|
|
KOVÁCS LAJOS
A művészetpártoló Schmidt Sándor
A
dorogi szénmedence helyzete a kisüzemi bányászkodástól Schmidt Sándor fellépéséig
A dorogi szénbányászat történetében
a művészetek históriája akkor teljesedik ki, amikor a kisüzemi bányászkodás
korát (1851-1890) felváltja a nagy részvénytársaságok bányaművelési tevékenysége
(1890-1946). A két korszak élesen elhatárolható úgy a bányatulajdonosok
gazdasági ereje, mint a lakosság és a település bányákhoz való viszonya, továbbá
a szociális és alkotó környezet megteremtése és működőképes prosperitása
alapján.
Az
első korszakról most csak annyit mondjunk ki: a perek és viták korszaka volt,
ahol a nagy tehetségű vállalkozók (Miesbach Alajos és unokaöccse, Drasche
Henrik, majd a Kőszénbánya és Téglagyár Társulat Pesten Rt.) elsősorban azzal
hívták fel magukra a figyelmet, hogy saját jól felfogott érdeküknek tekintették
a munkásság letelepítését, lakáshoz juttatását; taníttatták a tehetséges
fiatalokat, hogy mérnöki gárdájuk versenyképes legyen az ország más bányatársaságaival,
vállal- kozásaival szemben, ugyanakkor a legkorszerűbb technikát honosították
meg földalatti üzemeiben (vasút, telefon). Mecenatúrájuk elsősorban a műszaki
értelmiségre korlátozódik. Ez a kezdetek évtizedeiben azonban nem kevés,
hiszen olyan geológus óriások fordulnak meg pályájuk kezdetén a Dorog környéki
szénmedencében, mint Hantken Miksa (később a Földtani Intézet első igazgatója),
vagy Zsigmondy Vilmos, a magyar gyógy- és hévizeket páratlan intuícióval és
tudományos bölcsességgel fellelő kutató. A 19. század második felének története
ez Dorogon és környékén, amely évtizedek elsősorban felnevelő, majd útra bocsátó
otthonokat teremtettek Dorogon. Itt születik 1867-ben Koszkol Jenő festőművész,
1875-ben Drasche-Lázár Alfréd diplomata, miniszter, író, majd 1902-ben
Rauscher György festőművész, hogy aztán az európai közegben folytatódhasson
tehetségük kiteljesedése szűkebb és tágabb hazájuk dicsőségére egyaránt. A támogatást
az anyagi bizton- ságot jelentő környezet, a bányászathoz kötődő családok (szü-
lők) egzisztenciája jelentette (Drasche-Lázár a tulajdonos család kötelékébe
tartozott, Rauscher György pedig bányaorvos édes- apja dorogi otthonában látta
meg a napvilágot). Megtartó ereje a kis településnek, a szétszabdalt szénmedencének
még nem lehetett. Ez a kezdet is erőn felülinek látszik, ha meggondoljuk:
alig több, mint ezer lélek él Dorogon, s alig több ennél a szén- medence bányászainak
létszáma.
A
nagy részvénytársaságok korszaka Dorogon szerencsésen egybeesik egy olyan
szellemi teljesítménnyel, amely évtizedekre meghatározta a térség sorsát,
fejlődésének irányát. Schmidt Sándor bányamérnök életútja ugyan nem Dorogon
kezdődött, nem is itt fejeződött be, de itt teljesedett ki, és sem előzményei,
sem a dorogi éveket (1905-1938) követő időszaka nem nyújt már jelentősebbet,
maradandóbbat.
Ötven
évvel halála után (1953. május 31-én hunyt el az AVH börtönében) úgy kell
erre a pályára emlékezni, hogy méltó és pontos képet rajzoljunk gyakran
eltorzított, hosszú ideig elhall- gatott munkásságáról. Sokoldalú, színes, ezért
ellentmondásoktól sem mentes ez az életút. Teljes bemutatása akkor lehetséges,
ha valamennyi oldalát és színét, sőt fonákját is megvizsgáljuk, ele- mezzük és
értékeljük.
