Ahogy mentünk végig az úton. Ősz volt, de mégis tavasziasan fújt a szél. Az íze, a szaga volt ilyen. A felhők futottak a fejünk fölött. A hold sápadtan darvadozott. Pár csillag csillogott a folyón. Himbálózott, igen, himbálózott az éjszaka. Fekete, barna árnyak követtek minket. Emígy könnyű szívvel haladtunk a cél felé. Nem volt mit veszíteni éppen. Világot, teret nem építettünk már. A kályha otthon ontotta a meleget. És a pálma már elkönnyezett szépen. A plafonról csak néha hullott a vakolat. A szigetelés szigetelt, a lámpa égett, ha kellett. Ha kinéztem az ablakon, a régi képet láttam. Vörös kutya megy át a telepen. Mindig ezt. Nincsen vége ennek. Az üveg beremegett. Rezonált. És a szirénák is szóltak nem olyan messze. Az ápolók hord- ágyakat vittek. Betegek, rászorultak feküdtek csendben. Megy az élet, mondták a kocsmában. És a copfos csapos a söntésre csapott. A tévében elhalkult a zene. Síelni fognak szép emberek. És ott valahol, messze, tényleg esni kezdett a hó.
     A természet embere csak hallgatott. Gyűjtögető életmódja már senkit sem érdekelt. A közeli kertben négerek futballoztak izzó reflektorok alatt. Biztos voltam benne, a bokrokban égő szemű állatok lapulnak.
     Mentünk felfelé az úton szívva magunkba a váratlan tavaszt. A távoli hidak fényei pislogtak szorgalmasan. Kockás sáladat meg csak vitte a szél.
     A ház, ahova mentünk, magas volt, több emeletes. A kapucsengő gombjai ezüstre festve. Nem találtuk a nevet, a lakást, ami kellett nekünk. Bután álltunk két lépcső magasban. És akkor felgyulladt a lépcsőházban a villany. Robosztus alak közeledett felénk. Durván kirúgta a fémpántokkal borított, vastag üvegű ajtót. Bent voltunk és valami derengett, a harmadik emelet a miénk.
     A fehérre festett falakon színes lenyomatok lógtak. Az ajtók előtt szép, rendezett sorokban álltak a cipők. Zene vagy más zaj szűrődött ki időnként. Még csak a másodikon jártunk. Bordó hátizsákomban bor lapult. Legszívesebben meghúztam volna. Sötét lett megint. Hosszú kabátod puha anyagát éreztem az ujjaimon.
     Én nem akartam jönni. Nem tudom, mit akartam, de ezt nem. Találtam mindenféle mesét, kifogást. Kerekded történetet. Vicceset és szomorút. De utána mégis tettem, amit kértek, elvártak tőlem. Csak így.
     Mentem én már ezen az úton. Ilyentájt, ősszel. És akkor is majdnem tavasz volt. És nekem volt hosszú kabátom és repdeső kockás sál a nyakam körül. Szürke hajamat, amit állandóan szőkének láttam a kicsiny tükörben, szintén vitte a szél. És akkor is voltak csillagok. Elszórva fönt és lent. Egyedül mentem és csak nem ért véget az út. Nem akart. A nőt, akit el kellett érnem, egy kávéházban ismertem meg. A Berliner volt. Boxokkal, hangulatfénnyel. Unicumot ivott és sokáig tudott bámulni mindenféle pontra. Az arca nem volt szép, fekete haja félhosszú, olyan furcsán előre fésülve. Mégis mentem hozzá, nem tudom, talán akkor sem voltam túl jóban önmagammal. És csak fújt a szél, a folyó felől erős szag áradt. Mindig is szerettem a víz szagát. Ezt a kellemesen langyos illatot. És zörejek is jöttek, érkeztek sorban. Lehet, hogy mindez egy vontató hangja volt. Ahol folyami matrózok élnek. Ahol kora reggel frissen mosott ruhákat lebegtet a szél. Egyszer egy vörös hajú lányt is láttam, ahogy napozott a csíkos nyugágyban a szutykos olajoshordók között. És valami kutya is settenkedett arra.
