Új Forrás 2003. 8.szám

KIBÉDI VARGA ÁRON

Naplójegyzetek

2003 január 1

Csendes, unalmas nap Amszterdamban. Freud, Odo Marquard és szeptember 11-e (vagy ahogy az amerikaiak mondják: "nine-eleven") után érdemes elgondolkozni a monoteizmusról. A három monoteista vallás sok erőszakot és - egymás közötti - háborút váltott ki: jó-e, kell-e a monoteizmus? Nehéz hinni, türelmesen hinni, ha minden egy Istentől függ, ha a jót is és a rosszat is Tőle kapjuk, ha ő engedélyezi a gonoszt is. Ezt mondja legalábbis sok agnosztikus. Egyszerűbb volt a politeizmus, írja Marquard ("Lob des Polyhteismus"): voltak ellenséges istenek is, akik a vesztünket akarták. És nem volt bűntudat sem, hiszen az istenek szeszélyének voltunk kitéve.

január 6

Ács Zoltán temetése Leidenben. Szilveszter napján halt meg, szívroham az autóban. Felesége meséli sírva: mielőtt beszállt az autóba - én mondtam neki, hogy hozzon el még gyorsan valamit! -, még bekészítette estére a pezsgőt a hűtőszekrénybe. Az aulában sokan vannak, Zolinak sok holland és magyar barátja volt, sok területen volt aktív, az erdélyi magyarok körében is.
     Nekem már nem jutott ülőhely. Állok, mellettem a temetkezési vállalkozó női munkatársa miniszoknyában. A hosszú magyarnyelvű gyászszertartás közben láthatóan unatkozik és egy idő múlva azon kapom, hogy epekedő pillantásokat vet rám. Erosz és Tanatosz.

január 10

A "hadarni" igének nincsen francia megfelelője; egész egyszerűen azért, mert a francia sokkal gyorsabban beszél, mint a magyar. Nálunk az a szép, ha valaki világosan tagol, a francia viszont siet. Aki lassan beszél franciául, az belga. A magyar talán azt akarná, hogy hallgassák meg figyelmesen, míg a francia társalgás művészete - melyre ők büszkék - a gyors beszédet, egymás már-már félbeszakítását követelné meg?

január 27

Lelkesedünk a történelmi hősökért és örülünk, ha bátorságukért nem kell halállal fizetniük. Ám utólag gyakran úgy tűnik, hogy a nagy hős nem mindig jó politikus. Két példa: Lech Walesa és Tőkés László.

február 10

Hétfő van, a holland akadémia havi gyűlése. Ezeknek a gyűléseknek a programjához tartozik, hogy az elhúnyt akadémikusokról néhány hónappal a haláluk után rövid beszédben szokás megemlékezni. Ma nekem kell beszélni Sem Dresdenről, aki tavaly halt meg 86 éves korában. Nagy tisztesség és egyben nehéz feladat. Dresden az akadémia elnöke volt, a leideni egyetem rektora, a királyi családhoz szoros baráti kapcsolatok fűzték, sokan mások is számításba jöhettek volna az akadémikusok közül. Engem bizonyára személyes okok miatt kértek fel: ő volt az érettségi biztosom, akitől minden tanár rettegett, nekem viszont feljavíttatta az osztályzatomat, és évekkel később nála szereztem meg a doktori címet. Rendkívül szókimondó ember volt, rengeteg ellenséget szerzett magának ezzel, rejtély számomra, hogy hogyan sikerült mégis ilyen nagy társadalmi karriert befutnia.
     A megemlékezésre sokan eljöttek, barátok és rokonok, az özvegye is. A beszéd elég személyesre sikerült, és nemcsak az említett okok miatt, hanem azért is, mert ő volt az utolsó aki még élt az előttem levő nemzedékből, az általam tisztelt és csodált "Nagy Öregek"-ből. Ezek szerint mostantól kezdve már én is végérvényesen ahhoz a legelső vonalban álló nemzedékhez tartozom, amelyiket annakidején apámnak egy müncheni barátja röviden és velősen "Abschussalter"-nek nevezett. (Isten, mint vadász.)

