1. Nem érzem magam kompetensnek abban, hogy átfogó értékelést adjak a 90-es évek szlovákiai magyar irodalmáról - azaz, azokról a művekről, melyek esetében a hangsúlyos és döntő mozzanatnak azt tartom, hogy magyar nyelven íródtak, a magyar irodalmi rendszer részei, shanyagolhatónak, hogy éppen Szlovákiában láttak napvilágot. Csupán egy regényről fogok beszélni, amely ráadásul nem is ebben a periódusban jelent meg. Viszont az a mód, ahogy megszólaltatni próbálom, azok a szempontok, amelyekhez az interpretációmban tartottam magam, nem képzelhető el a 90-es évek irodalmi tapasztalatai és az irodalomtudományi beszédmód megújulása és rétegeződése nélkül. Talán ma már csak fenntartásokkal fogadható el Grendel Lajosnak 1997-ben megfogalmazott helyzetjelentése, mely szerint a szlovákiai magyar irodalom, főként a próza szakmai- kritikai recepciója terén meglehetős hiányosságok vannak, mert "a szlovákiai magyar irodalomkritikusok eszköztárából hiányoz- nak a korszerű műszerek"². Ezért is fontos időszak az elmúlt egy évtized a kortárs magyar irodalom értelmezése és az azt megelő- ző két-három évtized termésének kanonikus újrarendeződése szempontjából, mivel számos olyan teoréma, poétikai fogalom, interpretációs eljárás vált széleskörűen elterjedté, melyek kiszé- lesítették és differenciálták az olvasási-esztétikai tapasztalatok szakmai artikulációs bázisát. Magyarán: jónéhány irodalmi- művészi jelenség kapott "új nevet", kitágult a köre azoknak elméleti előfeltevéseknek, amelyek újszerű szempontokkal, új értelmezési távlatokkal gazdagították az irodalmi reflexiót. Mindez nagyban növelte a kommunikálhatóság s így az érdemi szakmai dialógus és vita kialakulásának esélyeit is. Természtesen tudatában vagyok annak, hogy az irodalomelmélet és annak a kritika és az irodalomtörténet fogalmi regiszterébe való begyű- rűzése elég ellentmondásos megítélést kapott. Ahelyett, hogy - suta fogalmakkal élve - az "elméletpárti" és az "elméletet ellen- zők" véleményét közelíteni próbálnám egymáshoz (esetleg állást foglalnék pro vagy kontra), egy javaslattal állnék elő. Tekintsük a teoretikus műveket - az irodalmi művekhez hasonlóan - szöve- geknek, az elemzést pedig olyan intertextuális párbeszéd- kísérletnek, mely az elmélet és az irodalom szövegei közt zajlik. Triviális a felvetés, elismerem, de talán nem árt hangsúlyozni, hogy ebben az esetben - hozadékát tekintve - ugyanolyan jellegű folyamatokról van szó, mint a szépirodalmi művek viszonylatában: szövegek interakciójáról, mely új értelmeket hoz létre, ami a művek, illetve alkotóelemeik kisebb vagy nagyobb mértékű funkciómódosulásához, újraértéséhez vezet(het). Az irodalom és az elmélet egymást kölcsönösen reflektáló, alakító és korrigáló viszonyban van³. Azt is mondhatnánk, egy kis túl- zással, hogy minden teoretikus belátások mentén íródó inter- pretáció a maga módján egy komparatív elemzés: elméleti előfeltevések, módszertani megfontolások, értelmezési javas- latok, vélemények, ötleletek összevetése, konfrontálása az adott mű olvasása során szerzett tapasztalatokkal. Az már más kérdés, hogy a kritikus (a profi olvasó), akinek a tudatában zajlik mind- ez, véleményalkotásában, értékítéleteiben mennyire képes ezt a folyamatot - nem egyoldalúan, hanem - a maga kölcsönhatá- sában látni, irodalom és teória viszonyát rugalmasan kezelni.
     2. Irodalomtörténeti és elméleti hozadékát tekintve egyaránt produktív eljárásnak az az olvasási stratégia tűnik a számomra (nemcsak a 90-es évek és nemcsak a kisebbségi irodalmak műveire vonatkozóan), amelyet Keserű József működtetett Grendel és Duba-műveket (újra)értelmező tanulmányában⁴. A művek témája, műfaja által előirányozott történetfilozófiai előfeltevésekre építő, prózapoétikai és retorikai szempontok szerint végzett elemzései a regények (Éleslövészet, Aszály) olyan összetevőire, nyelvi és narratológiai sajátosságaira hívták fel a figyelmet, amelyek az elmúlt néhány év (egy kis túlzással a 90-es évek) magyar irodalmában és elméleti, értekező diskurzusában megmutatkozó jelenségek felől nyerik el igazán aktualitásukat és irodalomtörténeti jelentőségüket. Keserű tehát a kortárs magyar irodalom és az elméleti diskurzust meghatározó (a filozófiai, a retorikai és a narratológia határmezsgyéin mozgó) szövegek olvasástapasztalataira támaszkodva kísérelte meg átgondoltan, árnyaltan és számomra meggyőzően "újrahangolni", a jelen horizontjában "beszédessé tenni" az említett regényeket - ráadásul úgy, hogy mindeközben szem előtt tartotta a (cseh)szlovákiai és a magyarországi recepció különbségeit is. Nemcsak rokonszenves és a maga módján szórakoztató, hanem tanulságos is, ahogy meglátásait szembesíti a szerző önértel- mezéseivel, a regény poétikájával és az irodalomkritikai értékeléssekkel, kiemelve ezáltal a gyakran markáns ellent- mondásokat, a deklarált elvek és szöveg retorikája közti meg- nem-egyezéseket. Összefoglalva tehát egy olyan hermeneutikai indítattású, a kortárs irodalmi folyamatok és elméleti kérdés- feltevések iránt egyaránt érzékenységet mutató szövegközpontú interpretáció modelljét látom Keserű írásában, mely a múlt kreatív újraértésében, a különböző irodalmi horizontok "össze- mérésében" és egymástól való elkülönböződésük értékelésében érdekelt.
     2.1. Magam is hasonló értelmezéssel állnék elő, melyben egy irodalomtörténeti relevanciával is bíró regénypoétikai jelenség elméleti hátterének felvázolására és egy konkrét szöveg elemzésén keresztül "interpretációs megmérettetésére", applikációjára vállalkozom. Egy ilyen értelmezés akkor lehet igazán meggyőző, ha maga a mű hívja elő, mondhatni kezde- ményezi a teória és az irodalmi produkció "találkozásának" szükségességét. "Hálás lehet az irodalmár - írja Szegedy-Maszák Mihály -, ha van olyan kortársa, aki minduntalan arra emlé- kezteti, mily tökéletlenül is olvas, mennyire nem veszi észre azt, amire érdemes figyelni egy szövegben."⁵ Úgy vélem, hogy Bereck József Öregem, az utolsó (1977) című regénye⁶ méltán nevezhető ilyen szövegnek. Erről a műről lesz tehát szó, elem- zésemben a több év utáni újraolvasás tapasztalatait próbáltam meg összegezni.
