"Írtam ezeket én, Ursula Binder, született Ursula Lehmann, vénségemnek és nyomorúságomnak napjaiban, az Úrnak 1666-ik esztendejében, igaz lelkiösmeretem szerint, elmúlt életemnek, kiváltképp gyermek- és ifjúkoromnak dolgairól." 
     Az emlékiratirodalomból ismerős klasszikus formulával indul Rakovszky Zsuzsa regénye, A kígyó árnyéka. Egy nő meséli el tehát életét (részletesebben annak első harminc évét), amely különös titkokkal, szenvedélyekkel, álmokkal és babonákkal terhes. Már a kezdősorok olvasásakor nyilvánvaló, hogy Rakovszky első regénye legalább három elbeszélői hagyományba sorolható: az elmondott események idejét követve történelmi regény, ha a beszélő hangra és az élettörténetre figyelünk, az emlékiratirodalom területén találjuk magunkat, az pedig, hogy éppen egy nő beszél (sokszor sajátos, csak nőként megélhető élményekről), összekapcsolja a regényt azzal a szöveghagyo- mánnyal, amelyben Árva Bethlen Kata, Kaffka Margit vagy Virginia Woolf elbeszélői vallanak saját életükről. 
     Az elmúlt évtized magyar prózájának kiemelkedő műfaja a történelmi regény: Háy, Darvasi, Esterházy, Márton László, Szilágyi István és Láng Zsolt mellett A kígyó árnyékában most Rakovszky is "rákérdez" a Márton László szerint túlontúl kézenfekvőnek tűnő hagyományra, szétbontja és újrateremti azt.* Az a történelem azonban, amely A kígyó árnyékában formálódik, némileg eltér a fent említett regényekétől, és nemcsak abban, hogy Rakovszkynál jelenik meg hangsúlyosan a 17. századi városok falakkal körbezárt világa, ahol az együttélés- nek sajátos szabályai vannak, ahol a tehetősebb polgárok Tanácsa különböző külső hatalmak közt egyensúlyozva védi a város érdekeit, ugyanakkor a magánélet szintjéig irányítja a városlakók életét. A kígyó árnyékában a történelem viharai becsapnak ugyan a város falai közé (pl. Bocskai hadainak lőcsei dúlása vagy az ödenburgi ostrom), zajlik a pápisták és lutheránusok harca, hol a Habsburgok, hol pedig a török hadak fenyegetéséről esik szó, a történelem végső soron mégis háttérben marad, a különböző történelmi események nem irányítják az emlékezést, csupán támpontul szolgálnak Orsolya számára tulajdon életének elbeszélésében. 
     Lehmann Orsolya idős asszony korában veti papírra élete első évtizedeinek történetét, éspedig kettős: egy bevallott és egy bevallatlan céllal. Bevallott célja a személyes történelem megőr- zése: "...lőcsei és ödenburgi életemnek sehol másutt nem maradt nyoma, csak az én emlékezetemben, az pedig úgy múlik majd ki velem együtt mindörökre e keserűséggel terhes világból, mint a kilobbant gyertya lángja, mintha sohasem is létezett volna." (462.) Bevallatlan célja pedig a bűntudattól való szabadulás az elmondás, a titok felfedése által, szembenézés a nagy bűnnel, amelyet egész életében rejtegetnie kellett: hogy önmagát másnak kellett kiadnia. Miután nemesi származású keresztanyjának unokaöccse Lőcsén teherbe ejti a lányt, a család Ödenburgba költözik, ahova Orsolya már úgy érkezik meg, mint apjának felesége, s a továbbiakban játszania kell az úton elpusztult, vele egyidős, és szintén Orsolya névre hallgató mostohaanyjának szerepét. A Lehmann család története titkok és rejtve maradó bűnők sorozata, amely még a regénybeli történések előtt, az anya titkolózásával indul. Orsolya soha nem tudja meg, hogy a patikus vér szerint apja vagy csak nevelőapja, s így vétkes-e a vérfer- tőzés bűnében vagy sem. Apát és lányát, Lehmann patikust és Orsicskát nemcsak a vélt vagy valós vérfertőzés, a hóhérkötél fenyegetése, a világ megtévesztésének halálos bűne, vonzalom és taszítás köti össze, egy valós és két közvetett gyilkosság terhe is rájuk nehezedik. Orsolya anyját sorsára hagyják, mikor észre- veszik rajta a pestis jeleit, mostohaanyját az a terv kergeti halál- ba, amit az apa eszelt ki az ödenburgiak megtévesztésére, míg végül a család lőcsei barátját, Lang Mátyást a patikus gyilkolja meg, nehogy fölfedje a valóságot. Apa és leány, férj és feleség szeretet és gyűlölet közt ingadozó feszültségterhes viszonyának ábrázolása lélektani bravúr. Különösen az ödenburgi rész, amely- ben az öregedő férfi mániákus kíváncsisággal akar minél többet megtudni Orsolya "botlásáról", féltékeny faggatózása, vádasko- dásai, szexuális zaklatása, verései ellen Orsolya eleinte tiltakozik, majd az agresszorral való azonosulás lélektani törvénye szerint lassan kezdi önmagát is bűnösnek, "pilleszívű lánynak" tekinteni, hogy végül fellázadjon, és egy új szerelem hatására kíméletlenül becsapja és magára hagyja az immár öreg férfit. 
