|
SÁFRÁNY ATTILA
Lemúriában jártam
Nettitia K. Froese [Fekete J.
József]:
Lemúriában nem múlik az idő
A
minap Lemúriában jártam. A Csomolungma csúcsán lévő Négykarmú Sárkány Pagodájában,
annak is a negyedik szintjén, melynek nyugati fala ablak az emlékezet idilli
világába. Itt írja 26666 napos bölcselkedő magányában a már-már öszülő szakállú
bölcs, Abi al-Maarri a posztalkímia alapművét, a világegyetem összes kultúrájának
minden elemét elegyítő könyvét, az Efezusi betűket. A folyamatosan íródó,
szerintem 26666 oldalas könyv, a 73 év minden egyes napján az elmélkedő bölcselet
egy üres lapjával gazdagodik, sőt 73 évvel ezelőtt, a világraszóló mű elkezdésekor
nemzett gyermeteg, kíváncsiskodó fia, Ibn al-Mukaffa Mahfúz unszolására, vagy
csak untató válaszéhségének kielégítésére, 26666 nap után, már minden bölcsesség
kezdő sorait is papírra vetette Abi al-Maarri, a nagy tudás birtokosa: "Amelyik
ember gondolkodik, az játszik is." Igazi, (poszt)modern posztalkímikushoz illő
zengzetes szavak ezek: mindennek summázata, az érces komolyság végtelenül súlyos
gondolata lám a gyermeki szellem könnyed időtöltéséről, a játékról szól. A
gyermeket aggá, az alkímikust posztal- kímikussá tevő játékról: az énen belüli
ének párbeszédének halálosan komoly játékáról. Az ezen túl való játékos továbblépés
már csak a halállal folytatott diskurzus lehetne. Abi al-Maarri a szelíd
mosollyal megszólaltatható örök titok faggatásáig, a kérdezés végső határáig
is eljutva mondja: "A halál a legvégső válasz az élet által felvetett kérdésekre."
Feltámadás nincs: ami volt, az mind elmúlik, mintha soha nem is létezett
volna. Hogyan lehetnének hát az idő (a folyamatosság) illúzióját fenntartó
betűk a minden tudást összegző nagy műben, az Efezusi betűk-ben?
Az
oktondi fiúcskának, Mahfúznak ez a diszkontinuitásról szóló bölcsesség
nehezen érthető. A betűvetés nélküli írás tudományát nap mint nap serényen
gyakorló, de a szavak nélküli beszédben, az elmélyült hallgatásban kíváncsiskodó
fia buta kérdései miatt folyton-folyvást megzavart bölcs, Abi al-Maarri csupán
atyai tekintélye erejével tudta elfogadtatni vele, hogy egyedül a jelen
pillanatai léteznek, melyek között semmiféle kapcsolat nem létezik. Miként a
keresztény bölcs, Ágoston kifejtette: az idő jelen a múltban, jelen a
jelenben és jelen a jövőben. Ám Abi al-Maarri ezen alkímikusok által jól
ismert gondolathoz humei okfejtéssel még hozzáteszi, hogy nem áll fenn kauzális
kapcsolat két egymást követő pillanat között. Az ostobaság a nyulat üldöző
kutyát látva azt hiheti, hogy a nyúl a kutya előidézője, vagyis a nyúl az ok,
a kutya az okozat, mint ahogy az időt tételező gondolkodás ostobasága is úgy
véli, hogy az előbbi pillanat az őt követőnek az előidézője.
Ketten élnek a gondolkodásnak, az éntudatnak a házában: Abi al-Maarri és Mahfúz,
az apa és a fia, az agg és a gyermek, a tanító és a tanítvány. Ez a világ
legmagasabb pontján lévő otthon, a Négykarmú Sárkány Pagodájának négyszintű épülete,
szerintem, Jung éntotalitást jelképező mandalája. A két lakó úgy tűnik funkciói
szerint világosan elkülönített viszonyrendszerben él egymás mellett, s így
kettőjük összege adja a énlátszat egészének a megjelenülését: a gyermekaggságot.
A női ölet nem ismerő gyermek, Mahfúz, még csak kétszer hetvenhárom évet megélt,
reszketeg lábú öregember, míg idős atyja, Abi al-Maarri a gasztronómiai és az
egyéb, köztük a nők íze ajándékozta élvezeteknek hódoló véngyermek. A maguk módján
tehát mindketten gyermekaggok ők, épp ahogy az énbeli énekben is egybefolynak
a tulajdonságok, s így a különböző részéneket egyedül az általuk szabadon
elfogadott szerepkör szerint lehet azonosítani. Mahfúzból így lesz gyermek,
tanítvány és fiú, Abi al-Maarriból agg, tanító és apa. Magyarán az ő időt
megelőző szabad döntésük arról szólt, hogy eljátszák ezen ellentétes, egymást
kiegészítő szerepeket. Mert aki gondolkodik, s ez az én (cogito, ergo sum),
az játszik is!
