Fiatalember rohan a peronon. Haja csapzottan verdesi homlokát. Arca sápadtságát a loholás sem tudja enyhíteni. Szemei körül gyűrött karikák. Inggalérja megtörten lifeg álla alatt, a csokor- nyakkendő hányavetin megkötve.
     Eléri a vonatot. Nem ő az utolsó. Felszáll. Keres egy üres fülkét, kis vászontáskáját az ülések feletti csomagtartó hálóba teszi. Lehúzza az ablakot, nem zavarja a mozdony okádta füst, ő maga is gyarapítja. Rágyújt. Nézelődik.
     A peronon két nőt lát. Egy idősebb és egy fiatalabb búcsúzik egymástól. Anya és lánya lehetnek, gondolja a férfi. Az anya méltóságteljes, a kor nem vette el szépségét, csak meghalvá- nyította. A lány pedig mint egy idilli teremtmény. Arcának finom inkarnátja a fehér rózsa gyöngéd testszínét leste el, mikor komo- ran néz, s a piros rózsáét veszi fel, mikor elpirul, s akkor aztán a homloka is elpirul. S annak a gömbölyűen boltozott tiszta hom- loknak a kifejezése a jóság maga, összhangzó a finoman hajlott selyem szemöldökkel, s a kifejezésteljes kék szemek ártatlan tekintetével, vékony ajkain figyelmezés és szemérmesség. Dús hajfonadékai az aranyozott diószín ritka pompájában természetes göndörséget árulnak el, s az egyik hátravetett fonadék a legpa- rányibb kis fület engedi láttatni. Az egész arc kifejezése az öntudatlan szelídség.
     A férfinak erről a lányról eszébe jut egy másik, egy szabad- kai. Aki miatt hónapok óta nem találja önmagát. Aki miatt zak- latott mostanában, aki miatt gyűrött az arca. Fecskelány volt a szerelme, élete, mindene, és aki elhagyta őt. A hírt Rómában kellett megtudnia, nővérétől. Egészen addig azt hitte, boldogság várja majd, ha hazaér a taljánok földjéről, ehelyett a kétség- beesés és összetörtség űzte haza. Rómában kellett megtudnia, hogy Fecskelány udvarlói közül ő csak az egyik volt, s nem az egy. Hárman udvaroltak a lánynak, mindhárman úgy tudták, ők a szívrablók. A fiatalember előbb hazarohant Szabadkára, de a személyes találkozásban sem volt számára öröm. Ezért azonnal Budapestre utazott, belevetette magát a kétes éjek élvezetébe. Kártyázott és másféle szerencsejátékokat próbált ki, szenve- délyesen emelve mindig a tétet. Mindennapos vendég lett az Otthon Újságíró Körben és a New York kávéházban. Itt ismerkedett meg Karinthy Frigyessel. Az íróban tettre kész pajtásra és megértő barátra talált, megalakították a Balkán Egyletet; a társaság jókedvük fenntartására szolgált, és célja egyedül a céltalan munka volt. Polgárpukkasztó vicceket követtek el utcán, téren, kávéházakban, mókáztak. A fiatalem- bernek nők is útjába akadtak, néhány asszony, feketék és sárga hajúak, s még több lány. Egy Anna nevű cseléd is, édes kis lány volt. Könnyűvérűek is. Az eleinte keserédes mulatságok átsegí- tették őt a viharon. Végül úgy érezte, elég a hajszoltságból, elhagyja Budapestet, és egy vidéki városban fog pihenni.
     A mozdony nagyot sivít, a kalauz jelzi a még a peronon búcsúzkodóknak, hogy fejezzék be, indulnak. A lány az utolsó pillanatban száll fel. Még integet párat, majd elindul a kocsi folyosóján. Megkeresi a fülkét, ahová jegye szól. A kabinban egy fiatalember ül. Újságot olvas. A lány kis táskáját a csomagtar- tóba, retiküljét maga mellé teszi. Romantikus regényt vesz elő, a lapok fölött azonban a férfi lesi. Sápadt arc, karikás szemek, gyűrött inggallér, hányavetin megkötött nyakkendő.
     A férfi cigarettát vesz elő. A lányra néz. Pillantásuk találko- zik, és a férfi rosszallást lát a kék szemekben. Kimegy a folyosó- ra dohányozni. Amikor visszajön, nem az olvasást folytatja. A betűk helyett leplezetlenül a lányt nézi.
