Legújabb - szám szerint a tizenharmadik - kötete a Szembesülés főcímet viseli. A szerző korábbi könyveinek fölöttébb jó cím- adásait ismerve most sem meglepő, hogy sikerül megragadnia az olvasó figyelmét. Arra gondolhatunk rögtön, hogy ezzel az iroda- lomban magabiztosan hívő szerző egyik szellemi vállalkozására utal: önmaga eszményeit szembesíti választott hősei érték- rendjével. De az is lehet, hogy választott hőseire (is) vonatkozik ez az utalás, hisz ők is - valamennyien - a szembesülés erkölcsi súlya-nyomása alatt alkottak, alkotnak. Sőt az is lehet, hogy a 20. század nagy szellemei és a ma már más utakat járó jelenkori irodalmi mozgalmak szembesüléséről is szó van. Valószínű persze, hogy mindegyik variáció egyszerre érvényes: máris feszültség indukálódik. (Némiképpen még komplikálja a hely- zetet, hogy nem valamely válogatott, esetleg életművet summá- zó, összefoglaló kötet ez a mostani. Éppen - szinte - ellenke- zőleg, az elmúlt néhány év többnyire "alkalmi" írásait tartal- mazza.)
     Domokos Mátyás sokszor beszélt arról, mit jelent számára az irodalom. E kötet egyik interjújában például ekképpen: "Kora kamaszkorom óta, minthogy az irodalom nyitotta ki az agyamat, az irodalom a szenvedélyem. Vagyis mindegy milyen korban, milyen körülmények között élek éppen, amit egyáltalán meg lehet csinálni, és amit jó lélekkel megcsinálhatok, azt megcsi- nálom." (Szerelmes elfogultság) Ez a mondat árulkodóan szembesülés. Meg az a kritikusi gyakorlat is, hogy Domokos Mátyás alapkérdéseket vet föl állandóan, folyamatosan: az írás és az olvasás értelmét firtatva. Hasznát, ha úgy tetszik. Közérthetően ad számot 'ómódi' meggyőződéséről, amely szerint "az irodalom a világ és a valóság - egybefoglaló szóval: a létezés - megértésének olyan lehetőségét kínálja, amilyet se a tudomány, se a vallás, se a filozófia". (Végtelen irodalom)
     A nagy kérdések ebben a kötetében is a 20. század szellemi és kulturális-művészeti természetű alapkérdései. Domokos Mátyás "szerelmes elfogultságai" nem az elfogultság "torzítás" jelentésében értendők, hanem abban az értelemben, mint amikor mindenünket föltesszük valamire, hezitálás nélkül.
     Az egyik ilyen fundamentális tétel nála az európai és a magyar kultúra legalább ezeréves szerves összefonódása. Tudta és vallotta ő ezt már félévszázaddal ezelőtt, tehát távol áll tőle - ezúttal is - a kicsinyes, 21. század eleji méricskélő aktualizálás. Szívesen hivatkozik Babits Mihály szép és találó metaforájára: az európai kultúra katedrálisában a magyar a mellékkápolna, az egyik kis "chapel". Természetes állapotukban, normális helyze- tükben nem létezhetnek egymás nélkül, s különösen nem egymás ellen. Egymással viszont egymást gazdagítják. Ezt könnyű belátni. Vallja továbbá, hogy "az európai kultúra teremtő és értékképző archimédeszi pontja mindig a belső szabadságban élő individuum volt; az olyan egyéniség, aki vállalni tudta a szabad teremtés kockázatát". (Ezredvégi felelet - század eleji kérdé- sekre)
     Mint például Galilei. Németh László drámájának ürügyén - a kötet egyik legvonzóbb szellemi magaslatát jelző esszéjében - Domokos Mátyás azt az idők feletti "archetipikus", mítoszi szituációt vizsgálja, amelyben az az a sok évezredes - persze le nem írt, ki nem mondott - törvény érvényesül, amely a gondolkodó, a tudós ember mindennapi dilemmájaként jelenik meg. "Kimondhatja-e az ember a fölismert vagy fölismerni vélt igazságot, vagy ehhez előbb meg kell kapnia a világot uraló erők, a hatalom jóváhagyó 'nihil obstat'-ját?" Galilei az értelmiségi lét alaptermészete szerint ki merte mondani e nélkül az általa értelmezett igazságot, s ezzel törvényszerűen (tehát nem a pápa személyes haragja vagy a hatalom egyes embereinek eleve gonoszsága miatt) kerül összeütközésbe a hatalmi rend fő erőivel. Azért mert ez a szituáció - írja Domokos Mátyás - "elkerülhetetlenül tragikus összeütközésbe sodorja a világot kormányzó akarat képviselőivel és intézményeivel". Mindennek pedig az az - egyszerű - oka, hogy a hatalom az engedély kiadását "sohasem az igazság érvényességének a mérlegelésétől teszi függővé; hiszen, ha ezt tenné, önmagát korlátozná [...]