Új Forrás 2003. 8.szám

BORBÁNDI GYULA

A politika vonzásában*

A katonaságból és háborúból való 1945 nyárvégi visszatérésemet követő első hetek a Budapesttel való újbóli találkozással teltek. Elmentem olyan helyekre, amelyeken diákkoromban gyakran jártam, megné- zendő, milyen állapotba kerültek és hol mi változott meg. Felkerestem a többi között volt iskolámat, a Kölcsey Gimnázuiumot, aztán az egyetemet, valamint a Regnum Marianum Damjanich utcai házát. A kápolnát már nem találtam. 1944. július 2-án egy légibomba romba döntötte. A Podmaniczky utcában, a 45. számú ház bejáratánál egy tábla: ott székel a Nemzeti Parasztpárt VI. kerületi szervezete. E ház valamikor a Magyarországi Szabadkőműves Páholyé volt. 1919 májusában, a proletárdiktatúra alatt a kommunisták betiltották a szabadkőművességet és elvették a házukat. 1920 májusában egy tiszti különítmény szállta meg, majd átadta az akkor indult ellenforradalmi szellemű MOVE-nak, a Magyar Országos Véderő Egyesületnek. Ott székelt a Frontharcos Szövetség is. Gyakran láttam egyenruhás tagjait be- és kimenni, amikor nyolc éven át mindennap elhaladtam előtte, útban az iskolába, vagy hazamenet a tanítás után. Egyetemista koromban néhányszor én is megfordultam a házban, a harmadik emeleten működött a Krisztiniák-tánciskola, közel volt a lakásunkhoz, tehát egyik-másik szombaton oda mentem össztáncra, amely nyilvános volt és belépődíj ellenében bárki felkereshette.
     A háború vége elsodorta a MOVE-t és lakóit. A ház üres lett. 1945 tavaszán, amikor az új pártok és szervezetek helyiséget kerestek, az üres házakra és lakásokra egyszerűen rátették a kezüket. E házfoglalások során a megüresedett Podmaniczky utcai MOVE-házat birtokába vette a Nemzeti Parasztpárt és ott helyezte el VI. kerületi szervezetét.
     A népi írók híveként és a népi irodalom olvasójaként erős kísértést éreztem, hogy a Nemzeti Parasztpárthoz csatlakozzam. Nemcsak azért, mert a fellendült és eleven közéletben sokan vélték úgy, hogy valahová tartozni kell és nem lehet a politikában a tétlen szemlélő szerepét játszani. Az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy politikai szemléletem és korábbi tájékozódásaim alapján a nemzeti irányultságú, de ugyanakkor szociális érzékenységű irányzatok körében lenne a helyem.
     Ilyen szervezet 1945 nyarán-őszén a Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt volt. Az előbbi mellett az szólhatott volna, hogy népszerű és erős volt, szerte az országban megbecsülés kísérte. A parasztpárt több kérdésben radikálisabb nézeteket vallott, de ugyanakkor a nemzeti kérdésben sem alkudott meg. Ennek jeleként a szovjet megszállás után az első párt volt, amely nyíltan vállalta és viselte a nemzeti színeket. Ezt rokonszenvesnek tekintettem, de erősen befolyásolt az is, hogy az általam kedvelt és nagyrabecsült népi írók csaknem kivétel nélkül a parasztpárthoz csatlakoztak. Ezt tettem én is. Úgy véltem, ha már a politikába márton magam, a helyem ott van, ahová Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Sinka István, Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Zoltán is állott. Választásomban az is megerősített, hogy amikor Bibó Istvánnak a demokrácia válságáról szóló 1945 őszi nagy hatású esszéjét olvastam, arról is értesültem, hogy a Nemzeti Parasztpárt tagja. A Podmaniczky utcai parasztpárti szervezetben írtam alá a belépési nyilatkozatomat. Soha nem bántam meg. Az akkori Független Kisgazdapártot több okból tiszteltem és becsültem, ezért lelkes híve lettem a két párt együttműködésének a parasztegység jegyében. Kár, hogy formálisan nem jött létre. A párt büszke lehetett, hogy olyan vezetői támadtak, mint Kovács Béla, Nagy Ferenc, Varga Béla, Tildy Zoltán.
