|
KÁRPÁTI
TÜNDE
Molnár Ferenc drámáinak
magyarországi fogadtatás-
történetéből (1902-2002)
Molnár Ferenc (1878-1952) korának egyik
- ha nem éppen a legmeghatározóbb - irodalmi orgánuma a Nyugat című
folyóirat volt. Molnár világsikert hozó - drámáinak sorában a harmadik
- háromfelvonásos vígjátéka, Az ördög 1908. jan. 11-én - a Nyugat
című folyóirat első számának megjelenésével szinte egy időben - már
az ország határain túl, Turinban, a Teatro Carignaoban, a darabot a világ
színpadjai számára felfedező Ermete Zacconi címszereplésével, került színre.
A Nyugat ekkor még nem figyelt fel a magyar vígjáték szokatlan külföldi
sikerére1, bár Molnár Ferenc műveit szinte a kezdetektől figyelemmel
kísérte a lap. A Muzsika és más elbeszélések című elbeszéléskötetéről
írva Fenyő Miksa már 1908-ban kiemelte Molnár Ferenc szellemességét, és
felhívta a figyelmet humorának azon nyers ízére, valamint komikumára, amelyet
színműveiben Molnár oly ügyesen aknázott ki. A Nyugatban ugyancsak
Fenyő Miksa írt elsőként Molnár-darabról színikritikát: mégpedig a budapesti
premieren - 1909. dec. 7-én - először megbukó, de az 1910. febr. 10-i berlini
bemutatón már sikert arató Liliomról. Ettől kezdve a legtöbb Molnár-premier
tárgya lett a lap színikritikai rovatának. A Nyugat fennállása alatt
bemutatott huszonnyolc Molnár-darab közül mindössze nyolcról2
nem közölt kritikát a lap, de ezek közül egynek, a Vacsora című
egyfelvonásosnak teljes egészében közzé tette a szövegét.3 Molnár
tevékeny drámaírói pályaszakasza és a Nyugat alig néhány év különbséggel
zárult le, illetve szűnt meg. Molnárnak egészen 1937-ig szinte évről évre,
rendszeresen voltak Magyarországon ősbemutatói. A harmincas évek utolsó
ilyen premierje4 a Delila című háromfelvonásos vígjátéké
volt. Ezt követően egészen 1946. ápr. 20-ig A császár című előjátékkal
ellátott háromfelvonásos színműig nem volt Molnár-ősbemutató Budapesten.
Molnár - annak
ellenére, hogy a Nyugat színikritikusai rendszeresen foglalkoztak
színre kerülő darabjaival, illetve hogy a folyóirat néhányszor még részletet
is közölt valamelyik éppen készülő drámai művéből - nem tartozott a Nyugat
köréhez, bár az többé-kevésbé sajátjának tudta, mint ahogy a folyóirat
körével szembeforduló Szabó Dezső is közéjük sorolta a Nyugat szerzőiről
torz képet rajzoló Az elsodort falu című regényében.Molnár azonban
vigyázott arra, hogy ne azonosítsák az új iránnyal. Talán ez a kínos távolságtartás
is oka annak, hogy mindössze a fent említett Vacsora című egyfelvonásosát
adta oda teljes közlésre, s a tízes évek pauzája után csak a húszas években
közölt újra - de most már csak darabrészleteket - a folyóirat. Ekkor négy
darabjának első felvonásából adott részletet5, illetve a Vörös
malom néhány közbeeső képéből.
A már említett
Nyugat-beli színikritikák a művek hibáinak megmutatása mellett összességében
többnyire pozitívan viszonyultak Molnárhoz; szemben más orgánumokkal, itt
nem szorgalmazták a magyar irodalomból való kiutasítását. Legkeményebben
talán Babits szólt róla, tevékenységét "aranycsinálás"-nak mondta6,
magát Molnárt pedig "átlag-mulattató"-nak7 tartotta.
A Nyugat
kritikusai - s közöttük is a Molnárról legtöbbet író Schöpflin Aladár -
elismerték sikereit és tehetségét. Fenyő Miksa a Liliomért, Ignotus
A testőrért szinte rajongott, noha mindketten láttak dramaturgiai,
tartalmi hibákat a darabokban. A testőr premierje után, de attól
lényegében függetlenül jelent meg Ady azóta számtalanszor idézett kritikája8,
amely oly módon egyensúlyozott a dicséret és az ironikus hangú bírálat
között, mint ahogy Molnár lebegteti a választ a darabnak arra a kérdésére,
hogy a Színésznő valóban már a második pillanatban felismerte-e Színész
férjét a Testőr-jelmezben vagy a Testőr-Színész önleleplezéséig fogalma
sem volt arról, hogy egy "játék" részese. Ez az Ady-kritika a későbbi korok
bírálataiban a leggyakrabban idézett és hivatkozási alapot jelentő megítélés.
Feltehetően épp e kettőssége folytán. Ahogy Ady kritikája kiindulópont
lesz a Molnár-drámákról később kialakított véleményeknek, úgy válik a többi
Nyugat-kritika is érvvé, illetve ellenérvvé a különböző korok számára
Molnár mellett vagy éppen ellene. Az olyan túlzó, impresszionista megjegyzések,
mint a "Karmestere a színpadnak"9, "briliáns ötletek, pompás
technikai készség"10, "franciásan klasszikus tisztaság jellemzi"11,
"Nincs még egy magyar író, aki annyira ismerné az élvezet és fájdalom idegeit,
ebben az értelemben Molnár a legérzékibb"12, "a nagyvárosi közönség
legnagyobb mulattatója", "nagyszerűen tudja tempírozni az aknáit, mindég
pontosan robbannak fel"13 - a korabeli és későbbi Molnár-kritikák
alapfogalmaivá váltak.
Schöpflin
Aladár a Nyugat vezető színikritikusa, de nemcsak ezért írt gyakran Molnár
darabjairól. Molnár művei az 1907-es impresszumú A Pál utcai fiúktól
kezdve több mint húsz esztendőn keresztül a Franklin Társulatnál jelentek
meg.14 Az 1907-ben Molnártól négy művet15 - köztük
Az ördögöt öt kiadásban - is megjelentető Franklin a Vasárnapi
Újságot használta fel a Molnár-művek népszerűsítésére. Schöpflin 1898-tól
a Vasárnapi Újság segédszerkesztője, majd 1902-től irodalmi rovatának
szerkesztője és vezető irodalomkritikusa volt. Így került kapcsolatba a
Molnár-művekkel. Először névtelenül megjelent kritikákban foglalkozott
Molnárral, akiről mint óriási tehetségről írt, véleményével elsőként jelölte
meg a drámaíró helyét a magyar irodalomban. Érdekes azonban megjegyezni,
hogy a Nyugatban a legtöbb Molnár tárgyú írása csak a húszas évek
végén és a harmincas években jelent meg, akkor, amikor Molnár már többet
tartózkodott külföldön, mint itthon, illetve amikortól (1929-től) már meglazul
a kapcsolata a Franklinnal. (A Nyugatban megjelent kritikák időzítésének
oka az lehet, hogy Schöpflin 1909 és 1945 között a Franklin Társulat irodalmi
titkára is volt, ezért elkerülendőnek tarthatta, hogy a kiadónál szinte
"háziszerzőnek" tartott íróról kritikát jelentessen meg.)
A húszas évek
általában pozitív hangú, dicsérő kritikáival szemben Molnár a harmincas
években már több bíráló megjegyzést kapott a Nyugat-beli színikritikai
írásokban.16 Ezekben a bírálatokban elsősorban a tartalom rovására
történő forma felé eltolódó dramaturgiája szolgáltatta az erősebb kritikai
hang alapját.17 A kiváló esztétikai érzékű ítészek már ekkor
helyesen mutattak rá arra a ma már tényként kezelt megálla- pításra, hogy
Molnár harmincas évekbeli drámatermése korántsem éri el az előző évtizedek
alkotásainak színvonalát.
A Nyugat
az első Molnár-darabról szóló írásától kezdve a mérsékelt és objektív kritikára
törekedett. Nem csatlakozott sem a Molnár-rajongók, sem a Molnár-elvetők
korabeli köréhez. Értéke szerint igyekezett megítélni a drámaíró műveit.
Így jutott el az előbb már idézett móriczi méltányló véleménytől - Az
ördög "a történelmi fejlődés keretébe úgy illeszkedik, mint a modern
magyar dráma kifejlődésének történelmi fordulópontja" - Losonczy Zoltán
bizakodó és biztatásba menő megítélésén keresztül, amelyet A hattyú
kapcsán írt - "[a színészek] és Jób Dániel, a rendező, a nehezebb feladatot
is vállalnák ebből a kézből"18, egészen Laczkó Géza gondolatvezetéséig,
miszerint "Heltai és Molnár generációja kiszórta a magyar irodalomból a
német műfajokat, művészi kifejezést, módszert és stílust s végérvényesen
az angol-francia nyugathoz csatolta a magyar irodalmat".19
A Nyugatosok
fordultak először objektíven, értő bírálóként a Molnár-drámákhoz. Elfogulatlan
ítélőképességük a későbbi szakirodalom alaphangját adta meg. A Molnár-recepción
végigtekintve szinte lehetetlen olyan komoly szakirodalmi munkával találkozni,
amely meg ne említené valamelyik bírálót.
*
A század első évtizedeiben szinte nem
létezett olyan szakmai és szakmán kívüli orgánum, amely hosszabban vagy
rövidebben ne ejtett volna szót Molnár színházi sikereiről. Már első színdarabja,
A doktor úr számos kritikát kapott A Héttől a Magyar Színpadon
keresztül a Pesti Naplóig vagy Az Újságig. Kezdő drámaírónál
ebben a korban azért nem megszokott jelenség. Ennek természetesen az egyik
fő oka abban található, hogy Molnár maga is újságíróként kezdte pályáját,
így számos összeköttetéssel és szakmán belüli ismeretséggel, illetve ismertséggel
rendelkezett a sajtópiacon20, amit színházi tevékenységében
jól tudott kamatoztatni. Például oly módon, hogy a premiereket megelőzően
valóságos reklámhadjárat folyt a legfrissebb Molnár-drámák körül. A Magyar
Színpad és a Színházi Élet - a kor színházi magazinjai - már
a próbafolyamatról és a főpróbáról kiszivárogtatott információkkal, gyakran
pletykákkal igyekeztek a színigazgatók nem kis örömére óriási hírverést
csinálni, nyilván a darab minél pozitívabb fogadtatása érdekében. Ez a
Molnár-premiereket megelőző sajtóinvázió egészen A hattyú című darabjáig
jellemző fogás maradt. A tízes évek óriási, már-már túlzásba menő sajtóbefolyása
után a húszas évek valamivel mérsékeltebb reklámkampányt hoznak a Molnár-premiereket
illetően, de például a Színházi Élet és Molnár viszonyában ekkor
sem történik lényeges változás, a lap ugyanúgy, válogatás nélkül lelkesedik
minden Molnár tollából származó írásért.
A húszas években
bekövetkezett változásra több aspektusból is találunk magyarázatot. Egyfelől
ekkor jelenik meg Molnár mellett, illetve után egy újabb drámaíró-generáció,
amelynek tagjait részben Molnár "nevelte ki", illetve akiknek a század
első évtizedében felvirágzó magyar színházkultúra ad teret és lehetőséget
a többé-kevésbé színvonalas megszólalásra. Másfelől ekkorra Molnár már
túl van több európai premieren, darabjai előtt megnyíltak a világ színpadjai,
ezeket a sikereket itthon nem mindenki nézte jó szemmel, irigység nélkül.
Harmadrészt pedig a sajtó egyfajta "elfordulásában" szerepet játszhatott
Molnár 1919-es viselkedése, amelyről a továbbiakban lesz még szó.
