Dobroszláv Lajos festőművész neve fogalomnak számít mind Tatán, ahol 44 éven át élt és működött, mind a felsőgallaiak körében, ahol 16 évet töltött el. Emlékét szeretettel őrzik, művei- vel büszkélkednek, nem pusztán a művek rendkívül nagy száma, az életmű viszonylagos ismertsége, de művészetének kvalitása okán is. A születésének centenáriumára rendezett emlékkiállítás, az összegyűlt anyag több évtizedes ívével, az ott bemutatott dokumentumokkal olyan tanulságokkal szolgál, amelyeket az évforduló alkalmával szükségszerűen meg kell ragadni, sőt nyil- vánvalóvá kell tenni a széles közönség számára is.¹ 
  

Pályakép 

A curriculum vitae egyes fejezeteit a mester vázlatfüzetei segítségével is össze lehetne állítani. Szerencsés körülmény, hogy az 1910-es évektől egészen haláláig vezetett, évszámmal ellátott füzetek egyáltalán fennmaradtak, mint a teljes életmű alapvető fontosságú dokumentumai. E mappák itineráriumként tudósíta- nak az általa megtett útról, annak szó szerinti, földrajzi értelmé- ben (állomáshelyek, utazások, művésztelepek), és a művészi fejlődésre vonatkozó, átvitt értelmében is. Kiderül ezekből, hogy már 15-16 évesen szenvedélyesen rajzolt, nem válogatva a témákban és motívumokban. A partiumi vidéken élő család a fiatal Dobroszláv Lajos számára inspiráló szellemi környezetet biztosított. Édesanyja családjában, az osztrák Tunnerek közt számon tartott, neves művészek is voltak. A művész sorsa a trianoni tragédiával párhuzamosan vett fordulatot: amikor jelentkezett a budapesti Műegyetemre, hivatalos áttelepülését is kérvényezte, az ún. repatriálást, amely azt jelentette számára, hogy családjától távol, önállóan kell majd egzisztenciát teremtenie, saját lábán megállnia. 
     A korai vázlatfüzetek között szép számmal akadnak az akadémiai években használt kis mappák, amelyek a kötelező tervezési gyakorlatok vázlatait, tájrajzokat, kompozíciós vázla- tokat tartalmaznak, emellett tele vannak technikai megjegyzések- kel, festékreceptekkel. Egyértelműen kiderül, hogy iskolai leckefüzetként is ezeket használta, tanárainak korrigáló-bíráló szavait, találó megjegyzéseit jegyezte fel bennük, sőt, mintegy naplóként, olvasmány- és kiállítás-élményeit, reflexióit is ezekbe írta. "Edvi Illés A. azt mondta, hogy rövid, megszabott idő alatt, gyors munkában csinálja sokszor a legjobb dolgokat. Nem kifogás tehát, hogy kérem, ennyi idő alatt nem tudom megcsi- nálni. Amikor sietnie kell, akkor sikerül sokszor a legjobban valami. [...] A rajzon, festményen egy domináló tónusrészlet sötét, a többi rész legyen tónusban világosabb (tónusellentét, kontraszt), Ludwig Hohlwein plakátjain is így van. Mindig van egy sötét, fekete, domináló folt, a többi rész világosabb színben is. [...] Meyer tanárom a zászló színes tervére azt mondta, hogy döglöttek a színek. Színben döglött. Művésznek mindent szabad? [...] Munkácsy kiállított - nem keltett feltűnést. Meghív- ta az újságírókat zsúrra - rögtön felemelték."² A Képzőművészeti Főiskolán a korszak legjobb mestereinek, Edvi Illés Aladárnak és Glatz Oszkárnak a keze alatt találjuk őt. Érdemes azonban betekinteni leckekönyvébe, és pillantást vetni diplomájára, hogy kiderüljön, milyen kiváló tanítvány volt, s milyen nagyszerű mester- és tanárgárda oktatott az akadémián. A két világháború közti időszakban (sőt már 1912-től, a nagybányai szellem betörésétől kezdve) a Képzőművészeti Főiskola igen magas színvonalú és szellemű oktatást nyújtott, s ezzel együtt a rajztanítás (mint a végzett növendékek kenyérkereseti lehetősége) az európai átlagot meghaladó színvonalon állt s ehhez hasonló megbecsültséget élvezett. Az igényes és sokoldalú rajzpedagógia - a rajztanítást megreformáló mozgalmaknak és társaságoknak köszönhetően - a tantárgy mai szerepével össze nem hasonlítható jelentéséggel bírt az általános és középiskolai oktatáson belül. Nem volt tehát kényszerpálya a végzett művész számára tanítást vállalni, ennek ellenére természetesen nagy kötöttséget jelentett a szabadfoglalkozású művészi léthez képest. 