     A parasztpárthoz való csatlakozásom következtében sok időmet vette igénybe a politikai tevékenység. Részt vettem a VI. kerületi szervezet működésében, eljártam az Andrássy úti központban rendezett összejövetelekre, népi írók és parasztpárti politikusok előadásaira. Ezek már szeptemberben folytak, hiszen a pártok készülődtek az október 7-i törvényhatósági választásokra. A kommunisták és a szociáldemokraták a munkásegység jegyében közös listán indultak, a biztos győzelem reménye hevítette őket és a becslések munkáspárti sikert jósoltak. A polgári pártok is bíztak abban, hogy a szerencse melléjük szegődik. A mi kis VI. kerületi szervezetünk is buzgón készülődött, habár nyilvánvaló volt, hogy a három nagy párt mellett csak szerény szerepre számíthat, akárcsak a még kisebb polgári demokraták és radikálisok.
     Választásokra nemcsak a főváros akkor tíz kerületében került sor, hanem a hozzá épült kisvárosokban és községekben is. Ebhez a munkáspártok ragaszkodtak, miután a peremvidék nagyrészt munkás és kisember választói körében sok szavazatra számítottak. E számítás nem vált be, mert nagy meglepetésre a polgári oldal győzött. Ez utóbbiba akkor a parasztpárt is beleszámítódott. Az eredmény ismertté válása után a kisgazdapárt hívei felvonulást rendeztek a belső kerületekben, és hangosan ünnepelték győzelmüket. Az új budapesti törvényhatóságnak 122 kisgazda, 51-51 szociáldemokrata, illetve kommunista, 9 polgári demokrata , 5 parasztpárti és 2 radikális tagja lett. A csalódás különösen a szociáldemokraták körében volt erős, a kudarcot a kommunistákkal kötött szövetségnek tulajdonították és
elhatározták, hogy az egy hónappal később esedékes országos választásokon már önállóan indulnak.
     Így is történt, annak ellenére, hogy a szövetséges ellenőrzőbizottság szovjet elnöke, Vorosilov marsall újból a közös listát szorgalmazta. A november 4-én rendezett nemzetgyűlési választásokon megismétlődött a budapesti eredmény. A Független Kisgazdapárt fölényes győzelmet aratott, megszerezve a szavazatok 57 százalékát. A kommunisták és szociáldemokraták egyaránt 17 százalék körüli eredményt értek el. A Nemzeti Parasztpárt majd 7 százalékot, a Polgári Demokrata Párt másfél százalékot és a Magyar Radikális Párt 0,1 százalékot kapott. Ennek alapján a nemzetgyűlésbe 245 kisgazdapárti, 70 kommunista, 69 szociáldemokrata, 23 parasztpárti és 2 polgári demokrata képviselő került. További 12 tagot a nemzetgyűlés fogadott be az ország szellemi és közéleti személyiségei közül.
     A választási kampányokat és a két szavazást még eléggé kívülről figyeltem, noha már tagja voltam a parasztpártnak és munkahelyemen, a Vallás és Közoktatási Minisztériumban is napi eszmecserék tárgya volt a politikai helyzet. Szavazni mind a két alkalommal elmentem, hiszen most választottam először. A szovjet haderő jelenléte nyugtalanítóan hatott, még ha 1945 őszén, noha előfordultak, már nem voltak napirenden szovjet katonák kilengései. Viszont elevenen élt bennünk a remény, hogy a megszállási állapotnak vége szakad, amint lezajlanak a béketárgyalások és Magyarország visszanyeri függetlenségét. Ez volt a "guggolva is kibírjuk" időszaka, az emberek kölcsönösen bíztatták egymást, tartsank ki, hiszen egyszer úgyis vége szakad a "szovjet világ"-nak és minden jóra fordul. A választások eredménye reményteljes volt. Valamivel, később, amikor már más országokban is tartottak választásokat, sokan nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy hazánkban szovjet nyomás ellenére a választók 83 százaléka nem kommunistákra, vagyis ellenük és Moszkva ellen szavazott.
