"Mint holt-eleveny járok"
                                                   (Szentsei daloskönyv 37.)
 

Az Urgai fogoly írója, vagy netán maga az urgai fogoly, hason- latossá vált, ahhoz az ötödik századi kínai szerzeteshez, aki felfedezett egy országot. Senki sem hitte el neki, hiába hozott bizonyítékokat, még egy hátrafelé repülő madarat is, hamar elfelejtették. A feledés hagyományos útján haladva, belekerült a kor nagy enciklopédiájába, a császári évkönyvekbe. A császár a Liang dinasztia, a három részre tagolt Kína egyik uralkodója volt. A történetet a dinasztia krónikáiból a tizenkilencedik században ásták elő Amerikában.
     A kínai szerzetes valójában nem is volt kínai. Az ötödik század elején Kabulban, pontosabban a mai Kabul helyén születhetett, vagy az írásjegy másik értelmezése szerint Kás- mírban, ahol Buddha tanítását magába fogadta. Kolostorát lerombolták, vagy látomása támadt, elment a Középső Biro- dalomba, hogy tovább adhassa tudását. A császárt ostromolták már a tanító szerzetesek, elküldte őket, a szélrózsa minden irányába. Huj Sen a part mentén hajózva eljutott oda, ahonnan a nap az égre támad. Hatalmas fák hegyéről minden reggel kakaskukorékolás szerű hang kíséretében emelkedik fel a nap. Ezért a kínai mitológia után "A kelő nap fái"országának (Fu- szang) nevezte el. Itt talált egy békés népet, akikkel negyven évet töltött. Visszahajózott, és 500 körül addig nem látott növényekről és állatokról, hihetetlen szokásokról és elképzelhetetlen öltözetű emberekről számolt be a császárnak. Legendájában csak a felkelő nap és a hátrafelé repülő madarak maradtak, akiket még Tu Fu is emleget egy versében. Ma már tudjuk, hogy csak az Amerikában élő kolibrik tudnak hátrafelé repülni, de a beszámoló többi része olyan mára már elfeledett növény-, állat- és ország- neveket tartalmaz, amelyeket nehéz azonosítani. A korabeliek sem tudtak mit kezdeni az olyan körtét termő fákkal, amelyekből ruhát lehet készíteni. Az ország nevével pár száz évvel később emelkedett versekben Japánra utaltak. A japánok megtiszte- lésnek vették, hogy a kínai mitológia kiemelt helyével azono- sítják országukat. A beszámolót ezer év múlva olvasva nehéz eldönteni, miért ne szólhatna az akkori Japánról. A korból japán írásos forrás nem maradt fenn. 
     Az Északról hegy, délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó határolta Krasznahorkai-szöveget olvasva hasonló érzésem támad, mint amikor a szerzetes beszámolóját olvastam. Nem tudom eldönteni, valójában melyik országról is van szó. A távolkeleti külsőségek mögött egyszer csak előbukkan a valódi föld, a valódi tér. Az ismeretlen Isten, vagy az ismeretlen Buddha megszentelte területen álló szentély, amelyet a hagyo- mánytisztelő régi főváros (Kjóto) földalattijával el lehet érni. A küszöböt átlépve, azonban a Nan-Daimon kapun át egy megne- vezhetetlen birodalomban találjuk magunkat. A szöveg közvetíti ezt az állapotot, amely ehhez az ismeretlen birodalomhoz tarto- zik, amely a nyitott kapujával, az átlépéssel és a visszalépés lehe- tőségével egyszerre van kint és bent - vágyaink és emlékeink között.
     Hiába olvassuk a hinoki fák egy fél életen át tartó kiválasz- tásának történetét, a szentély építésének titkait, magyarázatot nem kapunk, miért él, miért hat ez a hely olyan lenyűgöző erő- vel. Az építő ácsok nemzedékeken átívelő tudása életben tart valami folytonosságot, ami túl van Buddhán, még arról a Japán- ról beszél, ahová Buddha nem érkezett meg. Ennek a földnek a mindenkori közepére építik meg a szentélyt, és a szentély szívét. A fák közvetítenek, amelyek elpusztításáért vezekelnek, bocsá- natot kérnek az ácsok. Az évekig tartó várakozás, a fák kivá- lasztása az erdő életében éppen csak annyi idő, hogy a fák meg- hallgathassák az ember kérését. A természetből kiszakadás hatá- rán álló ember engedélyt kér a fáktól, hogy megerősíthesse kap- csolatát a világ gyökerével, amelyből minden fa, minden növény életében állandó kapcsolatban van, és halálával, táptalajjá válá- sában is a végsőkig azonosul.
