Az utolsó bejegyzés
J. Störr naplójából, dátum nélkül
 
 

André Kertész Egy téli reggel
című fotográfiájához

 

Az én kis feleségem, az én drága Lizzym
halálában is meglep. Olvas; olvas állandóan
és szüntelen. Nem úgy, igaz, ahogy azt előttem
szokta volt tenni, a rózsaszín díványon, a kék
pizsamájában - mert melyik fotográfus merte
volna ott...? Ugyan. Ha azt veszem, hogy
én majdnem száz kilót nyomok... Ugye? Hagyjuk.

Hagyjuk. Elnézem most, ahogy keresztbe
vetett lábakkal kávéja mellett mélázik, elnézem a pántot
cipellőcskéjén, s hogy mennyire figyelt, ne legyen
kihívó - bátor dekoltázs, de fedett térd...
Az én kis feleségem. Az atlanti-óceáni szél
beszalad kályhájának rácsain, sóillatú puszit
nyom a maréknyi faszén-parázs orrára,
s feleségem - elbeszéltem már, milyen volt...
- talán arra gondol, mikor találja meg tulajdonképpeni
Gillet-voltát. Hát ismerik.

Hát ismerik, bizonnyal ekkor is forgatott valamit
a kis fejecskéjében. Tán, hogy kiolvassa ebből a
928-as lapból: ültek itt már a Nagy Háború
előtt is? Vagy új tragédia közelg?
Mert most csönd van. Csak alig-mozduló, komótos
autómobilok és fiákerek; még nem veri föl
a párizsi kávéházakat az egzisztencialisták vitája,
mit lehet, szintén az atlanti-légáram hevített.
Netán azon töpreneg: a bulvárok nyilvánosságát
akarta, vagy csak azok látványát? Mert: ki tudja?
Mert: ki tudja nála? Ki? Lizzym eszecskéje mindig
másutt járt, mint azt a magamfajta várta volna
egy nőtől, de hát az én drága feleségem - hisz ismerték -
ilyen volt. Ahogy itt ül (még a Tilbury-dohány
illatát is érzem, mi egy férfi asztaltársaságtól
lengedez a Dóm ez általa uralt szigetére),
ahogy itt ül, csak elnézem. Mert öreg vagyok már
és jó néznem őt, az én drága kicsi feleségemet -
lábacskáját a kályha melegében hintáztatja,
míg kolumnáit a téli szél óhajtja lapozni.
És valaki hamarosan megszólítja majd; tudom,
én leszek az, mintha nem ismerném,
azt kérdem majd, megengedi, madám?
S ő becsukja akkor a lapot, mintha nem ismerne,
persze, s azt mondja majd, hogyne, kapitány.