     Dobroszláv Lajos, miután színjelessel diplomázott az akadémián, a felsőgallai polgári iskolába került. A családalapítás és tanítás mellett folyamatosan festett. Első kiállítását 1933-ban rendezte Felsőgallán. 1939-ben sikerült bejutnia a Műcsarnok kiállítására, a gallai Tabánt ábrázoló, nagyszerű tájképével, s ezzel megnyílt előtte az út a szakmai karrier lehetősége felé. A témaválasztás egyszerűsége, a szinte keresetlen nézőpont kiválasztása adja meg a sáros faluvég, a vidékiesség bensőséges ábrázolásának kulcsát. A kiállításra beadott Tabán-kép mellett fennmaradt ugyanennek a témának egy kevéssé napfényes, kevéssé aranyló ábrázolása, amelynek a bányavidéket ábrázoló ereje, finom realizmusa még jobb minőséget mutat. A művész témája a 30-as években kizárólag Felsőgalla: utcaképek, életképi jelenetek az őt körülvevő bányászok, a vidék szegény embereinek életéből, és arcképek (templomba siető asszonyok, a faluvégi kereszt előtt a fagyos télben vacogó suhancok, a havas reggelben érkező pusztai iskolások, a templom kórusában éneklő gyerekek, sváb parasztok, parasztasszonyok képei). A zsánerábrázolásokkal nagy sikert aratott az országos kiállításokon és a sajtóban, műveit Esterházy Pál herceg vásárolta meg rendszeresen. Leghíresebb bányász témájú alkotását, a Sebesült bányász című nagyméretű, feszültséggel, várakozással teli kompozíciót 1942-ben festette. Az igazi mélységeket arcképeivel érte el. Bányászportréi között is találunk kiváló alkotásokat, a legszebb portré azonban életművében egy rózsafüzért morzsolgató öregasszony képmása, amelynek melegsége, bölcsessége, szépsége messze meghaladja a két világháború közti festészet átlagos színvonalát. 
     1947-es budapesti kiállítása a felfelé ívelő pálya (karrier) záróakkordjaként épül be az életműbe. A Budapesten rendezett tárlat elsöprő sikert aratott, a kiállításról a sajtó mellett a rádió is tudósított. A kiállításon a fővárosi múzeumok is vásároltak a képekből. "A mélabús, kékszemű, törékeny vidéki professzor nagy művész. Vízfestményeiben remekel! Tatatóvárosi akvarelljei maradandó értékű alkotások." - írja A Reggel tudósítója.³ "Dobroszláv Lajos, a bányászélet ismert festője most is hű maradt eredeti témaköréhez, néhány erőteljes olajfestménye is tanúskodik erről. A művész meglepetéssel is szolgál ezen felül. Vízfestményeinek változatos sorozatával egyszerre a legjobbak közé emelkedett. Közel negyvenöt pompás akvarellt állított ki, klasszikus egyszerűséggel, könnyed technikával, költői gyengédséggel és mesteri színérzékkel teremtett alkotás valamennyi." - írja a Hírlap.⁴ Az 1947-es diadalmenet után a korszak történelmi szituációjának, szellemiségének tulajdonítható változások, megrázkódtatások sora köszöntött be Dobroszláv Lajos életében. Ekkor már jó ideje a tatai gimnázium tanára volt. 1948-ban, a piarista iskola államosításakor általános iskolába helyezték át, majd 1950-ben, vallásos meggyőződése miatt elbocsátották állásából. Őt magát is váratlanul érhette ezek után, hogy az 1950-es évben rendezett I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás alkalmával (amelyet a szocialista realizmus nyitányának tekinthetünk) elnyerte a kulturális kormányzat frissen alapított díját, a Munkácsy-díj II. fokozatát.⁵ A díjnyertes mű, az egészalakos bányászképmás ma már nincs meg, mert az állam, miután megvásárolta a képet, egy lengyel delegációnak ajándékozta azt. A bányászportré (ahogyan a fotóreprodukcióból megítélhető) szervesen illeszkedik az életműbe, a felsőgallai korszak finom realizmusú képeinek folytatása, a korábbi, tömörítő erejű bányászarcképek modorá- ban készült, minden heroikus, euforikus felhang nélkül. A Mun- kácsy-díj elnyerése után álláshoz is jutott a mester: a Múzeumok Országos Központja a tatai állami múzeum létrehozásával, a piarista múzeum anyagának és a kastélyokból