Azt az állapotot,
amely Molnár és drámái megítélése körül, végleges Amerikába távoztáig (1939
végig) kialakult és dominált, a kortársak közül legszemléletesebben - nézetem
szerint - Krúdy Gyula írta le: "Lehet rajongani érte, tombolni, megőrülni
művészetén, [...] és lehet csendesen legyinteni [...] Könnyed és graciózus,
mint egy csodálatos dal, és oly egyszerű, mint egy kalitka, amellyel a
gimplit fogják. Lehet meghajigálni babérral is meg régi tojásokkal is,
lehet őt gyűlölni, és lehet szeretni, megbolondulni lehet tőle vagy kiábrándulni
reménytelenséggel..."21 Molnár megítélése a legtöbb esetben mentes
volt az objektivitástól. Vagy oly mértékű dicshimnuszban volt része, mint
amilyennel a Színházi Élet, Az Újság, a Magyar Helikon,
illetve Az Est-lapok kritikusai vették körül22, vagy
oly mértékű elutasítást kapott, mint amilyenben a Katolikus Szemle,
a Magyarság, a Magyar Kultúra, a Népszava, illetve
például az Élet kritikusa nem egyszer részesítette. Ezt az ambivalens
hozzáállást Molnár egyrészt személyiségével, másrészt a magyar irodalomban
mindmáig nem becsült vígjátékírói tevékenységével váltotta ki. Olyan műfajnak
próbált létjogosultságot szerezni Magyarországon, amelynek őelőtte sok
elfogadott nagy költőnek - pl. Csokonainak, Petőfinek, Vörösmartynak -
sem sikerült megbecsülést kiharcolnia. Molnár ugyan külföldön, szerte a
világban kivívta a magyar vígjáték irodalomnak kijáró tiszteletet, ám Magyarországon
az esztéták elítélték és megvetették azt a külföldi alapokon nyugvó dramaturgiát,
amelyből Molnár saját drámaíró világa kifejlődött. Pedig még a híres és
szigorú német impresszionista kritikus, Alfred Kerr is pozitívan nyilatkozott
1932-ben Molnár Ferencről.23
Egyik legtekintélyesebb
pártfogója Kárpáti Aurél színikritikus - aki az általa a "színpad Paganinijé"-nek24
nevezett - Molnár csaknem valamennyi darabját látta és majdnem mindegyikről
írt is, leggyakrabban rajongó hangvételű impresszionista kritikát. Noha
1924-től a Nyugatban is jelennek meg színikritikái, Molnár-darabról
itt soha nem jelenik meg írása. 1923-tól a Pesti Napló hasábjain
olvashatóak Molnár-tárgyú színikritikái. A Csendélet, A jó tündér
és a Menyegző kivételével valamennyi ekkor bemutatott Molnár-drámát
recenzálta a lapban. 1923-at megelőzően csak Az ördögről, A farkasról
és az Égi és földi szerelemről írt bírálatot. Amikor a hatvanas
évek elején megjelent könyvében25 visszatekintett a Molnár-darabokról
írt kritikáira, maga is elismerte, hogy korabeli bírálatai túlzóan lelkesek,
már-már rajongóak voltak, ám lényeges ponton mégsem módosította korábban
kialakított alapvéleményét.
A korabeli
- Nyugaton kívüli - fogadtatástörténet egyik fontos állomása az
Akadémiai Értesítő lapjain Jelentés a Vojnits-jutalomról
címmel évről évre az adott színházi évad magyar darabjairól megjelenő kritikacsokor.
A "csak irodalmi becsű és a színpadon sikert aratott"26 magyar
színművet, illetve drámát író szerzőnek járó - 1908-ban például 20 000
korona - díjat évente egy háromfős szakmai zsűri ítélte oda. Molnár Ferenc
két alkalommal részesült az akkor rangot jelentő Vojnits-díjban. Először
Az ördög című háromfelvonásos vígjátékáért 1908-ban. A bizottság
két tagja (dr. Négyesy László és Ferenczi Zoltán) ezt a drámát tartotta
az évad legjobb írásának, szemben például a harmadik tag (dr. Heinrich
Gusztáv) véleményével, aki Lengyel Menyhért A hálás utókor című
színművét jelölte a díjra. (A legendás Molnár-Lengyel "összeférhetetlenségnek"
és kölcsönös versengésnek épp ez a döntés lett az egyik kiinduló- és gyújtópontja.)
A bizottság nem csak "általános, majdnem meglepő és szokatlan"27
sikere miatt ítélte oda a díjat a vígjátéknak, hanem azért is, mert megfelelt
a második kitételnek is, miszerint kétségen felül álló módon "irodalmi
becsű"28.
Molnár Ferenc
másodszor 1917-ben A fehér felhő című első világháborús témájú,
a Nemzeti Színház színpadán bemutatott mirákulumáért részesült Vojnits-díjban
- elsősorban a kor hangulatát megragadó költőisége, másfelől a darabot
átjáró "magyarsága" miatt.29 A díjat ugyancsak egy háromtagú
bizottság (tagok: Berczik Árpád t. tag, Császár Elemér l. tag, Szinnyei
Ferenc) ítélte oda, akik közül ketten az Akadémia tagjai, ami egyben azt
is jelent(het)i, hogy a díjazás megfelelt a korabeli "hivatalos" irodalom
ízlésvilágának és elvárásainak is. Feltételezésünket az is alátámasztja,
hogy egy évvel később, az Úri divat című darabjának ugyancsak a
Nemzeti Színházban való bemutatásában nem kis szerepe volt A fehér felhő
ilyetén "akadémiai" dicséretének és sikerének.
Magyarországon
hivatalos szakmai elismerésben ritkán volt része Molnárnak, legközelebb
1935-ben, néhány évvel végleges Amerikába távozta előtt részesül "kitüntetésben",
ekkor a legmagasabb művészi elismeréssel, a Corvin-koszorúval tüntette
ki a magyar kormány.
1919-ig számtalan
elbeszélés, tárca és regény mellett tíz drámát írt Molnár Ferenc. 1919
után egyre kevesebb regény, még kevesebb elbeszélés került ki tolla alól,
tárca is csak néhány, ám a drámaírás terén megszaporodtak írásai. A hátralévő
két évtizedben részben Magyarországon, részben Európában még huszonegy
drámát írt, az emigrációban keletkezett művek közé pedig hét befejezett
és öt befejezetlen drámát kell sorolnunk.30 Annak, hogy Molnár
a prózaírástól a drámaírás felé fordult, politikai okai is voltak. Amikor
az őszirózsás forradalom körül Rákosi Jenő után elfoglalta az Otthon kör
elnöki székét, mintegy az újságírók vezéregyéniségévé lépett elő. Az elnöki
szék elfogadását nem forradalmi meggyőződésből tette ugyan, hanem mert
- Halmi Bódog szavaival élve - "egy pillanatig sem akart az aktualitás
porondjáról lelépni",31 a Gábor Andor által (Kelemen László
álnéven) "a magyar kapitalizmus fejlődési vonalát visszacsavaró", "az 1919-et
közvetlenül követő korszak vezető ideológusá"32 -nak nevezett
Molnár akkori néhány cselekedetének következménye az lett, hogy a Tanácsköztársaság
bukása után - életében először, de mint ma már tudjuk, nem utoljára - egy
időre deklasszált ember és író lett. Az "elszigeteltségből" aztán a diplomatikus,
egy letűnt kor szereplőin élcelődő vígjátékkal, A hattyúval tért
vissza a színpadra 1920 decemberében.33 Ez a politikai affér
is beleszólhatott abba, hogy a húszas években Molnár igyekezett minél többet
külföldön tartózkodni annak ellenére, hogy 1928-ra "otthoni elismertsége
ismét közeledik az [első világ]háború előtti csúcsponthoz".34
Távolmaradásának
másik okaként jelölhetjük meg azokat a támadásokat, amelyek a Trianon után
bekövetkezett közhangulat eredményeként érték. Mivel Molnár nem csatlakozott
azokhoz az írókhoz, akik hangosan siratták az elveszett területeket, több
publicista hazafiatlansággal vádolta, amelyhez újabb támadási felületet
jelentett a drámaíró zsidó származása35, és az a tény, hogy
darabjai előadására számára megnyílt a világszínpad, amivel az eddig is
már világpolgárként viselkedő drámaíró még erősebben elszakadni látszott
hazájától. Eltávolodásról és elszakadásról azonban szó sem volt, Molnár
számára a legfontosabb mindig az volt és az maradt, ami Pesten történt.
Ezért is omlott össze az amerikai emigrációban, ahogy az életére visszatekintő
Útitárs a száműzetésben című kötetében36 is vallja.
*
A szerző, Halmi Bódog kiadásában, Molnár
Ferenc az író és az ember címmel 1929-ben jelent meg Molnárról az első
monográ- fia. Halmi az akkor világnézeti összetűzések céltábláját jelentő
Molnár Ferenchez azzal a céllal közelített, hogy a lehető legelfogulatlanabb
módon írjon róla és műveiről. Az objektivitás mércéjéhez magát mindvégig
tartani igyekvő konzervatív ízlésű kritikus így igaztalannak mondta Molnár
Ferenc hazafiatlan- ságára vonatkozó megjegyzéseket, azoknak a vélekedéseknek
azonban igazat adott, amelyek szerint Molnár a magyarságot ért fájdalmas
időszakban, vagyis Trianon alatt nem állt hazája mellé, s nem írt olyan
műveket, amelyek a fájdalmat enyhíthették volna. Halmi Bódog a szerző ötvenedik
születésnapja tiszteletére kiadott húszkötetes életműsorozat megjelenését
követő esztendőben már "meglepetéseket nem ígérő"-nek, "kiala- kult"-nak
és "befejezett"-nek nevezte a drámaíró életpályáját. (Ezt a vélekedést
fogja megerősíteni néhány évvel később A Toll 1934-es ankétjának
több szerzője is.) Könyvét az alábbi következtetéssel zárta: "az irodalmi
eseményeket, a nagy, tanulmányokra inspiráló szenzációkat nem Molnár Ferenc
adja és már nem Molnár Ferenctől várjuk".37 Pedig korábban nagyon
sokan őbenne látták a színpad megújításánál lehetőségét és feladatát.
Amikor 1896-ban
megnyílt a Vígszínház, az új teátrum újfajta játékstílus kialakítására
is törekedett. Igyekezett "megreformálni" a "nemzeti színházas" játékmódot.
Megszabadult a drámákat szavaló stílusban előadó, deklamáló előadásmódtól,
attól a játékmódtól, amely például a színpadi mozgást csak úgy tudta elképzelni,
ha a színészek mereven csak a publikumnak és nem egymásnak mondják a szövegüket.
A Vígszínház megújította ezen, akkor már megkövesedettnek és elavultnak
tűnő elemeket, és új játékstílust, az ún. vígszínházi játékmódot igyekezett
kialakítani: az előadásmód oldottabbá, természetesebbé vált, a színészek
társalogtak és nem szavaltak a színpadon, szabadabban mozoghattak, akár
egymásnak és a közönségnek is hátat fordíthattak. Az oldottabb játékstílus
mellett megjelentek a reprezentatív, sokszor már teljesen élethű díszletek
és kellékek. Mindezzel egyetemben a színpad elveszítette patetikusságát.A
változásokkal párhuzamosan új témájú darabokra is szükség volt, ezért fordult
a színház az akkor fénykorát élő francia kultúra és színjátszás felé. A
Vígszínház sorra vette át a társalgási színműveket és könnyed operetteket,
amelyek Molnár Ferencben kitűnő fordítóra találtak. Molnár miután nagyon
könnyen elsajátította ezen műfajok alapszabályait, a szakma joggal hihette,
hogy másfajta, mélyebb mondanivalójú műfajok alapelemeinek és lényegének
elsajátítására is képes és hajlandó lesz, s ezzel a magyar drámairodalom
megújítására és elmélyítésére is alkalmassá válik. A szakmabeliek várakozása
ellenére azonban nem ez történt, ennek elmaradását az irodalomtörténészek
nagy része nem tudta a tehetségesnek és a változás előidézésére alkalmasnak
tartott Molnárnak megbocsátani.
Halmi Bódog,
éppen e változások, illetve az erre való hajlandóság elmaradása miatt tekintette
1929-ben már teljesen lezártnak Molnár pályáját, pedig még csak ezután
fog a misztikum és a transzcendentális "költőibbnek" ítélt témái felé fordulni
a harmincas években épp emiatt egyre több és nagyobb bukásokat megélő drámaíró.
Halmi művében egy letűnt kor gyermekének aposztrofálta Molnárt, aki nem
volt képes lépést tartani a korral. Ez a kezdetében objektivitásra törekvő,
a végére azonban szubjektivitásba hajló könyv is egy lépcsőfoka annak a
kritikusi felfogásnak, amely Molnár irodalmon kívül helyezésében látja
a megoldást.
*
Az 1940-es évek elején újabb pauza következett
a Molnár- darabok fogadtatástörténetében. Az európai tarthatatlan politikai
állapotok miatt38 az 1939 legvégén Amerikába emigráló drámaíró
ismét le- és kiszorult mind a színpadról, mind a sajtóból, bár Pintér Jenő
1941-ben megjelent Magyar irodalomtörténetében még meglehetősen
objektív megközelítésű leírást kapott.39 Molnár azonban nem
tűnt el teljesen a magyar színpadokról. 1940-től - 1942 kivételével - évről
évre színre kerültek darabjai, csak éppen nem a hivatalos nagy színházak
valamelyikében, hanem az (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület)
Művészakciónak nevezett, 1939 és 1944 között működő "színház" keretein
belül.40
A "színház"
ötéves fennállása alatt hat Molnár-művet mutatott be.41 A sajtó
azonban nem reflektált ezekre az előadásokra.
1945 változást
hozott a Molnár-darabok bemutatását és az ezekről szóló kritikákat illetően.