     Mentem a nőhöz, de nem gondoltam végig, úgy, ahogy az út sem akaródzott a végére érni. Udvari lakásban lakott. Hatalmas szőnyegporoló volt az ablaka előtt. Meg furcsa, vödörben nőtt szúrós növény. Át kellett menni a belső téren, repedezett betonon egyensúlyoztam. Pedig meg kellett volna állni. De kinek volt már kedve ehhez. Kopogtam és az ajtó rögtön kinyílt. Levélzöld tunika volt rajta és éreztem a frissen borotvált hónalj szagát. Egy macska nyávogott nem messze elkeseredetten. Beléptem. Egyből a nappali volt. Kért, hogy adjam a kabátom. Majd az állólámpával vacakolt. Tompított a fényen.
     Külföldön tanult, mondta később. Egy számomra teljesen ismeretlen dolgot. Meglehetett vagy harmincöt. Az arca sárgán villogott, ha arra néztem. Rá. Pedig annyira nem akartam. Mégis, mind sűrűbben tettem. Nem volt nagy öröm, de csináltam. Egy pontot kerestem rajta. Valami fixet, ami megfog engem. Megragad. És akkor visz, elrepít, igen. Ha már kell, legyen. Mindenféle helyzetbe képzeltem, képtelenebbnél képtelenebb pozíciókba. Kinagyítva láttam, éreztem mindenét. Az ablakhoz lépett. Kinyitotta az egyik szárnyát és sört vett elő a résből. Tunikája felbillent, ahogy előre hajolt, és még ebben a tompított fényben is láttam, fekete bugyi van rajta. Erőszakosan magamhoz húztam és ott fuldoklott, lihegett a mellemen. Az üveget kettőnk közé tette És nagyon, de nagyon dobogott a szíve. Így téptem fel az ajtót, kibukva a párás melegből, az édeskés, émelyítő szagból. A kabátomat még elkaptam és rohantam a repedezett, elfáradt betonon. Hallottam, hogy kiált, utánam kiabál. De nem akartam tudni, tényleg nem, hogy mi is az.
     Azt hittem, megúsztam ezzel. Azonban nyaggatott még egy darabig. De időpocsékolás volt. Ez világossá vált. Mindkettőnk számára, azt hiszem.
     A lépcsőházban váratlanul felgyulladt a villany. Lentről karcos nevetés hallatszott. Még egy emelet, mondtam, és már ott álltunk az ajtóban, ami nyitva volt. A fogason lógtak a kabátok, a cipők egymásra dobva a kopott szőnyegen. A nagyszobában fekete-fehér tévé sercegett, a kép szaladt és néha parkettázott. Sok ember ült itt mindenféle széken, alkalmatosságon. Fojtottan, de azért lendülettel kommunikáltak. Ez egy társaság, mesélted nekem. Hetente filmeket néznek, főleg videóról. Valaki okosan bevezeti és jöhet az alkotás. Ránk vártak, mondták, és már hallottuk is a megfontolt, felkészült szónokot. Most éppen egy csehszlovák történet lesz. Pontosabban egy német történet egy csehszlovák filmben. Bámultuk a fekete-fehér tévét és feltűnt egy szekér, ahogy megy végig az erdőn. Az ég csík, az út csík. Német katonák ülnek a bak mögött. Az egyik vérzik. Kitartóan csorog a vér. Fekete cérna világos zubbonyon. Elszánt arcú asszony hajtja a lovat. Sötét kendő a haja helyett. Szinte a végtelenségig tart ez a jelenet. Majd hirtelen eltűnik a kép. A feszültség, mondja valaki és a tévéhez lép. Ekkor kérdezték meg a nevem. Meg hogy hány éves vagyok.
     Nem szeretem, ha nincs rajtam a cipő idegen helyen. Máris látom, macskaszőr tapadt a zoknimhoz. És kutyajeleket is látok. A házigazda, kövérkés, szemüveges férfi, megkért, üljek át egy másik székre. És megköszönte szépen. Újraéledt a film, vagyis megint az út csíkja, az ég csíkja, meg a cérna, fekete cérna a zubbonyon. És beszéd, amit nem lehet érteni a mind jobban erősödő sercegés miatt. Csak valami remegést, kétségbeesett vergődést hallani. A feliratozást nem követhettem a távolság miatt. Majd olyan démoni, rikácsoló zene hangzott fel óriás erővel hirtelen. És vége lett a filmnek.
     Kitódultak a másik szobába, csak egy páran maradtak idebenn.