lefoglalt ingósá- goknak az államosításával bízta meg őt. Művészete akár ki is teljesedhetett volna ezen sikerek és elismerések hatása alatt, ám közben az őt körülvevő légkör egyre szorongatóbbá vált. Ha az akkori szakfolyóirat, a Szabad Művészet lapjain megjelent recenziókat olvassuk, nyilvánvalóvá válik, hogy nem szűnt meg a rá nehezedő nyomás, megfigyelésének és manipulálásának szándéka. Ma már hátborzongató ezeket az írásokat olvasni, amelyek a kultúrpolitika eszközeként a művészektől egy hamis világ ábrázolását akarták kikényszeríteni, a festészetben a szocialista termelés dicsőségének megjelenítését, az új embereszmény, és az új, ipari létesítményekkel gazdagított táj megfestését követelték. Dobroszláv Olimpiai edzőtábor című képe kapcsán, - ahol pedig tartózkodóan, de jól érzékelhetően törekedett a mester eleget tenni a szocializmus eredményei és szellemisége ábrázolásának - dacára annak, hogy a Dunántúli táj-pályázat díját nyerte el vele, elmarasztaló kritikákat kapott.⁶ 1952-es budapesti kiállításáról így ír a Szabad Művészet (érdemes összevetni az 1947-es recenziókkal!): "A most ötvenéves művész ezen a kiállításon nagyobbrészt kisebbigényű munkákkal vett részt. Vízfestmény-sorozatának témái egyszerű balatoni, folyóparti vagy falusi részletek. A művész pontos megfigyelője az apró szépségeknek, könnyű hangulatoknak. Előadásmódja is hozzásimul a választott mondanivalók tartalmi igénytelenségéhez. [...] Még az intim hangulatok is sajátságos új tartalmat kaptak megváltozott hazánkban. És a tájban elmerülő »gondtalan szemlélődő« mindinkább beleütközik például a Balaton partján az üdülők, a pihenő dolgozók ezreibe, a »csendes« falusi utcán a dübörgő traktorba, a lankás dombok felett feszülő villanyvezetékbe, vagy a téres síkságon épülő gyárba, stb., stb. Egyre nehezebb keresni olyan zugokat, ahová nem jutottak el az új élet-hozta változások. Ezekkel a szemrehányásoknak tűnő megjegyzésekkel nem szándékunk a művész ötvenedik születésnapjának ünnepét megrontani -, de szeretnénk őt azok sorában látni, akik a népünk felemelkedését szolgáló művészet ügyében fáradoznak. Dobroszláv Lajos tehetsége sokkal erősebb és felkészültségben alaposabb annál, mintsem hogy kényszerűségből válasszon kisigényű, mondanivalóban szegény feladatokat..."⁷ 
     Az 50-es évek ezek után a visszavonulás korszaka volt. A tájfestészetbe menekült, finom, atmoszférikus dunántúli tájakat festett, ember nem járta vidékeket, erdei tisztásokat, völgyeket a Gerecsében, kezdetben olajban, majd az olajfestészet forma- nyelvével szakítva, csakis akvarellben. A vázlatkönyvek reflexióiban, költői erejű és tömörségű szövegeiben nyomon kísérhetjük a természetbe való menekülését, kivonulását, a tájfestészet megszületését. Az 1955-ös vázlatkönyv szövegtö- redékeiben így ír: "Öreg-tó melletti erdőben. Lehangolt motí- vumkeresés közben, hogy nem találtam jó és új témákat. Ellenben találtam sok szép részlet motívumot. Felötlött bennem: ezeket a szép részeket kompozícióba hozni szigorú természet utáni stúdiumok alapján. Első ilyen irányú képemet szeretném már látni készen. Hogy fog menni? + MIND +" Másik lapon: "Sokat rajzolni fastúdiumokat. Állandóan mindenütt, mindent figyelni, vázolni rajzban, színben. Figurálist is. Tájat is. Világos nyárfatörzs sötét háttér előtt. Új elv ez! Új lehetőségek! Prohászka: A természet csak indít, lökést ad, a többi a lélek műve. A természetben föléledtem, új erőt nyertem (Szinyei)."⁸ Korábbi kedves témája, a zsáner és a portré teljesen eltűnik az életműből, a táj azonban új lehetőségeket és szemmel látható örömet nyújt számára. A klasszikus, olajban készült tájképek mellett (után) az akvarellek további lehetőségeket rejtenek, hiszen par excellence kerülik a nagy témát, a nagy motívumot, kizárólag egy tisztán festői feladatról, a fény megjelenítéséről szólnak. 
