A szlovákiai magyarnak nevezett irodalmi kontextus egyik legtöbbet emlegetett jelensége a kellő irodalomelméleti isme- retekkel felvértezett irodalomkritika hiánya volt. Minden bizonnyal ez az állapot is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a "szlo- vákiai magyar" irodalom kevéssé vett részt az összmagyar iro- dalmi folyamatokban - ez főleg a hasonló kondíciók felől induló erdélyi vagy a vajdasági magyar irodalom vonatkozásában szimptomatikus. A megfelelő recepció hiánya következtében (amelybe természetesen a korszak irodalompolitikai viszonyai is beleszóltak) a felvidéki magyar irodalomkritika és irodalom- történet csak egyfajta "regionális kánon" létrehozásában vett részt, s meglehetősen távol tartotta magát más magyar nyelvű irodalmaktól. Ennek következménye lett aztán az az állapot, hogy bár létrejötek ugyan a korszak más teljesítményeihez mérhető értékes irodalmi művek, azok közvetítése rendre elmaradt.
     A "szlovákiai magyar" recepció hiányosságának "köszönhe- tően" jöhetett létre az a helyzet is, hogy a "szlovákiai magyar" szerzők és művek akadozva meginduló kanonizációját egészen a kilencvenes évek végéig nagyrészt a magyarországi irodalomkri- tika végezte, vállalta magára. Ahogyan Grendel Lajos és Tőzsér Árpád recepciójából a nyolcvanas évek elején, illetve végén főleg a magyarországi kritika vette ki részét, úgy a kilencvenes években Talamon Alfonz kanonizációjának elindításában is a magyarországi befogadás bizonyult döntőnek (Elek Tibor, Thomka Beáta, Bán Zoltán András, H. Nagy Péter, Rácz I. Péter stb.).
     1999/2000 körül azonban olyan fiatal kritikusgeneráció lépett színre a Felvidéken, amely az eddigi erőviszonyok döntő megváltozásával kecsegtet. Benyovszky Krisztián és Keserű József Talamon-tanulmányai, illetve Kocur Lászlónak a Nyugtalan indák prózaíróit (Czakó József és Győry Attila műveit) feldolgozó első tanulmányai szintén a Kalligram folyóiratban olyan változásokat indítottak el, amelyek ered- ményeképpen a szlovákiai magyar irodalom kontextusa hosszú- távon rendeződhet át.
     Ez az átrendeződés egyrészt annak köszönhető, hogy az új kritikusgeneráció szövegei ki tudják aknázni azokat a lehető- kilencvenes években beálltak, s így szinkronba kerültek a magyarországi recepció kérdéshorizontjával. Ennek köszönhető- en kerültek párbeszédhelyzetbe a magyarországi irodalmi folya- matok kérdéseivel, legalábbis Benyovszky Krisztánnak a Bárkában, a Praeben, az Új Forrásban, a Tiszatájban, a Palócföldben és a Magyar Lettre Internationale-ban, Csehy Zoltánnak a Jelenkorban, az Új Forrásban és a Bárkában, Keserű Józsefnek a Praeben, Kocur Lászlónak a szegedi egyetem kiadványaiban megjelenő írásaiból erre következtet- hetünk. Ennek a folyamatnak az egyik betetőzése lehet a Lite- ratura felvidéki blokkjában megjelent válogatás, amely szinte kizárólag szlovákiai magyar fiatal szerzők szövegeit közli, többek között Bárczi Zsófia, Keserű József és Polgár Anikó tanulmá- nyait.
     Az átrendeződés másik oka mennyiségi: az utóbbi két-három évben olyan példátlanul nagy számban tűntek fel fiatal irodalom- kritikusok, irodalomtörténészek és teoretikusok a Felvidéken, mint az ezt megelőző években még sosem (ilyen tömeges jelent- kezés eddig csak a líra területén volt tapasztalható). A már em- lített Benyovszky Krisztián, Keserű József, Kocur László, Polgár Anikó, Csehy Zoltán, Bárczi Zsófia (akik a felvidéki Sambucus Irodalomtudományi Társaság megalapítói is egyúttal) mellett Sánta Szilárd, Vida Gergely és Beke Zsolt (akik ma már szintén a társaság tagjai), illetve az irodalomkritikát író még nem Sambucus-tag Ardamica Zorán, Mizser Attila, Fehér Kriszta vagy a kismonográfiát közzétevő Gál Éva is ennek a nemze- déknek a tagja. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen talán nem túl kockázatos a kijelentés, hogy jelenleg a "szlovákiai magyar" irodalom legerősebb műfaja az irodalomtudományos belátásokon alapuló irodalomkritika, illetve a tanulmányiro- dalom. (Még akkor is így van ez, ha az utoljára említett négy szerző inkább napi kritikát ír, hiszen N. Tóth Anikó, Csanda Gábor vagy akár Grendel Lajos, de főként Tőzsér Árpád szintén kiveszik részüket napjaink "szlovákiai magyar" iroda- lomtudományi diskurzusából.)