február 18

Mesélem egy amerikai nőnek, hogy milyen csodálatos Amerika, ahol mindenki becsületes; amikor ott jártam, én voltam az egyetlen, aki lezárta az autóját. Kérdezi, hol és mikor volt ez. Mondom, Iowában, már vagy huszonöt éve. Nevet, mondja, hogy mindez azóta teljesen megváltozott. Ő is emlékszik még ilyenre gyerekkorából, de azóta a hatalom, az intézmények, a médiák teljesen meggyőzték a lakosságot arról, hogy félni kell, rettegésben kell élni, fegyvert kell vásárolni, mert mindenki potenciális veszély. Ez az amerikai élet alapja: mindenki retteg, sohasem lehet tudni, mi vár ránk.

február 20

Csodálatos jelenet a francia parlamentben. Raffarin nagy háborúellenes beszédet tart, kormánypárt és ellenzék egyaránt lelkesen tapsol. Beszéde végén a miniszterelnök egyenesen Bush elnökhöz intézi szavait. De hogyan? Egy René Char-idézettel fejezi be mondanivalóját! Ha még Voltairet vagy Victor Hugót idézte volna, de Chart? "Who the hell is that guy?", alighanem ezt mondta Bush - ha egyáltalán hallgatta a tévén a franciákat - miközben munkatársai lázasan keresték a nevet valamilyen nagy lexikonban.

február 24

Ma hajnalban félálomban mondom, ismétlem: hat-huszonhárom. Hosszú fejtörés után rájövök: mikor kisgyerek voltam, a hosszú nyári vakációt a Balaton mellett töltöttük, öcsém meg én izgatottan készülödtünk és a vonat a (somogyi partra?) korán reggel indult a Déli pályaudvarról, azaz pontosan hat óra huszonhárom perckor.

február 27

Párizsban ma este egy nagy nyilvános vitát rendeztek a fenyegető háborúról, sok híres értelmiségi és filozófus részvételével. Jean Baudrillard szereti a paradoxonokat és most is azt mondta, amit tizenkét évvel ezelőtt az Öbölháború idején, ti. hogy itt virtualitásról van szó, képekről, CNN-ről és végső fokon egyre megy, hogy lesz-e háború vagy nem. Jacques Derrida tiltakozott ez ellen, mondván, hogy van különbség: a vér és a hulla nem virtuális.
     A mai Figaroban körkérdést intéznek tizenhárom íróhoz: nehéz-e leírni szerelmi jeleneteket? A legtöbb reakció meglehetősen semmitmondó. Catherine Millet persze azt mondja, hogy az ember csak arról írjon, amiről van némi tapasztalata. Kiugrik Emmanučle Bernheim válasza: a pontos leíráshoz hiányzanak a szavak. Azt, hogy "vágy" vagy "élvezet", nem nagyon érdemes leírni, a konkrét szavak pedig vagy túl banálisak, vagy túl durvák. Nincs semmi a között, hogy "faire l’amour" (szeretkezni) és "baiser" (baszni), így az írónak nem marad más, mint hogy ne nevezze meg az aktust, de olyan világosan írja körül, hogy felébresszen az olvasóban egyfajta nyugtalanságot ("trouble"). Azaz a regényíró, ha nem akar pornoszerző lenni, az ellipszis művészetét kell, hogy gyakorolja.

március 1

A városi embert az különbözteti meg a falusitól, hogy rengeteg ismeretlen ember veszi körül és ez az ismeretlen tömeg izgalmassá teszi a mindennapi életet. Állok a piac sarkán - minden szombat délelőtt ide megyünk bevásárolni gyümölcsöt, zöldséget, halat -, várom Sophiet és nézelődök. Mellettem agy otromba amerikai turista, csinos felesége kedveskedik, már-már udvarol neki, ő meg csak morog. Két idősebb nő, talán tanárok, megbeszélik, hogy mikor találkozzanak. Mögöttem, egy teraszon (bár még hideg van) rengetegen kávéznak és holland szokás szerint almatortát esznek hozzá (Kaffee und Kuchen, ahogy a német mondaná). Én meg találgatom, hogy e mögött a sok különböző arc, járásmód, öltözködés mögött vajon ki húzódik meg, olyan ember, akit jó lenne ismerni, vagy éppen ellenkezőleg. A falun a magánélet és a nyilvánosság között alíg van különbség, a várost a tömeg teszi izgalmassá és félelmessé.

