|
OLASZ
SÁNDOR
A Javított kiadás
antinómiái
Esterházy Péter nem először adja föl
olvasóinak, értelmezőinek a leckét. A Javított kiadás (melléklet
a Harmonia caelestishez) megjelenése (2002. tavasza) óta eltelt idő,
a műről megjelent két tucatnyi kritika, recenzió bizonyította, hogy mind
a megítélésben, mind a poétikai jelenségek vizsgálatában homlokegyenest
ellenkező nézetek fogalmazódtak meg. Az egyik legnagyobb dilemma pedig
az: hogyan lehet ez a szöveg a javítása valaminek, ha a művelet végérvényessége
nélkül lépten nyomon újabb kérdésgubancba szövi az olvasót? Vagy éppen
ez, a szöveg lényegi végvénytelensége a lényeg?
Kezdjük a
két mű kapcsolatával. Az alcím azt sugallja, hogy a Javított kiadás
önállóan nem létezik, csak a Harmonia caelestis-szel együtt
van értelme. Javítása a 2001-ben megjelent regénynek, s a korrekciót egy
sajnálatos életrajzi tény tette szükségessé: a regény befejezése után derült
ki, hogy a szerző édesapja, a Harmonia apamítoszának kulcsfigurája
III/III-as ügynök volt. (Egyébként erre a tényre a nagysikerű regényben
is történt halvány utalás.) A szerzői óhaj is érthető: azt szeretné, ha
a mellékletet kizárólag az olvasná, aki ismeri a Harmoniát. A két
könyv nyilvánvalóan összefügg. Ám a javítás szándéka, eredmé- nyessége
már meglehetősen kétséges. Hosszan sorolhatnánk azokat a szöveghelyeket,
amelyek az említett biográfiai tény cezúra-jellegét, mentális és poétikai
következményeit jelzik. Ha korábban tudja meg apja árulását, talán nem
is tudja megírni a könyveit. Az élményt szeptember 11-e sokkjához hasonlítja,
a toronyba fúródó repülőgép és a dossziéban apja kézírásának látványa ugyanazt
a döbbenetet váltja ki. "Nemcsak azt nem fogom tudni leírni, édesapám,
hanem azt se, hogy én. Illetve valahogy másképp." "...eddig azt csináltam
a tényekkel, dokumentumokkal, iratokkal, amit akartam. Amit a szöveg akart.
Most nem lehet. Mindent le kell nyelnem." Most az őszinteségre akar támaszkodni,
egészen odáig eljut, hogy visszavonja a Harmoniát. Ámde visszavonhatja-e
a szerző teremtett, s igen sok olvasóra talált világát? Az olvasó születése
mégsem a szerző halála? Lehetséges-e, hogy a Javított kiadás miatt
majd megutálják a Harmonia caelestist? Bán Zoltán András teljes
joggal emlegeti azt a művészi kockázatot, amely Esterházy működésében eddig
nem volt tapasztalható. De aligha fogadható el, hogy az apa spiclilétének
leleplezése kérdésessé teszi az író egyik legnagyobb igényű művét. Miért
lenne a fikcióból dokumentum abban a műben, melyben a szerző hangsúlyosan
olyan kódokat helyez el, amelyek a "tessék regényként" olvasni intelmére
figyelmeztetik az olvasót. Az persze egy percig nem volt kétséges, hogy
e kódok ellenére sokan egy-az-egyben fogják olvasni. Már csak amiatt is,
mert "fikció-nem fikció határaival a szöveg folytonosan és ordenáré módon
játszik". A regény a valósággal is szembesíthető, ám az elioti "objektív
korrelatívumok" egyértelműen regény és nem önéletrajz elemei. Megtagadásról
tehát szó sem lehet. Miként arról sem beszélhetünk, hogy a Harmonia
(Tamás Gáspár Miklós vélekedik így) a Javított kiadás után jobb,
mint eddig. Legföljebb árnyaltabb lehet, még inkább többértelmű, de az
értékbe így, utólag bizonyosan nem lehet beavatkozni. (Ettől függetlenül
bárkinek joga van ahhoz, hogy az újabb mű tükrében másként lássa az előzőt.