Négy darabja is színpadra került, immár valamivel nagyobb színházakban.
A Marsall az 1945-ben megalakult és mindössze három bemutatót megélt
Budai Színház színpadán került színre42, majd két héttel később
másik két egyfelvonásossal - az Előjáték Lear királyhoz és az Ibolya
cíművel - egyetemben az ugyancsak 1945-ben megalakult, majd 1949-ben
államosított, Várkonyi Zoltán nevével fémjelzett Művész Színházban.43
1945. júl. 6-án a Játék a kastélyban bemutatója volt a Belvárosi
Színházban, majd két héttel később - 1945. júl. 21-én - A hattyú már
a régi dicsőségek helyszínén, a Vígszínház színpadán került színre.
A Játék
a kastélyban bemutatójának (Turai: Góth Sándor) szükségességét a legtöbb
kritikus - többek között Staud Géza is - abban látta, hogy az év közepére
a gazdasági válság a fővárosi színházakat is elérte: fél házak előtt játszottak,
sőt a Budai Színház és a Madách Színház kénytelen volt kapuit bezárni,
így a színházak rászorultak a "nézőcsalogató" vígjátékokra. Lengyel Balázs
"a jószimatú üzlet gyakorlott pénzszerzési manőveré"-nek44 tartotta
a Molnár-darab bemutatását. (Molnár darabjait egyébként itt, a negyvenes
évek derekán kezdik "nézőcsalogató" daraboknak tartani és hívni. Ez az
epitheton ornans aztán szinte máig, de a kilencvenes évekig feltétlenül
rajta maradt a drámákon.)
Miközben Staud
Géza imént említett cikkében45 már a három esztendővel későbbi
fordulat évében aztán meg is valósuló irodalompolitika első lépéseit "sürgette",46
a kritikusok többsége negatívan fogadta a Molnár által anekdotának aposztrofált
művet, "értelem és mag"47 nélkülinek, mondanivalójában "súlytalan"-nak,
"tartalom nélküli"-nek48 nevezte, amely mindössze "a könnyű
nyári szórakozást szolgálja".49
A Vígszínházban
1945. júl. 21-én bemutatott, Marton Endre rendezte, Tolnay Klári főszereplésével
játszott A hattyú egyik kritikusa, Újvári Imre éppen azt hiányolta
a darabokból, aminek meglétét Molnár legnagyobb erejének és erényének tartott
az eddigi kritika. A kritikus azt írta, hogy Molnár: "A társadalmat, amiben
élt, nem vette szemügyre alaposan".50 Ugyanakkor három nappal
később ugyanezen lap hasábjain egy ellenkező előjelű, messzemenően dicsérő
kritika jelent meg ugyanerről az előadásról. (Mint látható, a Molnár-darabokat
és a drámaírót bíráló kritikák megszaporodtak ugyan a negyvenes évek második
felében, de kizárólagossá mégsem váltak.)
Az imént felsorolt
reprízek ellenére Molnár-ősbemutató csak - az előző ősbemutatótól számított
- kilencévnyi szünet után, 1946. ápr. 20-án volt ismét, ugyancsak a Vígszínházban,
a szerző életében immár utoljára. A fennállásának félévszázados évfordulóját
ünneplő színház kérte Molnárt, küldjön ez alkalomra darabot. A császárt
expediálta a szerző. A három- felvonásos színmű megbukott, valószínűleg
azon egyszerű okból, amit Veres András állított róla - "a közönség [...]
vígjátékot várt".51
A szaksajtóban
is a fent említett három darab bemutatója - azaz 1945-1946 - körül, de
ezekkel sokszor semmi összefüggésben kaptak ismét teret a Molnárról szóló
cikkek, amelyekben - miként a trianoni események után - most is a háború
okozta társadalmi problémáktól való elfordulással bírálják.52
A Toll 1934-es ankétján pozitív szavakat hallató Zsolt Béla azonban
még 1947-ben is kiállt Molnár mellett a Radikális Párt lapjában, a Haladásban53,
szemben Lukács György Forum-beli cikkével, amelyben a kor egyik
legnagyobb esztétája dühösen támadt Molnárra.54 Lukács dühe
azonban nemcsak esztétikai alapú, ugyanis ő maga is alapítója volt (Bánóczi
László és Benedek Marcell mellett) az 1904-ben a német Freie Bühne és a
francia Théatre Libre hatására és mintájára megalakult színházi egyesületnek,
a Thália Társaságnak, amelynek célja nemcsak a hivatalos színházak műsoráról
kiszoruló klasszikus és kortárs irodalmi értékű drámák bemutatása volt,
de egy új játékstílus kialakítása is. Az 1908-ban budapesti, majd ugyan-
ezen év legvégén vidéki játszóhely, de leginkább közönség hiányában feloszlott
egyesületben a modern dráma megújítását jelentő törekvései buktak el az
alapító tagoknak, akik a közönség hiányának okát csak részben kereshették
ekkor Molnár Ferenc drámái körül, mivelhogy ebben az időben a sikerdramaturgiára
épülő darabok közül csak Az ördög volt készen. Mindazonáltal a Molnár
által magyarított francia szalon- és bulvárdrámák előadásain annál több
okkal és joggal találhatták az elcsábított közönséget.55
1948-ban az
1848/49-es szabadságharc centenáris ünnepségek rendezőbizottsága meghívást
intézett Molnár Ferenchez, hogy vegyen részt az ünnepségeken. Az író a
meghívást - valószínűsíthetően - elfogadta, ám végül mégsem utazott Magyarországra56,
pedig Budapesten 1948. márc. 27-én, a Pesti Színházban, Marton Endre rendezésében,
hazánkban immár hetedszer57 Liliom-premiert tartottak.
A szerző hatvanéves születésnapjára felújított Liliom azonban csak
újabb támadásokra adott okot, s polémia indult többek között a Haladás
és a Szabad Szó hasábjain, amelynek lényege ismét Molnár mellett
és ellen szót emelni,58 illetve folytatni és kiteljesíteni azt
az ideológiai - és csak részben esztétikai - harcot, amelyet már a fent
idézett Lukács György-féle vélemény is jelentett.
1948. szept.
4-én a Greguss Zoltán igazgatóságával működő Modern Színházban a direktorral
a címszerepben, a vígjáték szövegét Buday Dénes néhány sanzonjával "megtűzdelve"
még színre került Az ördög, (amelyet a korabeli kritika ekkor már
egyöntetűen utasított el59) ezután azonban hosszú - és immár
valóban teljes - pauza következett. Molnárt a fordulat éve után nemcsak
leparancsolták a magyar színpadokról, de "Losonczy Gézáék hírhedt könyvindexe
papírzúzdába küldte Molnár majdnem minden művét".60
Az ötvenes
évek elejének Molnár megítélésére jellemző az a hozzáállás, ami az 1950-ben
a Magyar Színház- és Filmmű- vészeti Szövetség kétnapos, a magyar dráma
és színház helyzetének áttekintését feladatul tűző konferenciáján figyelhető
meg: Molnárt az előadók szinte mindegyike a magyar színpad egyik leküzdendő
ellenségeként aposztrofálta. Az itt felszólaló Horvai István szerint Molnár
és epigonjai "kommersz-szemetét", amely "szívós harcban tartotta magát
a magánszínházaknál [...] végérvényesen csak az államosítással61
tudtuk kiszorítani színpadjainkról".62
Két évvel
a fenti hivatalos kultúrpolitika erős és túlzó kirohanása után 1952-ben
Amerikában, önkéntes száműze- tésében meghalt Molnár Ferenc, ám halálának
híre sem törte meg a körülötte az ötvenes évek elején kialakult nagy csendet.
Alig néhány cikk jelent meg róla.63 Salamon László a kolozsvári
Utunk című folyóiratban majd két hónapos késéssel reagált Molnár
halálára. Cikke nagyon erős támadás. Molnárt "íróipa- ros"-nak nevezte,
aki "irodalmi kereskedővé züllött", s aki "nemcsak a saját tehetségét árulta
el, elárulta a magyar dolgozó- kat, a dolgozók hazáját is, amikor a »pénz
ördögének« szolgáló- jává züllött. Magyar viszonylatban benne testesül
meg az áruló írástudók minden jellegzetessége"64 - írta.
Hubay Miklósnak az Irodalmi Újságba írt nekrológja szintén minden
érdemet megtagadott Molnártól.65
Az ötvenes
évek második felében azonban változás áll be Molnárhoz és a Molnár-drámákhoz
való viszonyulásban. Az erről a fordulópontról író Ladjánszky Katalin azonban
téved, amikor az ötvenes évek eleji elhallgattatás utáni első Molnár bemutatóként
a Petőfi Színház 1956. okt. 12-i Olympia előadását jelöli meg.66
A kritikus által "kordokumentum értékkel" bíró dátum egy évvel korábbi.
Valójában hétévnyi szünet után 1955. nov. 20-án kerülhetett újra színre
Molnár-darab Magyarországon, mégpedig a Vidám Színpad 1954-ben létesített
kamaraszínpadán, a Kis Színpadon Az ibolya. Erről az előadásról
azonban kritikai recenzió nem maradt fenn.
A Ladjánszky
Katalin által említett előadás előtt a fent említetten kívül még egy premierrel
kell számolni, 1956. jan. 1-jén a Kecskeméti Katona József Színház felújította
A doktor úr című bohózatot. Való igaz, hogy bírálat erről az előadásról
sem maradt fenn, ha egyáltalán valaha is létezett.
*
Az igazi Molnár-rehabilitáció végül
csak 1957-ben teljesedett ki, amikor is tíz Molnár-bemutatót67
tartottak országszerte. (Ezt a tényt egyébként Gyárfás Endre egy 1963-as
tanulmányában a műsorpolitikában megnyilvánult polgári befolyás újraéledéseként
definiálta.68) Közülük külön kiemelendő a Vígszínház A hattyú
bemutatója, miután ennek a darabnak a felújításával a Vígszínház fennállásának
hatvanéves évfordulóját ünnepelte.69 A rehabilitáció során bemutatott
darabok közül a legnépszerűbbnek A doktor úr, a Játék a kastélyban
és az Olympia bizonyult, amelyeknek sikere - az egy évtizeddel
későbbi legjelentősebbnek és viszonylag legobjektívebbnek mondható Molnár-kritikus
- Nagy Péter szerint a "sokáig tiltott gyümölcsé, mint a műből áradó költészeté
vagy emberi mondanivalóé".70 A rehabilitáció oly nagy erejű
volt, hogy még a MSZMP VI. kerületi Pártbizottsága is felfigyelt rá.71
Sőt, Kádár János 1957. május 9-én elhangzott országgyűlési beszédében nehezményezte
is, hogy a színházak repertoárján olyan Horthy-korszakbeli népszerű tollforgató
is szerepel, mint Molnár Ferenc.72 A Molnárt elutasító hangulatot
újra fellángoltatni akaró beszédnek azonban mindössze annyi hatása volt,
hogy a színházak a következő bemutatóval vártak néhány hónapot. De Molnár-
darabról a magyar színházak soha többé nem mondtak le.
Az ötvenes
évekből hátralévő két év még négy felújítással szolgált,73 miközben
1958-ban - Molnár születésének nyolcvanadik évfordulójára - Stella Adorján
fordításában, a régi nagy "rajongó" kritikus, Kárpáti Aurél előszavával
magyarul is megjelent az angol nyelven 1950-ben készült önéletrajzi írás,
a Companion in exile, Útitárs a száműzetésben címmel74.
Kárpáti Aurél az előszóban továbbra sem lankadó lelkesedéssel hívta fel
figyelmet arra, hogy Molnár-darabjai adtak először hírt hazánkról távoli
országokban, majd szinte darabról-darabra méltatta Molnár drámaírói pályáját,
szót sem ejtve - a Pál utcai fiúkon és a Széntolvajokon kívül
- prózai alkotásairól. A kritikus nem megfeledkezve az elmúlt évtized Molnár-ellenességéről,
a drámaíró oeuvre-jének középpontjába nem sikerdramaturgiáján felépülő
darabjait helyezte, hanem sokkal inkább "költőiségbe" hajló kísérleteit,
az Égi és földi szerelem, Az üvegcipő, a Riviera, a Harmónia,
a Csoda a hegyek között című darabokat. Mindezen "fimonkodások"
ellenére Kárpáti Aurélt felkérni az előszó megírására, 1958-ban nem kevés
üzenettel járt, a kádári rosszallással szemben mintegy egyet jelentett
az előző esztendő színházakbeli Molnár-rehabilitációjának támogatásával
és megerősítésével.
