Komáromban egy szobor

Kőrokonom. Körözök teste körül, lebukom
rá, mint égi madár, hogy megitasson a nyár
tükrén vízzel, egyetlen cseppel. - Vize nincs -
Mély öle árok, a kőcsontok közt kiapadt
forrás. Zápor után ezt is leplezi még.
Leple alatt aszalódik csenddé a titok,
leple alatt a magas menny közelebb, közelebb
jön, s a halál ki-be jár lelkének szövetén.
Holnap ilyen leszek én is. Vénség valamely
téren. A nap beragyog burkom alá, eleven
véremen átragyog; elkendőz és befalaz
minden pillanatot. Vállamon égi madár
harmatot inna - időmnek végén - legalább
egyszer. Szívemet óvná egy sárga virág.

                                                 (2002. augusztus)