     A regény cselekményét már az első oldalaktól kezdve a titok és a titkolózás gesztusai formálják, a történet minduntalan álmok és szimbólumok felfejtésére csábít: ehhez Rakovszky Zsuzsa egy érzéki leírásokban gazdag, enyhén archaizáló, metaforikus nyel- vet rendel. Különösen vizuális elemekben gazdag ez a nyelv: hasonlatai tapinthatóvá teszik az elvont dolgokat: "a sárga fény, mint valami rosszul megtűzött súlyos hajfonat, kizuhan a nyílá- son és végigömlik a konyha földjén" (55.). Leírásai viszont (különösen a városképek, pl. Ödenburg a lámpás fényében, vagy az öröm lányok utcájának esti képe) titokzatossá, saját életet élővé varázsolják a tárgyakat. A feszültségterhes cselekmény (sikerül-e megtéveszteni a világot, illetve sikerül-e kiszabadulni a hazugságból) mellett az biztosítja a regény dinamikáját, hogy az olvasót minduntalan megkísérti a szimbolikus elemek, az álmok felfedésének vágya. Különösen a kígyó és a tűz képe válik fontossá. A kígyó-szimbólum értelmezése a történet során minduntalan változik: a kiszámíthatatlan veszély és az ugyancsak kiszámíthatatlan érzelmek jelképe, "az áspiskígyó tulajdon árnyékának látására minden ok nélkül erősen felindul." (44.). Majd Bocskai egyik hajdúja jelenik meg kígyó formában, amikor meg akarja erőszakolni a lányt: "mint valami test nélküli, fekete kígyó" (127.), olyan az árnyéka. A Szent Iván éji mulatságon "egy nagy kígyó vonszolja el vaskos, gyűrűs testét a földön" (238.) és hozzáér a karjához, bár Orsolya utólag nem tudja felidézni, valóban megtörtént-e mindez, vagy csak álmodta. A Lőcséről Ödenburgba távozó lány úgy válik meg korábbi énjétől "mint kígyó a levetett bőrétől". (317) A maga testi valójában, és nem árnyékként vagy emlékként akkor jelenik meg a kígyó, amikor Orsolya belefáradva az apjával/férjével való harcba, a halált kívánja. A kígyóval való találkozás azonban nem hozza el a megváltó halált, csupán a felegyenesedett kígyó árnyéka vetül Orsolya csupasz lábfejére. (401.) 
     A mindent elpusztító tűz szintén a regény visszatérő motívuma: a gyermekkori kíváncsiság a "fogságba esett vadállat" (6.) iránt, és a gyermekkori tűzvész emléke indítja a regényt, tűzről fantáziál apja lakodalmán a rosszkedvű Orsicska, tűz pusztította vidéken vezet az út Ödenburg felé, vajúdásakor égő várost lát, és végül egy nagy tűzvész teszi lehetővé, hogy megszökjön Ödenburgból, apja mellől, és új életet kezdjen Günsben. Ugyancsak a hol békés, hol pedig pusztító tűz látványa kelti fel a még gyermek Orsicskában azt a gyanút, hogy a világon mindennek kettős természete van, "mindennek, az óntányérok- nak, a merőkanalaknak, a kecskelábú konyhai asztalnak, min- dennek megvan a maga titkos, rejtegetett arca, és hogy vajon milyenek lehetnek, amikor igaz mivoltukban megmutatkoznak." (6) Ezt a gyermekkori felismerést fogja beteljesíteni a hősnő titkok közt eltelő, felnőtt élete. 