Ugyanez lehetett
az üzenete az Irodalmi Színpad 1959. márc. 21.-i "Ünnepi műsor a Tanácsköztársaság
40. évfordulójára" nevezett estjének is, amelyen Molnár Ferenc A vacsora
című egyfelvonásosát is bemutatták.75
*
A legnagyobb szakmai Molnár-vita a hatvanas
években tört ki. Ennek előzményeként tekinthető a Vígszínház Játék a
bíróságon vagy a Molnár-ügy76 című 1962. ápr. 21-i
Kárpáthy Gyula és Orbók Endre jegyezte premier, amelyen az Országos Rendező
Iroda szervezésében egy sajátos törvényszék előtt az éppen tíz éve elhunyt
Molnár Ferencet ültették a vádlottak padjára - épp abban a színházban,
ahol sikerei javát könyvelhette el. E különös játék keretében a bíróság
arról lett volna (volt) hivatott dönteni, hogy követhető-e a hatvanas évek
színpadi írói számára Molnár dramaturgiájának útja, hogy csak sikerhajhászó
volt a világhírre szert tett drámaíró, vagy felvetett igazi, mély társadalmi
problémákat is. A komoly kérdések tisztázását maga elé tűző színpadi játék
valójában könnyed formában - a drámákból és a szakirodalomból kiragadott
részlettekkel - próbált ítélkezni a molnári életmű felett. Mind a vádló,
mind a védő oldalán nagyon jellemző és a fogadtatástörténetben elterjedt,
tekintélyes vélekedéseket soroltak fel a szerzők: Schöpflin Aladár és Ady
véleményét Molnár védelmében, Lukács György nézeteit a drámaíró ellenében
használták fel. A színpadi mű bár érzékletesen mutatta be a drámai oeuvre-t
méltatók és bírálók érveit, végül azonban - vállalásával ellentétben -
nem teremtett szintézist a két ellentábor véleménye között.
Mint ahogy
nem jött létre kompromisszum az egy évvel később kirobbant "Molnár-legenda"
vitában sem. A konkrét vitát a híres színházesztéta, Osváth Béla A Molnár-legenda
című Kritika-beli állásfoglalása indította meg, bár valódi vitaindítónak
Hegedüs Géza a Színház című néhány Molnár-drámát magába foglaló
színdarabgyűjteményhez írt előszava tekinthető, amelyben Hegedüs Molnár
fejlett színpadtechnikáját, pontos drámaépítését elvitathatatlannak tartva
a drámaírót a Kisfaludy-Szigligeti-Csiky-Bródy által megkezdett drámairodalmi
út folytatójának nevezte.
Az objektív
hangra törekvő - ám attól egy-egy erősebben megfogalmazott elmarasztaló
megjegyzésével minduntalan elhajló - Osváth-kritika Molnár drámaírói munkásságát
az impresszionizmus jegyében látta elindulni és kibontakozni.77
Osváth kritikájában leginkább azt fájlalta, amit Halmi Bódog fentebb említett
monográfiája nyomán már a harmincas évek sajtóbírálatai is megfogalmaztak:
Molnár drámaíró tehetségéből adódóan képes lett volna a magyar drámairodalmat
megújítani, s ezzel létrehozni az akkori értelemben vett modern drámát,
ám ezt nem tette meg. Osváth ennek okát a század eleji "izmus- hullám"
külsőségeinek, nem pedig belső, tartalmi lényegének átvételében látta.
Az Osváth-tanulmány
egyik alfejezetének címe: "A hazugság dramaturgiája". A korábban csupán
látszat-valóság problematikáról beszélő szakirodalmi vélekedés most először
bővült a hazugság problematikájának gondolat- és jelentés- körével. Ez
az árnyalat értékesen járult hozzá a Molnár- darabokról szóló szakirodalom
elmélyítéséhez. Ezzel kapcso- latban tett megfigyelését, miszerint Molnár
drámái két csoportra oszthatók - az egyik "amelyekben a végén kiderül,
hogy nem történt semmi" és a másik "melyekben bebizonyítják, hogy nem történt
semmi"78- a későbbi szakirodalom alapvető tételként és hivatkozási
alapként tartotta számon. Ezt a vonalat csak a húszas évek drámáiig vezeti
el Osváth - itt sem beszélve az Egy, kettő, háromról, a hazugságot
a végletekig fokozó műről és -, tudomást sem véve a harmincas évek hazugság-dramaturgiájáról,
amely olyan drámákat hozott létre, mint például A jó tündér, a Valaki,
a Harmónia, Az ismeretlen lány és A császár. Kritikájában
ezen a ponton a hazugságnak csak "antihumánus, dekadens felfogást hirdető"79
vetületét látta, s nem vette észre, vagy legalábbis nem verbalizálta, hogy
ezekben a művekben a hazugság egyben a játék lehetőségét és alapját is
szolgáltatja. A tanulmány végén Osváth - csatlakozva az 1947-es Lukács
György-féle véle- ményhez80 - Molnárt kárhoztatja azért, hogy
"a nyugati kozmopolita boulevard-dráma magyar változatának a megteremtésével
lehetetlenné tette, hogy egy tartalmasabb drámairodalom nőjön fel, és jusson
színpadhoz. Szerinte Molnár drámaírói működése a magyar színpadot a boulevard-darabok
otthonává tette, s a Bús-Fekete, Vaszary, Bókay-féle még silányabb színműírásnak
csinált szállást. A közönséget meg a színészeket pedig érzéketlenné tette
az igazán modern, korszerű színház és drámairodalom iránt."81
Ez a nem minden alap nélküli vélemény a későbbi évtizedek Molnár drámáit
elutasítók táborának és gyakran az objektív vélemény kialakítására törekvő
kritikusoknak is alaptételévé és fő érvelésévé vált.82
Az Osváth-féle
Molnár-legendával vitatkozó "legendaoszlató" Gyárfás Miklós szerint Molnár
"a nagyon világosan megítélhető drámaírók közé tartozik. Talpraesett, ügyes,
szellemes és az Olympiával a magyar vígjátékirodalom egyik mindenkor
játszható darabját alkotta meg."83 ( S hogy meglátása mennyire
igaznak bizonyul, az azóta eltelt idő is bizonyítja: 1945 és 2001 között
a magyar színpadokon A doktor úr harmicnégy és a Liliom huszonhat
felújítása mögött a maga huszonöt reprízével az Olympia a harmadik
leggyakrabban játszott Molnár-darabnak számít.84)
Gyárfás sem
nevezte korszakalkotónak ezt a fajta drama- turgiát, de helyét és szerepét
látta a magyar színházkultúrában. Nem hitte, hogy Molnár Ferencnek egymagában
sikerült volna rossz útra terelnie a magyar drámairodalmat, de azt sem,
hogy a korszerű drámairodalom a molnári dramaturgia útján születik meg85.
Drámái helyét azonban sokkal ponto- sabban, mint Osváth Béla, kijelölte
a magyar dráma- és színház- történetben: "játékosságuk, könnyedségük, szerencsés,
kerekded formájuk, szereplehetőségük újra meg újra arra ösztönzik a színházveze-
tőket, hogy egy-egy klasszikus óriás mellett, bennük is megta- lálják a
maradandóságot".86
A polémia
azonban Gyárfás vitatanulmányával sem ért véget, hanem tovább folytatódott
a Kritika hasábjain. Imre Katalin Mi az értelme a Molnár vitának
című rövidebb állásfoglalásában részben szintén az osváthi vélemény ellenében
érvelt, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy Molnár nem szoríthatott
ki senki irodalmi értékű műveket létrehozó tehetséget, "mert eddigi tudatunkkal
jelentős drámaíró-tehetségek a szóban forgó időben nem ostromolták a hazai
színpadot".87 Majd a továbbiakban az egész Molnár-vitát "félrecsúszott"-nak
ítélte, mivel az csak Molnárral és nem népszerűségének tünetjellegével,
okaival, a Molnár-darabokat pozitívan fogadó közönséggel, annak kispolgári
ízlésével, nosztalgiájával foglalkozott és számolt le. Tanulmányában tehát
nemcsak a drámaíró, de a közönség és ezzel kimondatlan összefüggésben a
színházigazgatók ízlésformáló felelősségére is rámutatott.
Ez a három
egymás mellé helyezett vélemény jól tükrözi a Molnár-drámák fogadtatástörténetében
azt az elmozdulást, s annak az igénynek a kiindulópontját, amely mindhárom
kritikában ilyen vagy olyan formában, de megfogalmazódik, miszerint a szakemberek
egyre nagyobb szükségét kezdték látni egy - ugyan a kor tendenciájának
megfelelő ideológiájú, marxista, de - minél objektívebb és feltáró Molnár-értékelésnek.
Az Osváth-féle
Molnár-legenda azonban nemcsak egyfajta irodalomtörténeti adalékként élt
tovább, de a későbbi évtizedek Molnár-recepciójára óriási hatást - már-már
nyomást - gyakorolt azáltal, hogy a hatvanas évek közepén készült A
magyar irodalom története című "hivatalos" irodalomtörténeti áttekintés
ötödik kötetében helyt kapó Molnár-pálya összegzését Osváth Béla kapta
feladatul. A osváthi Molnár-legenda alapvető nézetei váltak így egyféle
zsinórmértékként az irodalomtörténet úgynevezett hivatalos állásfoglalásává.
A hatvanas
években egyébként a fenti vitától függetleníthető módon megszaporodtak
a Molnárral és darabjaival foglalkozó szakirodalmi írások. Ennek oka az
egyre több Molnár-repríznek is tulajdonítható.88 (A megszaporodó
Molnár-felújítások mögött valószínűsíthetően tudatos színházpolitika állt89.)
Ezek között kell említeni az olyan írásokat, mint amilyen Halasi Andor
A jövő felé című könyvében megjelenő, valójában a tízes-húszas években
keletkező, csak most kötetté formálódó színibírálatok, illetve az olyan
nosztalgiázó, biográfiai adalékként szolgáló dolgozatok, mint Csathó Kálmán
Írótársak között című könyvében megjelenő Molnár-portré, amely emlékeztette
az utókort arra a korábban nagy hangot, később pedig nagy hallgatást kapott
tényre, miszerint Molnár darabjai voltak az első magyar drámák, amelyek
külföldön színre kerültek. Ennek szenzáció értékét Csathó ekképp okolja
meg: "Akkor még nem szoktuk meg, hogy magyar darabok külföldön színre kerüljenek".90
A hatvanas
években születtek azért még mélyebbre nyúló kritikák is. Ezek közül elsőként
a későbbi, hetvenes években megjelenő Molnár-értékelése miatt érdekes Nagy
Péter-írásokat kell kiemelnünk. A drámatörténésznek ez idő tájt két, a
témába vágó írásokat is tartalmazó kötete jelent meg.91 Egyikben
Molnár-portrét nyújt, a másikban néhány Molnár-darab elemzésével foglalkozik.
A Molnár-pályát összegző írásában több olyan figyelemre méltó megállapítást
tett, amely sokban továbblendítette a drámaíró műveivel foglalkozók nézeteit.
Merőben új felfogása szerint Molnárt a fejlődés, a haladás és az új harcosaként
mutatta be, akinek a gyökerei azonban a 19. századra nyúlnak vissza. Megmaradt
azon vélemény mellett, miszerint a nemzetközi siker elérése céljából igazodott
a nemzetközi drámapiac igényeihez és elvárásaihoz, de ezt nem csak hibájának
tartotta, mint kritikus elődei, de részben erénynek is, mivel így a molnári
dramaturgia egyre inkább az "elvontan emberi" problémák felé fordul(hatot)t.
Tanulmánya abból a szempontból is fontos fordulópont a Molnár-darabok fogadtatástörténetéhez
tartozó kritikákban, hogy - elődeitől eltérően - több fontos dramaturgiai
észrevételt is tesz, amivel a recepciónak a színházból az irodalomba történő
elmozdulását erősíti.92 Ám a harmincas évek Molnár-drámáit még
Nagy Péter sem tette elemzés tárgyává. Elsőként vette észre viszont a Liliomban
azt a groteszk fintort, "ami élni képes belőle, s ami éltethetné a művészet
síkján a darabot"93. Ennek kiemelése azért fontos, mert ha végignézzük
a mai színházi feldolgozásokat, legtöbbjük ezen a felismerésen alapul.
(Természetesen nem közvetlen hatásról van szó.) A kilencvenes évektől egyre
több rendező fedezi fel Molnár drámáiban - groteszk humorukból fakadóan
- önmaguk paródiájának lehetőségét. A hatvanas években azonban még
tartottak az efféle előadásmódtól, sőt kifejezetten óvakodtak tőle.94
Ugyancsak Nagy Péter az, aki a harmincas évek Karinthy Frigyes és Kárpáti
Aurél véleményei után ismét hangsúlyt helyezett Molnár dramaturgiájának
játékosságára.