     3. Bár egyébként nem szokásom, ezúttal mégis az elemzendő regény fülszövegét fogom idézni: "Hury Tamás csallóközi kamaszfiú Dél-Magyarországon, nagyapjánál tölti vakációját. A fiút az a vágy hajtja, hogy fényt derítsen a családját üldöző »átokra«, s hogy megfejtse a vak szódás, Aladár "titkát". Az érdekfeszítő cselekmény színtere egy magyarok, szerbek, németek lakta falu, ami a szerzőnek alkalmat ad arra, hogy kicsiben érzékeltesse a soknemzetiségű Kárpát-medence jellegzetes atmoszféráját." E paratextus minden tömörsége, természetéből és funkciójából eredően szűkítő megfogalmazása ellenére felvet olyan összefüggéseket is, melyek értelmezésem fontos kiindulópontját képezik majd. Ebben a részletben egymás mellé kerül ugyanis - igaz, reflektálatlanul - a műnek két olyan eljárása, mely ha egymást nem is kizáró, de legallábbis feszült- ségteli viszonyban van. Azt igéri, "súgja" a fül(be a) szöveg, hogy a regény egyrészt egy tájegység jellegzetes vonásainak rajzát adja, hiteles ábrázolást nyújt, másrészt titkokról és rejtélyes családi végzetről ("átokról") is szól, igaz, a két kifejezés élét idézőjelek tompítják, ami mintha látszólagosságukat hangsúlyozná: nem "valódi" titokról és átokról van szó, talán csupán a gyermek nézőpontjából tűnnek annak. A regény figyelmes olvasása azonban arról győzhet meg bennünket, hogy az ilyen módon rekonstruált elvárások érvénye egyáltalán nem magától értetődő, a szöveget éppen az teszi igazán izgalmassá, hogy nem tisztázza megnyugtatóan a - némi leegyszerűsítéssel szólva - "valós"-nak és "fantasztikus"-nak nevezhető elemek viszonyát. A todorovi koncepció értelmében ezt úgy pontosít- hatnám, hogy megtartja a fantasztikus hatás eléréshez szükséges billegést a különös és a csodás között⁷. Mondanom sem kell, hogy mindez alapvetően érinti a mű poétikáját (nyelvi megformáltságát, az alkalmazott narratív eljárások funkcióját, a szüzsé szerkezetét) s egy olyan sajátos jegyekkel is bíró elbeszélői szerkezet kialakulásához vezet, melyet metaforikusnak nevezhetnénk. Meglepő, hogy a regényről írott eddigi kritikák, elemzések vagy reflektálatlanul hagyták a kvázi-csodás elemek jelenlétét és szerepét, nem tulajdonítva nekik különösebb jelentőséget, vagy elmarasztalóan, a mű gyengeségeként tettek említést róluk. Ezzel együtt pedig a metaforizáló eljárások jelentőségére sem derült fény. Görömbei András szerint Bereck József regényében összegezni tudta novelláinak erősségeit, a két főszereplő (nagyapa és unokája) "köré rajzolt" eseményeket azonban már nem volt képes "szervesen beilleszteni a regény fővonalába. Olyan szélsőséges motívumokkal is kísérletezik, melyekkel nem bír még a tolla."⁸ (Kiemelés: B.K.) A szerző sajnos nem fejti ki bővebben, mit is ért "szélsőséges motívumok" alatt, smiért nem illeszkednek ezek "szervesen" a mű koncepciójába. A Bereck-próza eddigi legrészletesebb elemzését Zalabai Zsigmond adta, aki az Öregem, az utolsót a novellák kontextusában interpretálta.⁹ Azon túl, hogy felhívta a figyelmet a kisregény stílusának lirizáló-metaforizáló jegyeire (stílusa "sűrű szövésű, képekben, hasonlatokban, metaforákban bővelkedő; a belső monológok szerteindázó mondatai gazdag asszociációs tartalmakat sugallnak" 57.), nem igazán reflektált a szöveg egyéb metaforikus és/vagy fantasztikus elemeinek szerepére. Úgy tűnik, elemzése túlságosan is a rabja maradt a kötet egészére jellemző szociografikus igényű valóságábrázolás elvárásának, e prekoncepció szigorú megkövetelésének.¹⁰ Berecket kizárólag a csallóközi táj, a csallóközi ember és közösség hiteles krónikásaként állítja be, elsősorban a "helyszínrajzban és helyi vonatkozásokban gazdag "regionális realizmus"¹¹ képviselőjét látja benne. A regénnyel kapcsolatos kifogása az, hogy szerinte a Hury Tamás-Tangli Eszter-Aladár és a Görcs Lajos alakjához kapcsolódó cselekményszálak nem szervesülnek, hanem elválnak, függetlenednek egymástól. "Sem párhuzam nem lelhető fel bennük, sem az ellentétezés."¹² Ami azt eredményezi, hogy a "viszonynyalábok nem találkoznak egymással".¹³ Elemzésem leginkább ezt kívánja majd cáfolni. Hury Tamás-Tangli Eszter-Aladár háromszög történetével kapcsolatban elmarasztalólag említi azt, hogy "túlteng bennük a különösség, az enyhe misztikum", s ez a cselekményszál nem több "ügyesen megírt olvasmányos kalandnál".¹⁴ Véleményem szerint ez a regény legérdekesebb és jelentésbelileg legréte- gezettebb motívumköre, s alább ezt is bizonyítani próbalom majd. Az oktatási segédletként készült Nyomkereső Bereck- portréja csak megismétli a már említett értelmezések kulcs- fogalmait (helyzet-, jellem- és feszültségteremtő erő, szociogra- fikus igényű tájábrázolás, "regionális realizmus"), miközben az Öregem, az utolsót, egy nyúlfarknyi jellemzés keretében, az 1945-48 közti üldöztetés és kitelepítés lelki következményeit feldolgozó (cseh)szlovákiai magyar regények (Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor, Mács József) "méltó párjaként" aposztrofálja.¹⁵ Igaz, hogy az Öregem... erről is "szól", a szövegeknek ily módon, pusztán tematikus szempontok szerint megkonstruált vonatkoztatási mezeje azonban, sajnos, a regénynek épp azon vonásait fedi el, melyek mai párbeszéd- készségét biztosítják. Szeberényi Zoltán sem áll elő új értelme- zési javaslattal, inkább csak összegzi a kritika addigi értéke- léseit.¹⁶ Ahhoz, hogy Bereck regényének poétikáját érdemben tárgyalhassuk, szükségesnek látszik egy kitérőt tenni a metaforát és a próza metaforizálását érintő kérdések dzsungelébe. Nem azért, hogy eltévedjünk, hanem, hogy a regényhez vezető diszkrét ösvényt tapossunk.
     4. Michał Głowiński szellemesen indítja a metaforáról írott tanulmányát.¹⁷ Elsőként W.C.Booth írására hivatkozik, aki szerint csak az 1977-es esztendőben több írás jelent meg a metaforáról, mint azelőtt - 1940-ig bezárólag összessen (!). A lengyel teoretikus ehhez hozzáfűzi, hogy ha ez így megy tovább, számítógépén végzett számítások szerint 2039-re több lesz a metafora-kutató, mint az ember... Nem véletlen ez az ironikus felütés, hisz a metaforáról szóló szakirodalom áttekinthetetlen dzsungellé vált. Ezért ha bárki hozzá akar szólni a témához, írja Głowiński, elkerülhetetlenül egy széthangzó kórus tagjának szerepébe kerül, sesélye sincs arra, hogy szólistává váljon. Öntudatlanul is megerősíti vagy cáfolja azt, amit már előtte sokan állítottak és cáfoltak. Szinte lehetetlen ellenőrizni, hogy mennyiben nevezhető hozzászólása eredetinek, smennyire az elődök által (már) elmondottak újrafogalmazásának, alátámasz- tásának. A "kórustag" megszólalási pozíciója ugyanakkor, sezt már én teszem hozzá, nagyban oldja a "hatás-iszony" (H.Bloom) esetleges görcseit (hisz úgyis mindent elmondtak már...), s az eredetiség akarása helyett inkább az összegzés nem kevésbé fontos feladatának kedvez. Hasonló helyzetben találom magam én is, amikor a metaforikus regényról, a próza metaforizálásáról készülök írni, hisz ez a terület az utóbbi két, de legalábbis másfél évtized magyar szakirodalmában - ha túltárgyaltnak nemis, de azért - többször reflektált elméleti és irodalomtörténeti téma- körnek számít. Ehhez nagyban hozzájárultak a húszas és harmincas évek magyar irodalmi kánonjában beállt módosulások, az ezek nyomán születő szövegelemzések, illetve a metafo- raelmélet néhány alapvető, szemléletmeghatározó szövegének fordítása és a róluk készült ismertetések, kommentárok is. Léte- zik tehát egy olyan szövegkorpusz, amely megfelelő kiinduló- pontként szolgálhat egy olyan összefoglaláshoz, mely a próza metaforizálásának jegyeit, eljárásait igyekszik számbavenni. Ha egy kicsit mégis másként artikulálódik majd ez a témakör, az talán annak is köszönhető, hogy e dialógusba igyekeztem bevonni - a magyar nyelvű szakirodalomban kevéssé vagy egyáltalán nem hivatkozott - lengyel és cseh kutatók szövegeit is, melyek - legalábbis számomra - némiképp (tovább)árnyalták a metaforikus epikáról kialakult azon elképzeléseket, melyeket én most, a teljesség igénye nélkül, a személyes horizontomba került elméleti szövegek és olvasástapasztalataim alapján 8 pontba foglalok össze: a., Általánosnak mondható mindenekelőtt az a felismerés, hogy a metaforának nemcsak a költészetben van fontos jelentésalakító szerepe, hanem ugyanúgy - mégha némileg csökkentett érvénnyel is, de - az alapvetően metonimi- kusnak tekintett szépprózai alkotásokban is. Ezzel szorosan összefügg az a belátás, tapasztalat, miszerint a metafora nemcsak lexikális szinten vizsgálandó és fejti ki hatását, hanem kompozi- cionális szinten is, olykor tehát szerkezeti elvvé válik. Ebből következik, hogy a novelláknak, regényeknek esetenként nem- csak bizonyos elemei metaforikusak, hanem a szöveg egésze is annak minősülhet.