     Gondolkodását, vágyait, nyelvét, illetve saját életének elbeszéléssé való szerkesztését tekintve Lehmann Orsolya csak félig saját történelmi korának figurája. Átlagosan művelt, szép- históriákért rajongó, babonákban hívő tizenhetedik századi asszony, aki ugyanakkor mintha ismerné a huszadik századi pszichológia felfedezéseit, Freud és Jung tanítványa különösen az álmok, a tudatalatti és az archetípusok alkalmazásában, értelmezésében. A történet különböző csomópontjain visszatérő anya-álmok mindig egy-egy lehetséges interpretációját adják az eseményeknek, vagy katartikus álomként felszabadítják Orsolyát félelmeitől (pl. amikor az apa először próbál testi kapcsolatot teremteni, a kamrába menekülő lány álmában visszatér a halott anya megoldani a helyzetet). Máskor előrevetítik az eseményeket (ödenburgi érkezése előtti álma az anya-révésszel és a folyóval, amelyen nem lehet visszafordulni, álma a beteg kisgyermekét elraboló anyáról), vagy megjelenítik a legtitkosabb érzéseket (pl. az az álom, amelyben mindenki egy ismeretlen szörny, a Lieplocher elől menekül, s Orsolya a falra vetülő árnyékot látva döbben rá, hogy ő maga a szörny.) 
     A hol előre-, hol pedig visszamutató, titkokat leplező és titkokat teremtő álmoknak köszönhetően Rakovszky olyan világot teremt, amelyben a hősnő maga is titokzatossá, boszor- kányossá válik a környezet szemében. A kislány Orsicska nagy fantáziájú gyermek, aki vélt vagy valós sérelmei elől minduntalan a képzelet világába menekül, akit leginkább bűbájosságokat, babonákat ismerő öreg dajka, Susanna meséi érdekelnek. Susanna titkos praktikáinak emléke később is hat rá, az apja mellett szerzett gyógynövény-ismeretnek és az eltitkolt identi- tásból fakadó titokzatosságnak köszönhetően végül maga is boszorkány lesz a környezet szemében. Az irracionálishoz és a természetfelettihez kötődő boszorkányság az apai (férfi) foglal- kozás, a patikus mesterség női alternatívája, amely ugyanakkor a társadalmi normáktól való eltérésként, devianciaként értelme- ződik. (Ezen a ponton lehetőség nyílhat egy olyan feminista olvasatra, amely férfiszempontú világlátás szempontjából veszélyes másságként értelmezett nőiség érvényességére alapoz. Véleményem szerint ez az olvasat, bár nem volna érvénytelen, mégis túlságosan leegyszerűsítené a regény értelmezését.)  
     A történet végére Orsolya hajdani dajkájának, Susannának elárvult mása, boszorkánynak tartott öregasszony, aki gyógy- növények gyűjtéséből és különböző főzetek és porok árusítá- sából tartja fenn magát, s ismét a megváltó halált várja, amely megszabadítaná a másik, kínosabb haláltól, a máglyától, amellyel a Tanács előbb-utóbb lesújt a "boszorkányos praktikákért". 
     Életének elmondása közben Orsolya csak ritkán reflektál az elbeszélés jelen idejére, ritkán próbálja tágabb perspektívában láttatni saját életét. A regény utolsó lapjain, amikor nemcsak az elbeszéltek végéhez érkezünk el, hanem magának az elbeszélés aktusának végpontjára, hirtelen kiüresedik a jelen, bizonytalanná válik a múlt és az a történet, amelyet A kígyó árnyéka elbeszél, mintegy kicsúszik a kezünk közül vissza az álmok és képzelgé- sek világába, olyanná válik, mint azok a történetek, amlyeket a gyermek Orsicska talált ki a valóság megszépítésére... 
     "Néha már nem tudom én magam sem, csakugyan megestek-e mindezek énvelem - írja az özvegy Ursula Binder - vagy az egész csak puszta képzelődés, amelyet álmatlan éjszakáimon koholtam, mert mostanában újra erős álmatlanság gyötör, hogy könnyebben elmúlassam a virradatig hátralévő néhány órát. Ha azonban e teleírt papirosokra pillantok, még ha tudom is, hogy az én kezem rótta teli őket, visszatér belém a bizonnyosság, hogy mindez megtörtént csakugyan, s nemcsak álmatlan elmém képzelgése az egész, délibáb, füst és pára..." (Magvető, Bp. 2002) 
 

* Lásd. Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetek- ben. In. Uő: Az áhitatos embergép. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999. 236