Ezúttal
a mecénás, a művészeteket pártoló, támogató bánya- igazgató arcélét kíséreljük
megrajzolni a tények és az emlékezők tapasztalatai alapján.
A bányaigazgató
és az építészet
Bizonyosan nem véletlen,
hogy a műszaki mérnök legköz- vetlenebb művészetpártolása az építészet világában
igazolható. Schmidt 1905-ben Petrozsényból érkezik Dorogra, ahová egy akna
vezetőjének nevezik ki. Számtalanszor elúszott, karszt- vízzel veszélyeztetett
bányaterület ez, ahol a fiatal, tehetséges mérnöknek olyan feladatot kell
teljesítenie, amire senki nem képes korábban. Hogy minden energiáját leköti
ez a munka, nem csodálkozhatunk. Meg kell vetnie a lábát, mielőtt nagyobb álmo-
kat kezdhetne szőni. A dorogiak csaknem reményüket vesztik, még a bányaközpont
is visszaköltözik a hegyek közé, Anna- völgyre. Schmidt Sándor 1911-re
megfordítja a tendenciát, Dorog ismét bányaközpont lesz, ahonnan a rálátás is
nagyobb a szénmedence gondjaira. A műszaki és a szociális teljesítmény felhívja
a figyelmet a tehetséges mérnökre, akit a bányatársaság első helyi vezetőjévé
neveznek ki a világháború küszöbén. Amint átveszi kinevezését, építészeti
biztosítékát adja szándékának: Dorogot véglegesen a fejlesztés központjává
kell tenni. A bánya- iroda épületét kibővítteti a barokk templom szomszédságában,
stukkós-szecessziós falai között - Dorog akkori egyetlen eme- letes épületében
- hatalmas terveket kovácsol. Nem bízza a véletlenre a sikert: fiatal mérnökgárdát
hív maga köré, jórészt a korábbi petrozsényi évekből ismert megbízható munkatársakat.
Makacssága a bekövetkező világháborús években válik legen- dássá, ellenségei
számára gyűlöletessé. A pangás éveiben is épít- kezik, fejleszt, újít és újíttat,
bányaalagútja a szén medence föld- alatti szállító és kommunikációs rendszerének
csúcsteljesít- ménye.
Az
alagút bejáratához pedig munkásfürdőt építtet. Olyan építészt keres hozzá,
akiben megbízhat, s aki nevet szerzett szakmájában. Petrozsényi évei még
mindig jelentős tartalékokat kínálnak, ezúttal is itt keres hozzáértő
szakembert. Mende Valérnak ismeri a petrozsényi munkáit. Azt is tudja a
fiatal építészmérnökről, hogy erdélyi gyökerekkel európai iskolákon
nevelkedett, sajátos népi stílust képvisel, s ez akkoriban egyre nagyobb
figyelmet kelt az országban. A bányafürdőt pedig a település közepén látványos
épületnek szánja. Mende Valér tervei elnyerték a bányaigazgató tetszését, aki
már az építke- zések idején újabb munkával bízta meg a mérnököt: tervezzen bányakórházat
a település számára. A fürdő építése az első ceruzavonásoktól az átadásig két
esztendőt vett igénybe (1914-15), és az épület célját a bányák bezárásáig, az
1990-es évek elejéig hiánytalanul teljesítette. A kórházzal Mende Valérnak
kevesebb szerencséje volt. Az erdélyi építészeti formák ugyan ismét tetszést
arattak, ám a háború, a pénztelenség, majd a forradalmak megakadályozták,
hogy tervezőjük megélhesse a középület átadását. Schmidt azonban - túlélve a
forradalmak fenyegető hónapjait - azonnal gőzerővel hozzálátott a megvaló- sításhoz,
s a bányakórház sok irigységet keltő épületét 1922-ben átadta annak a kiváló
orvosgárdának, akiket ugyancsak szívós következetességgel válogatott össze
Dorogra.
