A szótlanságot visszájáról ünneplő, azaz a szavak iránti (minden bizonnyal időleges) ellenérzését hangoztató Babits egy versében saját eszközeit, a szókat kiszáradt tengerek aljának nevezi; az ő hidegtűz-hangulatával szemben Uri Asaf a tengermélyből (tehát tulajdonképpen a babitsi motívumból) bolyhos melegítőt sző, melyet - mint mondja - nagyon szeret, és "szándékos lassúság- gal" magára húz. S jóllehet a Babits-féle (a belső biztonságot és a formák közti indázást egyaránt hatóerejéül használó) összetett lelkület egy filiálé szerénységével ott dolgozik Uri Asafban is, az Izraelben élő, de magyar nyelven verselő költő másféleképp sokrétű alkat. Talán az illik rá legjobban, amit éppen Babits mond Juhász Gyuláról, hogy tudniillik "keleti lelke tarkaságra vágyik." 
     A gyakorta emlegetett fölfogás szerint a költészet az új módon csoportosított szavak művészete. A Szándékos lassúság- gal szerzőjének viszont nem annyira a szavai, mint inkább a mondatai érdekesek. Aki a világot egy kicsit mindig a miraculum miraculorum kertjeként szemléli, annál nem nagyzolás, nem valami meghökkentésre szánt species, hogy "sokkal több" élete van, mint gondolnánk, "de mindegyik egy időben zajlik." Ha megnézzük, hogy a megsokasított személyiség mennyiféle (igaz, többnyire apróságnak látszó) jelenséget, színt, ingert fogad be, azon sem csodálkozhatunk, hogy élményeit munkálva szívesen hagyatkozik (a puszta szóerő helyett) a leírás szélesebb fajára. Mindamellett egészen kivételes az a könnyedség, ahogy Uri Asaf a költés ösztönútján élet és irodalom magától értetődő kapcsola- tát fölfedezi. Nincs ebben semmi fölhajtás, gőz, felesleges gesz- tus. A világ legkisebb teremtése - írja a költő -, egy nárciszlégy napjában "kétszer kiszáll a könyvespolcra, ráül a selyem könyv- jelzőszalagra, [...] a piros fedelű szótárra repül, felfrissül és visszaszáll a virágra. [...] Ha érzi, hogy sajnálom, megajándékoz egy büszke díszkörrel. Annyira pici, hogy csak a szárnyairól tükröződő felvillanásokat látom." 
     Hogy Uri Asaf valóban változatosan éli a hatványra emelt személyiség örömét, az a Hordozható életrajzommal kezdetű szövegből is kiderül; míg előbb a maga-sokasodás adott okot és alkalmat a megszólalásra, emitt azt közli velünk, hogy életrajza "gyufaskatulya nagyságú könyvecske", mely a tenyerében is elfér. És "ott marad elalvás után, mint a csecsemő ujjai közé ragadt párnacsücske." Ne értsük félre a költőt: ez a kalkulu- sokéra emlékeztető, a sok és a kevés közt hullámzó szemlélet nem Ady rosszul tanult leckéje. Ellenkezőleg: az ő nagy bölcse- leti fájdalmát mondja föl Uri Asaf, kissé meseszerűen; arról beszél, hogy a mennyiségekkel és a méretekkel való, akár túl- zásig menő játék sem feledteti, hogy a megegészedésre csekély kilátásunk maradt. A kötetben jobbára csak sugallt, mint kimon- dott filozófiai aggodalmat, amit a sors és a körülmények vetnek az emberre, a teljességet űző költő sajátos módon próbálja olda- ni: cím nélkül hagyott versei, szövegei (melyek sziget gyanánt emelkednek ki a mai írásdivat, az újmódi szecesszió árjából) azt sejtetik, hogy a talentum életigénye igenis erőt vehet a töredé- kességen; mintha a pepecseléssel szemben mégiscsak létrehoz- ható volna valami koherens egység. Ami bizonyos értelemben igaz is: a Szándékos lassúsággal költőjéről például könnyű fölfedezni (mellesleg a könyvbeli szöveg-elrendezés, a tömbösí- tett külső forma is utal rá), hogy ő nem egyes verseit, hanem mindenkor egész költészetét írja.