     b., A metaforának ez a műfaj- és műnemközi transzpozíciója arra a felismerésre vezethető vissza, hogy a hasonlóság, az analogikusság mint e trópust megalapozó viszonylat az emberi gondolkodás és a megismerés egyik sajátos formája, olyan mentális folyamat tehát, amelyre a metafora "csak rájátszik". A hagyományos retorikai közelítésekkel szemben vagy azok mellett egyre inkább a metafora megismerő (episztemológiai) vagy a megértést előmozdító hermeneutikai funkciója kerül az előtérbe, s ezzel együtt a metafora mint trópus vizsgálatát felváltja a metaforizáció mint folyamat vizsgálata.¹⁸
     c., Az előbbi pontban megfogalmazottaknak köszönhetően a metafora és elbeszélés kapcsolatáról pontosan azoknak az archaikus kifejezésformáknak, műfajoknak a vizsgálata szolgálhat sok hasznos észrevétellel, melyek az analógiás gondolkodás közegében bontakoztak ki. Kiemelt jelentőségű ebből a szempontból a parabola műfaj- és értelmezéstörténete¹⁹.
     d., A szövegek bármely rétegében fordul is elő a metafora, bármilyen eljárások révén is jutnak érvényre benne a hasonlóság vagy analógia (és ezzel együtt az elkülönbözés, az oppozíció) szemantikai elvei és mozgásai, mindez poliszémiát, jelentésbeli ambivalenciát, feszültségteli vibrálást eredményez, amit már csupán egy "többletjelentések kihordására képes nyelv"20 és szerkezet tud közvetíteni. Látható tehát, hogy a (Ricoeur által "élőnek" nevezett) metafora mint jelentést teremtő nyelvi újítás, mint a szembe állított nyelvi elemek interakciójából létrejövő, "új" jelentést vagy jelentéstöbbletet produkáló trópus elmélete kiterjeszthetővé vált nagyobb (elbeszélői) szövegegységekre is.
     e., A nyelvhasználat, a szűkebb értelemben vett stílus szintjén a metaforikusság az ún. lokális metaforák, az elbe- szélő(k) vagy a szereplő(k) szólamába szőtt metafora-típusú szóképek (hasonlatok, megszemélyesítések, metaforák) gyakoribb használatában, illetve az alternatív vagy rétegnyelvek ütköztetésében, a nyelvi elemek regiszter- vagy közeg- váltásában²¹ nyilvánul meg. A szöveg koncepciójától függően ezek a metaforák sorokba, láncokba rendeződhetnek, tömbösödhetnek²², s ekkor már metaforikus szerkezetről vagy motívumhálóról beszélhetünk.
     f., Az egymáshoz bizonyos mértékig hasonlító motívumok ismétlődése²³ révén, illetve álom-jelenetek, látomások és a szövegben szereplő, verbálisan vagy vizuálisan (is) artikulált képek útján megteremtődő szituációs analógiák, iker-epizódok, sors- és jellempárhuzamok egyaránt a történet jelentésének rétegeződéséhez, megsokszorozásához járulnak hozzá.²⁴ A szereplőformálásban megmutatkozó metaforikusság sajátos típusához tartozik az alakmások (Doppelgänger) alkalmazása, a mitologizálás vagy demitologizálás esetei, a különböző lelki archetípusok aktualizálása.²⁵
     g., A metaforikusság a regénytér kulturális szemiotikájának kiaknázásában is testet ölthet. Gyakran használják ki ezt a lehetőséget - legalábbis a romantika óta - azok a prózaírók, akik hajlanak a lirizálásra. Ez a tendencia aztán a térábrázolások szimbolikusságában, antropomorfizáló, animizáló, spiritualizáló²⁶ természetleírásokban nyilvánul meg. Megnő a táj atmoszféri- kusságának a fontossága, a külső élettér belső - érzelmi vagy mentális állapotok, folyamatok kivetüléseként értelmeződik.
     h., A nézőpontok szintjén az elbeszélői perspektíva meg- sokszorozása, a nézőpontváltó történetelbeszélés formái teremthetik meg a metaforikus értelmezés lehetőségét, hisz olyan variációkat produkálnak, melyek összevetésre, viszonyításra és mindezen folyamatok eredményeinek reflektálására kényszerítik a befogadót. Azaz: a metafora recepciójával analóg folyamatokat irányoznak elő.
     A metafora és a történetmondás kapcsolatáról elmondottak zárlataként annyi jegyezhető meg, hogy a fenti esetek többsé- gében már nem két szó, hanem attól nagyobb nyelvi és szer- kezeti egységek interakciójáról van szó, s ezek eredményeként jön létre egyfajta "metaforikus effektus" - természetesen csak az olvasó együttműködésével, ha képes létrehozni a narratív ana- lógia különböző formáit. A Max Black-féle interakciós metafora- elmélet kibővítésének, kontextuális kitágításának szükségességét idézett írásában már Głowiński is hangsúlyozta.²⁷
     4.1. Szólni kell még az említett metaforizáló eljárások befogadáselméleti összefüggéseiről is. A metaforikus próza ugyanis egy sajátos esztétikai beállítódást és olvasásmódot implikál, mely a metafora temporalitására vezethető vissza. A cseh esztéta, Vlastimil Zuska szerint a metaforát az elbeszélés és a tudat, illetve a belső, megélt idő lineáris folytonosságában, árámlásában beálló cezúraként, a kontinuitás megtöréseként érzékeljük²⁸, ami az egymástól távoli nyelvi elemek interakciója révén teremtődő jelentések akkumulációjára hívja fel a befogadó figyelmét. Mégpedig azzal, hogy kizökkenti a nyelvi-stílusbeli konvenciókat (dezautomatizáció), hogy várható helyett meglepő, szokatlan megoldást hoz, s így fékezi a jelentés szukcesszív (esetünkben narratív) kibomlását, helyette pedig a jelentések szimultán érzékelését helyezi az előtérbe. A metafora (egy metaforikus szövegelem) recepciójakor nem az idő mechanikus előrehaladásának, hanem vertikális "sűrűsödésének"²⁹, felgyű- rődésének, paradigmatikus rétegeződésének tapasztalata érvényesül inkább. Megképződik tehát egy olyan elvárás, mely a különböző konnotációk "együttlátását", a szöveg korábbi szemantikai emléknyomainak "ébrentartását" és az olvasói- értelmezői folyamatba való kreatív bekapcsolását követeli meg. Mindezt a metaforizált próza vonatkozásában különösen hangsúlyozni kell, hisz a szüzsé sajátos dinamikája, "lendülete", ritmusa vagy "húzása" olyan tényezők, amelyek a metaforikus elemek által előhívott kizökkentés és lassított percepció, illetve magára a nyelvre irányuló önreflexió ellenében hatnak³⁰, ezért egy gyorsabb iramú olvasás számára a metaforikus szerkezet elemei nem is válnak érzékelhetővé.