     - Maga nagyon szép - mondja végül.
     A lány nem felel. De már nem olvas.
     - Minden nőben van valami szép. Magán minden szép.
     - Úgy találja? - kérdez vissza kacéran a lány. Egy ismeretlen férfi megszólította, bókol neki. Belemegy a játékba.
     - Maga elég rosszul néz ki - mondja.
     - Fáradt vagyok. Hogy hívják, kisasszony?
     - Noémi.
     - Maga az első Noémi nevű ismerősöm. A valóságban még nem találkoztam a maga nevét viselő hölggyel. Regényben már igen.
     - Jókaira gondol?
     - Igen.
     - Mondjak magának egy érdekeset? Az állomáson egy idősebb hölggyel láthatott. Az anyám volt. Róla mintázta Jókai a Senki szigetén élő leányt. Anyám tizenhat éves volt, amikor találkozott az íróval. Egy bálon történt, az volt anyám első bálja. Az akkor már ismert író azonnal felfigyelt a bájos teremtésre, táncot kért tőle. Kapott, és a lejtés után hosszasan elbeszélgettek. Jókai arról mesélt, hogy egy regényötlet motoz a fejében, jópár oldalt le is írt már belőle, egy becsületes férfiról szól. Annyira tisztességes és okos, hogy arany embernek nevezik a háta mögött, ezért is Az aranyember lesz a regény címe. És azon a bálon annyira rabul ejtette anyám zsenge szépsége, hogy róla mintázta meg a regény bájos és ártatlan hősnőjét. A leírás szinte teljesen anyámra illik, Jókai csak a nevet változtatta meg. Anyám és az író nem találkoztak többet. A regény nem sokkal később megjelent, és anyám ámulva talált magára benne. Majd két évtizeddel később, amikor négy fiúgyermek után megszülettem én, az első lány, anyám az író iránt érzett tiszteletéből és szeretetéből adta nekem azt a nevet, melyet az ő mása viselt a regényben. Elhiszi?
     - Igen. Jókai... Ő volt az írás Herkulese, művésze és bűvésze, aki nemcsak olvasni tanított meg minket, de írni is. Minden író adósa és tanítványa neki.
     - Maga is?
     - Igen.
     - Tehát író.
     - Az vagyok.
     - Olvashattam valamit magától? Mi a neve?
     - Kosztolányi Dezső. Már négy könyvem megjelent.
     Ezek után hosszasan beszélgetnek. Újszászig mind meghittebb hangon beszélgetnek, ott azonban a lány hirtelen elhűvösödik.
     - Igazán örülök, hogy megismertem, Dezső. Szolnokon leszállok. Segítene levenni a csomagom? - néz a férfira, és a kis táska máris mellette van.
     - Biztos, hogy le akar szállni? - kérdezi Kosztolányi.
     - Biztos.
     - Valóban?
     - Valóban.
     - Tényleg?
     - Tényleg.
     - Akkor maradjon. Jöjjön velem tovább. Meglátja, nem fog unatkozni. Elvégre mit veszíthet? Egyik város olyan, mint a másik, teljesen mindegy, éjszaka melyikbe érkezünk, úgyis sötét minden utca.
     - De a családom...
     - Ma én leszek a családja.
     - De a jegyem...
     - Ma én leszek a jegye.
     - Ezt hogy érti?
     - Odaadom az enyémet.
     - És maga? Maga nem jön tovább? Maga száll le helyettem? Mert magának mindegy, hogy melyik városba érkezik, és melyik sötét utcán sétál?
     - Nem. Békéscsabát nagyon szeretem. Mert még sohasem jártam ott.