     A november 4-i választások után Dálnoki Miklós Béla és kormánya lemondott, az új miniszterelnök a többségi kisgazdapárt vezetője, Tildy Zoltán lett. Kormányának összetétele azonban nem tükrözte a választási eredményeket. Jóllehet a kisgazda párt 57 százalékot kapott, a 18 tagú kormányban csak 9 tárca jutott neki, a többi kilencen az egyéb pártok osztoztak: 4-4 jutott a szociáldemokratáknak és a kommunistáknak, 1 pedig a parasztpártnak. Igazságosnak nem volt mondható ez az arány, de el kellett fogadni, mert a szovjet megszállók így akarták. A szövetséges ellenőrző bizottság nyugati tagjai, amerikaiak és angolok nem szóltak bele. Az érdekövezetek elosztása ezt megengedhetőnek tartotta. A békesség érdekében a nyugatiak is elfogadták.
     Magyarország ügyeit négypárti koalíció intézte. Ebben a kormányzati feladatok és tisztségek eloszlásától függetlenül a megszállók támogatását élvező kommunisták voltak a hangadók.
     A Nemzeti Parasztpárt gondolkodásban és politikai szándékában lassan két részre szakadt. Az egyik, amelyet Kovács Imre személyesített meg, az adottságokat ugyan figyelembe vevő, realista szemléletű, de önálló politikára törekvő és az annak hangot adó magatartást sürgetett, a másik rész, Erdei Ferenccel és Darvas Józseffel az élen a hatalmi viszonyokhoz való alkalmazkodást, a kisgazdák helyett inkább a munkáspártokkal való szóértést támogatta. A középen állt Veres Péter, centrista felfogással, a két szárny között egyeztetve és a jövőt illetően eléggé lemondóan viselkedve. Az volt a felfogása, hogy a sorsot tudomásul kell venni, mégha fájdalmas is. Arra hivatkozott, hogy a magyar nép elviselte a százötven éves török igát, el fogja viselni a szovjetet is. Kovács Imre autonomista felfogását a párt fővárosi tagjai, a vidéki értelmiségiek és többen a parasztképviselők közül osztották. A kommunistákkal együttműködő Erdeiéket az agrárszocialista hagyományokat ápoló parasztok és a népi kollégisták támogatták. Veres Péter hívei mind a két csoportból rekrutálódtak. Egyezségre a két nagy tábor sohasem jutott, legfeljebb az 56-os forradalom napjaiban, amikor a kommunistákkal való együttműködés politikája teljes mértékben hitelét vesztette és annak támogatói be kellett lássák tévedésüket. Ez a folyamat többé-kevésbé a többi koalíciós pártban is lezajlott. A kisgazdapártban és a szociáldemokrata pártban hasonló módon különültek el egymástól azok, akik hajlottak a kommunistáknak alávetni magukat és azok, akik ragaszkodtak pártjuk önállóságához. A frontok 1945 végén még nem alakultak ki véglegesen, de körvonalaik már látszódtak.
     A negyvenötös választások után személyes életem úgy alakult, hogy nagyobb figyelemmel kísérhettem a politikai eseményeket és kenyérkereső foglalkozásom is megengedte, hogy szabad időm egy részét közügyekre fordítsam. Mind több időt töltöttem a VI. kerületi parasztpárti szervezetben, sőt baráti köröm is tágult azokkal, akiket ott ismertem meg.