     4.2. Számos értékes megfigyelést tesz a metaforikus regénnyel kapcsolatban Szigeti Lajos Sándor is, azonban nem ez az oka annak, hogy tanulmányára külön is kitérek. Szigeti ugyanis összefüggésbe hozza a kisebbségi magyar irodalmak némely történelmi vagy kvázi-történelmi regényét a próza metaforikus átalakulásával. Szerinte a metaforizáció "kitüntetett szerepet éppen a kisebbségi regénytípus-váltás immanens folyamatában játszott"³¹, sőt egyenesen azt állítja, "szerepe van a kisebbségi sorsnak is a metaforizáció alakulásában".³² Sajnos ezt a tézisét nem fejti ki bővebben, sem azt, mit ért "kisebbségi regénytípus"-on, sem, hogy szerinte miként is lehetséges egy történelmi-politikai helyzet és egy esztétikai-művészi eljárás eluralkodása között ilyen módon összefüggést láttatni, ezért a magam részéről csupán ezirányú kételyemnek adhatok hangot. Ami tanulmányából számomra világosan kiderül: a kisebbségi létet egyfajta metaforaként fogja fel az álatala vizsgált regényekben (Grendel, Gion, Szilágyi műveit elemzi), abban már viszont nem vagyok teljesen biztos, jól értem-e a "kisebbség mint önmetafora" kifejezést, mely ráadásul egy jellegzetes "értelmezési stratégia"³³ volna. Elképzelhető, hogy Szigeti intenciójával ellentétesen is akár, de inkább hajlok arra az értelmezésre, hogy a kisebbség, a kisebbségi lét egy sajátos léthelyzet vagy életérzés metaforája, s az elemzett szerzők ezt domborítják ki műveikben. Így válik számomra interpretálhatóvá a Grendel-regényekkel kapcsolatos kijelentése is: "Úgy tűnik, Grendel műveinek - vállalt-tagadott - célja egy kisebbségi lét-metafora kimondása az egyetemes magyar irodalom kereteiben, sannak világirodalmi kontextusba emelése."³⁴ Ez az egzisztenciális megközelítés azonban, úgy érzem, még mindig nem elegendő arra, hogy valamiféle törvényszerűségről beszéljünk politika és poétika között. Ezért az Öregem, az utolsó elemzését sem a kisebbségi irodalmak "specifikumai" felől közelítettem meg, hanem elsősorban a széppróza bizonyos válfajára, közelebbről pedig az elmúlt két évtized magyar irodalmára általánosan jellemző regénypoétikai szempontokat vettem figyelembe. Véletlen egybeesésnek, illetve hanyagolható összefüggésnek tartom tehát, hogy ez a regény is egy "kisebb- ségi" vagy "nemzetiségi" magyar író tollából való.
     5. Bereck József műve egy gyermek nézőpontjából megírt én-regény, mely bizonyos fokig rokonságot mutat a nevelődési regény hagyományával, ezenkívül egyrészt a beavatási regény profanizálódott hagyományelemeit, másrészt a titok-regények és a fantasztikus elbeszélések némely eljárását is aktualizálja. A mű cselekményének fontos referenciális hátterét képezi a magyaroknak a Beneš-dekrétumok által legitimált kitelepítése, ez a történelmi eseménysor azonban nem egy dokumentumérvényű és -jellegű beszámoló formáját ölti, hanem a regényfikció törvényszerűségeinek megfelelően az egyik főszereplő sorsában kerül bemutatásra. Görcs Lajos, akit az elbeszélőként is funkcionáló unokája, Hury Tamás magában "öregemnek" szólít, egy ilyen transzportnak "köszönhetően" kerül Dél-Magyarország három nemzetiség (magyar, német, szerb) lakta kis falujába, Véméndre, ahonnan aztán már soha nem látogat és nem is települ vissza csallóközi szülőfalujába, Albárra. Itt, Véménden tölti vakációját Tamás, s ez a mű legfontosabb cselekménytere is. Itt kerül kapcsolatba a kamasz főhős azokkal a személyekkel, akik testi és szellemi felnőttéválásában, a világról, s különösen a fantázia, a fikció és a valóság kapcsolatáról kialakított elképzeléseinek felülvizsgálatában a legfontosabb szerepet játszák majd: nagyapja, annak nevelt lánya, Mara, falubeli pajtása, Eszter, akihez vonzódik, de aki fura viselkedésével olykor legalább annyira meg is hökkenti, el is távolítja magától és a vak szódás, Aladár, akinek a titkát megfejteni igyekszik. A kisregény hét fejezete hét nap története (hat "plusz egy nap"), ami bibliai konnotációkat ébreszthet, azon túl azonban, hogy az utolsó fejezet a "pihenés napjaként" fogható fel (a tematizált konfliktusok által felgyülemlett feszültségek oldása), nincs különösebb jelentősége. Annak azonban igen, hogy Hury Tamás szeret fantáziálni, (különösen lányok előtt) nagyokat lódítani, önmagát kitalált történetek hőseként beállítani³⁵. Ezért sem nevezthető megbízható elbeszélőnek, s ez az oka annak is, hogy a kizárólag az ő személyes perspektívájából láttatott-elbeszélt események igazságérvénye kétségesnek mondható. Különbséget kell azonban tenni azok között az esetek között, amikor szándékosan színezi ki az eseményeket, s amikor olyan dolgokat észlel, melyek "valódisága" a maga - s így az olvasó - számára is kétséges. Ez szüli aztán azt a már említett termékeny bizonytalanságot különös és csodás, valóság és káprázat között, ami a szöveg mai hívóerejét adja - nem kevéssé annak is köszönhetően, hogy e két pólus közti hezitálás a metaforizáló eljárások különböző formái révén narrativizálódik.
     5.1. A mű legrejtélyesebb és - olykor szó szerint is - legmegfoghatatlanabb szereplője Eszter, akivel Hury Tamás a regény aktuális cselekményidejét két évvel megelőzően ismerkedett meg, s akit, a faluba visszatérvén, újra fel akar keresni. A vékony, törékeny testalkatú, lenszőke hajú lány azonban rendre eltűnik előle. Több szempontból előrevetítő mozzanat, hogy már a vele kapcsolatos első információ is kételyeket ébreszt az elbeszélőben a lány "evilágiságát" illetően: "Azt beszélik, hogy Tangli Eszter tegnapelőtt átrepülte Milgrundban a vasúti töltést - szólalt meg váratlanul Mara [...] Egy nagy lila lepkét kergetett a réten, s a magas vasúti töltés tövében csak széttárta a karját, így ni! - mutatta Mara - , s gyerünk a lepke után. Éppen olyan könnyen repült, mint a lepke. Ruhája és haja úgy lobogott, mint valami zászló..." (20.) Hury Tamás kétszer is visszatér erre az eseményre (25., 30.), megpróbál a maga számára hihető magyarázatot találni rá, de nem sok sikerrel: "Mit fecsegett össze Mara az este? Hogy átrepülte Milgrundban a vasúti töltést? Hiszen az hét-nyolc méter magas! Persze, aki tud repülni... Eh, hülyeség! Mégicsak bolond ez a Mara." (30.) Noha úgy tűnik, a hír látszólag megmaradt a falusi pletyka, a puszta asszonyi szóbeszéd hitelességének a szintjén, mégsem kapunk rá egyértelmű és megnyugtató magyarázatot. A szöveg tehát azáltal, hogy nyitva hagyja a kérdést, megengedi, hogy akár csodaként, azaz racionálisan, a földi világ törvényei szerint meg nem magyarázható jelenségként értsük. Akárcsak a többi, Eszterrel kapcsolatos epizódot. Két év távollét után Hury Tamás először a kútnál, a vízre várakozó asszonyok gyűrűjében pillantja meg a lányt ("Aztán a tarka kendős asszonyfejek mögött hirtelen megpillantottam Eszter arcát. Csak egy villanás volt az egész, de rögtön mérhetetlen nyugalom lett úrrá rajtam." 