VIDA
GERGELY
"nem vagyok önazonos"
Gondolatok
a nyolcvanas évek
szlovákiai magyar költészetéről I. (Kontextus) Amennyiben a posztmodern előtti korszakokra
- a preromanti- káig visszamenőleg - vonatkozó posztstrukturalista vizsgálódá-
sokra, valamint az utóbbi két-három évtized magyar líratörté- netének fejleményeire
tekintünk, egy kiazmikus struktúra válik láthatóvá. Az előbbiek a 19. századi
lírai szövegek - a lírai én integritását szavatolandó - szimbolikus szemiózisában
rendre olyan töréseket mutatnak ki, amelyek arról tanúskodnak, hogy a vers
beszélője nem képes uralni a nyelv tropologikus mozgását. A totalizációs
kísérletek kudarcának tapasztalata többé-kevésbé tudatosítva beépült a
modern poétikák nyelvezetébe. (Termé- szetesen a nemzetközi és magyar fejlemények
eltérő voltát itt nem szabad szem elől téveszteni.) Túl messzire és valószínűleg
túl sok közhely elismétléséhez vezetne a posztmodern korszak- küszöb problematikusságát
tematizálni, de annyi talán elmod- ható, hogy a Tandori-Petri-Oravecz nevéhez
köthető líratörténeti fordulat (a hatvanas-hetvenes évek fordulója) és
az új paradigma módosulásai ezen töréshez való viszonyban ragadhatók meg.
Azonban ha a legújabb líránkra és egyúttal a jelen líratörténeti pillanatából
visszafelé tekintünk, észrevehetjük, hogy a nagy elbeszélésekre emlékeztető
modern és későmodern beszéd- módok erőteljesen jelen vannak/voltak az írásokban.
A magyar líra ezredvégi helyzetéről az "Utolszor a lyrán" címen
rendezett debreceni tanácskozáson két előadó is hasonló megfigyeléseiről
számolt be. Bányai János szerint "a modern vers [...] túlélte a modern irodalom
végnapjait, mégpedig nemcsak választható tradícióként, nemcsak szövegköziségek
játékosaként (kiem.: V. G.), hanem úgy is, hogy a modern vers a század
/ezredvégen még írható, mégpedig nem is akármilyen színvonalon"1.
Példa- ként a szerző egyebek mellett Rába György és Lator László kései
korszakát, Tandori dal-korszakát, Rakovszky Zsuzsa, Ferencz Győző és Térey
János költészetét említi. Margócsy István véleményét több fiatal költővel
kapcsolatban fogalmazza meg. Borbély Szilárd szerinte "mintha azzal kísérleteznék,
hogy egyszerre termtse meg és újjá az angyalok nyelvét és a minden- napi
dadogást, s egyesítse verseiben a rilkei orfikus hagyományt és a nyelvkritikus
tendenciák távolségtartását; Térey János pedig [...] szándéka szerint az
alanyi költészet eredendő élményköz- pontúságát igyekszik feleleveníteni,
végeredményben a megérin- tett és megteremtett világnak talán legszélsőségesebb
fikcionali- tásához jut el..."2 Úgy gondolom, témánk szempont-
jából nem árt hangsúlyozni azt a módosult attitűdöt, amelyet eféle modern
alapozású szövegekkel kapcsolatban a kritika elfoglal: a "még mindig" kapcsolattal
leírható, számonkérő, pre-posztmodern nyelven írt szövegeknek a kánon peremén
való elhelyezését elősegítő kritikai attitűd megértő, elfogadó, a pre-posztmodern
jelenlétet progresszív tendenciaként értelmező kritikai attitűd felé mozdult
el. Persze az új attitűd visszamenőleg a kánonképzési folyamatokat is átírhatja.
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani,
mert úgy gondo- lom, hogy a 80-as évek szlovákia magyar költészete a posztmo-
dernt megelőző beszédmódok igézetében fogant, vagy patetiku- sabban fogalmazva:
az előző beszédmódokkal való viaskodás szellemében jött létre. Csábító
az analógia egy évszám két ese- ménye között: a "magyarországi magyar"
kritikai irodalomban az 1986-os év Eszterházy Péter és Nádas Péter nagy
művei kap- csán egy korszak lezárásaként, ugyanakkor pl. a Csipesszel
a lángot (1994) c. tanulmánykötet távlatából újabb fejlemények kezdeteként
neveződik meg; a szlovákiai magyar irodalomban 1986 a Próbaút című
antológia megjelenésének éve. Az analógia abban az esetben lenne megalkotható,
ha a szlovákiai '86 is korszakahatárt jelentene valamilyen értelemben.
