A szimpózium témája a szlovákiai magyar irodalom, illetve ezzel kapcsolatosan a szlovákiai magyar irodalom recepciója. Elöljá- róban - a "szlovákiai magyar irodalom" fogalom problemati- kusságának és érvényességének elméleti kérdését éppen hogy csak érintve - csupán annyit jegyeznénk meg, hogy a témául választott vizuális költészet megnyilvánulásainak már első ránézésre is általánosan hirdetett nemzetközisége, nemzeten, nemzeti irodalmon fölüli jellege mutatkozik meg. A vizuális költészet internacionális elképzelésének mítoszát maguk a szerzők is szívesen támogatják, gondoljunk csak az érsekújvári Transart communication fesztiválok művészeire és magára az elnevezésére, vagy a párizsi Magyar Műhely sokat emlegetett eszmeiségére és hatására. Azt azonban el kell ismernünk, hogy néhány "konnotációs" (a szöveg egy későbbi pontján kifejtett értelemben konnotációs) viszonyban mindenképpen olyan földrajzi területhez való kötődést kell látnunk, mely Szlovákiához és annak magyarlakta vidékeihez tartozik.
 

Tulajdonképpen a mostani helyzetből, egy sajnos mára már eléggé elhalkult és elhanyagolt művészeti ágra való visszate- kintéskor, talán valamiféle történeti megközelítés volna elvárható. Ennek ellenére a vizuális költészet olyan (újra)ol- vasására törekszünk, mely inkább az elmélet felől közelít, s megpróbálkozunk jelenlegi recepciójának felélénkítésével.
     Ezzel a megkülönböztetéssel azonban semmi esetre sem szeretnénk a történeti és az elméleti megközelítés egységét szigorúan szétválasztani a szinkrónia és a diakrónia mentén, ahogyan azt a strukturalizmus tette. Bár a hermeneutika olyan értelmezését is elvethetjük, melyet Paul Ricouer vet fel a strukturalizmus ellentéteként¹. Ez az elképzelés a rendszer s ezen belül a szintaxis értelemkonstituáló hatását háttérbe szorítja a szavak eleve adott, "túl-meghatározott tartalmaival" szemben, melyek önmaguk rendelkeznek olyan kényszerítő erővel, ami folytonos újraértelmezésre, a szinkrónia stabilitását megtörő magyarázatokra ösztönöz. Ricoeur a tudományos megközelí- tések érvényességét elemzi, miközben a strukturalizmus számára megfelelő kutatási területként a mitikus társadalmak állandóságra törekvő szinkronikus rendszerét jelöli ki, szemben a hermeneu- tikával, mely a kerügmatikus kultúrák szemantikai gazdagsá- gának vizsgálatára hivatott.
     Ám éppen a vizuális költészet vizsgálata vezetett el minket oda, hogy a kontextus - és az annak részét képező szintaxis - értelemalapító szerepét belássuk, sőt a jelek hagyományos jelölt-jelölő képletét megkérdőjelezzük². Ennek következtében a "jel"-ek pusztán mint más "jel"-ekből álló kontextus által megkonstruált értelmek képzelhetők el. Ez a "jel"-értelmezés megszünteti a referencia (mint a jelnek vagy jelrendszernek a jelrendszeren kívüli valóságra való vonatkoztatása) kategóriáját, mindent "jel"-ként definiál, "jel" a jelölt és "jel" a jelölő. Így a denotáció-konnotáció dichotómiája is megváltozik, mivel a korábban szubsztanciális kódnak tartott denotátum is az eddig kizárólagosan - a denotációra ráépülő - konnotáció helyeként értelmezett kontextusban oldódik fel. A vizuális és kísérleti költészetben nagy szerepet játszó véletlen jelenségek, mellék- zörejek, zajok, hibák is értelmezhetővé válnak, hiszen megsza- badulhatnak attól a korábbi kényszertől, hogy valamit deno- táljanak. A legvékonyabb szál tehát, ami két "jel"-et egybeköt már kielégíti az értelmezhetőség követelményeit. Minden kimondás, minden leírás, minden "jel"-közvetítés - a mindig már megváltozott kontextusnak köszönhetően - más-más értelmet alapít meg, ebből kifolyólag elmondhatjuk, hogy az írás képére (a vehikulumra), illetve annak bármilyen véletlen vagy nem véletlen hibájára és véletlen vagy nem véletlen környezetére, kapcsolódására meghatározó rész esik ebben a folyamatban.