32. Kiemelés: B.K.), akinek azonban csakhamar nyomavész: "Mire azonban újra felnéztem, már nem volt sehol. Még ágaskodnom sem kellett, hogy átlássak az asszonykoszorú fölött, de Eszter alatt mintha leszakadt volna volna a föld." (32.) Az elbeszélő tanácstalanságában és zavarában már-már hajlik arra, hogy csak képzelődőtt: "S már abban sem voltam biztos, hogy Eszter vékony arca tűnt fel egy pillanatra az egyforma asszonyfejek mögött." (32.) Másodszor a temető kápolnája tövében bukkan rá az üldögélő lányra. Eszter megjelenése meglepetésként éri, s külön érdemes figyelni egyrészt belső vívódására bizonyosság és kétely, hit és hitetlenség, valóság és csoda között, másrészt a lány alakjához kapcsolódó jelzők jelentéskörére: "Elkaptam a tekintetemet a lányról, mert szentül hittem, hogy az egészt csak látomás. Hát semmi sem változott volna az évek múlásával? Ugyanaz az árnyszerű, vékony test, puhán, szinte erőtlenül ölbe hullajtott kezek? Ugyanaz a törékeny, elmosódott vonalú arc, csapószőke, könnyen lebbenő haj? Ugyanaz a légisen könnyű, szellős, fakó nefelejcskék anyagból készült ruha? Arcomat kétségbeesetten fúrtam a száraz avarba. Féltem a határozott fejmozdulattól, amely végérvényesen meggyőzött volna arról, hogy nem az érzékeim játszanak velem csalóka játékot: a simára kopott szürke sziklán valóban Eszter ül [...] Gyorsan felkaptam a fejemet, kilestem a bokrok mögül: a kápolna tövében nem ült senki." (47-48. A kiemelések - az utolsó kettőt leszámítva - B.K.). Tamás odarohan a sziklához, ami annak ellenére, hogy árnyékban feküdt, meleg volt, tehát valaki egész biztosan ült rajta: "Ujjaimmal, tenyeremmel élő test melegét éreztem a kövön." (48.) Tanácstalanul, szorongva hagyja el a helyszínt, s megpróbálja teljesen elterelni gondolatait Eszterről: "Ha tovább folytatom a töprengést, már abban sem leszek biztos, hogy Eszter egyáltalán létezik." (49.) Hury Tamás harmadszor már csak a halálát közvetlenül megelőző pillanatban látja viszont a lányt, akkor, amikor a feldühödött, önkényesen igazságot osztó falusiak bosszúja véletlenül rajta teljesedik be: "A féktelen kavargásban, zűrzavarban és az egyre feljebb szálló sárga porban rajtam kívül senki sem vette észre, hogy egy törékeny alakú lány nefelejcskék színű könnyű ruhában, lobogó szőke hajjal átsiklott a fekete embergyűrűn." (113. Az elsőt leszámítva a kiemelések: B.K.) Külön érdekessége a részletnek, hogy a szöveg hangsúlyozza az elbeszélői perspektíva kitüntetett helyzetét ("senki sem vette észre"), s mintha ezzel is - ha csak a nyelvhasználat szintjén is - relativizálni próbálná az immáron "nagyközönség" előtt zajló jelenet valóságosságát. Talán már eddigi kiemelések is sejtetni engedték, hova is kívánok kilyukadni. A meglehetős következetességgel ismétlődő szinonim értelmű jelzők a jelzett személy könnyedségét, légiességét, törékenységét hangsúlyozzák, s ennyiben a nyitó képet, a töltést átrepülő pillangó képzetét idézik fel, s ami még fontosabb, áttetelesen, metaforikus utalás révén a megfoghatatlanságát, illanó, tovasikló természetét erősítik meg. Az első és a harmadik találkozás közt további hasonlóság, hogy mindkét esetben egy embergyűrű közepén bukkan fel a lány ("tarka kendős asszonyfejek mögött [...] Csak egy villanás volt...", "átsiklott a fekete embergyűrűn..."), ugyanolyan valószínűtlen könnyedséggel, akár egy árny vagy szellem. Nem véletlen, hogy egy álmában a lány cirkuszi attrakcióként jelenik meg: "ha néhány percig merőn nézte valaki, egyszerűen eltűnt, elpárolgott, semmivé lett" (41.). A példákból tehát látható, hogy az azonos vagy egymással szomszédos jelentésmezőkhöz tartozó kifejezések ismétlése révén, illetve szituációs analógiákon keresztül épül ki a szöveg metonimikus szerveződésével párhuzamosan egy olyan metaforikus struktúra is, mely, mint majd látható lesz, a mű más motívumköreire vonatkozóan további funkciókkal (jelentésekkel) is bővül, gazdagodik.
     5.2. Mara, az "Öreg" nevelt lánya mindenben Eszter ellentétpárjának minősül. Erős, férfias testalkatú, kissé robosztus termetű, darabos mozgású nő, fekete szemekkel, kissé pirosas színű arccal, súlyos fekete hajkoronával, amit általában kontyban visel és bronzbarnára sült bőrrel. Míg az első vakáció alkalmával inkább anyai-gondozó viszonyban volt Tamással, a második együtt töltött nyáron már a serdülő fiatalember ébredező szexuális vágyainak tárgyaként jelenik meg, a történet végén pedig a fiú erotikus beavatójává válik. Ezért is kivételes annak a jelenetnek a zárlata, mely a regény metaforikus struktúrájának újabb elemét képezi, és az Eszterrel való temetői találkozásra utal vissza. Az alább következő részlet előzménye, hogy Tamás megvallja Marának aggodalmait nagyapja sorsát illetően: "Hirtelen fölegyenesedett a szürke szikláról, amelyen néhány nappal ezelőtt még Esztert kerestem, de csak a hiányát találtam. Valami történt a faluban - mondta furcsa hangsúllyal, és gyakorlott mozdulattal merítette meg a nagy agyagkorsót a forrás jéghideg vizében. Valami történt... - ismételte meg fölegyenesedve. Egy pillanatig merőn a szemembe nézett, majd ügyes, biztos mozdulattal a fejére lendítette a korsót [...] A simára kopott sziklára ereszkedve jól láttam, hogy Mara légiesen könnyű, ringó léptekkel igyekszik föl a hegyoldalra." (86. Kiemelés: B.K.) Mara mondhatni "átveszi Eszter helyét", amit nemcsak a hely (ugyanaz a szikla) és a tett (üldögélés, majd hirtelen távozás) azonossága, hasonlósága jelez, hanem a lány távozását leíró-jellemző, s a korábbi kontextusok emlékével terhelt kifejezések is: meglepő, hogy az egyébként megtermett és darabos mozgású Mara "légiesen könnyű, ringó léptekkel" igyekszik "föl" a hegyre. A jelenetet követő este aztán Mara a fiú számára "furcsa szenvedéllyel" és méltóságteljes nyugalommal csábítja be a présházba, s avatja be - bár erről a szöveg diszkréten hallgat - az érzéki gyönyör dolgaiba: "Nem emlékszem meddig nézhettük egymást szótlanul, mozdulatlanul, csak azt tudom, hogy miután gyomorfalamban alábbhagyott a féktelen dobolás, átléptem a küszöböt..." (97.)