     A vonat továbbindul. Szolnok gyér fényei lassan elhalnak mögöttük. Jön a kalauz. Nem az, amelyik Pesten kezelte a jegyeket. Benyit a fülkébe. Sebes az arca. Jókora horzsolás van rajta. "Mint aki a sínek közé esett", gondolja Kosztolányi, "csak még idejében ki tudott onnan mászni". Amikor meglátja a lányt, a kalauz szája széles mosolyra húzódik, és a mogorva, komoly, bajszos férfi előbb elpirul, majd lelkes hangon így szól:
     - Nini, kis norvég rokon, mit meséljek neked déli hazámról, hogy ábrándjaidra is vigyázzak, hisz annyit ábrándoztál róla, Magyari Imre nótáit hallgatva, estefelé a rádióban! Egyet-mást sorsunkról is beszéltek otthon és rólam is, akinek legutóbbi kalandját ismered és nyomait még láthatod rajtam. Nini, kis norvég rokon, azt kérdezed, boldog és büszke vagyok-e most, hogy újjászülettem, újra kezdhetem az életet a Kanaánban, ahol kincseimet összegyűjtöttem? Vagy talán megtörtnek és rokkantnak érzem magam, hajótöröttnek, akit egy irgalmas hullám partra vetett, megajándékozva őt a maradék élet alamizsnájával? Akár így volna, akár úgy, köszönöm a részvéted, kicsi Nini. Mert egy kicsit így is megérdemlem és egy kicsit úgy is. Ha elszánt volnék és bizakodó, nem volnék boldog, hidd el - de ne hidd azt se, hogy boldogtalanná tenne a tudat, hogy hajótörött vagyok.
     A fülkében ezeket a szavakat rajta kívül senki sem érti. Ki ez az idegen férfi, aki Noémiben norvég rokonát véli felismerni? Vagy netán - gondolkozik el Kosztolányi - mégis neki lenne igaza, a kalauznak, és Noémi valóban az ő norvég rokona, mondjuk unokahúga, és az egész utazás, amit ketten megéltek a vonaton, csak mese, egy hazugságra épített történet? A lány ezek szerint inkább egy Ibsen-hősről kapta volna nevét. Lehet, hogy nem is Noémi?
     - Itt valami tévedés van, uram - feleli bájosan a lány. - Én nem ismerem önt. Nem vagyok norvég. Magyarországon születtem, azóta is itt élek.
     - Ez biztos?
     - Biztos.
     - Akkor a jegyeket kérem.
     A lány odaadja neki a költő jegyét. A kalauz kezeli. Aztán kérdőleg Kosztolányira néz.
     - És az öné?
     - Nekem nincs.
     A kalauz érzi, eljött az ő ideje. Ha ezek itt ketten szétrombolták az ő illúzióját, hogy akár neki is lehet egy kis norvég rokona, ő is szétrombolja ennek a kettőnek a románcát.
     - Akkor le kell szállnia Mezőtúron.
     Koszolányi elmondja neki, hogy tudomása szerint van arra lehetőség, hogy bírságcsekket kapjon, amit majd harminc munkanapon belül kiegyenlít. A kaluz ezt elismeri, valóban van ilyen lehetőség, de most nincs. Tessék Mezőtúron leszállni. Vagy pedig most azonnal kifizetni a hiányzó jegy árát és a bírságot. Kosztolányinak azonban nincs annyi pénze, de nem is akar leszállni. Nem hagyhatja egyedül a kisasszonyt, mondja a kalauznak, hogy egyedül érkezzen meg egy idegen városba, de azt sem kívánhatja tőle, hogy egy másik idegen városban szálljon le vele.
     - Miért, nem mindegy, melyik idegen városban vannak? Nem mindegy, milyen sötét utcákon sétálnak? - kérdezi a kalauz. Aztán csak legyint, és azt mondja: - Szerezzen hamar pénzt. Különben leszállíttatom.
     Ezzel elmegy. Kosztolányiék maradnak. Fel sem állnak, értelmetlen lenne. Ismerősük nincs a vonaton, ismeretlentől kérni pedig... esetleg megígérni neki, hogy majd cserébe kap egy dedikált kötetet?
     A kalauz később ismét benyit a fülkébe. A lányt meglátva elsápad, lerogy mellé, és kétségbeesett hangon mondja:
     - Kedves kisasszony, hidd el, futottam, menekültem volna ezerszer is! De nem volt hová, nem volt kivel. Egyedül indultam volna el, én, aki mindig emberek között éltem, és borzadok a magánytól? De ha te velem jönnél: ami eddig üres, céltalan volt, megtelnék értelemmel. Várni sem kell, ebben a percben indulhatunk. Jössz hát, ugye, eljössz, még fel sem kell mennünk összecsomagolni, úgy, ahogy itt ülünk, indulunk az esti trieszti gyorssal. Csak rajtad áll, Noémi. Vagy már döntöttél is, hogy jössz, indulsz már velem, csak még nem találod a szavakat. Mert gondolni könnyű, de beszélni ezerszer nehezebb. Lelkedben már tudod, hogy velem tartasz, de félsz kimondani: igen, megyek. Nem akarsz jönni, félsz az egész gyanús kalandtól, még nem látod elérkezettnek az időt? Jönnél talán, csak nem ilyen hirtelen, egy kis gondolkodási időt kérnél, de nem mered, hogy ennyire sürgetlek?