     Ezek után nyilvánvaló, hogy nem érthetünk egyet olyan elképzeléssel, mely szerint a szavak "túl-meghatározott tartal- mai" valami ősi, eredendő meghatározottságból származnak. Az értelem sokkal inkább ered egy állandóan változó, mindig már meghaladott kontextusból, mely a szintaxis szerkezetétől is függ. S minden értelemre vonatkozó vizsgálódásnak, így a hermeneu- tikainak is, számolnia kell a kontexus s ezzel együtt a szintaxis meghatározó működésével.
 

Bár a vizuális költészet a Szlovákiában élő magyar alkotók többségét megszólította, mégis (progresszív irányzata) első- sorban az érsekújvári STÚDIÓ ERTÉ-hez köthető. Vizuális költeményeket jelentetett meg többek között Tőzsér Árpád, Cselényi László, Csehy Zoltán. Farnbauer Gábor Az ibolya illata című művének egyik fontos értelmezési síkja a vizuális elemek vizsgálatán alapul. Mégis a STÚDIÓ ERTÉ-hez kapcsolódó alkotókat tekinthetjük az egyik legmarkánsabb irányvonalnak, és nemcsak a könyvekben, folyóiratokban, tehát a papír síkján megjelentett műveik, hanem a STÚDIÓ ERTÉ által szervezett fesztiválon jelen lévő kísérleti költészet művelése miatt is.
     Az érsekújvári csoportosulás talán legmeghatározóbb alakja Juhász R. József, aki közülük először jelentkezett önálló kötettel. A továbbiakban az ő, önmagukat avantgarde-ként értelmező szövegeivel foglalkozunk.
     Az avantgarde művészeti nyelvvel kapcsolatban mára már általánosan elfogadott vélemény, hogy saját magát problema- tizálja - az avantgarde alkotások legtöbbször anyagiságukat, nyelviségüket mutatják fel. Ezzel a gesztussal a konvención alapuló szemiotikai folyamatok megtörését célozzák, megkérdő- jelezik a jel és a jelölt hagyományos viszonyát. Mindez elmond- ható a juhászi szövegekről is, melyek referenciális olvasatát eleve lehetetlenné teszik, például, egyrészt olyan szavak és szókap- csolatok, mint a hurkabunda, késmise, kelepcseh, AIDSakák, másrészt a töredékesség, a kihagyások, a be nem fejezett sza- vak, mondatok. Ezt a tendenciát támasztja alá, hogy egy-egy költeményében a papírfelület lehetőségeinek kihasználásával az olvasási módozatok sokféleségét teremti meg, máshol pedig az olvashatatlanság benyomását igyekszik kelteni. Ezekben a szövegekben jelen van ugyanakkor egy másik réteg is, mely szinte erőszakosan próbál az olvasóra kényszeríteni egy referen- ciális olvasási módot. Ezt nemcsak közéleti, aktuálpolitikai témák bevonásával éri el, hanem sokkal inkább a szöveg megfor- máltságával. Vagyis klasszikus megközelítésben, Szabolcsi Miklós megkülönböztetése alapján, ezek a szövegek a jel-típusú és a kiáltás-típusú avantgarde-ba egyaránt beoszthatók lennének.
     A vizuális költészet olvasása során megalkotott "jel"-fel- fogásról fentebb már elmondottak alapján azonban nyilvánvaló, hogy ez a hagyományos értelemben vett referencialitás mentén tett megkülönböztetés értelmét veszti, sőt, még egy olyan rejtett formában sem tartható fenn, mely szerint azok a szövegek, amelyekre az adott mű, az adott "jel"-ek utalnak bizonyos módon specifikálhatóak lennének, éspedig egy olyan tengely alapján, mely a verbális illetve az averbális "szövegek" (vagy "jel"-ek) között húzódik. Ezt éppen a "jel" természete teszi lehetetlenné, az értelemalapítás folyamatában való rendszerszerű megkülönböztetés alapvető hiánya miatt, ahol a rendszerszerűség csak másodlagosan, visszacsatolásként működhet. Így, bár megkülönböztethető a "jel"-lel kapcsolatban említett referen- cialitás eltörlése után egy a "valóságban" működő nem feltétlenül verbális szöveg, melyre az adott műalkotás utalhat, ez azonban semmiképpen sem lehet egy taxonómia alapja.