." (Hatalom és igazság) Az emberi társadalom lényegi természete már csak ilyen. Németh László fogalmazása szerint nemcsak az igazság kimondója az ember mint társadalmi lény, de egyben az emberi őrültség hordozója is, akinek "ellenállhatatlan hajlama van, hogy a legigazibb és legnagyobb jótevőjét megkínozza". Éppen e miatt a mítoszi érvényű igazság miatt nem volt és nincs a színpadi műre nézve sorsdöntő jelentősége - a Domokos Mátyás megjelölte fő mondandó szempontjából - a negyedik felvonás átírásának ugyanis ez a jelenetsor már a döntő momentumok után, némi túlzással amolyan epilógusként zajlik le. Mert Németh László e drámája - ahogyan Illés Endre egykor megjegyezte - így is, úgy is, "ugyanazt mondja".
     A szóban forgó kötet másik kitüntetett nagy szelleme Illyés Gyula. A szembesülés gesztusa itt is tetten érhető. Domokos Mátyás ezúttal is a már évtizedek óta hangoztatott princípiu- mokat láttatja az illyési életműben. Emeljünk ki két mozzanatot. Az egyik - a fentiekhez is kapcsolódóan - a babitsi értelemben vett "mellékkápolna", "chapel" jelleg és a "katedrálison" belüli érték. Érdemes kissé hosszabban idézni a szerzőt. "Történelmi sorskérdéseink folytonos elemzése [...] arról győzte meg Illyés Gyulát, hogy 'lélekben magyarrá itt lettünk, a Kárpát-me- dencében, szellemi gyarapodásunk által', s hogy ezt a Keletről jött, 'ázsiai ősanyától' származó népet 'európai nevelőanyja' tette magyarrá". Domokos Mátyás szívesen idézi - a 21. század elején is - Illyés két nagy "Európa-versét", a Vér az érben és az Óda Európához címűt. Európa "Eszmehatalom" - mondja (az elsőben) Illyés, s ebben "váltunk Emberiséggé". Az Óda "forró időszerűségét" is kiemeli: "'Fennhangon vallom én magam / fiadnak, bárha ma sem érted / szavamat s vallom hangosan / testvérnek mind a népet, / kiket te nemzél.'" Domokos Mátyás itt megjegyzi: "az embernek önkéntelenül is eszébe jut Illyés Gyula egyik kedves gondolata, miszerint a közhiedelemmel ellentétben nem a költő előzi meg a korát, hanem a kor marad el költőjétől". (Számadói gond)
     A Galilei-problémához hasonló, a mindenkori hatalom és a teremtő emberi elme konfliktusát kibontó szituációt rögzít Illyés - az Európa-gondolat körén belül - A budavári torzókra című, ugyancsak drámai erejű versében. Zolnay László szenzációs leletét (a szánt szándékkal három darabra tört, majd a szemétbe vetett gótikus figurák roncsait) látva írta meg ezt a versét - fölrázó erejű szembesülésként. Domokos Mátyás azonnal rámutat e puszta tény történelmi érvényű általánosíthatóságára: "a művészi Nagyság és történelmi Képrombolás [...] örök, állandó konfliktusát" fedezve föl. Másfelől viszont a magyar szellem, a magyar alkotóerő jó hírét is keltik és védelmezik ezek a torzók: "Európához való tartozásunk bizonyítékaiként". (Kincs a szemétben)
     Illyés Gyula lírája érvényének és egyetemes jellegének csak az egyik fő motívuma - fontos motívuma persze - az Európa-gondolat. (Az az Európa-gondolat, amely ezer szállal kötődik Illyés "nemzeti" költészetéhez és viszont.) Az individuum egyetemessége, az egyes ember létgondjai éppúgy figyelmet kapnak ebben az életműben, mint az előbb említettek. (Különösen időskori lírájában.) Meg tudta ragadni és ki tudta fejezni - maradandó érvénnyel és értékkel - a 20. század emberének egyetemes élményét és kedélyállapotát: a szorongást, a depressziót. (Önmaga is sokat és sokszor szenvedett tőle.) Illyés legszemélyesebb ügye a modern filozófiák festette üres lét, az az "örök lelki helyzet", amelyben az ember kénytelen észrevenni és felkiáltani: "hogy futsz idő, az öregeken át! / Hogy csobog-zuhog multtá a jövő!" (Isten vén malmai) "Ültem, ülök. Mintha lett volna - lenne / más tovább, mint semerre." (A Semmi közelít) A Próba után című hétsoros mintaszerű elemzésében Domokos Mátyás arról beszél, hogy "Illyés voltaképpen megfordította a mondabeli vízió értelmét és jelentését. Noé bárkája ugyanis átmentette a vízözönön az életet; Illyés bárkája viszont úgy ér partot az élet végén, hogy üres. Üres, mint a lét a 20. századi filozófiák tanítása szerint." ("Öreg szívek" költője: Illyés Gyula)
     Végül is az egész Illyés-életműre érvényes a nemzeti és az európai, a személyes és az egyetemes, a magánéleti és a közösségi gondok állandó és folyamatos egyben érzékelése és egyben láttatása. Mégpedig esztétikailag is, nyelvileg is magas szinten. Az önéletrajzi ihletű és jellegű regénysorozatról szólva ezt a következő - átlátható és érthető - mondatba foglalja Domokos Mátyás. "Az ábrázolás pontosságát a kifejezés világosságával egybeszőni, a magánélet lázait a kor izgalmaival párban láttatni, a Létre ráeszmélő költő-személyiség és a Történelem felizzó drámáját az író életében és a történelem menetében egyaránt sorsfordító csomópontokban megfesteni - ez az esztétikai és erkölcsi imperatívusz teljesül Illyés majd félévszázadon át kisebb-nagyobb megszakításokkal létrehozott önéletrajzi regénysorozatában." (A költő prózája nem költői próza)

Az Illyés-befeketítések, Németh László-gyalázások, Nagy László-hamisítások, Csoóri Sándor-üldözések, Veres Péter- gúnyolások évadát is éljük persze, már bő évtizede. A leírt neveket sorba rendezve jól látható nemcsak a tendencia, de a szándék is: a "népi" irodalom lejáratása és kiiktatása, azaz a 20. századi hatalmas magyar (és európai) szellemiségnek durva (és primitív) megcsonkítása. Az eljárás persze nem új (és éppúgy nem hatásos). Az elmúlt háromnegyed évszázad alighanem már hozzászoktatta ehhez a szituációhoz az irodalmi közvéleményt. Mégis ez az újabb keletű irtóhadjárat-kísérlet legalább két vonatkozásban eltér a klasszikus, a harmincas évekbeli "népi-urbánus" ellentéttől, küzdelemtől. Leginkább abban, hogy az utóbbi időkben megtámadottak - egy kivétellel - már nem élnek. Másodszor pedig: ebben a mostani béka-egér harcban nem nagy, és egymást végül is tisztelő szellemi vezérek csapnak össze (mint amilyenek - mondjuk - Németh László és báró Hatvany Lajos voltak annak idején), hanem jobbára egy agressziv ideológiai (és haszonleső) "kényszer" löki a maga teremtette csatasorba a - bizony - e nagyokhoz aligha fölérő kisvállalkozókat. S ettől a kétes értékű eredettől rögtön és menthetetlenül provinciálissá válnak.
     Persze, e különös ellentmondástól terhes különbözőségtől elvileg még lehetne akár igazuk is: Illyés mint behódoló, Németh (és Csoóri) mint antiszemita, Nagy László mint rossz költő, Veres Péter mint újmódi Göre Gábor és így tovább. De hát éppen arról van szó, hogy ez a szerencsétlen és ostoba offenzíva nem ténylegesen kritikai élű és tudományos célzatú, hanem (vastagon lekozmásodva) ideológiai (közvetetten politikai) eredetű. És célját tekintve is az. Nem irodalmi (esztétikai) alapkérdéseket kíván megvitatni vagy megválaszolni (vagy ha ezt tűzi ki célul: szemmel láthatóan csal), hanem ideologizáló- moralizáló, önmaga teremtette hipotéziseket olvas rá a kipécézett személyre és életműre.
     Domokos Mátyás e kötetbeli példája az első variáció egyik alfaját mutatja be: Kálmán C. György emlékezetes dolgozatát Nagy László költészetének leértékeléséről. Kálmán C. látnivalóan csúsztat: nem Nagy László költészetének egészét tekinti át, hanem egy 1951-es(!) versfüzet (A tüzér és a rozs) alapján ítélkezik. Domokos Mátyásnak az effajta eljárást minősítő véleménye - a "helyzet"-nek megfelelően - élesen őszinte (és pofonegyszerűen tárgyilagos). "Talán nem is tud róla - írja a cikk szerzőjéről -, hogy neo-nouveau-liberális világfölé- nye mögött nagyon pontosan látni a régi, jó zsdánovista agyara- kat." (Nagy László - 2000-ben)
     Az üres "posztmodern" bűvészkedés teoretikusainak nézeteiben sem maga az "elméleti konstrukció" zavarja. Hanem az, hogy úgy értékeli és érzékeli: "a régi irodalompolitika új mutációja jön létre az effajta elméletekkel, anélkül, hogy alkotóik annak személy szerint a képviselői volnának". Az igazi veszély az, hogy csak néhány - általuk jó okkal favorizált - író nevét "forgatják", "a többi mintha nem is létezne. Ha létrejönnek ilyen kánonok, s a hozzájuk kapcsolódó üzletipar, akkor az e kánonokra való hivatkozással, a 'tudomány' tekintélyével bárkitől meg lehet vonni a szellemi élet jogát!" (Végtelen irodalom) (Másutt még szigorúbban fogalmaz: "bekövetkezett a szocialista realizmus helyébe diktatórikus igénnyel lépett posztkommunista szövegirodalom". [Szócikk a Forrás folyóirat hiánylexikonjába])

Mindezekkel szembe Domokos Mátyás a szellem, az alkotások világának egységét és teljességét állítja. Távol áll tőle - mindig is távol állott - bármiféle értékdiszkrimináció. Könnyen meggyő- ződhet erről bárki, köteteit lapozgatva, olvasgatva. E legújabb könyvét is, amelyben változatlanul "mondja a magáét". Szívós következetességgel, ám könnyed természetességgel. Úgy va- gyunk vele, mint Németh László a régi görögökkel - Domokos Mátyás is idézi -: akárhol ütjük fel, úgy érezzük, rólunk van szó! Például az írás és az olvasás értelméről, a szabadsághiány bénító hatásáról, a nemzeti öncélúság veszedelmeiről, az írásaiban (de nem egyéb módon) közvetlenül politizáló író elkopásáról, a magyar irodalom 20. századi aranykorának elmúlásáról (és így tovább). Babitscsal együtt vallja, hogy az igazi hazafiság "a kulturális, nem a politikai". Ugyancsak Babitsot köz vetítve mutat rá arra, hogy az irodalom szempontjából a kor alapkérdése "erkölcsi kérdés", vagyis "az igazsághoz való viszony kérdése". (Közegellenállás)
     Ez az értékvilág az, amelyben Domokos Mátyás alkotói évtizedei elteltek, s telnek ma is írói mindennapjai. Ezt az értékrendszert vette át a magyar (és európai) szellem klasszi- kusaitól. Ilyeténképpen, ennek jegyében gondolva - például - Bibó Istvánra, aki félreérthetetlenné tette, hogy "a politikában is az individuális ember a végső mérték [...]". S az is a bibói életmű tanulságai közé tartozik, hogy "az igazi gondolkodót semmiféle történelmi kutyaszorító vagy magánéleti verem nem mentheti föl mesterségének, az igazság kutatásának az erkölcsi és intellektuális kötelessége alól". (Egy szókratikus jelenség a 20. század magyar történelmében)