     5.3. Aladár narratív funkciója az, hogy a cselekmény titok-fokát, rejtélyességét biztosítsa, hogy kérdéseket implikáljon az elbeszélőben és a befogadóban. Személyisége a történet végéig bizonytalan marad. A falubeliek úgy tudják vak, s szódaeladásból tartja el magát. Egyedül Hury Tamásnak tűnik fel egy este, hogy háza ablakából egy lámpa fénye szűrődik ki. Viszont ő sem rögtön döbben rá e tény jelentőségére, két év telik el, míg eljut a tudatáig. Ezzel a nyugtalanító felfedezéssel - egy narratív metalepszis formájában - indul a kisregény ("Miután magnéziumlámpaként elvillant bennem a felismerés..."), s ez az, ami az olvasói kíváncsiság ébrentartásához szükséges tematikus motivációt megteremti és végig táplálja. Egy vak embernek miért van szüksége világításra? Többször is felteszi magának ezt a kérdést Tamás, mígnem maga próbál meggyőződni az igazságról. Viszont ez is csak felemás eredménnyel jár. A személyes találkozás és rövid beszélgetés nem zárul megnyugtató eredménnyel, samikor meg akarja lesni a vak szódást, leleplezik, s menekülni kénytelen. Nyitva marad tehát a kérdés, s a zárlatig csak néhány sejtető utalást olvashatunk Aladárra, illetve arra vonatkozólag, hogy "valami készül" vagy "valami történt" a faluban. A szerző tehát jó érzékkel építi fel a rejtély felvetése és megoldása közti táv cselekményszerkezetét. A hatodik nap/ fejezet végén lepleződik csak le Aladár titka: az, hogy elcsá- bította (?) Esztert, aki gyereket vár tőle. Zalabai szerint hiányos a motiváció a fiatal és vonzó Eszter és a "vak voltában riasztó" (??) Aladár közti szerelmi kapcsolatot illetően. A vak szódás alakja, írja, egyébként sem "tiszta képlet [...] jelentése nem fejthető meg egyértelműen"³⁶. Szerintem csak a regény előnyére vált, hogy Bereck itt nem élt a felvilágosító szerzői vagy elbeszélő kommentár lehetőségével, hogy Aladár személyiségét nem dolgozta ki részletesen, s az Eszterrel való kapcsolat kialakulásának hátteréről is hallgatott. Ez is az az eset, amikor a kevesebb több. Igaz, hogy az Aladár és Eszter közti bármiféle kapcsolatra a leleplező zárlatig határozottan nem utal semmi, két alkalommal viszont kettejükről (először a fiúról, aztán a lányról) két egymást követő mondatban történik említés (24.,56.). A mondatok látszólag egyszerű mellérendeléssel kerültek egymás mellé, semmi sem jelzi, hogy szorosabb logikai viszony volna közöttük - hogy Eszternek bármi köze is volna Aladárhoz. Ez a sorrendiség csupán egy második, figyelmesebb olvasás alkalmával válik feltűnővé, s kap előreutaló jelleget. Számomra ráadásul az sem derült ki egyértelműen, hogy Aladár tényleg vak volt-e (Zalabai ezt evidenciaként kezeli). A rendőr válaszából ez nem világos (104.), s noha Eszter megkövezése után megbilin- cselt kezével tapogatja ki "a lány félénken dudorodó, sejtelmesen kerekedő hasát" (113.), ez még nem kell okvetlenül a vakság bizonyítékaként kezelni. Ettől fontosabb azonban, hogy az Aladár és Eszter titkának leleplezését és büntetésüket bemutató részletben olyan motívumok is felbukkannak, melyek csak a későbbi történések fényében nyerik el jelentőségüket. Előre- vetítő, sejtető metaforikus elemekké változnak. Megértésükhöz azonban először szükséges a Görcs Lajos személyét és sorsát érintő cselekményszál legfontosabb elemeinek tisztázása.
     5.4. Görcs Lajos sorsáról főként Hury Tamás elbeszéléséből értesülünk, jóllehet ő is csak úgy hallotta, másoktól a kitelepítés és a család történetét is. Ez utóbbi az, ami rossz előérzetét táplálja, s ami fokozatosan pánikszerű félelemmé fokozódik benne. Öregapja ugyanis egy négy gyermekes család utolsó élő sarja, testvérei mind idejekorán meghaltak: harminchárom éves korukban öngyilkosok lettek (Ez a magyarázata a címben szereplő "utolsó" kifejezésnek.) Egyedül Lajos éli túl a krisztusi kort, annak is köszönhetően, hogy kitelepítették a Baranya megyei kisfaluba... Ezért lesi szorongva minden mozdulatát az unokája, mert rettegve várja, hogy a "családi átok" rajta is beteljesedik. Hogy, miként testvérei, ő is felakasztja magát. Ezzel együtt pedig attól is reszket, hogy nagyapja végzete őt magát is veszélyezteti. Többször is vannak olyan (rém)képzetei, hogy az "Öreg" az életére tör, míg végül ez a félelem bűnös kívánsággá érik benne: "Tudat alatt nem kívánom-e, hogy ne maradjon adósa sorsának? Nem akarom-e, hogy végre beteljesüljön rajta a kegyetlen végzet? Félem-e úgy igazából kényszerű elmúlását? [...] Valójában kéjes, parázna izgalommal éppen ellenkezőjére törekszem."(115.) A Görcs testvérek megmagyarázhatatlan öngyilkosságában a falusi öregasszonyok Isten büntetését látják, aki "sokáig tűr, de nem felejt" (88.). Azaz nem felejtette el, hogy apjuk, Görcs Erazémius annak idején otthagyta a papi szolgálatot és megnősült. Ezt a gótikus hangulatú végzetnovellává kerekített családtörténetet Hury Tamás az anyjától hallja először és minden szavát elhiszi. Később megtudjuk, anyja nem is gondolta teljesen komolyan, amit mondott, mindazonáltal a szerző ismételten bizonyta- lanságban hagy bennünket az események valódiságát illetően: " - Hát nem te mesélted mindig" - mondja Tamás az anyjának - , "hogy előbb Elek, aztán Győző, majd Szidónia néni is... - Azt csak meséltem... - Talán igaz se volt? - Igaz volt [...] minden igaz volt [...] de tudhatnád fiam, a valóság, amikor megtörténik, mindig más, mint később, amikor beszélnek róla..." (121-122.)
     5.4.1. A regény egyik legjobban felépített jelenetsora a hatodik fejezet zárlata. Tamás azt veszi észre, legalábbis ő úgy látja, nagyapja abbahagyja a kaszálást, s megtört derékkal, kezében egy kötéllel a présház felé indul. Mivel az ő szemével látjuk az eseményeket, végig az a benyomásunk, az "Öreg" azért vonul hirtelen félre, hogy felakassza magát. Ellentmondásos érzésekkel, a féltés és halálvágy közt hánykolódva rohan feléje unokája, hogy megakadályozza az "átok" beteljesedését. Mielőtt kiderülne, vaklárma volt az egész, tekintetük találkozik, s Görcs Lajos mindent megért. Magyarázatul egy sikló tetemét emeli maga elé: "Öregem mozdult bele elsőnek a fagyosan zúgó csöndbe. - Csak egy sikló!...- mondta, s maga elé emelte az állat hosszú, kötélvastagságú, ernyedten csüngő testét."(116. Az első kiemelés: B.K.) Ezután egy felszabadult, s egyszersmind kétségbesett és erőltetett kacajjal oldódik fel a találkozás feszültség. Ennek az epizódnak megvan a maga analogikus párja, mely egyrészt a szószerintiség, másrészt a figurativitás színtjén képződik meg. Amikor a falusiak körbeveszik a lelepleződött Aladárt, a helyzetet Hury Tamás a következőképpen láttatja: "Feketén, hidegen zúgott a tömeg. Itt-ott csontos öklök emelkedtek a magasba. Az elfojtott, monoton zúgásból időnként éles, rikácsoló vagy öblös, recsegő kiáltás tört fel. A korlátról úgy láttam, hogy izmos testű kígyóként tekereg az embergyűrű, egyre szorosabb kört vonva a harcsabajuszú rendőr és Aladár körül."(110. Kiemelés: B.K.) A hasonlat megismétlődik ("Furcsa, izgága fekete állatként hullámzott, tekergőzött a tömeg." 111.), mígnem, egy férfi, kiválva a tömegből egy kötelet vesz elő: "Hosszú kötelet csatolt le az övéről, türelmetlen ujjakkal hurkot kötött a végére, sbizonyos mozdulattal áthajította a fa egyik kiálló ágán." (111.) Egymás mellett találjuk itt az előbb felidézett présházi jelenet két fontos mozzanatát: a kígyót és a kötelet. Az előbbi egy metaforikus típusú szókép elemeként, az utóbbi szószerinti értelmű, "tényleges" tárgyat jelölő kifejezésként jelenik meg. Az akasztás, Eszter tragikus kimenetelű közbelépése miatt, ebben az esetben is meghiúsul. A két epizód rokonságát erősíti továbbá a rokon értelmű szókapcsolatok előfordulása is ("fagyosan zúgó-hidegen zúgott"), illetve az a részlet, amikor Aladár hiába próbálja magát átverekedni az összegyűlt tömeg sűrű sorain ("Az embergyűrű sehol sem nyílt meg számomra."110.), ez ugyanis előreutal a nagyapja vélt öngyilkosságát megakadályozni akaró szőlőbeli rohanására. Ekkor Hury Tamás úgy érzi a szőlőkarók útját állják. Érdemes megfigyelni miként is teremt metaforikus kapcsolatot a két rész (azaz a embergyűrű és a szőlőkarók) között az antropomorfizáló jellemzés, illetve egy-egy szó ismételt felbukkanása: "Kárörvendően recsegő, görcsös szőlőkarók vetették magukat elém; a gondosan felkötött tőkék kibomlottak, és izmos indáikkal utánam kapkodtak." (116.) A szöveg hatásosságát az adja, hogy ezek az összefüggések, akárcsak a korábbi esetekben, refletálatlanok maradnak, azaz megmaradnak implicit metaforáknak³⁷.