     A korai akvarellek, 1944-45-től, illusztratív jellegűek, néhány ecsetvonásra korlátozódnak. Néhány vonal, néhány színfolt, némi téma - igazi mesterdarabok. Az 50-es, 60-as években már elmerül, szinte fürdik a színek szépségében, a fények mindent átitató ragyogásában. Az Öreg-tó és a Cseke vízfelületei, partjai korlátlan mennyiségben adják a motívumot. Az évek múlásával aztán egyre gyakoribb lesz a téli táj, a ködös-párás hangulat, a messziről ábrázolt motívum, amelyben immár nem válik a néző részévé a látványnak. Az atmoszférikus, intim részletek helyett tökéletes mesterségbeli tudással, ragyogó rajzművészettel ábrázolt és kidolgozott, lényegét tekintve azonban frissességét és üdeségét vesztett, fáradtabb akvarellek kerülnek ki keze alól. Miközben még mindig megszállottan, napi gyakorisággal készíti műveit, észrevétlenül távolodik az akvarell friss, fényes szellemétől. Csaknem kívülálló, aki mintegy dokumentálja a számára oly fontos, őt éltető természet képét. 
  

Inspirációk 

A pályaképben vázolt témák, korszakok hátterében az évszázad jellemző tendenciái húzódnak meg. Amennyiben nem elégszünk meg Dobroszláv Lajos művészetének helyi értéke és jelentősége alapján való megítélésével, láthatóvá válnak azok az inspirációk és kötődések, amelyek művészetét az országos jelenségek közegébe integrálják, és valódi jelentőségét megadják. Elgon- dolkodtató, hogy szinte fel sem merült mindeddig az az igény, hogy az életművet magasabb szinten értelmezzük, és Dobroszláv Lajosban ne csak a tatai városképeket festő, idős, helyi mestert lássuk. Miután olyan alkotóművészről van szó, aki élete utolsó 30 évében a világtól szinte elvonultan élt és alkotott - annak köszönhetően, hogy nem akart és nem tudott alkalmazkodni a kor kívánalmaihoz - talán megbocsátható a kutatás és értékelés közönye művészetével kapcsolatban. 
     Az indulás művészeti közege arra az időszakra esik, amely- ben Nagybánya hivatalosan is teret nyer a 20-as években, és a korábbi német orientáció után friss, franciás impulzusok itatják át a magyar művészetet. A legkorábbi ismert Dobroszláv- festmények, felsőgallai korszakának legelejéről, szinte avantgarde munkák, harsány, dinamikus, nagyvonalú ecsetkezeléssel, tiszta, erőteljes színfoltokkal. Fokozatosan tér vissza a 30-as évtized végére mesterének, Glatz Oszkárnak, Nagybánya vezető művészének festői világához. Nemcsak a festői formanyelvet, de a témaválasztást, a munkásábrázolás realizmusát, portréfes- tészetének mélységét is minden bizonnyal Glatz hatásának köszönheti, akinek Nagybányán, e bányásztelepülésen 1896-ban festett, Bányászok reggeli imája című híres képe bizonyára előtte is ismert volt. A bányász-téma ezidőtájt már polgárjogot nyert a művészetben, ám Dobroszláv Lajoshoz hasonló, elkötelezett, hiteles, őszinte festője sem addig, sem azóta nem akadt e területnek. 
     Az életműben nagy csoportot, korszakot jelölnek ki a zsá- nerábrázolások a 40-es évek elején. Ezek közül csak a családot ábrázoló, családban őrzött darabok maradtak meg, s ez a körül- mény kiválóan jelzi a képek sikerét és súlyát az életművön belül. A korszak műcsarnoki festészetének a század első felében mind- végig legkedveltebb műfaja volt a zsáner, amely azonban 1945 után - burzsoának ítéltetvén - elfelejtődött, kikopott és értékte- lenné vált, noha folytatásra lelt a szocreál festészetében is. (Ma ezek a 20. század első felében készült alkotások töltik meg zsú- folásig műkereskedéseink falát.) Dobroszláv Lajos minden mesterkéltségtől, édességtől, drámai jelenetezéstől vagy natu- ralizmustól mentes életképei a legjobb nagybányai hagyományo- kat (az említett Glatz-kép szellemét) őrzik. 