A "Molnár-legendáról"
szóló vita közben felmerült igény megvalósulása - miszerint ideje lenne
megfelelő értékelést készíteni Molnár pályájáról - nem sokat váratott magára,
még a hatvanas években, 1966-ban megszületett Vécsei Irén tollából a Molnár
Ferenc című könyv.95 A második monográfusnak mondott Vécsei
valójában mégiscsak az első, mivel könyvében ő tekinti végig először a
szakirodalomban a teljes molnári életművet, beleértve a pályakezdő újság-
és tárcaíró érát és a prózaíró korszakot is.96 A monográfia
legfontosabb és legújszerűbb megközelítése, hogy szinte megfellebezhetetlenül,
a témáról további vitákat szinte teljesen kizárva állította Molnárt a magyar
vígjátékírók első vonalába. Továbbá abban is magának tudhatja az elsőséget,
hogy nemcsak a húszas évek végéig keletkezett Molnár-művek sorát mutatta
be, de a harmincas évek drámatermésére is értő szemmel tekintett ki - még
ha elnagyoltan is.
A hatvanas
években a Molnár-drámákkal szembeni enyhülés jeleit tükrözi, hogy miközben
a hivatalos kultúrpolitika igyekezett távol tartani a Molnár-drámákat egyes
színpadoktól, mint például az Irodalmi Színpadtól,97 másutt
leplezetlen bevételnövelő szándékkal engedélyezte Molnár-darabok előadását.98
*
Vécsei Irén monográfiája után megnyugodni
látszott a Molnár-drámák körüli vita, véleménynyilvánítás. Csendben - elő-,
illetve utószó nélkül - jelent meg a drámaíró halálának huszadik évfordulójára
- az 1928-as jubiláris húszkötetes, mindössze 4000 példányban a Franklin
Társulat kiadásában napvilágot látott "életműsorozatot" most nem számítva
- második, továbbra sem teljes, viszont az előzőnél csaknem kétszer több
drámát tartalmazó színdarabkötete.99 A bécsi kiadású gyűjteménnyel
viszont nem Magyarország, hanem Ausztria hajtott fejet a drámaíró Molnár
előtt.100
A Molnár-drámák
körül 1978-ban, az író születésének 100. évfordulójára emlékezve mozdult
meg újra jelentősebb mérték- ben a sajtó, de nem csak a szaksajtó. Cikkek
sokasága árasztotta el a napi- és hetilapok, irodalmi és színházi folyóiratok
hasábjait. Kellér Andor101 és Csathó Kálmán nyomdokain megjelentek
a Molnárról anekdotázó, valójában azonban nem sok újdonsággal és hitelességgel
szolgáló visszaemlékezések. Miben hozott mégis újat ez a cikk- és tanulmányáradat?
Szinte mindenki
arról számolt be, hogy elintéződött Molnár műveinek értékelése, legalábbis
ami prózairodalmát jelenti, de többségében vígjáték- és drámairodalmát
is a magyar dráma- irodalom elidegeníthetetlen részének tartották már ekkor.
Többnyire pozitív előjelű megjegyzések hangoztak el róla is, drámáiról
is. Már nem bántották kitűnően megtanult mester- ségéért, szellemességéért
sem, sőt némely drámájából társadalombíráló hangot is kihallani véltek.
Mindemellett továbbra sem volt mentes a kritikusi kör a túlzóan pozitív
vélemények hangoztatásától. Volt, aki a modern dráma megteremtőjeként beszélt
róla.102 Földényi F. László103 például évek óta először
nem hogy hibájának, de hangsúlyozottan erényeként tüntette fel Molnár drámaíró
technikáját. A fentebbi fejezetekben már említett Adyt és Lukácsot meg
is rótta, amiért nem figyelt fel arra a molnári drámaszerkesztő technikára,
amely képes volt akár tartalommá is válni. A hazai színjátszást pedig azért
intette meg, mert még mindig nem ismerte fel azt a molnári dramaturgiában
rejlő technikai lehetőséget, miszerint a darabok- ban ábrázolt világ az
abszurdig is elvihető lenne. (Földényi ezzel a felismerésével nem hozott
teljesen újat, hiszen az előző fejezetben tárgyalt Nagy Péter-tanulmány
a Molnár-darabok groteszkségében ugyanezt a lehetőséget már láttatta.)
A fenti kritikák
nagyjából egységes hangvételétől elütő hangnemben íródott az újabb - szintén
a molnári centenáriumra készített - terjedelmes Nagy Péter-tanulmány.104
Nagy Péter az előbb említett kritikusokkal szemben egyáltalán nem látta
még elintézettnek Molnár Ferenc megfelelő értékelését.105 Ezzel
a véleményével mintegy kimondatlanul is szembeszállt a Vécsei- féle monográfia
konklúzióival. A végig objektív hangú kritika az addigi legalaposabb és
legszakszerűbb szakirodalmi vélemény- nyilvánításnak számított. (S talán
még számít ma is.) A filológiai precizitással megírt tanulmány kronológiai
rendben haladva - először a szakirodalomban a korabeli fogadtatásra is
tartalmas módon ki-kitérve - tárgyalta a darabokat. Erénye a tanul- mánynak,
hogy Vécsei Irén után ő is szót ejt a - szakirodalom- ban részben méltatlanul
kevés szót kapó - harmincas évek drámaterméséről, bár a drámaíró két, szintén
ekkor keletkezett művéről - A cukrászné és a Menyegző című
egyfelvonásosáról nem beszélt, illetve ugyanígy nem ejtett szót a negyvenes
években - immár New Yorkban keletkezett - A császár című színműről
sem.106
Hogy az ezt
követő drámákról és drámatöredékekről nem szólt, nem róható fel neki. Az
Amerikában készült darabok többségéről hosszú ideig nem tudhatott a magyar
szakirodalom, mivel Molnár hagyatékát - Bartha Vanda halálakor, az ő emlékére
- egy amerikai egyetemnek ajándékozta. A Darvas Lili hagyaték pedig, amit
a színésznő 1974-ben bekövetkező halála előtt a Petőfi Irodalmi Múzeumnak
ajándékozott, kevés tájékozódási pontot jelent(het)ett ezen a téren. Nagy
Péter a tanulmányt záró pozitív összegzésében - amikor a magyar vígjátékirodalom
elidegeníthetetlen részének tartja Molnárt- tulajdonképpen úgy értékeli
a drámaírót, mint Gyárfás Miklós. Értékelésében azonban jóval tovább megy,
amikor "a játék művészé"-nek107 és a "színpadi dialógusnak előtte
soha nem látott fokra fejlesztőjé"108-nek nevezi Molnárt. Művészetét
azonban erősen időhöz kötöttnek tartja, nem hisz abban, hogy valaha is
olyan népszerűségre tegyen szert, mint saját korában.
*
A nyolcvanas évek folyamán mindvégig
talán a centenáriumi megemlékezések vagy éppen a fent említett pozitív
végkicsen- gésű Molnár-értékelések hatására a Molnár-darabok szinte második
reneszánszukat élték a magyarországi színpadokon.109 Ezzel párhuzamosan
egyre kevesebb alkalmi és egyre több mélyebb, irodalmi, esztétikai írás
jelent meg róla. Az "agyon- elemzett", "agyonideologizált" darabok és a
drámaíró személyi- sége felől egyre inkább az eddig még ismeretlen drámák
felé fordult a kritika érdeklődése. És nemcsak irodalmi-esztétikai tárgyú,
de nyelvészeti110 és könyvészeti111 megközelítésű
tanulmányok is születtek ezekben az években.
Ebben az évtizedben
az eddig kevéssé ismertetett drámák felé való odaforduláson kívül általános
tendenciaként jelölhető meg a recepcióban az értékes dramaturgiai megjegyzések
elszaporodása is. Az átfogó Molnár-értékelésben azonban nem sok elmozdulást
mutat ez az évtized. Említésre csak Bécsy Tamás és Gombocz István Molnárral
kapcsolatos tanulmánya méltó.
Bécsy egy
mindenben a korának megfelelni akaró és tudó Molnár-képet felállító kritikában112
hívta fel a figyelmet a molnári dramaturgia azon tulajdonságára, miszerint
lehetetlen, hogy "a rendező akár megújítsa, akár felforgassa a darabok
világszerűségét".113 Nézete szerint a darabok aktualizálására
sincs lehetőség, annyira meghatározó a bennük élő világkép. A groteszk
vagy abszurd előadásmód helyett a színész-technikai bravúrral megvalósított
előadásmódot tartotta adekvátnak a Molnár-darabokkal kapcsolatban.114
Gombocz István
tanulmányában gyakorlatilag azt az irányvonalat erősítette, amely már a
legelső évek fogadtatásában is jelen volt, miszerint Molnár csaknem mindegyik
művét kapcsolatba hozták valamely külföldi drámaíró munkájával, mégpedig
abban az összefüggésben, hogy elég sokat vett át ezekből a művekből.115
Gombocz István Arthur Schnitzlerrel vonja párhuzamba néhány Molnár-dráma
alapszituációját és megoldását, amivel kapcsolatban arra is rámutat, hogy
a század első éveiben a budapesti és bécsi közönséget (ki)szolgáló írók
mennyire hasonló módon gondolkoztak bizonyos - a publikumukat érdeklő -
kérdésekről, a látszat és valóság, az igazság és hazugság, a szerepjátszás
problematikájáról.
A nyolcvanas
évek egyik legfontosabb Molnárt érintő munkája az Elizabeth Molnar Rajec
által készített kétkötetes angol nyelvű Ferenc Molnar Bibliography,
amely első kötetében az angol, német és magyar nyelvű Molnár-kötetek, illetve
e három nyelven készült filmek filológiai adatait gyűjtötte össze, míg
második kötetében ugyanezen három nyelvterületen 1986-ig Molnár próza-
és drámairodalmáról megjelent szakirodalmi - színház- és irodalomkritikai
- anyagot akkumulálta.
A kilencvenes
évek recepciója valamivel nagyobb fellendülést hozott, méghozzá az irodalomtörténeti
megközelítésű elemzések területén. Szinte évről évre jelent meg Molnár
dramaturgiájával kapcsolatosan egy-egy színvonalas dramaturgiai tárgyú
dolgozat. Ez az évtized meghozta a drámaíró Molnár Ferenc teljes felfedezését.
Egyre több elemzés érinti az eddig alig tárgyalt harmincas évek drámatermését,
és egyre több szó esik az amerikai évek alatt fogant darabokról is. A nyolcvanas
évek tendenciája - amelyben igyekeztek az irodalom- és drámatörténészek
egyre újabb és újabb területeit felfedezni a Molnár-oeuvre-nek - ebben
az évtizedben is folytatódik. Két irányú ez a keresgélés: egyfelől a pályaív
elejére, másfelől a legvégére vonatkozó kutatások erősödnek fel. Az egyik
eredményeképpen "felfedezték" legelső, még gimnazista korában keletkezett
- természetesen nem sok irodalmi értékkel bíró, inkább csak érdekességszámba
menő - írásait, a másik eredményeképpen "megtalálták" a Darvas Lili-hagyatékban
Molnár egy kései, teljesen be sem fejezett művét, majd a direktor-rendező
Balázsovits Lajos tollából megszülető véggel, Nászinduló címmel
1996. máj. 10-én be is mutatták a budapesti Játékszínben. Ezzel kapcsolatban
egyre nagyobb teret kaptak a drámaíró pálya utolsó harmadának - valljuk
be, nem túl jól megírt, de annál több "költőiségre" törekvő - darabjai,
amelyek - némely kritikusi megállapítások szerint - jobb lett volna, ha
meg sem születnek, vagy meg sem találja őket az utókor.
A kilencvenes
években két ízben is komolyabban hozzáláttak Molnár drámai életútjának
áttekintéséhez: 1992-ben, halálának negyvenedik évfordulójára emlékezve
konferenciát tartottak róla.116 Ugyanebben az évben a Színház
című szaklap Molnár örök című különszámmal jelentkezett117,
amelyben Bécsy Tamás - a szakirodalomban először - modern cselvígjátékként
határozta meg Molnárnak a "jól megcsinált színdarab" mintájára írt drámáit.
Cselvígjátéknak azon felismeréséből kiindulva tartja ezeket a drámákat,
miszerint bennük mindig van egy szereplő, aki a szituáció kibontására van
kiválasztva, s akinek elsődleges szándéka a jó véget elérni, minek elérése
érdekében gyakran cselhez folyamodik. E felismerésből kiindulva jelenti
ki - egy új fejezetet nyitva a Molnár-drámák fogadtatástörténetében -,
hogy "nemcsak könnyedén, kellemes társalgási csevegéssel szórakoz- tató
drámák" a Molnár-drámák.118 Ugyancsak Bécsy Tamás az, aki egy
1998-as Sikerdarabok című tanulmányában nyíltan ír a húszas, harmincas
években készült vígjátékok kánonprob- lémáiról, s ezzel közvetve a molnári
kánonproblémákat is érinti.