Nyilvánvaló,
hogy várossá kívánta fejleszteni a gyorsan növekvő lakosságú falut. Örökölt
egy bányakolóniát, de elégedetlen volt a körülményekkel. A lakás biztosítása
nem elégíti ki sem szociális, sem a művelődésről vallott nézeteit. A munkásság
nevelésének ideája évtizedeken át szívós koncepció volt a gondolkodásában.
Ideológiáját a vallásos (a katolikus) nevelésben találta meg. Műveltségeszményének
középpontjában a vezetők által nevelt, állandóan művelődő munkásság állt.
Ehhez
pedig intézményekre és közösségi életre volt szükség. Ellenőrzött, jól irányított
egyleti kultúrát kívánt teremteni, mert egész életét a forradalmaktól és a
baloldali mozgalmaktól való rettegés kísérte végig. Az építészek között látta
első szövet- ségeseit ehhez a szervezeti kultúrához. Mende távozása majd
korai halála után - 1923-ban - egy fiatal budapesti mérnököt hívott Dorogra,
hogy kipróbálják egymást, közös gondolkodásuk időtállóságát. Gáthy Zoltán egy
"hodály" bányakaszinóvá alakításával tett próbát. A belső terében későszecessziós
épület olyan sikeres, hogy véglegesítik főépítészi kinevezését, majd 19 éven át
hatalmas munkák megvalósításával halmozzák el (a később ugyancsak méltatlanul
elhallgatott) mérnököt. Gáthy nem is győzi az összes feladatot, s talán az is
vezeti a helyi feladatok megosztásában, hogy főépítészként kitörhessen a bányatársaság
határain túlra. Ezért - különös módon - a két legnagyobb építkezést (munkásotthon
és új bányairoda) Fleischer Róbertre hagyja. Ő maga városházát, bányaiskolákat
és -óvodákat, bányatemplomot, köztéri alkotások (emlékművek) épített környezetét,
bányatiszti lakások, villák elegáns tömbjeit szórja szét a község területén.
Egy-egy magja ez a köréjük szervezhető épületegyütteseknek, amelyek esetenként
magukra maradtak, míg mások teljesítették az építész közösségszervező, kolónia-
(de nem gettó)teremtő célját. Gáthy Zoltán háború utáni elhallgattatása
kivetette őt az építészettörténetből is. A két háború között uralkodó hazai nézetek
között ízléssel válogató mester volt. Középületei (városháza, templom,
Schmidt-villa) elsősorban az akkor elvárt klasszicizáló szemlélet
visszafogottan szép alkotásai. Németországból hozott, főként a Bauhaus törekvéseiben
testet öltő formavilágát a bányatisztek lakásainak tágas, elegáns tereiben érvényesítette.
Schmidt Sándor kitüntető figyelemben részesítette ezeket az elképzeléseket.
Sosem titkolta, hogy olyan bányamérnöknek tekinti az építészt, akinek
megterveztetett és jóváhagyott gépházai, aknairoda-épületei is a korszerű
technikát és aktuális építészeti formavilágot tükrözzék. Tisztikolóniái pedig
a vezetőkről vallott ideológiáját testesítették meg tágas tereikkel, méreteik
természetességével és elegáns tekintélyével.
Egyetlen építkezését sem vezette öncélúság. A Fleischer Róbert által
tervezett gigantikus épületek is megteltek élettel, tartalommal, mert alkotó
bányaigazgatóságot és sokszínű munkásművelődést "kényszerített ki" környezetéből.