(Ebben az esetben a határ szélesebb mezsgyén lehetne értelmezhető; természetesen
a Próbaút tehetségesebb költőinek első köteteit, Tőzsér Árpád és
Tóth Lászlónak az évszámot kövétő néhány évben megjelent köteteit is magába
foglal/hat/ná.) Ezek a kérdések a szlovákiai magyar irodalom létével, önazonosságának
kérdéseivel függnek össze. Ugyanis ha magunkévá tesszük az "egy magyar
irodalom van" mai szemmel kissé patetikusan ható kijelentését (főleg ha
küldetéstudattá szublimált kisebbrendűségi érzéseink feltörését is beléhalljuk
vagy mögélátjuk), akkor a két '86 szinechdotikus viszonyban kell álljon
egymással s a korszak- határ az "általános mérce" fogalmival írható csak
le. Márpedig az a tény, hogy a szlovákiai költői művek magyarországi recepciója
- talán a Tőzsérén kívül - enyhén szólva gyér és az, hogy maga a Tandoriékkal
egy időben induló Tőzsér egy tőlük egész más úton jutott el - igaz nagy
nevek társaságában - arra az "egy magyar irodalmi helyre", amit Keresztury
Tibor így ír le: nem került a nyolcvanas éveket meghatározó tendenciák
fókuszába3, nem arra enged következtetni, hogy a '86-os váltásnak
a szlová- kiai '86 is részese lett volna. (A Csipesszel-kötetben
megjelent Csanda Gábor-tanulmány - a kedvenc évszámunknál későbbi Az
ibolya illatáról - önmagában még nem jelent többet nemzedéki
együttállásnál, a poétikai oda-tartozás behatóbb elemzést igé- nyelne.
A rend kedvééert említem meg, hogy a Csipesz-kötet sem képviseli
az egész fiatal irodalom keresztmetszetét és aho- gyan később többen is
figyelmeztettek rá, több benne szereplő író/költő az azóta eltelt idő óta
nem futott be jelentősebb irodal- mi pályát - és ezek egyike éppen Farnbauer.)
Azonban ha a szlovákiai '86 csak szlovákiai kontextusban határ - márpedig
ebben mindenképpen az - akkor viszont megtartottuk a szlová- kiai stb.
megnevezést és mögéje egy specifikus hagyománytör- ténetet képzelünk el.
Ezt a lehetőséget írja meg, úgy gondolom, a próbautasok kortársaként Tőzsér
Árpád a Mittel-versek "szlová- kiai magyar költő" alakjában és magában
a Mittel-mitológiában. Ha értékszempontokat is figyelembe veszünk, akkor
elmond- hatjuk, hogy a szlovákiai magyar irodalom Tőzsér verseiben magas
esztétikai színvonalon legitimálódott és tette lehetővé a szlovákiai magyar
irodalom "szlovákiai magyar irodalom"-ként való olvashatóságát a magyar
olvasók számára.
A 80-as évek második felének szlovákiai
magyar lírája azért maradhatott a magyar költészeti kánonok peremén, mert
poétikai értelemben egy ezen kánon által preferált nyelvezet szempont-
jából túlhaladott nyelvezeten íródott. Ez a nyelv tematikus szinten lehetővé
tette ugyan a lírai én azonosság-vesztésének kimondását, ugyanakkor egy
olyan oppozíciókon alapuló tropológiát működtet, amely a vesztést veszteségként
aposztro- fálja. A lírai én világa diszharmonikus, ezért sokasodnak el
a kritikai irodalom által előszeretettel kimutatott abszurd, groteszk kijelentések.
A kritikának ezen ítéletei árulkodóak: az említett kategóriák mellett ugyan
néha az ironikust is megtaláljuk, ezeket a verseket mégiscsak a síkváltást
csak ritka esetben előidéző groteszk, abszurd uralja. Az iróniára legjobban
hajló Tőzsérnél is az irónia tragikus színezetet kap és csak az őseredeti
azonosság elvesztése felett kesergő elégikus hang eltávolítására szolgál.
A Mittel-kötet nyitóversének kimondottan nosztalgikus intonációját a kötet
sikerültebb ironizáló szövegeinek sem sikerül ellen- pontozni. A nyelvbe
vetett bizalom a lírai én utolsó támpont- jaként fennmarad. Hizsnyainál
például az avantgardra emlékez- tető metaforákból gyakran a visszahozhatatlan
épül újra, igaz, immár felismerhetetlenül. Farnbauer költészete a modernség
nagy toposzait, a "hiány"-t és a "magány"-t hozzák játékba, és inkább gondolatmint
nyelvközpontú költészet ez: éppen a végső- kig vitt önreflexió szavatolja,
tartja meg - igaz a versekben grammatikailag gyakran jelöletlen - lírai
ént mint a versek operátorát. Ezért a címbe emelt Hizsnyai-idézet beszélője
(a Tolatás /1989/ c. kötetből) még a kimondás performatív aktusá-
ban képes az önteremtésre.
|