     Gendzsi herceg unokája "egyedül érkezett, kíséret nélkül" erre a helyre, "nem lehetett a segítségére senki". Tétován indul neki, a kihalt kolostornak, ahol minden készen várja az elmél- kedni vágyót, ám állandó lakók alig vannak. Az épület és a hely, hagyományba ágyazottan szinte üresen áll, mint a kolostort gon- dozó, vezető szerzetes cellájában a whiskys üvegek. Meghatá- rozhatatlan lehetőségeket kínál Gendzsi herceg unokájának, aki Japán utóbbi ezer évének halhatatlan embere. Muraszaki udvar- hölgy a legtöbb hagyományos vélemény szerint 1004-ben fejezte be "regényét", amely Gendzsi herceg életéről (szerelmeiről) szól. Ha magyar nyelven valaki róla beszél, akkor óhatatlanul Hamvas Béla hangját idézi meg, aki Arthur Waley angol fordítását ültette át magyarra.
     A természetre nyitott épületegyüttes körül kert épült, ponto- sabban a japán szemlélet egy olyan harmóniát teremt, amelyben elmosódnak a határok a természet külső tere és a lakás, különös- képpen a templom belső tere között. Bármikor átléphetünk egyikből a másikba. Egy ilyen térben nagy jelentősége van a pagoda testében lévő zárt helynek, amely Buddha emlékét hivatott őrizni. Gyakran kézzelfogható módon valami ereklyével, szoborral, könyvvel, gyakran csak a felszentelt térrel, amelyről mindenki tudja, hogy valamiképpen Buddha érthetetlen moso- lyának titkát rejti. Tibetben ilyen emlékhalmok állnak az út men- tén is, akárcsak egész Délkelet-Ázsiában. A tibetiek azonban gyakran olyan embereket temettek a halmok zárt magjába, akik életükkel, egész valójukkal emlékeztettek a tanításra. Keleti embernek eszébe sem jutna megtörni a zártságot, mivel az emlékeztetővel az elménkben (szerintük a szívünkben) kell megnyitni az emlékezés folyamatát.
     A japán vagy kínai ember pedig az ilyen nagy mestereit nem temeti emlékhalmok sötét kamráiba, hanem szobrukat, bebalzsamozott testüket egy új szentély oltárára helyezi. Ma viszont Gendzsi herceg unokája úgy gondolja: "...nem tudjuk már, mit gondoltál a világról. Minden szavadat félreértjük. Elvesztettünk egészen."
     Az ezeréves Gendzsi hercegének unokája az egész japán történelemből érzékenységénél fogva csak egy kertre emlékezik: a "rejtett kertre", amelynek a környezetét is nehéz azonosítani, és ugyanilyen nehéz felismerni rejtettségéből kibontani. Valahol, a történet szívébe ágyazottan ott rejtőzik ez a kert. Az író utazásainak az értelme, ennek a kertnek a felismerése. A keresés sok ezer kilométere, az évekig tartó elszánt törekvés, és a tűrés (türelem) közben megtanult összpontosítás eljuttatnak bennünket egy állapotba. Ehhez az állapothoz már a boldogságot is ugyanazzal a tűréssel, türelemmel kell viselnünk, mint a többi kínt, mert a keresés célja szempontjából ugyanolyan mellékes, mint a szenvedés, mivel minden porcikánkkal a saját rejtett kertünket szeretnénk megtapasztalni. El kell jutni oda, hogy beérjük a kert megpillantásával is, és el kell jutni oda, hogy tudatosítva a boldogság kínjainak édességét merjük élvezni azokat, hiszen ki tudja, hogy hol lesz már visszaúton a pillanatok méze.