Miként ahhoz is, hogy a Javított kiadást "műremeknek", "nem jó könyvnek"
vagy éppen manipulációs cél érdekében született könyvnek nevezze.)
Noha sokan
átverésre gyanakodtak, a Javított kiadás szemé- lyes érdekeltségét,
valós alapját nemigen kérdőjelezhetjük meg. Veres András "shakespeare-i
helyzetről" beszél, Schein Gábor pedig arról, hogy a könyv "közösségi tétje
nem tréfadolog". Ezzel szemben megfogalmazódik az a vélemény is, mely szerint
itt valójában a fiú és nem az apa kerül a középpontba, s a dolog ily módon
személyes és nem közügy. Az író/elbeszélő csak átengedi magán a katartikus
élményt, az elbeszélés tétnélkülisége ezzel magyarázható - vélekedik Elek
Tibor. Mintha az író egyik nyilatkozata is ezt erősítené. Keresztury Tibor
és Székely Judit kérdése: "Változott a természetes felejtéshez való viszonyod
a Javított kiadás tükrében? Nem, nem. Azt láttam, hogy ha én ezt
nem írom le, akkor azonnal elfelejtettem volna. Egy hét alatt. Az egész
ügyet? Mindent. Mintha nem is lett volna. Vagy lehet, hogy két hét alatt.
Bárki tud ilyen történetet mondani, hogy »volt valami, hogyan is volt,
á, hagyjuk, nem érdekes«, és egy idő után már nem is tudod, hogy micsoda
is volt ez voltaképp." Eszerint "a kezdet drámaiságától eltekintve" csak
az a szerencsés dolog volt érdekes, hogy a szerző kezében toll van, s az
egész kellemetlen históriát képes megírni. De hol marad A szív segédigéiből
ismerős "kiírás" érzelmi alapja, a kizökkent idő tragédiája? Ott az ontológiai
derű első megingásának, a linearitás összeomlásának élménye, az élmény
minden poétikai konzek- venciájával együtt. Itt az életút, életmű visszamenőleges
és látszólagos megkérdőjelezése, könnyed fölülemelkedés és a történtek
írói megformálásának gondja. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Az író/elbeszélő
apja halott, s a fiú érzelmi viszonyán nem tud s nem is akar változtatni.
Ám földolgozni sem könnyű a jelentésekből, a belügyis tiszteknek a jelentések-
hez írt följegyzéseiből körvonalazódó sivár, mondhatni unalmas, a korszak
lassú erózióját azonban kiválóan érzékeltető történé- seket. Az egyes szám
első személy kommentálja, majd többször is újraolvassa a szomorú, kisszerűségükben
nyomasztó dosszié- kat. Kelepcében van, kitörés lehetősége nélkül. S a
szerző ehhez talál ki egy másféle, az életmű eddigi fejleményeihez képest
szokatlan poétikát és nyelvet, mely természetesen nem vissza- kanyarodás
a realista prózához, noha szüntelenül a realista prózaíró szerepébe, maszkjába
ütközünk.
Volt, aki
arra a következtetésre jutott, hogy ebben a könyvben a realizmus diadalmaskodott
a posztmodern, antirealista Esterházy fölött. A művészeten kívüli valóság
győzte le a Harmonia fikciójának apaképét, miként oly sokan gon-
dolják? A realizmus diadalaként roppant nehéz Esterházy művét értelmezni.
Hiszen az is kérdés, hogy a szerző mit ért egyáltalán realizmuson. Többnyire
a civil kurázsi őszinteségét vagy legalább is ennek illúzióját. A szerzői
csalafintaság lényege éppen az, hogy mindvégig fönntartja a hitelesség
látszatát, miközben pontosan tudja, hogy az őszinteségre önmagában csak
legyinteni lehet, "az őszinteség használhatatlan kategória". A szerzőt
is megkísérti a csábító lehetőség: milyen jó lenne a nem-fikciót végül
fikcióként beállítani. A libikókázó szöveg ily módon egyformán jellemezhető
a realista tényrögzítéssel és annak meghaladásával. Bármilyen sok dokumentum
olvasható is a könyvben, a szerző nem gondolja, hogy ezek a tények logikus
sorrendben összerakhatók, s az így született elbeszélés a valóság tükre.