március 4

Megnézem, mert Pesten tavaly nem sikerült, Szabó István Sunshine (A napfény íze) című filmjét. Hétfő este negyven ember a teremben, hogy megnézzen egy közel háromórás filmet, ez elég szép siker. A Sunshine nem olyan jó, mint a Mephisto vagy a Redl ezredes; a föbaja talán az, hogy túl hosszú. Rendkívül érdekes viszont, mint jelenség: 1989 után megoldódnak a nyelvek, végre lehet beszélni egy taburól, az asszimilált magyar zsidók sorsáról, tragédiájáról. Akármit tegyen, akárhogy is rejti eredetét - kikeresztelkedik, nevét magyarosítja, nemzeti érzelmű, kommunista: előbb-utóbb félreállítják, alkalmasint üldözik, mert zsidó. És a film vége szimbolikus, talán optimista kicsengésünek is nevezhetnénk: a föszereplő - a tisztviselő csodálkozására - magyarosított nevét "visszazsidósítja", Sorsból megint Sonnenschein lesz. Szabadon szembe lehet, szembe kell nézni a múlttal, ez a demokrácia.
     Szabó különben nem az egyetlen, aki ezt teszi: Kertész Imre regényei, Heller Ágnes önéletrajza, Soros György apjának, Tivadarnak eszperantóról angolra, ill. magyarra fordított önéletrajza mind ebbe az irányba mutatnak: eljött az ideje, hogy mind a magyar zsidók, mind a magyar nem-zsidók elgondolkozzanak a huszadik századi magyar történelemről.

március 5

Rotterdamban találkozom Catherine Daviddal, az utolsó előtti kasseli Documenta rendezőjével, aki most az ottani kortárs művészeti múzeum (Witte de With) igazgatója.Több mint egy órás izgalmas beszélgetés. Igazi francia értelmiségi, nagyon jól beszél. Főleg művészetről, ami természetes, de politikáról is. Nagy pártfogója a palesztinai ügynek, ötvenéves létére elkezdett lelkesen arabul tanulni.

március 7

Beatrix királynő magánéletében vájkál a sajtó, és ez ritkaság Hollandiában. Félspanyol és katolikus unokahúga Margarita azzal vádolja, hogy a nagyszámú rokonság közül egyedül őt és férjét nem hívta meg a királynő egyetlen hivatalos ünnepségre sem (pl. a trónörökös esküvőjére). A sajtó a férj állítólag zavaros anyagi helyzetét vizsgálja, én viszont az egészet nem értem: ha Irene hercegnő, a királynő húga annakidején - amikor hozzáment egy spanyol katolikus királyi herceghez - lemondott a maga és utódai nevében az örökösödési jogról, akkor Beatrix miért nem hívja meg Margaritát, és miért érdekli őt egyáltalán, hogy kihez megy férjhez és mit csinál ez a politikai és örökösödési szempontból egyaránt teljesen érdektelen unokahúg?

március 10

A Libération mai száma lehozza Baudrillard-nak a február 27-i párizsi vitán elmondott szövegét, és ez jóval izgalmasabb és briliánsabb, mint amit az akkori újsághír szuggerált. Baudrillard azt mondja, hogy szeptember 11-e volt a drámai esemény, amely felborította a világ rendjét, ehhez képest a készülő iraki háború egy előre beprogrammozott, médiáknak előregyártott valami, ami eltéríti a figyelmet a lényegről. A kormányok bebeszélik a népnek, hogy a biztonság érdekében preventív háborúkat kell folytatni, a nép pedig rettegjen és kussoljon. A hatalom túszai vagyunk, a hatalom háborút indít a nevünkben, talán ellenünk is; az államhatalom maga terrorizál, mert nem tudja mitevő legyen a terrorizmus ellen.