     Heti pártnapokra, előadásolra, gyűlésekre jártam a lakásomtól két utcányira lévő Podmaniczky utca 45-ös házba. Amikor a parasztpárti Erdei után a kommunista Nagy Imre lett a belügyminiszter, a jogszerű tulajdonos, a budapesti szabadkőműves páholy visszakövetelte magának a házat. Egy idő után meg is kapta. De nem tartott igényt minden emeletre, hanem csak az elsőre, amelyen több iroda és egy nagyterem volt. A Parasztpárt megtarthatta a második emeletet, ahol ugyancsak több szoba és egy nagyobb helyiség állt rendelkezésére. Ez volt a pártnapok és egyéb ülésezések helye. A harmadik emeletet a Parasztpárt már korábban átengedte, lakbér ellenében, annak a tánciskolának, amely ott már a MOVE időkben is működött. Az érintkezés a ház három lakója között szívélyes volt. Az első emeleten "vakoltak" (vagyis üléseztek) a szabadkőművesek, a másodikon politizáltak a parasztpártiak, a harmadikon táncoltak a fiatalok. Senki sem zavarta a másikat. 1947 tavaszán a VI. kerületi Parasztpárt elköltözött egy Teréz körúti ház első emeletére. A szabadkőművesektől jó emlékekkel távoztunk, hálásak lévén nekik, hogy nem használták ki ellenünk tulajdonosi jogaikat. A ház további történetét már csak hírlapi cikkekből követhettem. Amikor az ÁVH 1950. június 12-én megszállta és egy nappal később hírül adták a szabadkőműves páholyok feloszlatását, én menekültként már több mint egy éve Svájcban éltem.
     Noha, szabad időmből sokat vett el a politikai érdeklődésem, maradt belőle másra is. Sokat olvastam, pótolandó a katonai és háborús esztendők mulasztásait, elsősorban a népi irodalom termékeit. Elkezdtem franciául tanulni, de abbahagytam, miként az orosz nyelvtanulást is, mert nehezen birkóztam meg a kiejtéssel és a cirill betűkkel. Sajnos, olasz nyelvtudásom gyengült, mert nem volt kivel beszélgessek. Angolul viszont igyekeztem, legalábbis olvasni. Eljártam később a Magyar-Amerikai Társaság könyvtárába, ahol folyóiratokat tanulmányoztam és lapokat forgattam. Viszonylag sokat ültem moziban. Több olyan filmet, főleg amerikait, láttam, amelyeket a háború alatt nem lehetett bemutatni. Annál is inkább mentem moziba, mert a Parasztpárt is kapott néhányat, amikor a pártok között szétosztották őket. Ezekbe mint parasztpárti funkcionárius ingyen járhattam. A körúti Décsibe például, amely közel volt a lakásomhoz. Operabérletet is váltottam, nem mulasztva el egyetlen előadást sem.
     Visszaemlékezve a háború végét követő egy-két esztendőre, akkori ismereteimre és lelkiállapotomra, a világ és Magyarország helyzetén tűnődve inkább reménykedő, mint borulátó voltam. Ezt arra a feltevésre alapoztam, hogy lezajlanak majd a béketárgyalások, amelyektől sok jót mint legyőzöttek ugyan nem várhattunk, de némi szerencsével talán egy kevéssé módosítani lehet majd a trianoni határokat, ott ahol a határvidéken nagy tömegben élnek magyarok. A Szovjetunió továbbra is ott ül a nyakunkon, a békefeltételek bizonyára súlyosak lesznek, de a békekötés után a történelem tanulsága szerint a megszálló csapatok elvonulnak és Magyarország függetlenné válik. Az előrelátható volt, hogy szovjet érdekkörben marad, de nem mint csatlós, hanem a térképet figyelembe vevő, a lehetőségek között mozgó és megbízható szomszéd.
     Abból a feltételezésből indultam ki, hogy ha a szovjet vezetők alapvető céljaikat nem adták is fel, Európában és a világban vezető szerepre törekszenek, megelégszenek nyugati határukon egy baráti országokból álló cordon sanitaire-rel, védőövezettel, amely biztonságot nyújthat nekik és megmentheti őket minden támadó szándéktól. Az is valószínűnek tetszett, hogy a szóban forgó baráti országok készek, saját érdekből is, egy ilyen megoldás elfogadására. 1945-46-ban több jele volt annak, hogy fennáll egy ilyen forgatókönyv lehetősége. Ilyen volt a többi között az a körülmény, hogy a megszállt országokban szabad választásokat lehetett rendezni.