     A megszentelt térben, a felkelő nap ismeretlen országának megtalált köldökében, a legdíszesebb csarnokban egy arany Buddhát találunk. Nem az ismert sejtelmes mosollyal, hanem elfordított fejjel néz félre. Tekintete nem mindenkinek, hanem egy valakinek szól, akinek a helyét meg kell keresni a teremben, hogy szembe nézhessünk Buddhával. Ez az ember az ékesszólás mestere volt, japán nevén Eikan, aki képes volt a világi hív- ságokkal szemben közömbös mestert megtántorítani. Szép szavaival magára vonta figyelmét. Az "üres" szavakban pillanatra felvillanó szépség. A lehetőségek délibábja. A szinte megragadhatatlanul rövid pillanatban felvillan, eltűnik, majd újra kecsegtet valamivel. Valószínűleg ezért is tiltotta el Buddha barátait, szerzeteseit a zenétől és a tánctól, a hiábavaló fecsegéstől. De maga is túlnyomórészt szavakkal tanított, és a szavakban van valami, ami megfogja a hallgatóságot, van valami, ami képes rámutatni a valóságra. Ám minél inkább keressük ezt a valamit, annál kevésbé leszünk képesek megfogni. Ha keressük, nincs ott. Ha nem keressük, érezzük jelenlétét. Ez önmagunk jelenléte a pillanatban. Ha a beszéd horizontját kémleljük, miként és kire hat szavainkban ottlétünk ereje, kizökkenünk a középpontból, eltévelyedünk és nem tudjuk kihez szólunk; ki az, aki belőlünk szól. Buddháról az a hír járta, hogy mindig és mindenkit a megfelelő szavakkal illetett. Olyannyira, hogy a megszólított szavai érintésétől, a rámutatás erejétől kifordult addigi életéből, és életlendületének folytonosságát megőrizve tiszta életet élt: a gyilkos nem üldözte tovább rossz lelkiismeretét, nem akarta anyját is démonnak nézve elpusztítani, hanem felismerte és vállalta azonosságát azzal, ami addig volt. Reménytelenül vagy reménykedve igyekezett jóvá tenni, sem- mivé tenni addig elkövetett bűneit. Helyénvaló cselekedetei attól lesznek helyénvalóak, hogy ott és akkor nem máshoz, csak a jelenlévőhöz szólnak.
     Az ékesen szóló egy pillanat erejéig megszólította az arra haladó Buddhát, a Megvilágosodottat. A pillanat már elmúlt, de a benne felcsillanó vonzerőt, a szépséget mindenki észrevette és Eikan történetében a japánok kétezerötszáz év múlva is idézik. Talán ez a történet szülte a japán művészetet, mert maiként képes megszólítani bennünket ez a nyolcadik században fába faragott tekintet. Mögötte a legbelső szentélyben csak egy ember fér el, egymaga olvashatja a szent szövegeket. A főhős szent szövege a "Száz szép kert" című illusztrált könyv.
     Minden könyv szövege tekinthető kertnek, amelyben a jelentés gyümölcsei teremnek. A száz kertről szóló gyűjtemény mellett ott van Japán száz legszebb verse, amelyek egyike sem hosszabb harmincegy szótagnál, és valamelyike emberöltőkön át tartó keresésre buzdíthatja olvasóját. Miközben lehet, hogy a századik vers, a századik kép csak azért került bele a gyűjteménybe, hogy kilegyen a száz.
     A történet kapuján egy félholtra vert kutya jön be az ismeretlen birodalom ginkó fájának tövében meghalni. A kutya utolsó pillantása végig érezhető, szavaival néha rá is mutat az író, emlékeztet bennünket: életünk egy ilyen pillanat keresése lehet. ("...hogy reszket a halott kutya odakint a ginkó tövében, és reszketett aranyozott dobozában maga a félrenéző Buddha is...")
     A túlérzékeny herceg unokája csak egy dologtól nyugszik meg, ha egy "tiszta pohár vizet" ihat. A víz tisztasága ma már egyszerűségével és eredetiségével anakronizmusnak hat. Az egyszerű a technikai civilizációban szinte láthatatlan. Az ék, az emelő, amelyekkel a piramisokat építhették, ma már nem is számítanak gépnek. A japán város modern betonlabirintusában rejtőzik ez a kolostor. A kolostor tere hagyományos arányú labirintus, amely a földalattihoz szokott modern japán embernek is idegen. A kert-labirintus szívében az életreszóló keresés nyer értelmet. "Gendzsi herceg unokája valami biztos helyre vágyva, valami nyugalmat, embert és egy pohár vizet keresve, épp meg- megtámaszkodva a kerítés falában, elhaladt a bejárata előtt." Miközben őt magát is keresik a külső, a városi homályban, meg- találja azt a valószínűtlen találkozást, amelyet a virágporszemek, a szél és a nap háborgásából sejtünk meg, és amely nem valószí- nűtlenebb egy új ember születésénél. A rejtett kert előtűnt figyel- metlenségünk leple alól.
     Szemünk előtt találkozik a végtelen valószínűtlensége (ezt egy könyv bizonyítja a könyvben, számokkal) és az egyetlen bizonyosság ezer éveken vagy ezer kilométereken át üldözött csodája. Kilépve, vagy ott hagyva ezt a kertet, hagyva magunkat tovasodortatni azzal a széllel, amely egy ember szándékával összhangban megtermékenyítette a magányos páfrányfenyőt, egy városban találjuk magunkat, amelyet nem ismerünk. Gendzsi herceg unokája idevezető útjának minden lépését egyformának látja az előtte álló, még meg nem tett lépéseivel. Basó "Távolba vezető keskeny út"-ját járva így tekint vissza egy elhagyott kolostorra:
 

                       A Fény Csarnoka
                       nyári esőktől menten,
                       még ragyog.