     A két világháború közti korszak stílusának szerves részét képezi az iparművészeti tervezésben, lakberendezésben, viseleteken és az építészetben felfedezhető, art deco által áthatott nemzeti ornamentika. Dobroszláv Lajos vázlatkönyveiben, mappáiban a kezdetektől az utolsó évekig folyamatosan felbuk- kannak ezek a nemzeti ízlésű tervek, amelyeket alkalmazott grafikai munkának szánt. Rendkívül szívesen bíbelődött a stilizált virág- és növényornamentika megalkotá- sával, kontúrozásával, színezésével, és csodálatos lapokat hagyott hátra. Bármennyire is meghökkentő ezeknek a terveknek a puszta létezése, mégis tudomást kell venni róluk, mint az életművet végigkísérő műfaj- ról, s mint a mester által rendkívül kedvelt tevékenységről. Talán kézügyesítő gyakorlatnak szánta e rajzokat, talán komoly tervei voltak ezekkel kapcsolatban, mindenesetre az életmű ezen része teljesen visszhangtalan maradt. 
     Dobroszláv Lajosnak az 1950-es években kibontakozó szocreálhoz való viszonyát - mint az életművet meghatározó, megváltoztató körülményt - a pályakép kapcsán már említettük. A kultúrpolitika olyan nyomással nehezedett ezidőtájt az alkotókra, hogy ad absurdum lehetetlenné tette működésüket. Dobroszláv Lajos életművében ehhez a periódushoz kapcsolód- nak az ekkor készült bányászképek mellett a tatai nagyhalászat- nak, a szőnyeggyár üzemcsarnokának, a tatai vasútállomásnak a képei, amelyek mind-mind festőileg jól megoldott, sőt izgalmas, de tartalmilag erőtlen és erőltetett alkotások. A tájfestészetbe menekülés ezekben az években az ekkor már klasszikusnak számító, nagy mesterek életművében is érzékelhető. Az egykori műcsarnoki mesterek előtt - hacsak nem akarták munkásmoz- galmi hősök és termelési értekezletek képeit festeni - nem maradt más út, mint a diszkrét és bensőséges téma, a táj, s annak is az a kivágata, amely lehetőleg nem tartalmaz villany- vezetéket, pöfögő traktort, épülő gyárat. Wehner Tibor a 2002-ben megjelent Dobroszláv-album bevezető tanulmányában találóan világít rá arra az összefüggésre, hogy a nagybányai tanultságú mesterek szinte törvényszerűen orientálódtak az akvarellfestés felé.⁹ Az akvarell természete ugyanis, hogy meghitt, intim legyen, mintegy lehetőséget adva a korigény szerinti témák elkerülésére. Az akvarellen nélkülözhető az ipari táj, az emberi tevékenység (mint főtéma) ábrázolása, a nagy- jelenet, a narratíva. Miután ez a generáció Edvi Illés mellett kiváló felkészültségre tett szert a vízfestésben, érthető, hogy nem egy közülük - így Dobroszláv Lajos is - ide vonult vissza. Tudjuk, hogy Dobroszláv Lajos milyen kiváló volt az akvarell- ben, s hogy ezt mennyire elismerték, az 1947-es, rajongó recen- ziók tanúsítják. Az 1950-es években azonban, a művészt körül- vevő csenddel párhuzamosan, megszűnt a kiállítási lehetőség és a kritika is, így sem a széles nagyközönségnek, sem a szakmának nem volt módja megismerni munkáit. Ráadásul a 60-as évektől a kultúrpolitika modernizmust támogató ellenszelében kellett állnia, olyannyira, hogy csodálatos alkotásait, mint divatjamúlt műve- ket, éppen hogy megtűrték a megyei tárlatok anyagában. 