A kényszerítő erő ebben az esetben a személyes példa volt. Szívóssága
kelthetett ellenszenvet a nemakarókban, de ellenállásról a három évtizedes
eszményépítés során alig lehet beszélni. Schmidt Sándor építkezései egy következetes
koncepció lenyűgöző tárgyi dokumentumaivá váltak. A hajdani falumagot és az új
bányatelepet gyakorlatilag és eszmeileg is összekapcsolták középületei,
gondosan kiválasztott és a településen arányosan szétosztott létesítményei. Még
a vasút alá építtetett aluljáró is a kapocs szerepét szolgálta. A bányakolóniában
emelt munkásotthon átcsalogatta az "őslakosságot" a "túloldalra". A "faluban"
létesített kórház, községháza pedig a bányásztársadalom őslakossághoz közeledését
siettette, hiszen közös használatú intézményeket teremtettek. Mindent felépítettek,
amit Schmidt Sándor elhatározott, sőt - paradox módon - azt is, amivel ő maga
egy időben szembefordult. Katolikus neveltetése, merev vallásossága időlegesen
elvakulttá tette, amikor a növekvő számú bányamunkásság (és dorogi lakosság)
soraiban olyan erővé vált a protestáns hitűek református és evangélikus gyülekezete,
hogy - éppen az ő elszántságán okulva - munkatárs bányavezetőivel is vitába
keveredett templomuk sorsáról. Az idő húzásán túl azonban már semmit nem
tehetett a szándék ellen, ezért józanabb belátásra térve olyan mérnököt bízott
meg a protestáns templom tervezésével, aki erdélyi stílusú épületével méltó
lezárását jelentette annak a körnek, amely Mende Valérral kezdődött mintegy húsz
évvel korábban. Puskás Károly szép épülete a bányatársaság által adományozott
telken végül is méltó lezárása lett Schmidt Sándor dorogi éveinek.
Olyan
építészek rajzolták meg a városiasodás útjára lépett Dorog arculatát, akik
egy támogató környezet bizalmát élvezve az ízlés és a célszerűség egységét
tudták - egymás munkáit is kiegészítve - megvalósítani. Az építészeti hagyományok
nélküli kis faluban intézményi, középület-teremtő és földszintes lakó- telepi
kultúrát hozott létre. Schmidt Sándor ebben a folyamatban majd három évtized
alatt szinte mindent megtámogatott ahhoz, hogy kisvárossá fejlessze a bányaközpontot
a szénmedencében.
A
meghívottak és választottak (képzőművészek a városban)
Állandó munkatársa, Gáthy Zoltán
a látókör kitágítását segítette ebben a folyamatban. Schmidt - a szó nemes értel-
mében - konzervatív értékek mentén építkezett. Gáthy a Bau- haus vonalaival és
formáival csak annyiban kísértette meg ezt a szemléletet, hogy a korszerűség
célszerű eredményeit is beépít- hesse terveibe. Ilyen összművészeti, provizórikus
alkotás volt 1938-ban az Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére épült szénoltár.
Gáthy és Scmidt utolsó, nagy feltűnést keltő közös gondolata ez a térplasztika
(sajnos a háború és a közömbösség áldozatává vált). De fennmaradt fekete-fehér
fényképei is, megfestett tervei is egy önmaga határait átlépő szemlélet
meglepő művészi eredményéről tudósítanak. Nem Gáthy az egyedüli alkotó, részt
vesz a tervek kidolgozásában festő, szobrász, építész egyaránt. Együttműködésük
csúcsához azonban hosz- szabb út vezetett. S ebben is mecénás szerepe volt
Schmidt Sándornak.
Az
első próba a világháborús emlékmű megvalósítása volt Dorogon. Schmidt
elfogadta a Csiszér János szobrászművész által megálmodott kompozíciót, mely
a maga nemében való- színűleg a legsikerültebb hazai világháborús mementó.
Nemcsak egy teret tölt be, de szimbolikája (sárkánnyal viaskodó magyar
katona) robosztusságával és mozgalmasságával alkalmas arra, hogy elkerülje a
téma érzelgős megközelítését. A falucska akkori vezetői aligha tudták volna
megvalósítani a főtér ilyen méretű és színvonalú megteremtését 1927-ben.