Az én
viszont egyetlenegy, hiszen életében az ember mindössze egyetlen könyvet írhat,
ezért az elvállalt szerepben mindkettő tulajdonságai egybefolynak: oktalannak
látszó kérdéseivel és bátortalan ellenvetéseivel Mahfúz oktatja tanítóját,
miközben Abi al-Maarrit a kételkedés gyermeki félelmei gyötrik, amit a
mesteri póz dühkitöréseivel próbál leplezni. Mahfúz az, aki tudja, hogy a Négykarmú
Sárkány Pagodájában nem múlik az idő, hiszen ami nincs, az nem is múlhat, s
Abi al-Maarri az, aki bár a jelen pillanat egyedüli létezését hirdeti, görcsösen
kapaszkodva a számokba, bölcselkedésre kijelölt 26666 napjával, az idő
tudattalan őre. Még az apa-fiú viszony tulajdonságai is egybefolynak, hiszen
fogadott fiát Abi al-Maarri nagy művének kezdetekor nemzette, vagyis Mahfúz
annak a kérdésföltevő ösztönzésnek a megszemélyesítője, ami a gondolkodót
gondolkodásra serkenti. Szerzői szempontból tehát a kérdező Mahfúz az apa és
Abi al Maarri, a válaszadó gondolkodás a gyermek.
Íróvá
viszont csupán a második könyv avathat. Ez a második könyv pedig egyedül a
halál könyve lehet. Az élet könyve mellé le kell tenni a halál könyvét is, s
akkor a halál ítéletet mond az élet felett, az élet pedig értelmet ad a halálnak.
Az életet élni és írónak lenni ugyanannak a dolognak a két arca. Az ember a választható
lehetőségek tárházából az életét úgy komponálja, ahogyan az író a művét, míg
a művész a művét olyannak alkotja meg, mint amilyen az élet. A két szabad
akaratú aktivitás közös vonása a kompiláció, a válogatás a lehetőségek tárházában.
Ebben különbözik a művészi teremtés az istenitől. Isten mégis egy művész,
hiszen alkot, újat hoz létre, és nem kompilál. Ezt ugyan már nem mondja ki
Abi al-Maarri, de szavaiból kikövetkeztető, hogy az igazi, alkotni tudó művész
Istenhez hasonlóan cselekszik. Lehet, hogy rossz a stílusa, mint amilyen az
Istennek Abi al-Maarri szerint, de legalább képes az új elgondolására és
megalkotására.
A háttérben
azonban van egy harmadik szereplő is, a ház ura, a nagyméltóságú Euszébiosz
Eusztathiosz, akinek örökös hivatkozási pontja Szenkuthy. Ki ez a
Szentkuthy-rajongó, háttérben létező görög nevű valaki az ének belső világában?
Okkal nem közvetlen szereplője a Négykarmú Sárkány Pagodájában történteknek. Ő
az énnek az a(z F. J. J) néven nevezett külső megnyilatkozása, amit az
emberek ismerhetnek (többé-kevésbé). Az énnek az az eljátszott szerepköre,
ami kívülről engedi láttatni magát. Mahfúz és Abi al-Maarri révén viszont
ennek az énnek a rejtett, belső oldalával találkozhatunk. Az embereknél, a
legközelebbiek kivételével, örökké rejtettek maradnak az énnek a belső
megnyilatkozásai. Művészi bátorság szükségeltetik ezek felmutatásához, s ha
ez a feltárulkozás művészi képességgel is párosul, akkor a magamutogatás
emberi szenvedélyét fényévnyire túlhaladva, a művész nemcsak megosztott önmagát
szerepeltetve alkotja meg művét, hanem művén keresztül önmagát is újból és újból
megalkotja. Ez pedig az igazi művészet, az isteni munka jellemzője. Az ilyen
munka az olvasót, a hallgatót vagy a szemlélőt is be tudja vonni az alkotás
hatáskörébe. Ebben az esetben, szerintem, vitathatatlanul erről van szó.
Lemúriában
járva szemtanúja voltam egy olyan párbeszédnek is, amit Nettittia K. Froese
nem jegyzett le. Ezzel fejezem.