Igényes szakmai,
dramaturgiai megközelítésű tanulmány Vilcsek Béláé is119, aki
a Molnár-recepcióban elsőként egyértelműen kimondva azzal az igénnyel fogalmazta
meg dolgozatát, hogy bármiféle ideológiai-politikai nézőpont érvényesítése
nélkül csak a drámatechnikával, a drámák szerkezetének szigorúan szakmai
megközelítésével foglalkozzon. Tanulmányát természetesen nem tudta - s
nem is állt szándé- kában - az összes Molnár-drámára kiterjeszteni, csupán
a legtechnikásabban megírtak néhány közös vonását jellemzi és elemzi. Ezzel
a szigorú értelembe vett szakmai megközelítéssel gyakorlatilag - mondhatni
- a Molnár-drámák recepciójában végérvényesen leszámolt a "Molnár-legendá"-val.
Ezzel a leszámolással
párhuzamosan Puskás István arra hívta fel a figyelmet, hogy a kilencvenes
évek színházai újra kezdik felfedezni Molnárt (nem mintha az előző két
évtized nem ezt tette volna). Tanulmányában120 újabb aspektusokra
hívta fel figyelmet, például arra, hogy az eddig leginkább látszat és valóság,
illetve szerepjáték problematikájú darabok valójában inkább a személyiség
hitelének kérdéseivel foglalkozó drámák.
*
Napjainkban, mintegy száz évvel az első
Molnár-darab premier- je121 után két átfogó igényű könyv is
napvilágra került a magyar nyelvű Molnár-recenzióban, de sajnos nem két
új fogantatású mű.122 A drámaíró halálának ötvenedik évfordulója
tiszteletére jelentek meg e tanulmánykötetek. Nagy György, azaz George
L. Nagy Molnárs Stücke auf der deutschsprachigen Büchne című 1978-ban
írt könyvét Kálmán Judit fordításában Molnár Ferenc a világsiker útján
címmel a Tinta Könyvkiadó jelentette meg. A drámaíró születésnapi centenáriumára
az akkori szóhasználat szerint "nyugaton" készült tanulmány Magyarországon
hamarabb nem láthatott napvilágot. Ugyancsak 2001-ben, de néhány hónappal
később a Magvető Kiadó is jelentkezett egy Molnár- témájú könyvvel, egy
ugyancsak több évtizeddel ezelőtt (1980-ban) Amerikában írt monográfiával,
a szerző Györgyey Klára, maga is fordító, a Nemzetközi P.E.N. Klub Amerikai
Emigráns Centrumának elnöke. A kötet címe Molnár Ferenc, fordítója
Szabó T. Anna költőnő.
Mindkét könyv
megjelenése azt mutatja, hogy az irodalom- és színháztörténet igyekezett
törleszteni Molnárral szembeni adósságaiból (de hogy ebből az adósságból
maradt még jócskán, azt az is bizonyítja, hogy nem friss irodalomtörténeti
munkák kiadásáról van szó, hanem magyarul eddig meg nem jelent régebbi
tanulmányokról). E két kötet egymást követő megjele- nése és a számos budapesti123
és vidéki124 Molnár-premier arra enged következtetni, hogy a
Molnár-recepció száz év elmúltával sem úgy kezeli Molnárt, mintha egy letűnt
kor letűnt írója volna - noha mind a napig igazi, objektív, érzelmektől
mentes, teljes körű, valamennyi drámai művére kiterjedő értékelés nem született
róla. Sajnos sem a Nagy György-féle, sem a Györgyey Klára-féle monografikus
igénnyel megírt könyv nem oldja meg a teljes körű és objektív értékelés
feladatát. Az előbbi - noha megpróbál teljes képet adni az író életművének
valamennyi fázisáról - elsősorban a világsikerek időszakát dolgozza fel,
az utóbbi célja pedig a korábbi kritikusok szubjektivitásának felülvizsgálata
és a korábbi Molnár-értékelések hiányosságainak pótlása, e céllal azonban
akaratlanul is elfogulttá válik. A végleges ítéletalkotás hiánya ellenére
mindkét könyv értékes adalékokkal szolgál egy objektivitás igényével megírandó
Molnár-oeuvre feldolgozáshoz.
Az életmű
objektív megítélésének hiányában azonban mindkét könyv csupán a pártoskodást
folytatja, ahelyett hogy elfogulatlan mértékkel mérve helyezné bele Molnárt
a magyar dráma- és színháztörténet folyamába. Természetesen ezen a ponton
nem hagyható figyelmen kívül e két tanulmány keletkezési ideje, olyan időszakban
születtek ezek a monográ- fiák, amikor Magyarországon Molnár elfogulatlan
megítélésére korántsem volt akkora igény, illetve amikor inkább védelemre
volt szüksége Molnárnak (főként éppen drámái miatt), semmint objektív -
s ezen belül természetesen és óhatatlanul negatív - kritikai megállapításokra.
*
Molnár drámáinak vázolt fogadtatástörténete
nem csak egy drámaírói oeuvre-be, de egy század irodalomkritikai, esztétikai
gondolkodásmódjába is betekintést enged. Megmutatja a csekkszpírnek
csúfolt, műveivel a világ színpadait bejáró drámaíróhoz való viszonyulás
mikéntjét, de a vígjáték műfajához való szakmai, irodalmi viszonyulást
is.
Elgondolkoztató
és okok keresésére sarkalló az a sorstör- ténet, amely a fentiekből kiolvashatóan
a magyar drámairoda- lomnak, benne a vígjáték műfajának jutott a 20. század
folya- mán. De továbbgondolásra érdemes a fent vázoltakból levonható következtetés
is, miszerint a Molnár-drámákról itthon - leszá- mítva az aktuálpolitikai
és ideológiai okoktól vezérelt alkalmakat - jobbára csak a premierek vagy
az alkotói évfordulók apropó- jából készülnek tanulmányok, mintha csak
ilyen "ünnepélye- sebb" pillanatokban kaphatna teret és figyelmet az a
drámaíró, akinek a neve a század húszas éveiben szerte a világon - de sajnos
vagy szerencsére sok helyütt még ma is - egyet jelentett és jelent a magyar
vígjátékirodalommal.
Jegyzetek
1 A darabról csak 1912-ben
lesz szó Móricz a Magyarosság és nemzetietlenség című írásában,
ahol egyébként "a modern magyar dráma kifejlődésének történelmi fordulópontja"-ként
beszél a vígjátékról. (Nyugat, 1912/I. 704.)
2 A Józsi, 1904.
jan. 5. - Vígszínház, Az ördög, 1907. ápr. 10. - Vígszínház, Vacsora
1915. jún. 5. - Vígszínház, Úri divat 1917. nov. 23. - Nemzeti
Színház, Csendélet 1925. febr.28. - Vígszínház, Egy, kettő, három
1929. okt. 5. - Vígszínház, A cukrászné, Menyegző 1935. ápr. 18.
- Andrássy-úti Színház
3 Nyugat, 1909./II.
530-536.
4 1937. szept. 17. -
Pesti Színház
5 A hattyú, Égi és
földi szerelem, Az üvegcipő, Olympia
6 Nyugat, 1933/II.
256.
7 Nyugat, 1933/II.
257.
8 Ady: Molnár Ferencz
színpada, Nyugat, 1910/II. 1909-1910.
9 Ignotus: A testőr,
Nyugat, 1910/II. 1724.
10 Fenyő Miksa: Farsang,
Nyugat, 1916/II. 710.
11 Földi Mihály, Nyugat,
1923/II. 466-468.
12 Földi Mihály: Az
üvegcipő, Nyugat, 1924/II. 719.
13 Schöpflin Aladár:
Játék a kastélyban, Nyugat, 1926/II. 971.
14 Ide valószínűleg Mikes
Lajoson keresztül került Molnár. Mikes nemcsak a Vígszínház házi fordítója
volt - ahogyan Molnár is -, de a Lampel Kiadó népszerű sorozatát, a Fővárosi
Színházak Műsorát is szerkesztette. Ebben a sorozatban jelent meg A
doktor úr és a Józsi. 1904-ben Lampel-Wodianer Rt és a Franklin
Társulat fuzionált, ezzel Mikes a Franklin Társulat első lektora lett.
Valószínű, hogy Az Est-lapok létrejötténél is az ő közreműködésével
bábáskodhatott Molnár, aminek az lett az egyik következménye, hogy néhány
darab kivételével, 1922 után pedig kivétel nélkül valamennyi magyarországi
bemutatójáról írt a lap. E kitüntető odafigyelést továbbá valószínűsíthetően
annak is köszönheti, hogy az első világháború alatt Az Est haditudósítójaként
tevékenyen kivette részét az itthoniak naprakész informálásából.
15 Rabok, A Pál utcai
fiúk, Az ördög, Muzsika
16 "ő nem gondolatokat
akar közölni, hanem szórakoztatni" (Schöpflin: Bemutatók /a Valakiről/,
Nyugat, 1932/I. 343.), "alakjai elsősorban szerepek s csak azután emberi
lények." (Schöpflin: Bemutatók /a Harmóniáról/, Nyugat, 1932/II.
401.)
17 "...attól kap súlyt,
ahogy meg van csinálva, merő forma, amely azonban már majdnem tartalom."
(Schöpflin: Színház /a Deliláról/, Nyugat, 1937/II. 294.)
18 Nyugat, 1921/I.150.
19 Nyugat, 1927/I.
271. (Véleménye szerint e tettéért kapta meg mindkét drámaíró a francia
becsületrend lovagjává való kinevezését.)
20 Ne feledjük, hogy
pályáját újságíróként kezdte, már tizenkilenc éves korában a Budapesti
Naplóba írt (itt teremti meg a kroki műfaját), aztán A Hét szerzője,
dolgozott az Új Időkbe, a Pesti Napló munkatársa, aztán a
Pesti Hírlap szerkesztőségének tagja (ahol új rovatot indít Vasárnapi
krónika címmel), Az Est haditudósítója az első világháborúban.
(Ez utóbbi élményéből születik meg az Egy haditudósító emlékei című
kötete, amely a monarchia háborús könyv- piacának legnagyobb sikere, s
amiért a király a Ferenc József-rend tiszti keresztjével tüntette ki.)
21 Krúdy Gyula: Molnár
és közönsége, Magyarország, 1917. nov. 25. 3.
22 Bár ez utóbbiak egyáltalán
nem véletlenül tettek így, hiszen Molnár ott bábáskodott Az Est indulásánál,
s később is vezető publicistája maradt. Ez az oka annak, hogy legelső drámájától,
A doktor úrtól (1902) egészen a Pesti Napló 1939-es megszűnéséig
majd minden drámájáról írt a lap. (Mindössze a Liliom, A farkas, A farsang,
Az ibolya, Marsall, Előjáték Lear királyhoz darabokról nem közölt kritikát
az újság.) Magát a Mikes Lajos irodalmi szerkesztősége alatt a húszas években
jelentős magyar irodalmi fórummá kinövő Pesti Naplóban az Égi
és földi szerelem 1922-es bemutatója után elő nem fordulhatott, hogy
egy új Molnár-premierről ne jelenjen meg kritika.
23 "A magyarokat irigyeljük
Molnár Ferencért. A Liliom grandiózus. És az is marad. Azt hiszem,
Molnárt kisajátíthatnánk Németországnak, hiszen mi itt Berlinben jobban
ünnepeljük, mint maguk Pesten." Magyar Hírlap, 1932. júl. 10.13.
24 Kárpáti Aurél: Tegnaptól
máig, Szépirodalmi, 1961. 199.
25 Kárpáti Aurél: Tegnaptól
máig, Szépirodalmi, 1961. 183-220.
26 Akadémiai Értesítő,
1908. 194.
27 im. 194.
28 im. 194.
29 "Nem utolsó érdeme
az sem - különösen mai napság - hogy élesen meglátott s finom realizmussal
megrajzolt alakjai igazán magyarok, magyarul beszélnek, s gondolkozásukban
egyszerű, de emelkedett erkölcsi érzés nyilatkozik." Akadémiai Értesítő,
1917. 95.
30 Ezen a ponton tehát
nincs igaza az egyik legjobb Molnár-értékelést író Nagy Péternek, amikor
azt állítja, hogy az 1919-20-as évek fordulója Molnárnak nemcsak életútját,
de alkotói útját is pontosan felezi - még akkor sem, ha a hetvenes években
kevéssé ismert emigrációs évekbeli drámákat leszámítjuk. Vö. Nagy Péter:
Drámai arcélek, Bp., 1978. 112.
31 Halmi Bódog: Molnár
Ferenc az író és az ember, Bp., 1929. 60.
32 Kelemen László: Molnár
Ferenc, 100%, 1928. 190.