     5.5. A fantasztikus-effektus fontos tematikai előfeltételét képezik az álmok, különösen azok, amelyek szétbogozhatatlanul összekeverednek a valósággal. Így van ez az Öregem, az utolsó esetében is. A 3. 4. 5. és a 7. fejezet egyaránt álommal kezdődik, s ezekben, az álmok természetének megfelelően, a megtörtént és az imaginatív elemek fura, gyakran bizarr és abszurd történetekké állnak össze. Hury Tamás azonban nappal is álmodozik, fantáziál, illetve olyan tapasztalatai vannak - láthattuk az előző példákban is - , melyek az ésszerűség, a racionális magyarázhatóság, azaz a különös és a fantasztikus határán billegnek. S ezt a "billegést" a szöveg nem szünteti meg, végig fenntartja a lehetséges válaszok nyitottságát. Ilyen az a jelenet is, amikor a fiú, nagyanyja sírját gondozgatva, elbóbiskol a sírkő tövében. Arra ébred (kérdés, hogy tényleg felébredt-e!), hogy valaki figyeli, érzi, hogy valaki van a közelében. A szemébe tűző napfénytől kezdetben nem lát semmit, de aztán lassan határozottab kontúrokat vesz fel a környék: "Aztán amikor újra visszalopakodott szemembe a világ, a temetőt két részre osztó úton túl, a kék sírkövek között egy mozdulatlanul álló, fekete ruhás nőt pillantottam meg" (67.) Azt gondolja, egy magányos falusi öregasszony, s még az is megfordulk a fejében, hogy köszönti és néhány szót vált vele. "Újra odanéztem, de már nem volt sehol. Gyorsan a karomba csíptem, nem álmodtam-e az egészet. Ébren voltam. A szorongás sűrű pókhálója feszült körém. Mennem kell, villant eszembe, gyorsan, minél előbb!"(68. Kiemelés:B.K.) A jelenet az Eszterrel való második találkozáshoz hasonlít, a zárlata azonban még fantasztikusabb. Ahogy már mentében rápillant a sírkőre, döbbenten látja, hogy időközben öregapja neve is "rákerült": "Földbe gyökerezett a lábam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy amikor megtaláltam a sírt, csak az öreganyám neve állott rajta."(68.) Nem tudjuk meg ki volt az öregasszony, s tényleg látott-e Hury Tamás valakit is a temetőben, vagy csak a szeme káprázott, esetleg bóbiskolásának "utóhangjaként" kell értékelnünk kísérteties beszámolóját, melyet az öregapját fenyegető végzet miatti szorongás is motiválhatott. Utóbb ő maga is elbizonytalanodik: "...öregapám már tényleg megérett a halálra. Testben feltétlenül, stalán lélekben is. Különben mit keresne a neve a közös sírkőn? Vagy nem is volt ott, csak képzelődtem?"(79-80. Kiemelés: B.K.)
     5.6. A regény metaforikus szerkezetének további eleme az alakmások (Doppelgänger) alkalmazása, s ez, Freud klasszikus elemzése óta tudjuk, a kísérteties hatáskeltés fontos eszköze³⁸. Hury Tamásnak úgy tűnik, hogy az állomásfőnök, az erdész és a helyi rendőr egy és ugyanazon személy. Az alkatuk, arcvonásaik, harcsabajuszuk, elengedhetetlen kockás zsebkendőjük, mellyel izzadó homlokukat törölgetik, egyezik, csupán egyenruhájuk színében különböznek egymástól. Meglehet, hogy mind a három tisztviselői munkakört ugyanaz a személy tölti be, az is lehet, hogy (iker)testvérekről van szó, és a szubjektív elbeszélő perspektíva miatt az sem zárható ki teljesen, hogy csupán a fiú fantáziájának köszönhetően tettek szert hasonló vonásokra. Hury Tamás nem kérdez rá, csupán maga gyártotta válaszokkal igyekszik tompítani szorongását: "Mennyire hasonlít az állomásfőnökhöz! Hihetetlen. Testvérek volnának?"(65.) "Nem akartam hinni a szememnek. Attól féltem, hogy csak képzelődöm. Talán csak én láttam őket annyira hasonlóknak. De nem tehettem semmit. El sem tudtam képzelni, hogy valóságban különbözhetnek egymástól."(101.) A szerző, szerencsére, újra adós marad a megnyugató válasszal.
     5.7. Hury Tamásnak, mint már korábban említtem, élénk a képzelőereje. A lányokat és a hiszékeny falusi felnőtteket szédíti mondvacsinált, fiktív beszámolóival, "fantasztikus" kalandjainak történetével, melyek annyira azért nem elrugaszkodottak a valóságtól, hogy hihetőségüket teljesen elveszítenék. Hitelessége a hallgatóság inkompetenciájával, tudásának korlátozottságával függy össze. A harcsabajuszú erdész is hajlik arra, hogy elhiggye, Csehszlovákiának van tengerpartja... "És négerek is vannak, ha akarjuk..." (46.) - fejezi be hencegőn Hury Tamás. Ez a mondat jól árulkodik a szereplő naiv hitéről: ha valamit akarunk, ha fantáziánk révén megteremtjük, ha csak vágyakozunk rá, az megvalósulhat. Amikor Eszter váratlanul feltűnik a kútnál, az elbeszélő megnyugvással veszi tudomásul: "Megjelenése mintha a dolgok természetes folyását bizonyította volna: vártam rá, tehát megjelent..."(32.) Azért is van lelkiismeretfurdalása, amikor látja, milyen tragikus következménye lett Aladár leleplezésének, mivel azt gondolja, ő indította el az eseményeket ebbe az irányba: "Valahol jóvátehetetlenül hibáztam. Elindítottam, aztán felelőtlenül kicsúszni hagytam kezemből a történés fonalát..."(112.) A gyilkolási vágytól égő izgatott tömegnek elmondott egzaltált monológjával egy kétségbeesett, szolipszista megoldással próbálja meg menteni a helyzetet: "...ez az egész itt nem létezik.! Értik?! Én találtam ki az egészet, a maguk gyülekezetét, Aladárt, mindent...Maguk most mindnyájan csak az én fejembe gyűltek ide össze, hogy szabad utat engedjenek alantas, gyilkoló ösztöneiknek. A helyzet tehát, ahogyan most itt állnak és engem hallgatnak, a valóságban egyáltalán nem létezik."(112.) Hiábavaló azonban az igyekezete, a falusiak bolondnak nézik. Kénytelen ráébredni, hogy a fantáziálásnak megvannak a határai, s a világot nem alakíthatjuk a magunk kívánságának megfelelően. Hury Tamás nemcsak az érzékeivel tapasztalható világ létezését próbálja megkérdőjelezni, hanem mintha fantasztikus tapasztalatait is visszavonná, kizárólag tudatának csalóka játékát látva benne: "Csalóka látomás! Hát persze! Nem létezik a nyári esték húgyszagú melegében tollászkodó sárga falu, az iszonyúan zárkózott arcú vak szódás [...] a madárcsontú Eszter valószínűtlensége, a harcsabajusz-háromság hasonlatossága [...] Mara tüzesen ringó kancafara, s legfőképpen nem létezik Görcs Lajos kényszerű-szép elmúlása[...] Csak az én tudatom szeszlángban fürdő lombikjában kötődnek és oldódnak, bontódnak le, és újraszerveződnek, forognak, tobzódnak, féktelen, sokszínű, életszagú fortyogással..." (109. Kiemelés: B.K.) Kifakadása, s különösen a kiemelt rész, önreflexív kijelentésként is olvasható: mintha a regény azon befogadóinak, elemzőinek igyekezetét figurázná ki (!), akik hozzá hasonlóan, jelentőséget tulajdonítanak bizonyos hasonlóságoknak, analógiáknak és ismétlődéseknek. Mégsem érzem ezt megsemmisítő támadásnak, hisz hol máshol születnek a metaforikus struktúrák, ha nem az elemző tudatának "szeszlángban fürdő lombikjában", túlléphetjük-e egyáltalán a tudatunk határai által szabott horizontot? Állíthatunk-e bármit is egy szövegről anélkül, hogy ne a tudatunkban refigurált (Ricoeur), újraalkotott változatából indulnánk ki? Ottlik után szabadon: Kicsoda szavatol az interpretáció hitelességért? A szöveg, azaz én. Én, azaz a szöveg. A szöveg - rajtam keresztül.