A történet
- Gáthy naplója szerint - a bányatemplom építésének idején (1928 táján) íródott
tovább. Az építész maga is rajzolt, festett, folyamatosan utazott Európában,
elsősorban az itáliai és francia művészet vonzotta. Művészbarátai is olyan
mesterek közül valók, akik vagy római iskolákon nevelkedtek, vagy a
klasszikus hagyományokból merítettek. Schmidt megbízott Gáthy véleményében,
ezért elfogadta ajánlásait. Amikor a templom építkezései úgy kívánták, Mátrai
Lajost, a két háború között a leggyakrabban foglalkoztatott kiváló szobrászt
nyerték meg ügyüknek. A római bazilikák szögletes formáira emlékeztető
templomfalak oltárképét szoboregyüt- tesben álmodták meg. Schmidt kérése
szokatlan, mégis logikus volt: a bányászok templomában Szent Borbála és három
való- ságos bányászalak jelenjen meg a szénfal előtt. Mátrai földi halandóival
nem is volt különösebb baj (ma kissé patetikusnak mondanánk beállított pózaikat),
a szobrok egyébként egymástól különválasztva ma is a templom tartozékai. A
szent első ábrá- zolása azonban "túl lengére sikerült" az egyházi vélemény
szerint, így egy robusztusabb, kevésbé áttetsző Borbála készült helyette. Ma
egyik változatot sem ismerjük, csak a korabeli fényképekről. Mátrai nem veszítette
kedvét, Schmidt Sándor bőkezű mecénása maradt ezután is. Vele készíttette el
az Auguszta (ma Csolnok-Rákóczi telep) aknai Madonnát, a Mende-féle bányafürdő
falának Borbálacsoportját, a kórház Borbála- és Krisztus-reliefét, de Lábatlanon,
Nyergesújfalun is állt egy-egy munkája Schmidt megbízása alapján. A szénoltárra
pedig két hatalmas műkőangyallal helyezte el a szobrászat szimbólumait, hogy
mellette a látványról más művészetek különleges ötletei is megjelenhessenek.
A sors fintora, hogy a művek egy része mára elpusztult.
Két
festő is megfordult Gáthy Zoltán jóvoltából a bánya- igazgató irodájában.
Jeges Ernő római iskolán nevelkedett, majd a szentendrei művésztelephez kötődő
munkássága a templom- festés, a freskókészítés ötlete nyomán kötődött a szénmeden-
céhez.
Edvy
Illés Aladár ugyancsak a bányafürdő várakozótermének kifestésére kapott megbízást
Schmidt Sándortól.
A
festészet azonban még az előzőeknél is nagyobb szabású elképzelésekre ösztönözte
a bányaigazgatót. Csak gyaníthatjuk: a munkásotthon építésze hívhatta fel a
figyelmét Haranghy Jenőre, aki a színházteremhez vezető lépcsőház hatalmas üvegablakát
és a színházterem falaira megálmodott freskósorozatot egyetlen év alatt
(1935) megalkotta. Az ablak és a freskósorozat központi darabja ugyancsak az
enyészet áldozata lett, de a szén keletke- zésének és a bányászok életét
bemutató "képregénysorozatnak" ma is csodájára járhatunk. Haranghy olyan hatással
volt Schmidtre és munkatársaira, hogy hamarosan a barokk plé- bániatemplom üres
ablakaiba is üvegképeket rendeltek a mű- vésztől, aki barokkosan lobogó
szentjeivel és bányászaival az egyik legszebb templomablak üvegképsorozatát
valósította meg. Haranghy kapcsolata később is megmaradt a dorogiakkal, Gáthy
is vele terveztetett lakásába üvegablakokat, sajnos a háború ezeket a munkákat
is elpusztította.