Hiába vonul végig az ügynök-apa és az író-fiú párhuzama, s hiába hasonul
egymáshoz az író és az ügynök írásmódja. "Már-már regényírói eljárások,
távolságtartás, impasszibilité..." - írja egy helyen. Az elbeszélő valójában
jól tudja, hogy a realista próza neki valahogy nem fekszik. Érzi, hogy
a magyar epikai örökség kedélyes, megbocsátó, mikszáthos hangja itt nem
folytatható. "...miért nem Mészöly vagy Nádas apja besúgó, sokkal pontosabban
le tudnák írni az egészet, miért kell olyasmivel foglalkoznom, ami nem
felel meg a te-het-sé-gem-nek!" A realizmus tehát pusztán az őszinteség
igényét jelenti, s a másféle poétika utáni vágyakozás inkább azzal a redukcióval
jellemezhető, amelyet például Mészöly Miklós tárgyiassága képvisel: "Korlátozni,
korlátozni. [Most jut eszembe, van, aki mindig így dolgozik, nem csak akkor,
amikor az apja besúgó, például Mészöly Miklós.]"
Elgondolkodtató,
hogy az említett írói gondok ellenére igen sokan besétáltak a fikció -
nem-fikció zsákutcájába. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a kiadói
beharangozás is, amely az ország politikailag túlfűtött hangulatára is
rájátszott. Ezúttal a szerző egy nem fikciós művel lépett a közönség elé,
írta az Index. S a Népszabadság beszámolójában ez volt olvasható:
"A kiadó hangsúlyozta, hogy jelen esetben nem fikcióról van szó: a jelentések
és az apa ügynök volta tény, így Esterházy - tőle szokatlanul - a dokumentarista
irányba mozdult el. Természetesen a könyv megítélése innentől kezdve elsősorban
nem esztétikai jellegű lesz, hanem magáról a gesztusról folyik majd a vita."
A jóslat szerencsére nem vált be, s a tanulmányírók, kritikusok csak nagyon
ritkán elégedtek meg a non-fiction besorolással. A fikciótól a rideg tényekig
jutunk el? A Kortárs egyik cikkírója azt nem veszi észre, hogy a
fikció utáni tényeket újra a fikció követi. Szijj Ferenc szerint nem regénnyel,
hanem egy regény mellékletével van dolgunk. A többség azonban mégis az
eminensen szépirodalmi mű mellett teszi le a voksot. A bizonytalanságot
persze az elbeszélő is növeli: "itt nincs iroda- lom", mondja egy helyen.
De ő mondja ezt is: "Papa, lassan nem tudlak valóságos személynek tekinteni.
Olyan vagy, mintha egy regényből lépnél elő..." "Megint: mintha egy/a regényben
volnék." "Varródnak el a szálak, mint egy regényben." Még az is megfogalmazódik,
hogy a Harmonia a valódi kép az apáról, ez a realista, a Javított
kiadás pedig fikció. ("Vad fikció - ennyi fantáziát néztem volna ki
magamból." De mégsem így van: "...milyen jó lenne, ha mindezt csak kitaláltam
volna. Poétikailag is minden passzol, a nem-fikció mint fikció. Mindez
mint [zseniális!] fantáziatermék. És bátor. Morálisan kérdéses ötlet volna
- de hát valamit valamiért. Egy új fausti paktum, én mint Leverkühn.")
Ezt a fiktív - nem-fiktív rotációt (nem szégyen) olykor nehéz követni,
de talán nem is kell. Hiszen a szöveg leghangsúlyosabb formateremtő elve,
jellegzetessége ez a válta- kozás, "fikció és valóság puha határmezsgyéjének
fürkészése", valós, fiktív és imaginárius elemek szétszálazhatatlan szöve-
vénye. Az elbeszélő mindenesetre "mulatságosnak" találja, hogy "a szövegből
nem állapítható meg, hogy tényleg így van-e vagy nincs".