33 De ez a darabja az
ezt megelőzőekre jellemző hagyománytól eltérően már nem jelent meg a bemutatás
hetében szép kis Franklin Kiadású kötetben. Csupán 1923-ban kerülhetett
sor újra Molnár-darab kiadására. Igaz, ekkor egyszerre többére is: A
hattyú, a Színház és az Égi és földi szerelem látott
egy kötetben napvilágot.
34 100%, 1928.
190.
35 Vö. Berényi László:
Marsall - Egy, kettő, három, Élet, 1929. 432. : "Az ország kétharmada
elveszett, a maradék magyarság iszonyú gazdasági és erkölcsi válságokat
él át [...] és ebben a tragikus levegőjű életben, Molnár Ferenc, az illusztris
magyar író darabot ír [...] egy szélhámos finánc Napóleonról, aki egy óra
alatt címet, rangot, pozíciót vásárol az egyűgyű sofőrnek.[...] Mutassanak
nekem egy sor írást, amelyen megérzik, hogy Molnár Ferenc magyar író, akinek
lelkét megihlette ennek az árva népnek a sorsa!"
36 Molnár Ferenc: Útitárs
a száműzetésben, Táncsics Kiadó, 1958.
37 Halmi Bódog: Molnár
Ferenc, az író és az ember, Bp., 1929., 77.
38 Molnár sem marad ki
a harmincas évek második felében megnyilvánuló zsidóellenes hangulatból.
Ez derül ki az Újmagyarország 1936.május 18-i számából is, amely
a nyilaskeresztes párt hivatalos orgánumában, a Nemzet Szavában
megjelent antiszemita megjegyzésekre ekképp reflektál: "Persze, ha már
a képzőművészetet is célbavette a nyilas orgánum, akkor már a színházi
front felé is kiönti mérgét. Molnár Ferenc nagy sikert aratott miráculumáról
[Csoda a hegyek közt], amelyről még a jobboldali napisajtó is elismerő
kritikában számolt be, így emlékszik meg, hogy ›Neumann Pinkász darabja‹
megy a Vígszínházban, amelyben - folytatja - még a portás is az izraelita
hitet vallja." (Újmagyarország, 1936. máj. 18. 2.)
39 Pintér elismerése,
hogy "Ritka színpadi készségű író: csupa szellem", bírálata, hogy "Frivol
életszemlélete megfosztotta attól a dicsőségtől, hogy igazi klasszikussá
lehessen". (Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténet, Franklin, 1941.
1263., 1265.)
40 1939-ben a Színház-
és Filmművészeti Kamara létrejötte egyben azt is jelentette, hogy a zsidó
származású művészek nagy része nem lehetett színház tagja, így megélhetésük
veszélybe került. Ekkor jött létre a zsidó származású színházi művészek
megsegítésére az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület)
Művészakció, amely a Pesti Izraelita Hitközség Wesselényi utcai Goldmark
termében rendszeresen és engedéllyel tarthatott színházi előadásokat. Elsősorban
klasszikusokat és a nagyszínházak színpadjairól lekerült zsidó származású
szerzők műveit tűzte műsorára. Igazgatója: dr. Bánóczi László színházi
író, műfordító, aki a Thália Társaság egyik alapítója, vezetője és rendezője
volt 1904 és 1908 között. Művészeti vezetője az ugyancsak a Thália Társaság
alapítói közé tartozó Bálint Lajos dramaturg, író, újságíró, aki húsz éven
keresztül a Nemzeti Színház titkára, majd dramaturg főtitkára volt.
41 1940. márc. 30. -
Előjáték a Lear királyhoz, 1941. febr. 8. - Játék a kastélyban,
1941. dec. 16. - Marsall, 1943. jan. 3. - Az ismeretlen lány, 1943.
máj. 31. - Liliom, 1944. febr. 12. - Delila.
42 1945. ápr. 15.
43 1945. ápr. 27.
44 Lengyel Balázs: Kastély
és kéjház, Képes Világ, 1945. júl. 27. 11. sz. 15.
45 Magyarok, 1945.
3. sz. 150.
46 "Az a veszély fenyegeti
a főváros színházi életét, hogy a komolyabb drámai műfaj teljesen elsorvad,
vagy legalább is erősen a háttérbe szorul. Művelődés- politikai szempontból
tehát nagyon is mérlegelendő az a meggondolás, hogy vajjon a demokratikus
szabadság alkalmazható-e minden korlátozás nélkül színházainkra, s nem
volna-e szükség bizonyos megszorításokra." (Magyarok, 1945. 3. sz.
150.)
47 Újvári Imre: Játék
a kastélyban, Szabad Nép, 1945. júl. 10.4.
48 im. Lengyel Balázs
49 Stób Zoltán: Játék
a kastélyban, Magyar Nemzet, 1945. júl. 8. 55. sz. 4.
50 Újvári Imre: A
hattyú, Szabad Nép, 1945. júl. 22. 6.
51 Veres András: Kritika,
1997. 33. Meglepő az Új Idők kritikusának véleménye, miszerint "éppen
a régi molnárferenci rutin sziporkázó jelenlétét hiányoljuk", mivel hogy
a negyvenes évek esztétái számára éppen ez volt az egyik "legüldözendőbb"
a molnári drámatechnikában. (Várkonyi Nagy Béla: A császár, Új Idők
1946. máj. 4. 294.)
52 "Az emigráns Molnár
Ferenc világhírű nevét nem bocsátotta rendelkezésre a fasizmus elleni harcnak,
nem vett részt benne s mialatt emigráns sorstársa, Thomas Mann rádióbeszédeiben,
röpirataiban, cikkeiben éveken keresztül fáradhatatlanuk és kétségbeesett
elkeseredéssel igyekezett felrázni a világ és a németség lelkiismeretét
- Molnár Ferenc a ›Manhattan Melodies‹-t írta Fodor Lászlóval és más hasonlókkal.
Ezt nehezményezzük tőle." (Andor Leon: Tévedések Molnár Ferenc körül,
Igaz Szó, 1946. szept. 28. 4.)
53 S ekként foglalja
össze Molnár elmúlt csaknem három évtizedes "politikai" múltját: "Az ellenforradalom
utolsó éveiben már őt is csak a hátsó ajtón lehetett becsempészni a pesti
színpadra, a reakciós és a fasiszta sajtó dührohamától kísérve és a turulifjak
bűzbombáitól ünnepelten. Az ellenforradalom öntudatlanul is emlékezett
a fiatal, arrogánsan kritizáló és leleplező M.-ra s őt is a vádlottak padjára
ültette. S az óvatos öregedő M. már évekkel az ellenforradalom mocskos
vége előtt ki is tért a hazai ítélet elől. Most tért vissza először egy
könyvével, amely lehet rossz könyv, de bizonyára nem számított rá, hogy
balról körülbelül ugyanazért porolják ki a nadrágját, amiért öt-tíz év
előtt. S majdnem ugyanazokkal a vádakkal s egy nagy tudóstól meglepő módon,
majdnem ugyanazokkal a Kraftausdruckokkal." (Haladás, 1947-jún.26.
1)
54 "Az úgynevezett molnárferenci
színmű nem volt a magyar polgári dráma, nem volt semmi köze Ibsen vagy
Shaw társadalomkritikájához. Ez a színmű-ipar balkáni franciaságú nemzetközi
exportáru volt, amely azután - Bus Fekete Lászlókig - az üres hatásvadászat,
a trükk-keresés vonalára vitte az amúgyis gyenge lábakon álló magyar drámairodalmat."
(Forum, 1947. 7. sz. 555.)
55 A dolgozatnak nem
tárgya Molnár drámaírói korszakát részben megelőző, részben azzal párhuzamosan
kibontakozó fordítói munkásságának feltárása és elemzése, ezért csak röviden
csak annyit jegyzünk meg, hogy Az ördög bemutatójáig kb. 24 francia,
német operettet, bohózatot és vígjátékot fordított le. A részletes adatokat
lásd.: Magyar színművészeti lexikon III. kötet é.n. Szerk. Schöpflin
Aladár 274. A fordításokra vonatkozó mindmáig legérdemibb tanulmány Szilágyi
Ágnes: Molnárított franciák című dolgozata. Színház 1992.
9. sz. 30-32. Adalékként megemlítendő még, hogy a Thália Társaság utolsó
előadása - 1908.dec.17-én - például a Molnár Ferenc által magyarított Hauptmann
mű, a Henschel fuvaros volt
56 Veres András szerint
"1948-ban Dinnyés Lajos magyar miniszterelnök levélben kérte arra, hogy
térjen haza, de a Magyarországról kapott baljós politikai hírek elijesztették"
Molnárt. (Kritika, 1997. 5. 33.)
57 Eddigi bemutatók:
1909. dec. 7. - Vígszínház, 1919. febr.15. - Vígszínház, 1924. szept. -
Városligeti Jókai Színkör, 1929. - Vígszínház, 1937. - Művész Színház (rend.:
Pünkösti Andor), 1943. máj.31. - OMIKE Művészakció
58 A Szabad Szó
K.J. monogramja mögé rejtőző kritikus kijelenti, hogy "Molnár Ferenc Liliomának
semmi köze az új magyar irodalom nagy műveihez, mint ahogy Molnár Ferencnek
sincsen köze Adyékhoz. Liliomában egy felületes és hazug hangulatot örökített
meg, egy álnok magatartást próbált - sikertelenül - halhatatlanná tenni,
de ez még kevés ok arra, hogy 40 év múltán is könnyezzünk rajta.". Majd
később: "bizonyos babonákkal le kell számolnunk. Ilyen babona például az,
hogy Molnár Ferenc nagy író."(Szabad Szó 1948.ápr.4. 9.)
59 "Semmi sem öregszik
meg olyan gyorsan azonban, mint a korhoz tapadó ›szellemesség‹" - írta
róla egyik kritikusa (Stób Zoltán: Az ördög, Magyar Nemzet, 1948.
szept. 8. 2.); "Kit érdekelnek ma már a kilencszázas évek pesti nagypolgárainak
ömlengései és Molnár Ferenc színdarabírói modorosságai, megfakult szellemességei?
[...] amilyen mértékben érdektelenné vált a darab, ugyanannyira elvesztette
színpadi hatását az Ördög figurája is" - írta róla a másik (Lózsy János:
Az ördög, Szabad Nép, 1948. 206. sz. 4.); "Ami Molnár-színműveket
a felszabadulás óta láttunk, az nyilvánvalóvá tette, amit igényes kortársai
e színdarabok bemutatója idején is tudtak: ezek a színművek nem bírják
ki az idő próbáját" - összegzett a harmadik (Zelk Zoltán: A Modern Színház
kapunyitásáról, Színház és Mozi, 1948.szept.8.) és a negyedik: "ma
már megszűnt a varázs". ("Demokratizált" és "kamarásított" ördög a Jókai
téren, Esti Szó, 1948.szept.8.) A fent említett kortársi kritikákon
kívül még három ismeretes, ám egyik sem tér el a fentiek véleményének lényegétől.
60 Antal Gábor: Mikor
jön már el az idő..., Magyarország, 1957. márc. 20. 13.
61 1949
62 Horvai István: Új
magyar dráma és kritika, Színház- és Filmművészet, 1950. okt.-nov.34.
63 Az Elizabeth Molnar
Rajec által összeállított Ferenc Molnár - Bibliography mindössze
három ekkor keletkezett cikket említ meg.
64 Salamon László: Egy
áruló írástudó halálára, Utunk, 1952. máj. 23. 4.
65 Hubay Miklós: Molnár
Ferenc, Irodalmi Újság, 1952. ápr. 10. 6.
66 Ladjánszky Katalin:
Molnár Ferenc siker-dramaturgiája, Műhely, 1989. 4. 49.
67 A doktor úr -
1957. febr. 8., Kis Színpad; 1957.márc.1., Szolnoki Szigligeti Színház;
1957.márc.8. Győri Kisfaludy Színház; Az ibolya - 1957. febr. 22.,
Pécsi Nemzeti Színház; Játék a kastélyban - 1957. márc. 15. Debreceni
Csokonai Színház; 1957. márc. 20. Szegedi Nemzeti Színháza Kamaraszínháza;
A hattyú - 1957.márc.16. Magyar Néphadsereg Színháza; Olympia
- 1957. nov. 1. Győri Kisfaludy Színház Kamaraszínháza; 1957. dec. 20.
Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínháza; Színház - 1957. nov. 9.
Szegedi Nemzeti Színház Kamaraszínháza
68 Gyárfás Miklós: Élő
dramaturgia, Magvető, 1963. 349.
69 Vö. Rajk András: A
hattyú - Molnár-felújítás a Néphadsereg Színházában a "60
éves Vígszínház" jubileuma alkalmából, Népakarat, 1957. márc. 20.3.
és Demeter Imre, Molnár Ferenc: A hattyú, Esti Hírlap, 1957. márc.