     Az átrendeződés harmadik oka az intézményesülésben kereshető. Az említett fiatal irodalomteoretikusok nagy része már 2001 márciusában részt vett a fiatal szlovákiai magyar doktoranduszokat tömörítő Kempelen Farkas Társaság Komáromban megrendezett konferenciáján, pontosabban annak irodalomtudományi szekciójában (az ott elhangzott munkákat a Kalligram folyóirat közölte). Ugyanennek az évnek a májusában pedig megalakult a már említett Sambucus Irodalomtudományi Társaság is. Mindkét intézményesülési forma konkrét eredményeket hozott, hiszen a Kempelen Farkas Társaság konferenciáin első alkalommal Olvasó/napló/írás, 2002 márciusában Irodalom és te(ket)ória, idén pedig Populáris műfajok címen előadott szövegek az együttgondolkodás reményét fejezik ki, a Sambucus Irodalomtudományi Társaság pedig amellett, hogy Kor/szak/határok címen antológiát jelentett meg, 2002-ben meghívást kapott a szigligeti JAK-táborba is, azaz a magyarországi diskurusban is hangsúlyosan vesz részt.
     2002. december 14-én a Fórum Kisebbségtudományi Intézet somorjai székházában a Márai Alapítvány szervezésében került sor arra a konferenciára, amelynek munkacíme Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt. A téma jól mutatja azt az igyekezetet, amellyel megpróbálják egy kissé visszaterelni a fiatal felvidéki irodalmárokat a "szlovákiai magyar" irodalom és írásbeliség felé, hiszen a fiatal irodalomteoretikusok egy része már némiképp tágabb kontextusban gondolkodik. A Csanda Gábor által meghívott előadók többsége tehát fiatal szlovákiai magyar irodalmárok közül került ki, melletük Grendel Lajos, Tőzsér Árpád és Elek Tibor adott elő. Grendel Lajos meglehetősen provokatív hangvételű előadásában a magyar irodalomelmélet defektusairól beszélt, ehhez kapcsolódott Tőzsér Árpád, aki a személyesség problematikájával nézett szembe a legújabb kori, általa posztmodernnek nevezett kánon tükrében. Benyovszky Krisztián Bereck József Öregem, az utolsó című szövegét helyezi el egy lehetséges kisebbségi irodalmi paradigma keretei közé, Csehy Zoltán A perverzió méltósága című, obszcén szövegeket tartalmazó válogatásról adott elő, Kocur László a "szlovákiai magyar" gyermekirodalom kapcsán fejtette ki véleményét, Sánta Szilárd Farkas Roland munkáiról, Keserű József Benyovszky Krisztián Rácsmustra című tanulmány- kötetéről, Polgár Anikó Vladimír Holan Éjszaka Hamlettel című fordításáról, Vida Gergely a nyolcvanas évek szlovákiai magyar költészetéről, Beke Zsolt a vizuális költészet témájában adott elő. Rajtuk kívül H. Nagy Péter a szlovákiai magyar sajtószabadság anomáliáival, H. Tóth Ildikó a fordítás konkrét nehézségeivel foglalkozott, Elek Tibor Grendel Lajos regényhőseit, a "lévai polgár"-t vizsgálta, Rozsnyó Jitka az irodalomfelfogások változásairól beszélt, Korpás Árpád a két világháború közötti sajtó kérdéseivel nézett szembe.
     A témák sokszínűsége és változatossága jelzi, hogy a somor- jai disputa is fontos állomása annak a folyamatnak, amelyről rövid írásunk elején szóltunk, azaz a szlovákiai magyar irodalmi folyamatok átrendeződéséből veszi ki részét. Válogatásunkba négy tanulmány került: Sánta Szilárd és Beke Zsolt munkái a vizualitás témakörében, Benyovszky Krisztián és Vida Gergely tanulmányai pedig a szlovákiai magyar irodalom és annak kanonizációs lehetőségei felől kapcsolódnak egymáshoz.