Az álom, vagy az elrévülés pillanatai tartoznak még azon földi állapotok közé, amikor a lélek képes elhagyni a testet, hogy tudati irányítás nélkül bejárja azokat a tájakat, melyekre egyéb- ként nem lenne képes. Így élhető meg a kozmosz végtelen tágas- sága, a fényeknek, formáknak és színeknek másként meg nem tapasztalható földöntúli fantasztikuma. Az álom végefelé a lélek visszatér és folytatódik a megszokott mindennapi lét.
     A halál küszöbéről visszatértek egybehangzóan vallanak arról az élményről, hogy a negyeik dimenzióból pillantottak le össze- omlott testük maradványaira, majd egy sötét folyosón átszá- guldva eggyé válhattak volna a kápráztató fehér fényességgel, ha ebben a pillanatban vissza nem hozzák őket a földi létbe.
     Vajon megragadható-e bármi is hitelesen ebből az élményből a szobrászat pillanatnyi eszközeivel; tud-e bármi is ezen a szinten meggyőző lenni? A három sötét hasáb könyörtelenül és megmá- síthatatlanul tárja fel az elmúlást. A fej, a kéz és a láb külön- válása kimondja a végső ítéletet: ez már csak matéria, mely előbb vagy utóbb megsemmisül, eggyé válik azzal, melyből vétetett. A valaha egy test és lélek, a fogantatástól az elmúlásig tartó egysége felbomlott, mivel az összetartó energia, a lélek itt már elhagyta otthonát.
     A maradványok cölöpökként merednek ki az örvénylő, kavargó őselemből, mely mint minden idők kezdete és vége közöttes állapotának soha nem nyugvó, újabb és újabb életlehetőségeket hordozó eleme áramlik a cölöpök között.
     Vizuális képzeletünk kiegészíti, összeköti a különálló darabo- kat, de ez már csak a képzelet, hisz mint az ostorcsapás, döbbe- nünk újból és újból a valóságra; ahogy szemünk kétségbeesetten cikázik egyik oszlopról a másikra - hisz ez már átjárható, itt űrről van szó -, de mi még képesek vagyunk a köztes űrt léte- zésünk biztos tudata által kitölteni, még rendelkezünk önnön lélekjelenlétünkkel. De ott már valóban megszűnt a lélekjelenlét.