Lássuk, milyen
fogódzókat ad a szöveg a műfajra vonat- kozóan. A mű önreflexiós rétegében
a mintha regény olykor a családregény-forma dekonstrukciójaként, szétszedéseként
jelenik meg. "Akkor most ez is egy családregény vége, pedig nem így terveztem.
Ember tervez; végez." Az idézet nemcsak a Nádas- allúzió miatt fontos;
minden világképi, poétikai cezúra ellenére szerves folytatásként tünteti
föl a Javított kiadást. A 19. századi gyökerű regényműfaji örökség
lebontásának szándéka kapcsolja össze a két művet, a realizmus diadala
engelsi, Lukács György-i kifejezése már csak ezért sem helyén való. Fölbukkan
még a szövegben a "nem vallomás ez: beszámoló" megállapítás is. A Javított
kiadás recepciója a műfaji megjelöléseket illetően még kaotikusabb
képet mutat. Tényregény, napló ("naplóféle"), vallomás - mondja a Kortárs
kritikusa, de úgy érzi, a mű mindegyik készen kapott kategória alól
kibújik. Elek Tibor "a hagyományos naplóregény, önéletrajzi regény, dokumentum-
regény posztmodern módon megújított alakváltozatát" látja benne. A naplóra
kétségkívül sok minden emlékeztet, a mű bonyolult időszerkezete azonban
földarabolja a linearitást. Önéletrajzi regény semmilyen változatban nincs:
a két fogalom (önéletrajz, regény) ugyanis "üti egymást"; önéletrajz lehet
valami vagy regény, de a kettő együtt nem. A dokumentum- regény pedig elfödi
azokat a ravasz szövegalkotási technikákat, amelyek egyáltalán nem jellemzők
a non-fiction műfajaira. Megfontolandó, amit Palkó Gábor a mű Bildungsroman
jellegével kapcsolatban mond. Az egyik fontos narrációs eljárást, az elbeszélés
koherenciáját a narrátor és a főszereplő fejlődése teremti meg: "A fejlődésregényekből
ismert séma úgy jön létre, hogy az elbeszélő mind saját magát, mind pedig
az ügynököt egy lineáris változás alanyaként állítja elénk. A két változási
sor teljesen párhuzamosan bontakozik ki, az ügynök... és a narrátor egyetlen
»fejlődésregény« szereplői." Az elbeszélőt illetően bizonyosan érvényesül
a fejlődésregény szisztémája. Hiszen a fejlődés tétje a sikeres szembesülés
a szörnyű felismeréssel, az apához való immár ambivalens viszony értelmezése,
feldolgozása. De milyen fejlődés van az apa életútjában? Ő süllyed, miközben
fia emelkedik. Egy ponton azonban mégis találkozik ez a két, ellentétes
tendenciájú mozgás. Az apja kettős életére rádöbbenő elbeszélő nem ad választ,
de meditációja tovább gondolható: "Mi mozgatta vajon? Nem az aljasság és
nem is a meggyőződés. A tehetetlenség? A rezignáltság? A cinizmus? De hát
az én időnkénti rezignáltságom, melyet ő olykor (helytelenül) cinizmusnak
vett - az nagyon is irritálta őt. Vagy: megzsarolták, megijesztették, megijedt,
hibázott, és gyönge volt kikeveredni? És bonyolódott bele, egyre mélyebbre,
és ebbe beletörődött, belefásult? De akkor mi az a, majdnem azt mondanám,
emberfeletti erő, mellyel mégis megőrizte a látsza- tot? Hogy fölnevelt,
sőt, sok mindenben példát adott. A tartás nélküli ember tartást." A továbbgondolásban
pedig valószínűleg Bojtár Endre jár jó nyomon. Az ő verziója szerint "az
apa a születésekor kapott talált tárgyat fiai életének a megtisztítására
használta fel - a maga bemocskolása árán." Ez nem "pedagógiai hősköltemény"
(Bächer Iván), pici, mondhatni hétköznapi történet, ami éppen ezzel válik
egy korszak modellhelyzetévé. