A dél aranyáról, melyben*

I./
Kisfiú kopasz fején lepke ül.
Hálóban rekedt, fáradt halak.
Kosárban összegyűrt papír,
          feszeng egyedül.

Kisfiú kopasz fejére lepke száll.
Kádban kétnapos hal lebeg, vegetál.
Asztalon összegyűrt papírlapok
          kóbor, gyülevész hada.

Haza, oda jutottak végül, ahova.
Ahova szerettek volna. Valóban.
Lepkeként verdesnek egy tenyérben.
          (Görögök a falóban.)

Halóban a Nap, hülőben a Föld.
Áthúzott, fáradt sorok gyűlőben,
kopott szárnyú lepkeként a hálóban.
          Felsóhajt, lemerül.

Egyedül a kisfú nem mer pislantani,
mert érzi, máshol már nem lehet.
Kopasz fején ül. Hálója kezében.
          Hezitál. Nyelve alatt

kavicsok, megkövült, festett szavak.
Előszedi majd, ha jön a tavasz, a nyár,
ahogy őszül a tél. De addigra már
          semmit nem remél.


II./
Reggel tíz és este tíz között kilép
   a tiszta papírlap nyitotta ajtón,
      hiába keresed, nincs otthon senki,
         hazament, kövek és kristályok közé.

Végigsétál a holdkráter peremén,
   a vulkanikus talajú borból kortyol,
      leül egy törött pálma árnyékába,
         a barlangfalba néhány szót vés.


III./
Az öregedés olyan betegség,
          egy ismeretlen lepedék,
mely a múló idővel
          arányosan alakítja ki telepét

az arc vonásain.
          S beleivódik a bőr ráncaiba,
elöregíti a testet,
          de a lélek, persze, ez öreg hiba,

nem öregíthető így.
          Visszatükrözi a test vágyait,
s lehetőleg nem hagyja, de közöttük
          a szakadék még tátog egy kicsit.

Így hasonul az anyaghoz
          (vagy fordítva, testhez a lélek?),
s ettől függően lesz majd halandó,
          vagy épp halhatatlan a lényeg.


IV./
Lassan szinte átérsz már teljesen,
hajózol egy sosemvolt tengeren.
     Már nem lep-
     lezed.

Veszteségeid szúrják át,
hullámverte "homokdűnák"
     a felü-
     letet.

A kosárban nincs több papír,
nem javítasz már, és nem írsz,
     csak vissza-
     dobod

a szív rendezetlen hálóját.
A vers, a néma hal is jól jár,
     ha benne(d)-
     reked.

Neked elég volt, fogja ki más.


V./
Bizonytalan érzéseim
  nedves ezüstfelületén
    csillog még a dél aranya.
      Lehullott levéltest, egy én

megkövült léleknyomata.
  Kert a repedt ablaküvegben.
    Koronától gyökerekig,
      évmilliók alatt, öregszem.


PS. /
        ABLAK PEREMÉN
          KIS TÓCSA GYŰLIK, SZÁRAD -
             BENNE A VILÁG.
 

* barátját köszönti abból az alkalomból, hogy 27 375-ször élte át (=75 év, a
   gyöngébbek kedvéért) a Föld körbefordulását.