     Aki később ilyesmit emlegetett, azt gyakran azzal torkolták le, hogy naiv, nem ismeri az oroszokat, engedi magát félrevezetni, mert kezdettől fogva előre látható volt, ami történt és másképpen nem is történhetett, ismerve a Szovjetunió expanzív külpolitikáját, hódító szándékait, önös érdekei követésében a leggyalázatosabb tettekre is képes természetét.
     Valóban, ez történt és a Szovjetunió politikája ezt a nézetet igazolta. De 1945-46-ban ez még nem volt annyira világos, egyértelmű, félreérthetetlen és nyilvánvaló, mint ma, vagy akárcsak 1947-től kezdődően folyamatosan. Persze, mindazok után, ami 1949-ben, 1953-ban, 1956-ban, 1968-ban végbement, bárki könnyen állíthatja, hogy mindez előre látható volt és csak a vak nem látta.
     A Nemzeti Parasztpárt vezetői közül különösen két ember felé fordult a figyelmem. Az egyik Veres Péter pártelnök, a másik Kovács Imre főtitkár volt. Mind a kettőt eléggé ismertem könyveik alapján, jóllehet 1945 előtt egyikkel és másikkal személyes kapcsolatom kimerült abban, hogy valamely előadásuk után pár szót váltottunk. Amikor a pártjuk tagja lettem, nagyrészt abból a szempontból figyeltem működésüket, összhangban van-e magatartásuk azzal a képpel, amely róluk alkotásaik alapján bennem kirajzolódott. Hamar felismertem, hogy Veres Péter sokkal könnyebben és gyorsabban hajlik komp- romisszumra, mint Kovács Imre. Előre látható volt tehát, hogy az előbbi kerülni igyekszik konfliktusokat és paraszti nyugalommal szemlél olyasmit is, amire az utóbbi azonnal hevesen és élesen reagál. Így hát nem volt véletlen, hogy Veres hamarabb volt kész a békesség kedvéért engedményeket tenni, mint Kovács, aki elveit, taktaikai megfontolásait és indulatait nem fékezte csak azért, hogy a párt kifelé az egyetértés és egység látszatát keltse. Lényeges és kibékíthetetlen elvi ellentét kettejük között nem volt, csak taktikai, annak eldöntésében, hogy mikor minek érkezett el az ideje, mi a sürgősségi és fontossági sorrend. Veres Péter másokat is megértő és más törekvéseket is integráló személyiség volt. Kovács Imre elkötelezett és megalkuvás nélküli védelmezője volt annak, amit helyesnek és kemény elutasítója annak, amit helytelennek, károsnak tekintett. Mind a ketten, ha egymástól eltérő módon is, a párt érdekét hosszú távon kívánták védelmezni és jövőjét alakítani. Szemben Erdei Ferenccel és Darvas Józseffel, akik nem láttak jövőt egy önálló és autonóm paraszti politikának, azt képviselő pártot ideiglenesnek tekintettek. Úgy vélték, a szocializmus, ráadásul annak szovjet-orosz változata elkerülhetetlen, a parasztság számára sem marad más megoldás, mint abban felolvadni.
     Ebben az alternatívában én fenntartás nélkül Kovács Imrével értettem egyet. De ez volt mondható nemcsak a VI. kerületi, de az egész budapesti szervezetről is. A különbség a két felfogás és csopor- tosulás között mind szembetűnőbbé lett, és a testületi ülések mind inkább a Kovács-Erdei ellentét jegyében folytak. Veres Pétert mind a két szárny elfogadta és kétségtelen tekintélyén kívül csak az ő kiegyenlítődésre, kölcsönös megértésre és békességre irányuló törekvése tette lehetővé, hogy a párt még jó ideig együtt maradt. A budapesti szervezet, Molnár Józseffel az élen, egyértelműen Kovács Imre mellett állott. Jellemző volt, hogy a VI. kerületi szervezetben csaknem kizárólag a Kovács-féle irány- zathoz tartozó szónokok, előadók léptek fel. Egyetlen erdeistára sem emlékszem. Ezek viszont erősen képviselve voltak a pártközpontban, különösen azután, hogy Kovács Imre után Erdei Ferenc lett a főtitkár és maradt mindvégig.