19.Itt kell külön szólni a Vígszínház hűségéről. Éppen azokban az évtizedekben
ünnepelte Molnár-bemutatóval épp aktuális fennállási évfordulóját, amikor
Molnár népszerűsége nem volt már töretlennek mondható Magyarországon. Így
került sor 1936. máj. 8-án a Csoda a hegyek közt - akkor már három
éve könyvformában megjelent legenda -, illetve 1946. ápr. 20-án A császár
ősbemutatójára.
70 Nagy Péter, Rosta,
Szépirodalmi, 1965. 42.
71 "Két Molnár Ferenc
színdarab is megy a kerületben: az Olympia és a Doktor úr.
Önmagában véve nem hiba egy jó Molnár színmű előadása. 1956-ban, és 1957-ben
azonban szinte elárasztották a budapesti színpadokat a Molnár darabok és
ez a kettő nem is tartozik a legjobbak közé." (MOL MSZMP iratok 33.cs.
5.őe.19.)
72 Standeisky Éva: Az
írók és a hatalom 1953-63, Bp., 1996. 216.
73 Olympia - 1958.
nov. 11. Szolnoki Szigligeti Színház, A doktor úr - 1959. febr.
5. Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínháza, Vacsora - 1959. márc.
21. Irodalmi Színpad, A Pál utcai fiúk - 1959. okt. 28.
74 Ld. 36.
75 Karinthy Kis üzlet
és Kinetofon szkecscsoptrett című írásai mellett.
76 Szövegkönyve megtalálható
az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Különgyűjteményében
77 Bár erre majd 1989-ben
Madarászné Marossy Ágnes Molnár Ferenc jelzőhasználata és szóképei Az
ördög című vígjátékában címmel írt dolgozatában részletesen rá fog
cáfolni. (Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről, Szerk.,
Fábián Pál - Szathmári István, Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 222-230.)
78 Osváth Béla: A
Molnár-legenda, Kritika, 1963. 1. sz. 45.
79 im. 45.
80 Lásd a már idézett
Fórum-beli cikk néhány mondatát. (54. jegyzet)
81 Im. 46.
82 Azért a teljesség
kedvéért az is megjegyzendő, hogy Osváth mielőtt fenti tanulmányával már-már
kiutasítaná Molnárt a magyar drámairodalomból, az általa 1945-47 között
szervezett Hódmezővásárhelyi Színjátszó Társasággal megvalósított rendkívül
igényes műsorpolitikán belül Molnár darabjai közül a Liliomot és
a A hattyút is színre viszi.
83 Gyárfás Miklós: Vita
a Molnár-legendával, Új Írás, 1963. 11. 1385
84 A feldolgozás 2002.
aug. 31-ével zárult.
85 Ugyanezt a gondolatot
fogalmazza meg valószínűsíthetően a Molnár- legendától függetlenül az ugyancsak
1963-ban megjelent Élő dramaturgia című könyvében, ahol a hatvanas
éveket úgy jelöli meg, mint amikor "a modern dráma kialakulásának csak
kezdetén tart", mert az ezt megelőző évtizedek hol a századvégi francia-színmű
vagy az újromantika, hol a német színpadi naturalizmus, illetve a feudális
nacionalizmus hatása alatt álltak. (Gyárfás Miklós: Élő dramaturgia,
1963. 348.)
86 Im. 1387.
87 Kritika, 1964. 4.
sz. 50.
88 Az 1960-as években
harmincöt Molnár-bemutató van országszerte. Elsősorban a korábban már nagy
sikert aratott műveit mutatják be (Olympia, Játék a kastélyban, Az üvegcipő,
A doktor úr, A hattyú, A testőr, Liliom, Színház, Az ördög), mindössze
egyedül a Fővárosi Operett Színház vállalkozik a kevésbé ismert Molnár-darabok
közül premiernek valót választani (Riviera).
89 "Az elmúlt évadban
[1961/62] a színházlátogatók száma csökkent. Több színház úgy akarta megoldani
a problémát, hogy aránytalanul növelte a könnyű műfajú darabok bemutatóinak
számát. Ezzel kapcsolatban több helyet igényeltek a két világháború közötti
magyar kommerszdarabok - elsősorban Molnár Ferenc színdarabjai - számára.
A Minisztérium ezzel ellentétben egyrészt a mai tárgyú, korszerűbb könnyű
műfajú darabok műsorra tűzését szorgalmazza, másrészt törekszik az egészséges
arányok betartására." (MOL MSZMP iratok 288. f. 33. cs. 2. őe. 158.)
90 Csathó Kálmán: Írótársak
között, Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1965. 279
91 Nagy Péter: Rosta,
Szépirodalmi, Bp., 1965.; Nagy Péter: Két évad és ami megelőzte,
Szépirodalmi, Bp., 1966.
92 Korábban alig olvashattunk
olyan tanulmányokat, amelyek a francia szalonvígjáték dramaturgiájának
rokonításán kívül bármilyen szakmai, dramaturgiai megállapítást tettek
volna a Molnár-darabokkal kapcsolatban. A kritikák zöme, mint láttuk, inkább
ideológiai megközelítésű volt. Nagy Péter tanulmányától datálhatóan azonban
egyre fontosabbá válnak a valóban szakmai észrevételeket és értékes dramaturgiai
megközelítéseket tartalmazó elemzések.
93 Im. 203.
94 Lásd az 1963-ban a
Petőfi Színházban Szendrő József rendezésében bemutatott Liliomot.
Bár a pontossághoz hozzátartozik, hogy az ötvenes évek eleji hosszú szünet
után, ami a Molnár-darabokra méretett, az 1956-ban bemutatott az Olympia
rendezője, Egri István már felismerte az említett darabban rejlő paródia-lehetőséget,
így ennek szellemében rendezte meg a vígjátékot.
95 Vécsei Irén: Molnár
Ferenc (Irodalomtörténeti Kiskönyvtár) Budapest, 1966.
96 Mint ismeretes Halmi
Bódog jobbára csak a drámaíró Molnárral foglalkozott 1929-es művében.
97 "Az Irodalmi Színpadnak
elsősorban az a feladata, hogy a világ- és hazai irodalom remekeit tolmácsolja,
nem pedig az, hogy [...] "teltház akciókat" bonyolítson le." (MOL XIX-I-4-ff-
92213/1964. 96.d.)
98 "Mivel a Madách Színház
ez évadi műsorterve eszmeiségét tekintve jelentősen gazdagodott, ugyanakkor
a Madách Színház gazdasági helyzete kedvezőtlen képet mutat, az a véleményünk,
hogy Molnár Ferenc: Olimpyájának [sic!] műsorra tűzése nem jelent olyan
elvi engedményt, amely a bemutatását akadályozná." (Magyar Országos Levéltár,
XIX.-I-4-ff 92.236 / 1965 109 d)
99 Az első színműkötete
Színház címmel a Szépirodalmi Kiadó gondozásában 1961-ben jelent
meg és öt háromfelvonásos, valamit három egyfelvonásos drámát közölt.
100 De nemcsak ezzel
emlékeztek róla Ausztriában, Kőváry György rendező vezetésével az osztrák
televízió Budapesten, régi lakóhelyén és legkedveltebb helyein dokumentumfilmet
is forgatott Molnárról. (Kőváry György egyébként öt évvel később, 1983-ban
A Liliom apja címmel, Éteri játék alcímmel rádiódrámát is
írt Molnár Ferencről. Rendező: Pós Sándor)
101 Kellér Andor:
Bal négyes páholy, Bp., 1960.
102 Zsadányi Oszkár:
A százéves Molnár Ferenc, Új Élet, 1978.jan.1.
103 Nagyvilág,
1978. 1542-1545.
104 Nagy Péter: Molnár
Ferenc színpada, Irodalomtörténet, 1978/1. 32-84., illetve ugyanezen
elemzés még ugyanebben az évben egy tanulmánykötetben is megjelent: Nagy
Péter: Drámai arcélek, Szépirodalmi, Bp., 1978. 87-124..
105 "Molnár Ferenc megnyugtató
értékelése huszadik századi irodalmunk ›elintézetlen ügyei‹ közé tartozik"
- kezdte ugyanis elemzését. Im. 87.
106 Ez az oka például
annak, hogy a csak legfontosabb szakirodalom elolvasására és nem a teljes
megközelítésre törekvő későbbi kritikusok ebből kiindulva olyan téves megállapításokat
tegyenek, mint hogy "Az Egy, kettő, három után Molnár még hét színdarabot
írt, de ezek meg se közelítik a legjobbakat." Idézet: Veres András: Kötéltánc
a Niagara fölött, Kritika, 1997. 5. 33.
107 im. 123.
108 im. 123.
109 Harminckét Molnár-premier
volt szerte az országban.
110 Például Madarásszné
Marossí Ágnes: Molnár Ferenc jelzőhasználata és szóképei Az ördög című
vígjátékban In.: Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről,
Szerk., Fábián Pál-Szathmári István, Tankönyvkiadó, 1989.
111 Voit Krisztina: Molnár
Ferenc és a Franklin Társulat, Magyar Könyvszemle, 1982. 3. 220-229.
112 Bécsy Tamás: Molnár
Ferenc - ma, Színház, 1984. aug. 13-17.
113 Im. 16.
114 Írta ezt akkor, amikor
a híres, "Molnár-színésznek" is nevezett Márkus László főszereplésével
a Madách Színház Játék a kastélyban előadása az 1983/84-es évadban
a legnagyobb budapesti közönségsikert aratta.
115 A testőrt
nemcsak Anatole France: A mi asszonyunk bohóca, de Ludasi-Gans:
Frauentreue című darabjával is rokonították, a Marsallt Schnitzler:
A zöld kakadu című drámájával. Az Üvegcipő Irmájának alakján
Hauptmann: Hanneléje nyomát vélték felfedezni. Az Úri divatot
Bataille: Poliche, illetve Fulda: Dummkopf című darabjához
hasonlították. A Harmónia című darab harmadik felvonását Shaw: Candida
című darabjának harmadik felvonásával állították párhuzamba. A Valakin
Brecht: Egy fő, az egy fő darabjának hatását vélték látni. Molnár
életében Magyarországon a legutolsó ősbemutató A császár című színmű
volt, amit Maugham: Színház című művével rokonítottak.
116 A konferencián elhangzott
előadások szövege írásban is megjelent: Magyar író és világpolgár,
(Szerk: Glatz Ferenc) Europa Institut, Bp., 1996. 7-73.
117 Színház, 1992.
9. sz.
118 Bécsy Tamás: Modern
cselvígjáték, Színház, 1992. 9. 29.
119 Vilcsek Béla: Molnár
Ferencről - legendák nélkül, Tanárképzés és tudomány, 1992. 351-378.
120 Puskás István, A
polgárvilág illúziója és a valóság ellentmondásai Molnár Ferenc színműveiben,
Alföld, 1992. 3. 41-46.
121 A doktor úr
1902. nov. 28. Vígszínház
122 Mivel azonban a Molnár
fogadtatástörténet magyarországi véráramába a magyar fordításokat követően
kerültek be e kötetek, ezért nem a keletkezési évük korszakához soroltam
be e műveket a fogadtatástörténet áttekintése során, hanem abba az évtizedbe,
amelyben magyar nyelvű megjelenésükkel hatásukat a magyar recepcióra kivált(hat)ják.
123 Egy kettő, három
/ Az ibolya, Madách Színház (rend.: Szirtes Ádám), 2001. nov. 10.;
A farkas, József Attila Színház (rend.: Naszlady Éva), 2001. nov.
18.; A testőr, Madách Kamara (rend.: Kolos István), 2001. dec. 15.;
Az ördög, Radnóti Színház (rend. Forgács Péter), 2002. febr. 28.;
A Pál utcai fiúk, Bárka (rend.: Vidovszky György), 2002. aug. 16.;
Doktor úr, Ruttkai Éva Színház (rend.: Nagy Miklós), 2002. nov.
12.
124 Liliom, Győri
Nemzeti Színház (rend.: Tordy Géza), 2001. okt. 5.; Az ördög, Egri
Gárdonyi Géza Színház (rend.: Csiszár Imre), 2001. nov. 16.; Egy kettő,
három, Veszprémi Petőfi Színház (rend.: Ács János), 2001. nov. 23.;
Játék a kastélyban, Debreceni Csokonai Színház (rend.: Menczel János),
2001. dec. 13.; Az üvegcipő, tatabányai Jászai Mari Színház (rend.:
Galambos Péter), 2002. szept. 25.; Játék a kastélyban, Szolnoki
Szigligeti Színház (rend.: Csiszár Imre), 2002. szept. 26.; A Pál utcai
fiúk, Veszprémi Pannon Várszínház (rend.: Krámer György), 2002. nov.
9.; Játék a kastélyban, Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínháza
(rend.: Málnay Levente), 2002, nov. 22. |
|