Majdnem alagút 
  

Állok a kéreg alatt. Mint kidobott s befogott
lélek a boltozatos csendben, két kapu közt,
egymagam. Érzem, ahogy tágul a tér, ahogyan
- furcsán - összemegyek. Lassacskán csupa fül
meg csupa szem leszek, éber tudatú idegen.
Felfogom álnok időknek rezgéseit, old
és elereszt a jelen. Mások kínja gyötör.
Névtelen értelem ébreszti fel újra a volt
képeket, önmaga holt képeit, és megadást
színlel az agyban, a holtpontokon. És kiviszem
mégis a napra - ha egyszer kimegyek - sikolyát,
félelmét, hazavágyó énjét. - Tenyerem
térképén vakolat, mész kaparéka marad - ;
körmön a tétova sárkányok torka szakad.