amelyeknek eleget kell tennem.

- Az, hogy egy diktatúrában éltél, nem jelentett-e paradox módon egyfajta egzisztenciális felszabadultságot?

- De igen. Habár a verseimet alig publikálták és beszélgetés közben az utcán folyton hátra-, a kávéházban körbenézegettünk, valóban szabadságélményt adott a permanens szabadságharc. De nem mindent a politikum diktált, a legfontosabb dolgokban - szerelem, barátság, költészet - nem volt jelen ez a korlátozó erő.

- És ha mint költő az elmúlt harminc évvel folyamatában szembesülsz?

- Inkább negyvennel, és három korszakra osztom. Az első, hétéves periódust a - csak később, '82-ben, 35 évesen kiadott - Dánia reprezentálja. Ez egybeesett a biológiai növekedés időszakával, amíg az ember egyértelműen felfele megy. 1970-ben jött egy nagy váltás. Megkaptam Weörestől az általa szétosztott Kossuth-díj tizedét, amiből kimentem Párizsba. Bereményit, Ajtony Árpádot, Isztrayt és Lajtai Pétert összehoztam Bálint Pistiékkel és Halászékkal. Ezzel egyszercsak belecsöppentem az underground közepébe: Erdély, Szentjóby, Molnár Gergely, Halász Péterék, Hajas Tibor, akit speciel gyerekkorom óta ismertem, mivel egy iskolába jártunk. Az ő példájuk tudatosította bennem a szellemi provokáció követelményét - úgy írni, hogy arra kénytelenek legyenek reagálni az emberek, ha másképp nem, akkor dühödt elutasítással - és azt, hogy tudatosan állandóan friss szempontokat vonjak be az írásba. Ami talán megkülönböztetett a többiektől, hogy én elsősorban mindig megmaradtam költőnek.

Erre a hatásra abszolút fogékony voltam, mivel hasonló, anti-komformista és avantgard légkörben nőttem fel. Apám, Tábor Béla gondolkodó és anyám, Mándy Stefánia költő és műtörténész, a szentendrei festők elemzője és barátja. A másik döntő faktor éppen abba a spekulatív gondolkodói hagyományba való bekapcsolódás volt, amit Szabó Lajos és apám közvetített. Nemcsak az volt a fontos, amit tőlük tanultam, hanem az a gondolati munka is - Platón, skolasztikusok, Nietzsche olvasása, illetve egy személyes, teoretikus naplóírási szisztéma kialakítása - ami ahhoz kellett, hogy megértsem őket és magamat.

Ezek határozták meg a második hétéves, avantgard korszakomat. 1970 és '73 közé esik - egyébként nagyrészt máig kiadatlan - neoavantgardista periódusom, ironikus, elliptikus, nyelvi humorral és szófacsarokkal teli versekkel. '74-78 között viszont már a spekuláló dominált, alig írtam hagyományos verset. Ez az anyag már benne van a 20 évet átfogó, 1994-es A káprázat kertjében.

- Miért tekinted ezt a két különbözőnek tűnő periódust egynek?

- Azért, mert az egész egy egyértelmű, tudatos szakítást jelentett a hagyományos költői attitűddel. És a spekulatív szövegversekben is megőriztem az avantgard manifesztum-stílusát.

- Ezek szerint a harmadik periódusod a leghosszabb.

- Így van. Több mint három évtizede tart. Visszatértem a legelső korszakhoz, a hagyományos, ihletből születő, többnyire kötött formájú versekhez, de egy éles korrekcióval. Akármilyen játékosak is a verseim, mindig szigorúan strukturáltak, be van építve egy distancia a spontán alkotói mozdulattal szemben. Gyakran nem emocionális, hanem gondolati élmény váltja ki őket. Ahogy a most megjelent Hajóház című kötetemben írom: a régi verseim a zene szelleméből, az újabbak a szellem zenéjéből születtek.

- Tudsz mondani egy példát kifejezetten gondolati élményből született versre?

- Igen, például A vers foganása ilyen. Surányi Lászlóval beszélgettünk a Petőfi téren, én kicsit részeg voltam. Otthon elkezdtem leírni a beszélgetés dogmapontjait és az első mondatnál kiderült, hogy ez egy vers első sora.

Nem jó a gondolatnak egyedül lenni. Megnevez mindenféle állatot. De egyik se lesz társa csak a tárgya. Ki bocsát mély álmot a gondolatra? Ki alkot egy csontjából életet? De teherbe ejtve képzelt képedet hajnalodva elhagyja a házat.

- Mennyiben befolyásolta költői létedet az, hogy egy szellemi hagyományban élsz és gondolkodsz?

- He nem lettem volna folyamatos gondolati tréningben, szerintem az első periódus után kiégtem volna. A költészet ugyanis az ifjúság szellemi kifejezésformája. A nagy lírikusok többnyire fiatalon csinálták meg az életművüket, mint Csokonai, Rimbaud, Petőfi, József Attila. Ha nem haltak meg, átváltottak másra, ami keretet ad: Blake prófétikus eposzokat írt, Eliot drámát és kritikát, Ezra Pound kitalálta a Cantóit, amivel elvolt jó soká.