 

A következőkben a referencialitás kudarcát, a "jel"-szerűség megnyilvánulását szeretnénk nyomon követni egy "technikai okok miatt" viszonylag hagyományosra sikeredett szöveg, a Végtelen sorok írója e költő alapján.³ Először megpróbálkozunk a szöveghez referenciális olvasási módszerrel közeledni, s csak utána kíséreljük meg a "technikai okok" körüljárását.
     Azt olvashatjuk, hogy a szöveg távolságot kíván teremteni az igazi és a hamis vers, az igazi és a hamis költő illetve az igazi és a hamis irodalom között. Egyfelől található a belső tiszta gondo- lat, "és csapongás és cihelődés és expresszió és látvány", min- den, amit nem az irodalomtörténet tár fel, másfelől pedig vers, a szavak által mocskossá tett gondolat, a költők, "kik kielégítik káros hajlamaikat", a nyelvőrök és a kritikusok. Vagyis, ebben a nyilvánvalóan egy transzcendentális jelöltre apelláló szövegben, az igazság mint a költői munka előtt és után létrejövő megha- tározhatatlan tartalom jelenik meg. A kritikus - Platónt parafra- zálva - pedig a félreértett igaz gondolat félreértelmezője lesz. A szó és a vers csak kis részben takar(hat)ja a valóságot, a refe- rencia művelete maga sohasem teljes. Mégis azt mondhatjuk, hogy ez az értelemezés csak annyiban fogható fel a referencia kritikájaként, amennyiben a valóságnak egy olyan részét látja el pozitív minőséggel, mely a referenciális viszony alól kivonja magát, illetve meghaladja azt.
     Talán nem véletlen a szabadkozás, mely a záró részben olvasható, hiszen saját magát is hagyományosnak nevezi a szöveg, és kiteljesedését csak az utolsó pont, "az értelem súlypontja és a teljes jelrendszer első eleme", után kutathatjuk fel, és, olvasó, "csakis az agyadban". Ezen a szinten "eredmény- ként" tehát ez az elmozdulás figyelhető meg, mely a már említett transzcendentális jelölt árnyékában egy önmagát olvasó meta- szöveg recepcióesztétikai és hermeneutikai vonatkozásait villantja meg.
     Ugyanakkor azonban megfigyelhetünk pár dolgot, mely a szöveg "szigorúbb" olvasására kényszeríthet bennünket. Először említhetjük a költemény címét, mely a szöveg befejezet- lenségére, nyitottságára irányítja a figyelmet. De itt van a végén egy teljesen más hangvételű, eltérő stílusú melankólikus toldalék, mely mintegy megkétszerezi az amúgy is saját magát értelmező szöveg önreflexivitását. Azután feltűnhet a sorok sejtelmes toldalék- és szóvégnélkülisége. És eszünkbe juthat Jonathan Culler azon megjegyzése, mely szerint "az elemző, midőn arra kérdez rá, hogy az, amit a szöveg tesz, hogyan kapcsolódik ahhoz, amit mond, gyakran idegen (uncanny) ismétlést talál"⁴
     Mint mondottuk a szöveg egyik legnyomatékosabb állítása, hogy a szó, a vers nem az ami, vagyis nem tudja megfelelően ellátni azon funkcióját, hogy valamit tökéletesen megnevezzen, leírjon illetve, hogy totalitásában megmutasson. "A szó nem szó a vers nem vers mindössze egy leszűkí"... A "vers nem vers" értelmezése tulajdonképpen azt az utat járja be, mely alapján kijelenthetjük, hogy egy szöveg - hasonlóan a többi szöveghez - újra nem érte el célját, s mint már annyiszor, most is kudarcot vallott. Ha ezt a két tagadó kijelentést így egymás mellett látjuk, óhatatlanul is visszahatásként az elsőt a második analógiájára olvassuk, és ezzel nem kerülünk kívülre az igazi művészet eszményi totalitásának és a referenciális viszony tökélet- lenségének, be nem teljesedésének problémáján.