     Ültem a számomra kijelölt széken. Nem tudtam, mit kellene tennem.
     Ekkor gondoltam megint a borra. De így elképzelhetetlen volt.
     Hallgattam a beszűrődő ricsajt. Nem szórakoztatott.
     A házigazda odajött és egy papírlapot mutatott. Nevek sorakoztak rajta hosszú sorban, meg bejegyzés és kommen- tárfélék. Te is felkerülsz, mondta, és nevetett. Nem esett jól. Nagyon nem. Lassan, szinte fájdalmasan írt. Ha még eljössz, szólt újra, akkor te is tudni fogod, mi van a neved mellett, és megint nevetett azon a furcsa módon. Hallgattam őt. Ezután fordult felém a sarokban ülő nő, hullámos, hosszú haját megszokottan hátra dobva, szinte érezni lehetett a súlyát, nehezét, és kérdezte tőlem, igaz, hogy láttad a háborút, és mosolyogva várt, várt, hogy most mit is mondok, neki, a nőnek, aki a sarokban ült, fekete blúz volt rajta, a felső gombok kigombolva merészen, és ahogyan várt, még fordult, már-már bedőlve a térbe, amiben én mocorogtam éppen, mérgesen, tehetetlenül, átkozva mindent és mindeneket, és a melleiből édes illat áradt, csapott meg vadul, émelygős és bódító is volt egyszerre, és tudtam, hogy tudja, és csak nézett rám olajos, nagy, fekete szemeivel, és a felső teste lassan hullámozni kezdett, majd gyorsult és gyorsult, még tengeribetegséget kapok, Istenem, mondtam, motyogtam magamnak, és a folyami matrózokra gondoltam hirtelen, vajon ők miben szenvednek, szenvednek éppen, és arra is, de már ráérősebben, igen, jó volna ezzel a nővel a nem messzi folyón evezni szépen, de válaszolni kellett, illett már nagyon, és én akkor a filmre értettem ezt, és mondtam, hogy ugrált, meg messze is ültem, meg emígy is csak sercegett, ropogott az egész, á, nem ez, húzta el a száját, nem, én a tiédre gondolok. És nem hittem a fülemnek, nem, nem, és értetlenül néztem, néztem őt, majd indulatosan, szinte pattanva keltem fel a székről, és majdnem kiabálva mondtam, honnan tudod.
     De ő nem válaszolt.
     Percek múltak el. És nem történt semmi.
     Apám látta, mondtam neki később, újból a széken ülve. Én csak a szelét éreztem nagyon.
     És álltam megint. És valahogy magasnak éreztem magam. Az előszobába mentem, kikerestem a kockás sálat, a hosszú kabátot, a hátizsákot sem felejtettem el, és mondtam, kértem, gyere, gyere, menjünk.
     A lépcsőházban újból elaludt a villany. Egymást támogatva botorkáltunk lefelé, bele-belebukva, -rúgva a kinthagyott tárgyakba. Hosszúnak tűnt ez az egész, mégis lent voltunk, lekerültünk az útra, ami kezdődött vagy végződött megint, nem tudtam, nem is akartam tudni, hevesen, nyers erővel húztam le a cipzárt, szinte téptem, szakítottam én, és hittem akkor, vagy csak szerettem volna, a hátizsáké az, de persze, világos volt, az öledhez nyúltam, a hosszú kabát alá, és mondtam, szuszogtam, te, és markoltam ott lent, és hallottam, hogy lihegek, és hallottam, hogy lihegsz, és a barna folyó hangját is hallottam, igen, meg mindent, ami összejött nekem, és vadul, megvadulva lettem a tiéd, és te is az enyém, a sálat meg csak lebegtette a mind jobban erősödő szél, és igyekeztem nagyon, akárha pótoltam volna, vagy lehet, hogy csak a bosszú munkált bennem, bökdöstem, vájtam, és a fal, aminek dőltünk, morzsolódni kezdett, de egy csöppet sem érdekelt.
     És láttam a képeket, a repedezett betont, az udvar sötét mélyét, a magányos porolót, a sarokban ülő nő olajos szemét, a föld és az ég csíkját, a fejkendős asszonyt, és a tankokat is messze, amint dübörögnek a fekete ég alatt. A háború, mondtam, és már nem voltam észnél, a háború, mondtad, és kék körmeid mintha simogattak volna.