- Ezek szerint a költészetben van valami méreg? És miért óvott meg a megmérgeződéstől a szellemi tréning?

- Annyiban óv meg, amennyiben a szellemet komolyan veszem és nem valami semleges logikai műveletnek, játéknak fogom fel.

Azért azzal nem dicsekednék, hogy nem mérgeződtem meg, úgy érzem, nagyon is át vagyok itatva a költészetben levő méreggel. Ahogy a Bódler-ódában írtam, a költő a Daimón mérnöke - József Attila szerint a léleké. A daimóni, ahogy Kierkegaard mondja, a zárkózott, összeragasztja a szájat, a létezés sötét oldala. Ebből elég sokat szívtam be: éjszakázás, alkohol, szerelem - ami lelkileg is, nemcsak testileg jellegzetes éjszakai műfaj. Ezek persze egyszerre mérgezők és felszabadítóak, és maga a feszültség is, az az állapot, amikor az ember képes írni, egyszerre nagyon feldobó és fárasztó. Tehát nem mondanám, hogy nem mérgeződtem meg, csak azt, hogy tudatosan és folyamatosan ellenmérgeztem magamat. Ez nem az én találmányom, minden költő, még az első, spontán korszakában is ellenmérget szív magába, különben nem lenne lélekjelenléte az íráshoz. Tehát a költő, miközben nagyon nárcisztikus, olvas, befogad mindenfélét, odafigyel a másikra, beszélget.

- A végtelenített párbeszéd című teoretikus írásodban költészet és dialógus kapcsolatát elemzed. Az is dialógus, amikor egy új kötetet kiadsz?

- Saját magamban való dialógusra gondolsz vagy arra, hogy másokkal kerülök általa dialógusba? Ami az elsőt illeti, a régebbi verseimből nem tudok újabb verseket írni, legföljebb felfrissítenek bennem bizonyos régi formaélményeket, amik újra beépülhetnek. Újra meg lehet ütni ezt a hangot. De a publikálás nem dialógus, hanem objektiváció. Pedig csak a dialógus szabadít fel. Például ez a beszélgetés nekem sokkal produktívabb, mint az, hogy egyáltalán van a könyv - bár anélkül talán sor se került volna rá. Mit akarok elérni egy könyvvel? Persze sikert meg dicsőséget. De igazából az dob fel, ha találkozom valakivel, akinek számára egy-egy versem vagy kötetem jelent valamit, rákérdez vagy válaszol. Akkor tudok újra megmozdulni. A szellemi munka alapformájának a dialógust tartom. Sok versem, legtöbb írásom vagy naplójegyzetem dialógusok nyomán született.

- A káprázat kertje nekem azért is volt fontos, mert meglévő gócpontokat - költői érzékenység és spekulatív hagyomány - kötött össze bennem. Úgy olvastam, mint ilyen hidak kiépítésére tett kísérletet. Ezzel be is avatott egy csomó olyan témába, amitől addig távol tartottam magam, mint a történelem vagy a politika.

- Valóban ennek a két pólusnak - a költészetnek és annak az egzisztenciális-dialogikus, szellemi hagyománynak, amit Szabó Lajos és Tábor Béla képvisel - az összekötése volt a döntő számomra. Annál is inkább, mert apámtól örököltem valamit a spekulatív érzékenységből, anyámtól pedig a költői érzékenységből, tehát ez az apám és anyám közti viszony megjelenítése. Azé a találkozásé, amiből én is lettem. A káprázat kertjében alapjában erre tettem kísérletet. Még egy mozzanatot kell kiemelnem: az erósz külön hangsúlyos bekapcsolását ebbe a körbe.

- A káprázat kertjében hidakat építettél, új könyvedben, a Hajóházban pedig hajót?

- A Hajóház az elmúlt 10 év során folyóiratokban publikált verseim nagyobb felét foglalja magában. Tíz év alatt velem és körülöttem is sok változás történt. A címadó metafora azt fejezi ki, hogy a lényeg azért mégse változott: a hajóház egyszerre védett és szabad hely az állandóság és változás határán. Amikor összeállt az anyag, akkor jöttem csak rá, hogy mi mozgatott az elmúlt tíz évben: az édeni állapot elvesztésének kényszere és megőrzésének lehetősége, ennek a dialektikája. Több metszetben: a továbbélő gyerekkor és a sors metszetében, a szerelem metszetében. A harmadik ciklus tárgya a halálhoz való viszony és annak ellensúlya, a Szó, illetve az emlékezés, dialógus a halottaimmal. Az utolsóé pedig a Kert mint a legotthonosabb hely. A Kert metaforájával kerülök aztán vissza az édeni állapot rekonstrukciós lehetőségéhez.

- Ha a nyelvben meg tudnánk jeleníteni az Édent a teljes súlyával, akkor ott lennénk.

- Igen, de miután a gravitáció foglyai is vagyunk, annyiban sikerül ez a rekonstrukció, amennyiben a költői nyelvbe be tudom vonni a daimónit, és a dialógus személyes terében munkára tudom fogni.