Schmidt azonban ennél is nagyobb figyelemmel kíséri most már a művészek
dorogi kötődését. Koszkol Jenő még Schmidt Dorogra érkezésének évében panorámaképet
festett a mocsaras, szerény kis településről. Azonos nézőpontból 1928-ban - a
legerőteljesebb építkezések idején - ismét készül egy pano- rámakép. Nem
maradt bizonyítéka, mégis sejthető: a megrendelő csakis olyan ember lehetett,
akinek érdeke volt egy művészi dokumentum elkészülte. Schmidt gyanítható azért
is a festmény megrendelőjeként, mert azóta is Dorogon vannak a panorá- maképek,
kezdetben a kaszinó, majd a bányairoda, illetve a Technika Háza falain
(valamennyi épület a bányásztörténelem része és a folyamatosság bizonyítéka),
újabban a munkásotthon termeiben emlékeztetve a dinamikus múltra. Ekkora kép
meg- rendelésére aligha vállalkozhatott volna más, mint maga a bánya- társaság,
annak egészségesen hiú vezetőjével.
Schmidt Sándor bányafőtanácsosi, igazgatói karrierjét annak a Chorin családnak
köszönhette, amely család a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. tulajdonosa volt. Az
idős Chorin Ferenc halála 1925-ben azonnal megérlelte a gondolatot, hogy az új
bányairoda előtt szobrot állíttat a nagytekintélyű embernek. Beck Ödön Fülöp,
a kiváló szobrász és éremművész volt a mellszobor alkotója, 1928-ban leplezték
le hatalmas tömeg jelenlétében a művet. Különös fordulatot vett később a két
család kapcsolata. Az ifjabb Chorin Ferenc - apja örököse a bányatársaság elnöki
székében - katolizálása ellenére a zsidótörvények, a háború és a várható
deportálás elől kénytelen volt elhagyni tisztét is, de még a hazáját is.
Schmidt Sándor az ő távozása után kényszerült a részvénytársaság budapesti
elnökhelyettesi pozíciójának elfo- gadására, bár családjával együtt az utolsó
pillanatig remélte Dorogon maradását. Ez a távozás néhány évvel később, a
személyi kultusz éveiben majd az életébe kerül a bányaigaz- gatónak...
Előbb
azonban Gáthy Zoltán építész, Haranghy Jenő festő- művész és Mátrai Lajos
szobrászművész megalkotja a beton és szén és műkő és füstölgő fáklyák és vibráló
neonok szénoltárát, Schmidt Sándor meggyőződéses katolicizmusának eredeti
szimbólumát, hogy annak éjszakai sejtelmességében herceg- prímások celebrálják
a megdöbbent tömegek előtt Szent István tiszteletére bemutatott szertartásukat.
Néhány hónap múlva Schmidt már budapesti lakos... Gáthy két év múlva követi. A
többi művész soha többé nem fordul meg Dorogon. Műveik pedig - a háború és a
politikai fordulat következtében - enyé- szetnek indulnak.
Zenészek,
írók a palettán
Zenészek Schmidt előtt is
voltak a szénmedencében. Dorog muzsikusai e téren kevesebbet hallattak magukról.
Kétségtelen tény, hogy 1911-től van biztos adat karnagy működéséről, ez pedig
Schmidt Sándor bányaigazgatói kinevezésének éve. Fleischer Antal három éves
kihagyással 1928-ig képezte, vezényelte és képviselte a dorogi muzsikusokat.
Valamiért megromolhatott azonban a kapcsolat, mert 1920-1923 között az
esztergomi karnagyot, (Bánáti) Buchner Antalt fogadta fel a bányaigazgató.
Buchner kiváló orgonista, karmester és zeneszerző hírében állt, Dorogon
vasfegyelemmel megteremtette a koncertező zenekart. Ehhez azonban sok vitára,
néha a kelleténél is több követelésre került sor. Schmidt eleget tett három évig
a zenész kívánságainak, az operaház után itt fizettek a legtöbbet a
muzsikusoknak az országban. Ennek híre ment. S bár Buchner három év után távozott,
Fleischer pedig ismét Schmidt Sándor kegyeit élvezhette, a legfőbb eredmények
megmaradtak, és a dorogi zenekar kiváló muzsikusokkal gyarapodott éveken át.
Országos rangjukat számos meghívás igazolta. Kórust is szerveztetett az
igazgató a zenészek mellé. A zenekar és a kórus az ország legmuzikálisabb
koncerttermeiben, színházaiban lépett fel fénykorában, hosszú évtizedekre példát
teremtve az igényességre és nagyra törésre.