"Atyám,
ugye a megírt mű nem attól jó, hogy terjedelmes? - kérdezte Mahfúz, a tudásra
éhes gyermek.
Kérdésedben
már benne van a válasz, fiam. A megírt mű, attól jó, hogy jól van megírva. S
akkor van jól megírva, ha terjedelme, a fecsegésnek hódolva, nem lépi túl az írói
szándékban tudattalanul kijelölt határokat.
Megbocsáss atyám, értetlenségemért, de akkor miért van az, hogy arról a létező
vagy nem létező irodalomról, amelyben többek között rólunk is írnak, olyan
sokan azt mondják, hogy lassan elsorvadó, haldokló irodalom? Ezek szerint nem
azért hangoztatják ezt, mert most kevesebben és kevesebbet írnak, mint azelőtt?
Abi
al-Maarri, minden bölcsesség birtokosa tűnődve simított végig már-már öszülő
szakállán. Fiam, nemesen terméketlen ölemnek gyümölcse, a halál ad választ
minden kérdésünkre, sokszor az igazgatja a tetteinket is, mert az ember képtelen
elfogadni az idő múlását, s mindent megtesz azért, hogy fenntartsa annak a látszat-létét,
amit már örökre elsodort az idő.
Ezerszer bocsánat, nagytudású atyám, de nekem úgy tűnik, hogy ezzel nem a kérdésemre
válaszoltál. Vagy úgy kell értenem ezt, hogy az ember mindig arról írja az
egyetlen könyvét, úgy beszél és úgy cselekszik, amilyen ő maga? Ha élet van
benne, akkor az életről írja az egyetlen könyvét, az életről beszél és az élet
szerint cselekszik, ha viszont megkeseredésében észrevétlenül beléköltözött a
halál, akkor a halálról írja a könyvét, mindenben a halált látja és a tettei
is a pusztulást szolgálják? S mivel csak kevesen tudnak szembenézni a halállal,
ezért úgy menekülnek tőle, hogy másokba, a tőlük idegenekbe vetítik ki azt?
Magukat ezért mutatják be életük fiatalkori, idealizált virágzásában, másokat
pedig, a tőlük idegeneket, ezért festik le a pusztulás legborúsabb színeiben?
Vagy talán arra kell gondolnom szavaid nyomán, hogy azért beszélnek másokról
a halál jelzőivel, mert képtelenek elfogadni az idő szülte változásokat, s
visszasírva régi szerepkörüket, a régi gondolkodásmódot, a régi viszonyokat,
minden erejükben azok látszat-létének a fenntartására törekszenek? Emiatt
azokról a dolgokról, melyek e régi viszonyok, gondolkodásmód és szerepkör
megváltoztatásával fenyegetnek, a halál, a pusztulás jelzőivel, vagyis
megsemmisülésük hőn óhajtott vágyával beszélnek. Vagy arra gondoltál, hogy
minden ami egyszer létrejött, az el is múlik, s ezért semmi különös sincs egy
agonizáló irodalomban? Akkor viszont nem értem, hogy miként lehet haldoklónak
tekinteni azt az irodalmat, amelyben olyan művek születnek, mint az is, amely
mi kettőnkről szól. Euszebiosz Euszthatiosz egyik barátja, a nevét már
elfelejtettem, azt állította, hogy ez az egyik legjobb alkotás, amit az utóbbi
időben olvasott. Vagy az járt a fejedben, hogy az élet könyve mellé meg kell írni
a halál könyvét is? S hogy ez a megnevezett, létező vagy nem létező
irodalomra is vonatkozik? Ha létezik, azért hogy értékelni tudjuk azt, ha nem
létezik, akkor pedig azért, hogy nemlétét megállapítsuk.
Abi
al-Maarri mélységes gondolataiban elnehezült szempillái erre hirtelen
felpattantak, s úgy nézett oktondi, kíváncsiskodó fiára, mint aki most veszi észre,
hogy ott van a közelében. A kérdően rámeredő szemből megértette, hogy valamit
válaszolnia kellene. Arra gondoltam, hogy ideje volna belekezdenem a második
könyvem megírásába - mondta. Megnyugodott mikor látta, hogy fia - vagy azért,
mert megelégedett a válasszal, vagy azért mert értelmetlennek látta a további
faggatózást - gondolataiba merült. Minden ember életében egyetlen könyvet ír,
de csak a második könyve avathatja íróvá - tette lezárásképpen hozzá Abi
al-Maari." (zEtna - Képes Ifjúság, Zenta, 2003)
|
|