  

Világkép 

Tudjuk jól, hogy Dobroszláv Lajos mélyen vallásos ember volt, ám hogy vallásos festő lett volna, kevésbé egyértelmű. Egyetlen vallásos kompozíciójáról sem tudunk, talán éppen azért, mert nem is festett ilyen tárgyú alkotást. Sem bibliai témák, sem Krisztus- vagy Mária-képek nincsenek az életműben. Minden képére ráírta viszont életének jelmondatát (devizáját): MIND (Mindent Isten nagyobb dicsőségére - Loyolai Szent Ignác fohásza). Nemcsak akvarelljein, de olajképein is, ceruzával írva, sőt vázlatain, vázlatfüzetének lapjain is megtaláljuk ezt a jelzést. A családi legenda szerint az egyik akadémiai mester szólította fel tanítványait, hogy válasszanak maguknak jelmondatot, vezérfonalként, alkotói hitvalásként. Az a körülmény azonban, hogy minden alkotásán, minden egyes lapon, ami keze alól kikerült, ott van a jel, hogy szignójánál is fontosabb volt számára a négy betű, arra utal, hogy nem egyszerűen egy saját jelzés alkalmazásának szokásáról van szó. Amint a jelmondatot elemezzük, felfedezzük benne az állítmány nélküli imperativust, s nyilvánvalóvá válik, hogy nem pusztán jelzés, hanem ajánlás, dedikáció. Dobroszláv Lajos életműve tehát nem olyan értelemben vallásos, hogy szakrális témát ábrázol, hanem olyan értelemben, hogy minden egyes alkotását, vonalát, munkáját Istennek ajánlja. A Dobroszláv-oeuvre egy Istennek szentelt életmű, ezen az alapelven nyugszik, erre épült fel. Így forr egybe művész és műve. 

A Dobroszláv-évforduló alkalmat kell, hogy teremtsen arra, hogy e provinciális dimenziók közt értékelt művészt elhelyezzük az őt megillető helyen: a magyar művészettörténetben. Művészetének tanulsága emberi nagyságával fonódik össze: szenvedélyesen, megszállottan alkotó, emberi tartásához ragaszkodó művész volt, aki a történelem fordulataira alázattal, a bölcs kívülállásával és nyugalmával tudott reagálni. E művészi attitűdöt fogalmazzák meg Pogány Ö. Gábor értékelő sorai: "Emlékezetes, hogy nagyméretű figurális kompozíciók is készültek műtermében. Drámai erejű életképekkel is jelentkezett a kiállításokon. Virtuóz jártassággal rendelkezik az olajtechnikában csakúgy, mint a vízfestésben. Egyéni jellegzetességét mégsem az ábrázolásbeli biztonság, a minden művészi feladat megoldására alkalmas szakmai képzettség, tényközlő kézügyesség határozta meg, hanem egyfajta lírai magatartásforma: elgondolkodó és mérlegelő figyelem, a kegyes színjáték, vagy inkább a különös játékszín, a valóság iránti bölcs megértés."¹⁰ 
  

Jegyzetek 

1. A Dobroszláv Lajos-emlékkiállítást a tatai Kuny Domokos Múzeum rendezte 2002. októberében. Az életművet összefoglaló kötet ez alkalomra jelent meg, Wehner Tibor bevezető tanulmányával, életrajzzal, teljes bibliográfiával, színes reprodukciókkal és adattárral (Dobroszláv Lajos 1902-1986. Tata, 2002. Szerk. Kövesdi Mónika). A tanulmányban ismertetett alkotások és életrajzi adatok a kiállítás és kötet anyagára támaszkodnak. 
2. Vázlatkönyv, 1925. Berzsenyi Bertalanné Dobroszláv Ilona tulajdona. 
3. A Reggel, 1947. február 3. 
4. Hírlap, 1947. február 5. 
5. A Munkácsy-díj alapításáról, a díjazottak jegyzékéről, kislexikonáról ld. Szegi Pál: A Munkácsy Mihály-díj első kiosztása = Szabad Művészet 1952. november, 556-557. 
6. Szegi Pál: A "Dunántúli táj" és a "Tiszatáj" = Szabad Művészet 1952. november, 556- 557. 
7. (cs): Dobroszláv Lajos kiállítása = Szabad Művészet 1952. október, 518-519. 
8. Vázlatkönyv, 1955. Berzsenyi Bertalanné Dobroszláv Ilona tulajdona. 
9. Wehner Tibor: Olaj/vászon, akvarell/papír. Dobroszláv Lajos festői világa = Dobroszláv Lajos 1902-1986. Tata, 2002. 5-14. 
10. Pogány Ö. Gábor megnyitóbeszéde a művész 1972-es gyűjteményes kiállításán.