Schmidt azonban nagyvonalúbb mecénás volt, semhogy haraggal köszönjön el a
sokat követelő Buchnertől. Ellenkezőleg! A bányatemplom avatására 1929-ben Bányászmisét
komponáltatott a zeneszerzővel, Schmidt Sándornak dedikált kéziratos, díszes
példányát ma is őrzik a bányatemplom plébániáján. Amikor pedig a teátralitásoktól
sem idegenkedő bányaigazgató egyszerre rendezte meg három leánya esküvőjét az
esztergomi bazilikában, újabb zeneművet (Esküvői dal) rendelt az
orgonista-zeneszerző-karnagytól, aki ezt ismételten kitüntetésnek tekintette.
Erről
a zenei múltról ma kevés szó esik. Nem kelnek életre a kompozíciók sem, nincs
fogalmunk az elfelejtett művek érté- kéről. A maguk idején zajos eseményszámba
mentek a rene- szánsz pompáját megidéző épületavatások, közprédának kitett
magánéleti események, ahol a község nagy formátumú vezetője saját lehetőségeinek
határait feszegető kezdeményezések állandó főszereplője volt.
Nem
ismerjük a bányatanácsos könyvtárát, tudunk azonban néhány íróhoz kötődő barátságáról.
Egymástól távol eső írói filozófiák ezek, távoli a kapcsolatok minősége is.
Herczeg Ferenc divatos személyiség, arisztokratikus jelenség a két háború közötti
évtizedekben. Dorognak gyakori vendége, Schmidt Sándor barátja, aki az Önművelő
és Önsegélyző Egyesület tiszteletbeli tagja. Nem kevesebbet hagy az utókorra,
mint egy bányász- drámát feldolgozó színpadi munkát, s néhány emelkedett hangú
beszédet a bányaigazgató felkérésének eleget téve.
Móricz
Zsigmondot viszont személyesen kíséri földalatti élménygyűjtő útjára a bányaigazgató.
Az író riportot készít A szén szülőhelyén címmel, és Schmidttel már
ismerősként köszöntik egymást a Reimann akna bejárójánál, hiszen néhány évvel
korábban szerzői esten üdvözölték a kiváló epikust a dorogiak. A fényképen és
publikáción kívül azonban más dokumentum nem őrzi nyomát a tartósabb
kapcsolatnak. Schmidt konzervativizmusához - úgy tűnik - Herczeg Ferenc tartósabban
kötődhetett.
Végszó
Reneszánsz miliőt említettem,
s talán pontatlan voltam. Schmidt Sándor gondolkodása, filozófiája saját korában
gyökerezett. A politikától, az ideológiától elszakítani az ő tetteit sem
lehet. A Monarchia utolsó korszakában vált felnőtt emberré, aki érték- rendjével,
kultúrájával még megidézte a sokféleképpen művelt, visszafogottan konzervatív,
de forrongó és forradalmi veszélye- ket is hordozó korát. Formálta, befolyása
alatt akarta tartani, mert tartott ettől a kortól. Alkotó ember volt, átfogó
képet kere- sett a világról, és ilyen képet kívánt teremteni maga köré.
Versenytárs nélkül, de jó munkatársakkal tudta mobilizálni környezetét. A
lehető legtöbbet hozta ki magukból, mert olyan vezető volt, aki a szakmáját
is a lehető legjobban művelte. Hogy közösségteremtő ember volt, aki kellő bölcsességgel
és humorral is rendelkezett, arról az 1935-ben készíttetett karikatúraalbum
győzhet meg bennünket. A Bányakaszinó értelmiségét őrizte meg az utókornak ez
a rajzgyűjtemény. Első lapján maga Schmidt Sándor nyitja a sort.
Aki
fizet azért, hogy egy karikaturista csipkelődjön vele is, a barátaival is,
megérdemli, hogy művészetpártolónak nevezzük.
|
|