     Munkahelyemen, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a ‘45-ös választások után Keresztury Dezső irodalomtörténész lett a miniszter. Miután eldőlt ugyanis, hogy a Parasztpártnak le kell mondania a belügyminiszterségről a kommunista Nagy Imre javára, helyébe a kultusztárcát választotta. Mint az írók pártja, ahogyan gyakran nevezték, alkalmasnak látszott arra, hogy a kulturális ügyek gazdája legyen. A párt tele volt írókkal, tanárokkal, a pártvezetők egy része is az volt, de mégsem sikerült azonnal megfelelő jelöltet találni. Elhárította a felkérést Illyés Gyula és Tamási Áron is. Darvas szívesen vállalta volna, de református volt és akkor még katolikusnak kellett lennie a kultuszminiszternek. Így esett a választás Kereszturyra, akinek némi igazgatási gyakorlata is volt. A Parasztpárt nem bánta meg, hogy javasolta. Kitűnő miniszter lett belőle, az iskolák fejlesztése, újak indítása, a művelődési intézmények szaporítása és a művészeti élet fellendítése részben az ő nevéhez fűződött. Jó kapcsolatra törekedett a vallási közösségekkel. Jó benyomást keltett Mindszenty József bíborosnál is, akinél bemutatkozó látogatáson járván megértésre és rokonszenvre talált.
     Amikor a minisztériumban a pártok szervezkedni kezdtek, megalakult a parasztpárti csoport is, amelynek élére Kovács Máté államtitkár, az elnöki osztály főnöke került. Ő egyike volt azoknak a nem jogászoknak, akiket először Teleki Géza, majd Keresztury vont be a kulturális igazgatásba. Mind a kettő előszeretettel választott tanárembereket, némileg enyhítendő a jogászok túlsúlyát. Két volt gimnáziumi tanárom, Bassola Zoltán és Király Rudolf is így vált miniszteriális főtisztviselővé, a középiskolai főosztályt vezették, majd Bassola államtitkár lett. Egy-két egyetemi tanár is bekerült az igazgatásba. A parasztpárti csoportban egy időben én is kaptam kisebb funkciót. Nem voltunk sokan, 1948-ban is csak hatvanöten. Messze túlszárnyalt mindenkit a kisgazda- és a szociáldemokrata párt. A minisztérium a korabeli baloldali szóhasználatban "reakciós"-nak számított, mert az alkalmazottak túlnyomó többsége régiekből állott és ‘45 után csak kevés új emberrel bővült.
     A pártvezetés kezdetekor a legtöbben a kisgazdapárt felé tájékozódtak. A kommunista pártot csak mintegy tizenöten választották. Nem sokkal többen a szociáldemokratákat. Amikor azután megkezdődtek a B-listázások, az alkalmazottak túlnyomó többsége pártokba menekült, abban a reményben, hogy azok megvédik őket. A kisgazdák és a szociáldemokraták létszáma háromszáz fölé ugrott. A legszívesebben majd mindenki a kisgazdapártot választotta volna, de az óvatosak, abban a feltevésben, hogy biztos menedéket csak a munkáspártok kínálhatnak, azok mellé álltak. És ha már erre vitte őket a kényszer, akkor inkább a szociáldemokraták, mint a kommunisták.
     1946-ban Farkas Ferenc VI. kerületi titkár (nem tévesztendő össze a Parasztpárt ugyancsak ily nevű jelentős emberével, aki a pártvezetőségben a legfőbb gazdasági szaktekintély volt és a Veres-Kovács-Erdei trió után negyedik legfontosabb vezetőnek számított) lemondott tisztéről és helyét én vettem át. Gyakorlatom ilyesmiben ugyan nem volt, de majd az egész parasztpárti politikai garnitúra, mind felül, mind alul, nagyrészt olyan, főként értelmiségi, emberekből állott, akiknek semmilyen közéleti múltjuk nem volt. A gyakorlatot mindenki munka közben szerezte meg.