     Domokos Mátyás - láthatjuk - egyfajta "hagyományosan" klasszikus erkölcsi világkép és (úgyszintén) egyfajta "hagyományosan" klasszikus esztétikai értékrendszer híve és közvetítője. Messzire vezetne ennek a konklúziónak a logikai levezetése, de talán meggyőzően tudjuk megközelíteni a szembesülést, hogyha neveket sorolunk föl az övével "párhuzamos" szellemiségű életművekre gondolva: Babitsét, Illyését, Némethét, Bibóét elsősorban. E szerint a fölfogás szerint a művészi produktumok értelmes, felfogható és praktikusan is hasznos emberi alkotások: többé, teljesebbé teszik az embert. Az (értékes) irodalmat ostobaság és szellemi perverzió nem esztétikai szempontok szerint szétvagdosni, osztályozni, "fő vonalakat" keresni, első-másod- (stb.) osztályba sorolni, ilyennek, amolyannak nevezni, kategóriákba gyömöszölni. Ágh Istvánról szólva kiemeli, hogy az igazi költői bátorság jele: "A tisztesség égett sebeinek önkínzó megvallása - vagy, ha tetszik: 'felkaparása'" - és "nem a megverselt politikai publicisztika [...]". (Ezredvégi tűnődés a költői érettségről) Csokits Jánosnak a sok évtizedes emigráns lét feltételei közepette - őt idézi - az írás "'lelki védekezési szükséglet'", a versírás pedig "'terápia volt az élet ellen'". (A nyugati bolondériák kórtörténete)
     Ebbe a kritikai-gondolkodói világképbe a legtermészetesebb módon férnek, símulnak bele az egy kicsit "másképpen" klasszikusok: Weöres, Pilinszky, Mándy, Nemes-Nagy és persze Esterházy Péter. (Nem csoda, hiszen például Babitsban valamennyien írói-szellem elődüket látták, de a "népieket" is becsülték, ha olykor nem is szerették.) Domokos Mátyás valósággal hódol a Harmonia Caelestis előtt. És ez oly természetes nála, hogy igazából nem is feltűnő. Annál inkább demonstrálja a szerző elemző, analizáló képességének kivételes színességét, szellemességét, okosságát, felkészültségének csillogását, "szakismeretének" meghökkentő bőségét. Természetesen "klasszikus" műként mutatja be Esterházy regényét, amely "arról (is szól), hogy az emberrel minden korban minden megtörténhet, és minden meg is történik" (A csoda a lehetséges lehetetlen).
     Ebben az elemzésben (a többiben is persze) szépen látszik Domokos Mátyás irigylésre méltó lényeglátó, lényeg megragadó képessége. Már-már művészete. Igen, ahogy az alkotóművészek formálják személyes, de a tényleges valóság értékeinél semmivel sem szegényebb világukat. Mindenekelőtt a meggyőző pontossá- got kell szóba hozni. Nyilván nem a naturalista másolás, hanem a lényeg megragadásának és visszaadásának a pontosságát. Ihletetten szép tükre ennek az alkotói jellegzetességnek a Fodor András halála hírére megírt emlékezés szoros barátsá- gukra s a Fodor András intellektuális és lelki habitusát jellemző néhány fő tulajdonság érzékletesen pontos megörökítése: mintegy az utókorra hagyása. Csalhatatlanul (és "bizonyítottan") ez volt, ilyen volt Fodor András, mint amilyennek Domokos Mátyás mutatja. "Minden emberben testvért kereső" lény, "a tudás, a kultúra fényére szomjas lelkének és intellektusának" a sóvár- gásával együtt. Az a költői gesztus és kifejezésmód is az övé volt, "amellyel a látható és tapintható világ lírai birtokbavételére törekedett", ugyanígy "az otthonosság, amivel az elidegenedés korunkbeli szorongásait legyőzve, magától értetődő ősbizalom- mal elhelyezkedett a létezésben. [...] Gyermeki szívvel hitt a másik ember ösztönös jóindulatában, segítőkészségében, örök jobbra törésében." Lenyűgözte a "'lelkes anyag'", de "mindent betöltő létélménye az ember volt". Író-művészemberként a "'Szó, zene, kép' idealistája, romantikus szerelmese volt, mert emberi csalódásai ellenére is rendületlenül hitte, hogy a szép szóban, a szép képben és a szép zenében rejtőzik a világ igazán fontos titka, s úgy érezte, hogy a költészet, a múzsák kegyelme folytán ő is részese ennek a boldogító nagy titoknak" (In memoriam Fodor András).
     Talán Domokos Mátyás is éppen ekként érez s "helyezkedik el" "a létezésben". Talán ez is egyfajta (belső) - szembesülés.
 

* Szeretettel köszöntjük a 75 éves Domokos Mátyást. (A szerk.)