     - Mit akar maga? - kérdez vissza a lány.
     - Hogy velem gyere.
     - Nem megyek.
     - Akkor a jegyeket.
     - Nekem nincs jegyem - mondja Kosztolányi.
     - Akkor pénzt.
     - Nincsen annyi.
     - Akkor tessék leszállni Gyomán.
     Kosztolányi ismét egyezkedni próbál. Csekket kér, nem kap. Meg akarja vesztegetni a kalauzt, hogy odaadja azt a kicsiny pénzét, ami van, de a kalauz nem kéri. Kosztolányi már azon gondolkozik, hogy felkínálja az egyenruhásnak azt a két deci vegyespálinkát, amely eddig az utazótáskájában bújt meg, de hirtelen jobb ötlet jut eszébe.
     - Nem kér a jegy helyett dedikált könyvet? - kérdezi.
     - Miért, mi maga? Író?
     - Költő vagyok.
     - És megjelent már valamije? Ilyen fiatalon?
     - Négy könyvem. Három éve egy verses, két éve egy novellás, egy éve egy műfordítás, és idén ismét egy verses.
     - Termékeny. És jókat ír?
     - Igen. Ezt mondják is.
     - Nekem akkor sem kellenek a maga könyvei. Véleményem szerint könyveknek nem is szabadna lenniük. Egynek sem. Gondolja csak el. Tételezzük fel, hogy minden író ideális író akar lenni, és az ideális szöveget akarja megírni. Amelyben minden tökéletes. Tehát egész életében azt az egyet kellene csiszolgatnia, fésülgetnie, simogatnia... Mondom, egész életében. Mit jelent ez? Hogy életében egyetlen egy szöveget sem tudna befejezni, halálakor csak egy majdnem kész írás lenne az egész életműve. Ha ez annyira jó lenne, hogy számot tartana a kortársak érdeklődésére, egy lelkes filológus minden bizonnyal sajtó alá akarná rendezni. De ez a filológus, ha igazán lelkes, ő akar lenni az ideális filológus. Tehát ő sem tudná befejezni a sajtó alá rendezést, mert a jegyzeteket, magyarázatokat, utószót is élete végéig kellene csiszolgatnia, fésülgetnie, simogatnia... Tehát az ő műve is csonkán maradna. És így tovább... Hogy mer tehát négy könyvet a magáénak tudni? Hány éves is?
     - Huszonöt - feleli Kosztolányi némi szégyenkezéssel.
     - Nagyon fiatal.
     - És ez baj?
     - Nem. Hol a jegye?
     - Nincs jegyem.
     - És van pénze?
     - Nincs.
     - Akkor tessék leszállni Mezőberényben - mondja a kalauz, és továbbindul a vonat vége felé.
     Kosztolányi végül fizetség nélkül érkezik meg Békéscsabára.
     - Ki volt ez? Ismerted? - kérdezi a lány.
     - Igen. Ő volt a kalauz, akivel beszélni lehet, de szót érteni nem.
     Leszállnak. Együtt töltik az éjszakát. Sötét utcákon sétálnak, időnként betérnek egy alig valamivel világosabb italkimérésbe. Az egyik ilyenben a lány Kosztolányi vállára hajtja fejét, és elalszik. A férfi kér egy kávét - ő nem alhat el, mert akkor kirabolják őket -, rágyújt. A cigaretta füstjét persze messze fújja. Nézi a gomolygást, gondolkozik. Még nem tudja biztosan, de sejti, érzi, hogy később meg fogja írni ezt a történetet. Évek, évtizedek múlva. Amikor már eléggé eltávolította magát a témától, és a témát magától. Abban a változatban, ha megírja, nem lesz szó Noémiről, nem lesz szó Jókairól, csak vonatozni fognak benne, de nem Békéscsabára, hanem... hanem hova is... mondjuk Törökországba, egy olyan vonaton, amely áthalad Bulgárián is... és a hőse majd a bolgár kalauzzal beszélget...