     A saját világán belül rengeteg porondon jártas szerző bámu- latos biztonsággal kerüli el az alaktalanság veszélyét; ráadásul a tehetségnek még az a többlete is megvan benne, amit egy helyütt így fejez ki: "Semmit sem mondhatok következmény nélkül." Uri Asaf törekszik az érdekességre, de nem különc, és nem könnyelmű: iskolázott szürrealizmusát, abszurditásukban is gyöngéd képeit tömör, kerekre formált mondatok tartják lábon. Hogy jószerivel nyomát se látni nála a kifejezésért folytatott küzdelemnek, nem jelenti azt, hogy a szavakra várva ne izzadna a műhelyben, de tisztában van vele: az efféle kínlódásnak se a ténye, se az illata nem tartozik az olvasóra. Annál inkább imponáló, hogy az íráselkölcs szempontjából ugyancsak harmonikus készültségű szerző számos versében (ilyen A titkolt sarokból, A grunewaldi tó, a Még éjszaka sem enyhül, vagy A meredek fal szélén) fölülkerekedik a kötet egyébként magas nívóján.
     Ezra Pound mondogatta, hogy a jó írás: "újság, ami újság marad". Uri Asaf tömérdeksége (hisz emlékszünk, nem egy, nem kettő, "sokkal több" élete van) pedig bőven kínálja a belső híreket. Az ember csak kapkodja a fejét, mennyi tárgy, helyzet, érzés, jelenség, és nincs közöttük egy sem, amelyiken a költő (aki annyira költő, hogy alkalmasint tán még a telefonkönyv is megihletné) ne venne észre legalább egy csöpp múzsai bíztatást: "mindent magamba tömök, / mint aki hosszú télre készül" - mondja. Mindamellett figyelemreméltó, hogy ez a hazárdság nélküli (az - mert a szerző nem markol, csak akkora súlyt, amekkorát elbír) keleties bőség voltaképp csupa banális dologból származik. A megannyi érzéki konkrétum, közvetlenül előrebo- csátott megállapítás, vagy éppen a hétköznapok reflektált jelene- tei váltig távol tartják a verset a száraz fogalmiságtól. Észlelés és eszmélet kölcsönhatásokon alapuló folyamatát szemlélteti például a Kedves Márió című vers; itt a társasági élet utalásszerűen érintett képei ("Ha velem szemben ülsz, / a zakódat kigombolod, / és a gyerek fekete haját simogatod.") változnak át már-már tragikus lírai föltárulkozássá: "A kaucsukarcra sose ül ki mosoly. / Úgy tűnik, mintha a vég után élnénk." És az elsőre ugyancsak könnyű zsánernek mutatkozó A reggeltől elszakadni is micsoda reveláció a tárgyilagosan tudomásul vett szenvedésről; a pirkadat szinte parnasszien leírásába ("Eső szemerkél, az ég majdnem derült, / a madarak királyságát semmi nem zavarja.") kíméletle- nül vág bele a döbbenet, hogy az ember arca "kővel behajított ablak." Hogyan újul dacosan épre a kőverte arc? Uri Asaf végletek iránti kíváncsiságával együtt sem végletekbe hajló lélek. Aki oly ártatlanul érzékel, mint ő, azt e kegyelem szükségszerűen innét tartja a végleteken. Egyik versében meredek magasból készülnek leugrani valakik: "Ha ugrani kell, ugranak boldogan [...], de mindegyik sértetlen marad [...] A talaj felett ezer ejtőernyő nyílik. / De hol hordják és miben? / Hisz minden gyerek meztelen."
     Uri Asaf költészetében, szinte az elsődleges közlendőitől függetlenül, van valami türelmes, finoman megbújó zajlás, ami - akármilyen lehetetlenül is hangzik - egyszerre derű és mélabú. Ez a tarka középkedély (és a hozzátartozó sajátságos, szelíd filozófia) úgy engedi át magán a világot, hogy elhisszük: végre a világ is ilyen szépen és egészségesen, ilyen játszin és egyensú- lyozottan szeretne megszólalni. Talán hiányos szótárú költő Uri Asaf? Dehogyis! "Az egyik napból a másikba - írja - egyszerre csak egyetlen mondatot mentek át, mely fénycsíkot húz maga után." Nemde mindnyájunk legelső vágya ez; fény nyomán átjutni a másnapba. (CˇEˇT - Belvárosi Könyvkiadó, Bp., 2002)