     6. Az Öregem, az utolsó elemzése után szinte kínálja magát a lehetőség, hogy Bereck Józsefet és művét egy olyan szempontok szerint megkonstruált hagyományba írjuk bele, mely a kisebbségi irodalmakban tapasztalható metaforizáló tendenciákat tekinti irányadónak (l. Szigeti Lajos Sándor), hogy folytassuk a Keserű által megkezdett, majd a következő lépésben le is bontott történet írását, melynek szereplői Grendel Lajos, Duba Gyula és Talamon Alfonz volnának. A sor ráadásul tovább bővíthető, Monoszlóy Dezső (A milliomos halála) és Domahidy András (Árnyak és asszonyok) nevével mindenképpen. Kérdés viszont, hogy az "ekként elgondolt folyamatosságban nem csupán az irodalomtörténet azon vágya bújik meg, hogy az irodalmat egységes, kontinuus folyamatnak tekintse?"³⁹ Azaz: nem volna-e legalább annyira indokolt a metonimikus helyett egy nem- lineáris, nem-kauzális, a megszakítottságot és a szeszélyes asszociációt szem előtt tartó metaforikus szerveződésű irodalomtörténeti narratíva⁴⁰ megalkotása?
 

Jegyzetek 

1 Elhangzott Somorján, 2002. december 14-én, a szlovákiai magyar irodalom utolsó évtizedéről rendezett konferencián (szerkesztett változat).
2 GRENDEL Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén. Irodalmi Szemle 1997/5, 43-44.
3 Erről a témáról lásd a TEketÓRIA című tanulmányomat: Kalligram 2002/5, 28-36.
4 KESERŰ József: Folytonosság és/vagy megszakítottság (?). Kalligram 2001/3, 31-47.
5 SZEGEDY-MASZÁK Mihály: "A regény, amint írja önmagát". Esterházy Péter: Termelési regény. In: uő: "A regény, amint írja önmagát". Budapest, Korona Nova Kiadó 1998, 205.
6 BERECK József: Öregem, az utolsó. Bratislava, Madách 1977. Az idézetek után szereplő oldalszámok erre a kidásra vonatkoznak.
7 TODOROV, Tzvetan: Bevezetés a fantasztikus irodalomba. Budapest, Napvilág Kiadó 2002, 39. Ford. Gelléri Gábor.
8 GÖRÖMBEI András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980. Budapest, Akadémia 1982, 420.
9 ZALABAI Zsigmond: A Csallóköztől "Mihályországig". In: uő: Mérlegpróba. Bratislava, Madách 1978, 47-63.
10 A szövegimmanens és a szociológiai-szociográfiai elvárásrendszer ellentmondásaira Zalabai kritikai munkásságában NÉMETH Zoltán mutatott rá: A Prométheusz-változó. Zalabai Zsigmondról és a "szlovákiai magyar" irodalomról. In: uő: Olvasáserotika. Pozsony, Kalligram 2000, 181-192.
11 ZALABAI Zsigmond: A Csallóköztől "Mihályországig"... 57.
12 ZALABAI Zsigmond: A Csallóköztől "Mihályországig"... 58.
13 ZALABAI Zsigmond: A Csallóköztől "Mihályországig"... 59.
14 I.m.
15 BODNÁR Gyula - TÓTH László: Nyomkereső. A második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom kistükre. Dunaszerdahely, Lilium Aurum 1994, 224.
16 SZEBERÉNYI Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában 1945-1999 II. Pozsony, AB-ART 2001, 69-74.
17 GŁOWIŃSKI, Michał: Metafora, demetaforyzacja, konteksty. In: uő: Dzieło wobec odbiorcy. Szkice zkomunikacji literackej. Práce wybrane. Tom III. Kraków, Universitas 1998, 237-251. A tanulmány első megjelenésének ideje: 1983
18 Erről lásd: PIECZKA, Bogdan: Metafora w powieœci. Aspekty stylistyczne. In: Plesník, źubomír szerk.: Pragmatika vyjadrovacích prostriedkov umenia II. Nitra, FF UKF v Nitre 2001, 29-41.
19 Ezekről a kérdésekről THOMKA Beáta: A kinyilatkoztatás alakzattana. In: uő. Áttetsző könyvtár. Pécs, Jelenkor 1993, 5-18.) és MÁRTONFFY Marcell: Megértésküszöb. In: uő: Folyamatos kezdet. Pécs, Jelenkor 1999, 33-63.) tanulmányai a legjobb eligazítók.
20 THOMKA Beáta: Narráció és reflexió. Újvidék, Forum 1980, 47.
21Ehhez bővebben lásd BEZECZKY Gábor tanulmányát: Metafora és elbeszélés. Literatura 1992/1, 3-26.
22 THOMKA Beáta: Narráció és reflexió... 39.
23 A motívumismétlés és a metaforikusság kapcsolatát az Ottlik-prózáról készült elemzésemben érintettem: Az Ottlik-próza mint az irodalmi ismétlések szövegmodellje. In: BENYOVSZKY Krisztián: Rácsmustra. Regényes ovasónapló Kaffka Margittól Bodor Ádámig. Pozsony, Kalligram 2001, 83-134. Kiemelten pedig: 131-133.
24 Ez különösen Krúdy novelláira és regényeire jellemző: KULCSÁR SZABÓ Ernő: A zavarbaejtő elbeszélés. Budapest, Kozmosz Könyvek 1984, 75-79., SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Metaforikus szerkezet Kosztolányi Caligula és Krúdy Utolsó szivar az Arabs szürkénél című szövegében. In: uő: "A regény, amint írja önmagát". Budapest, Korona Nova Kiadó 1998, 46-57.
25 A mitologizáció és a metaforizálás kapcsolatáról lásd: SZIGETI LAJOS Sándor: Parabola és/vagy metafora? Történelmi regény a kisebbségi magyar irodalmakban. In: uő: (De)formáció és (de)mitologizáció. Parabolák és metaforák a modernitásban. Szeged, Messzelátó 2000, 88-110.
26 PIECZKA, Bogdan: Metafora w powieœci... 32.
27 GŁOWIŃSKI, Michał: Metafora, demetaforyzacja, konteksty... 239.
28 ZUSKA, Vlastimil: Temporalita metafory. Praha, Gryf 1993, 4-6.
29 ZUSKA, Vlastimil: Temporalita metafory...11.
30 PIECZKA is említi idézett tanulmányában, hogy a metaforizálás állandóan "rivalizál" a mű fabuláris rétegével. (Metafora w powieœci...33.)
31 SZIGETI LAJOS Sándor: Parabola és/vagy metafora?...89.
32 SZIGETI LAJOS Sándor: Parabola és/vagy metafora?...90.
33 SZIGETI LAJOS Sándor: Parabola és/vagy metafora?...89.
34 SZIGETI LAJOS Sándor: Parabola és/vagy metafora?...95.
35 Ebben hasonlít a Szigeti Lajos Sándor által vizsgált Gion-regény, a Virágos katona főszereplőjére, Gallai Istvánra.
36 ZALABAI Zsigmond: A Csallóköztől "Mihályországig"...59.
37 SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Metaforikus szerkezet Kosztolányi Caligula és Krúdy Utolsó szivar az Arabs szürkénél című szövegében...50.
38 FREUD, Sigmund: A kísérteties. In: Bókay Antal és Erős Ferenc szerk.: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Szöveggyűjtemény. Budapest, Filum 1998, 65-83. Fordította: Bókay Antal és Erős Ferenc.
39 KESERŰ József: Folytonosság és/vagy megszakítottság 44.
40 Erről lásd: KÁLMÁN C. György: Az emlékezés folytonossága és az irodalomtörténet-írás. Szép Literatúrai Ajándék 1999, Déja vu - presque vu, 4-8