március 17

A francia televízióban ma este megnéztem Catherine Breilhat új filmjét. Bréve traversée (rövid hajóút) a címe. Nagyon jó film. Előző már-már pornografkus filmjeivel sok botrányt keltett, de ebben alig van szex. Két ember beszélget éjszaka egy Franciaországból Angliába menő hajón. A leghosszabb jelenet a bárban játszódik le, tánczene, a háttérben fiatalok táncolnak. Egy tizenhat éves fiúnak magyarázza egy nála húsz évvel idösebb nő - aki állítólag elvált és egyedül él -, hogy a férfiak rövid erotikus élvezet kedvéért mindenre hajlandók, milyen nehéz a nőknek ellenálni. Ágyába csalja a fiút, akinek ez az első erotikus kalandja, és aki reggel az angol parton könnyezve látja, hogy a nő becsapta: boldog férj és gyerek várják az asszonyt. Ez lenne a női bosszú a nemek örök háborújában?

március 20

Irak: a világ legújabb országa hadat indít a világ legrégibb országa ellen.

március 27

Hallom Bush nyilatkozatait és eszembe jut, amit az az amerikai nő mesélt pár hete. Biztonságról beszél, egy olyan világról, amelyikben félelem nélkül lehet majd élni, és közben mindenki egyre jobban fél.

március 30

Százötven éve született Van Gogh. A körülötte kialakult legenda - és ipar! - ma már akkora, hogy a CNN a sok iraki háborús képet egy pillanatra megszakítja és mutatja, hogy hogyan állnak az emberek hosszú sorban az amszterdami Van Gogh múzeum előtt.

április 16

Miközben írok, megdöbbenek: nem akarok az utókornak írni. Régebben, amikor írtam, tudtam, hogy kinek írok; a nálam idősebb "mestereimnek", Cs. Szabó Lászlónak, Dresden professzornak, és a barátoknak, pl. Németh Sándornak; az ő véleményükre voltam kíváncsi. És ezek legtöbbje már meghalt. Hát akkor kinek írok? Mi az, ki az az utókor?

április 18

Egy budapesti újságban olvasom, hogy nagy szexbotrány tört ki Romániában, mert Bukarestben négy pap - bizonyos, elsősorban (de állítólag nemcsak) anyagi szolgáltatások ellenében - felszentelt egy bordélyt. Teoctist ortodox patriárka azonnal közölte, hogy ki fogják zárni ezeket a papokat az egyházból. Az újság nem írja meg a legérdekesebbet, ti. azt, hogy mi vitte rá a bordélytulajdonost arra, hogy papokhoz forduljon és felszenteltesse a kéjházat: a kurvák nagyon vallásosak?, abban reménykednek, hogy napi bűnözésük így bocsánatossá válik, hogy így mégis bekerülhetnek a paradicsomba?

április 20

Húsvét. Olvasom Alain Badiou francia filozófus könyvét Pál apostolról. Badiou nem vallásos, Pál azért érdekli, amiért Lenin: forradalmat, új nemzetközi vallást teremt a semmiből. Az apostolok közül ő az egyetlen, aki Jézust nem ismerte, leveleiben Jézus életéről és tanairól alíg esik szó, csak a feltámadás, a halál fölötti győzelem érdekli; ez radikális, ez mindent megváltoztat. A jeruzsálemi apostolokkal hadilábon áll, csak egyszer megy el hozzájuk, viszont beutazza a római birodalmat és csakis neki és az ő - nem-zsidó és nem-görög - tanításának köszönhető, hogy a kereszténység világvallás lett.

április 27

Utazunk. A vonat ablakából nézem a holland tájat. Parasztházak, faluk, tehenek, lovak: minden szép, világos, gondozott. Eszembe jut Thomas Wolfe csodálatos regénye, Az időről és a folyóról; én is szeretném tudni, mint az ő főhőse, hogy mi játszódik le a falak mögött, mire gondol, mit álmodik az a sok ember, akit látok vagy sejtek mindenütt, miközben a vonat robog. És mégis: ha a valóságban ott lennék ezekben a kis falukban, ezek között az emberek között, a varázs bizonyára megtörne: kisvárosi, kispolgári unalom venne körül. Amikor elmondom ezt Sophienak, ő azt válaszolja: az emberekből lehet, hogy kiábrándulnál, de a természetből soha. A mezőket és az állatokat akkor is jó nézni, ha kiszállsz a vonatból.