     Jómagam is hamarosan elsajátítottam azokat a vezetési és ügyekezelési ismereteket, amelyek ilyen tisztség ellátásához szükségesek voltak. Nem állíthatom, hogy különös tehetséggel rendelkeztem volna, de a rám háruló munkát a tagok megelégedésére elvégeztem és igyekeztem a vállalt feladatokat tisztességgel teljesíteni. Vezettem a kerületi pártnapokat, intézkedtem tagtársaim esetleges ügyes-bajos dolgaiban, eljártam a pártközpontban hetenként rendezett titkári értekezletekre és képviseltem a pártot a VI. kerületi Nemzeti Bizottságban. Akkoriban ez volt illetékes majd minden kerületi ügyben. Képviselve volt benne a négy koalíciós párt, valamint a polgári demokrata párt és a szakszervezet. Az üléseken a kerületi elöljáró elnökölt. Jóllehet a pártok nagysága és tekintélye nem volt azonos, a bizottsági üléseken majd minden ügyben az ésszerűség és célszerűség kerekedett felül, ami békességet és jó hangulatot teremtett. A pártok képviselői, még ha politikai kérdésekben nem vallottak is azonos nézeteket, udvariasak voltak egymással és jó kapcsolatokra törekedtek. Ami engem illetett, rossz vagy kellemetlen emlékeim nem voltak.
     Titkári működésem alatt iparkodtam nemcsak a pártnapokat érdekessé tenni, azzal, hogy neves és jó előadókat hívtam meg, hanem a VI. kerületi szervezet hírét és tekintélyét kifelé is növelni, de ezen túlmenően politikánkat megismertetni és népszerűsíteni. A terv nem valósult meg, de a nyitány megvolt. A Podmaniczky utcai ház nagytermébe hívtuk a közönséget, előadóknak pedig felkértük Veres Pétert, a kommunista Lukács Györgyöt, a híres filozófust és marxista ideológust, valamint a kisgazda- párti Vatai László filozófust, irodalomtörténészt. A téma az ország sorsa és jövője volt, de nem annyira napi politikai értelemben, hanem tágabb eszmetörténeti háttérrel és összefüggésekkel. Vatai nemigen mondott mást, mint a népi Veres Péter. Lukács viszont az előbbiekétől teljesen eltérő jövőképet és stratégiát vázolt fel. Ez nem volt meglepő, sokkal inkább az, ami a hallgatóság lelkes egyetértését váltotta ki, hogy Veres Péter igen határozottan és félreérthetetlenül állt ki a Parasztpárt nemzeti és demokrata politikája mellett, elhatárolódva azoktól az érvektől, amelyekkel Lukács a szovjet mintájú kommunizmustól való idegenkedést igyekezett semlegesíteni és enyhíteni. Nyilvánvaló volt a Veres és Lukács közötti szemléleti különbség, de az többeket meglepett, hogy a gyakran óvatos, visszafogott és konfliktust kerülő Veres Péter milyen határozottan szegült szembe egy koalíciós partner véleményével.
     Az irodalom állt az előterében annak a kulturális műsoros estnek, amelyet mint VI. kerületi titkár szerveztem. Ezt már a Podmaniczky utcából való elköltözésünk után, a Teréz körút és Aradi utca sarkán bérelt új párthelyiségünkben rendeztük. Az írók közül Veres Pétert és Tamási Áront hívtam meg. A nagytermet zsúfolásig megtöltötte a közönség. Veres elégedetten és jó hangulatban ült az első sorban, hallgatva Tamási Áron felszólalását, a szavalatokat, a zene- és énekszámokat. Verseket a Tamási javaslatára meghívott fiatal színésznő, Szép Ilonka, valamint Pataky Jenő, a Nemzeti Színház tagja mondott. Nagy sikere volt. Villon-balladákat adott elő Faludy György átköltésében. Köztük volt a Ballada a parlamenthez. Amikor a versmondó az utolsó két sorhoz ért - "Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, / az urak előtt ne fogd be a pofádat." - Veres sírva fakadt, zsebkendőt vett elő, hogy letörölje könnyeit. Akik ezt látták, nyilván meghatódva sejtették, hogy az író a maga sorsára gondolhatott, a csendőrök nyugtalanító megjelenésére, a csendőrörsre való beidézésre és a tőlük való félelemre, az előttük való feszengésre, vajon, mivel okozhatta a rendészeti hatóságok idegességét, haragját, fenyegetését, nem ritkán rovására kimondott büntetését.