     Azonban kiindulhatunk "a szó nem szó" kijelentésből is. Ennek értelmében a versekben a szó nem szó, s a kétszeresen is jelenlévő önreflexivitásnak köszönhetőenebben a versben is ez történik, vagyis a vers szavai, s maguk azok a szavak, hogy "a szó nem szó" sem szavak igazán. Logikailag ez a kijelentés, vagyis, hogy A=A‘, értelmezhetetlen. Az ehhez szerkezetileg közel álló disztinkció alakzata (A=A) pedig bizonyos szempontból tautológia. "A distinctio ugyanazon szónak az első helyen álló szokásos (köznapi) jelentése és a második helyen lévő emphatikusan fokozott jelentése közötti szemantikai különbségre épül."⁵ Mindkettő szintagmánál tapasztalható azonban bizonyos akaratlan átcsúszás a metaforikus értelme- zésbe. Egyébként ezt, a tautológiát némileg feloldó aspektust, általában elfogadják a szóban forgó alakzatot tárgyaló retorikák is: a látszólag változatlanul visszatérő szó arra késztet, hogy módosítsuk az értelmét, árnyaljuk "köznapi jelentését". A "szó: szó" kijelentésben a szó "szósága" emelődik ki, válik akár pozitív, akár negatív értelemben hangsúlyossá, vagy éppen ennek következtében - freudi fordulattal - bizonytalanná. A "szó nem szó"-ban viszont - azon túl, hogy (mint már utaltunk rá) a háttérben feltűnhet egy igazságot közvetítő, totális szó, egy transzcendentális jelölőviszony elképzelése - a szó éppen a "szóságától", vagyis minden ehhez kapcsolható funkciójától, így a jelölő funkciótól is meg van fosztva. S így a szó "jel"-ként értelmezhető.
     A szöveg működése is inkább ezt támasztja alá, azzal, hogy az olvasás során ezt a folyamatot viszi (viteti) végbe. A "jel" természetét mutatja be, szemlélteti oly módon, hogy elhagyja a sorok végét és referenciálisan értelmezhetetlen betűcsoportokat hagy ott. Ezek ténylegesen nem szavak, mégis értelmezzük őket a maguk végtelen töredékességében is. A betűcsoportok csak egy erőszakos referenciális olvasat számára lesznek kiegészíthetők egy teljes alakra, s ezek az alakok csak az ilyen olvasási mód számára lehetnek azonos értékűek a töredékekkel.
     Megfordíthatjuk tehát az analógiát, s a "vers nem vers" kifejezést értelmezhetjük a "szó nem szó" mintájára, s így a versek, s velük együtt ez a vers is, éppen a "versségétől" szabadul meg. Ezzel elkerülhetjük az igazi, az igazságot kimondó vers metafizikai látszatproblémáját, mely felé a referenciális olvasat vezet, mivel nem a vers referenciális korlátai, hanem korábbi meghatározásai válnak "leszűkítéssé". Számunkra ígyverssé válik minden, ami - Gadamer szavaival élve - akként szólít meg és von be a játékba, bármilyen definíciótól függet- lenül. Ha az egész szöveget így, ebben a kettőségben olvassuk, akkor az - a szintaktikai kapcsolódásoknak a hermeneutikai vizsgálódás számára is fontos értelem-konstituáló funkcióját alátámasztva - a referencialitásnak mondott búcsúbeszéddé válhat.
 

Jegyzetek

1 Paul Ricoeur: Struktúra és hermeneutika, in: Paul Ricoeur: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Osiris Kiadó, Budapest, 1999
2 Ennek a problémának részletesebb tárgyalására most nem térünk ki, bővebben ld.: Beke Zsolt: JEL - "JEL", a vizuális költészet formanyelvéről, in: Kalligram 2001/3-4
3 Juhász R. József: Korszerű szendvics, Madách Kiadó, Pozsony, 1989
4 Jonathan Culler: Dekonstrukció, Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 195.o.
5 Szörényi László - Szabó Zoltán: Kis magyar retorika, Helikon Kiadó, Budapest, 1997, 119.o.