     Megindító volt észlelni, hogy ez a lelkiekben erősnek és keménynek tetsző "rideg paraszt" hogyan tud elérzékenyülni, ha valaki vagy valmi egyéni és közösségi sorsának fájdalmas mozzanataira emlékezteti.
     Hadd idézzek fel még egy estet, amelyet Farkas Ferenccel együtt rendeztünk a Podmaniczky utcai ház nagytermében. Ez valamivel korábban történt. Lapjaiban és gyűlésein a szociáldemokrata párt kampányt indított a parasztpárti kultuszminiszter Keresztury Dezső ellen, mindent elkövetve menesztése érdekében. A szocialisták szerint nem volt eléggé baloldali. A Népszava vezércikkben támadta. Mi késedelem nélkül miniszterünk védelmére keltünk. Nagygyűlést hirdettünk, elítélve az ellene törő ármányt. A nagytermet megtöltötte a tiltakozó közönség, még a lépcsőházban is álltak emberek. Amikor a gyűlés végén kijöttünk a teremből, Illyés Gyula azt mondta Kereszturynak és a körülöttünk állóknak, hogy úgy érezte magát, mintha a francia forradalmi konvent ülésén lett volna.
     Ez időben, mint az imént elmondottakból kiviláglik, nagyrészt a politika foglalkoztatott és vette igénybe az erőmet. Magánéletem majdhogy eseménytelenül telt, mint akkoriban sokaknak barátaim és ismerő- seim közül. Szabad időmben olvastam és operába, színházba, moziba, olykor-olykor társaságba jártam. A társasági élet azonban korántsem volt oly eleven és színes, mint egyetemista koromban. A minisztériumi kolléganőim és kollégáim közül némelyekkel közelebbi barátságba kerültem, de ez megmaradt a hivatal falai között. Az emberek, mint észrevettem, a maguk szűk környezetében éltek és nemigen jártak egymáshoz, teára, kávéra vagy vacsorára. Születésnapokon és névnapokon kölcsönösen felköszöntötték egymást, de ezt is csak a munkahelyen, ha egyáltalán tudomást vettek az évfordulókról.
     Az operaházi előadásokon kívül gyakran eljártam a Károlyi-kertben rendezett nyári esti hang- versenyekre is, amelyeket jó műsorral, kitűnő karmesterekkel és zenekarokkal hirdettek meg. Legem- lékezetesebb az volt, amelyet az Operaház 1947 és 1950 közötti német vendégkarnagya, Otto Klemperer vezényelt. Kitűnően és sikerrel, de nagy derültséget keltve ideges, izgatott, hadonászó, teatrális dirigensi stílusával. Érdekes, hogy ezekben az években, az előzőktől eltérően, nem sportoltam, labdarúgó mérkő- zésekre, versenyekre nem jártam. Női kapcsolataimban is eléggé tartózkodó és visszahúzódó voltam. Már nem is emlékszem, mivel töltöttem az évi szabadságomat. Sehova nem utaztam, kivéve a politikával összefüggő helyekre és alkalmakkor, olykor-olykor néhány napra. Külföld szóba sem kerülhetett, annyi pénzem soha nem volt. Nem tudom, mi lehetett a magyarázata, hogy sehová sem kívánkoztam. Ez semmiképpen sem fakadt a természetemből. Valmi bizonytalansági érzés? A jövő, az ország sorsa, a politika iránti és a korábbinál elevenebb érdeklődés? Az igazság, hogy a kérdés nem is nagyon foglalkoztatott. Volt egyéb elfoglaltságom és tennivalóm elegendő.

* Részlet a szerző Két világban című - megjelenés előtt álló - önéletrajzi munkájából.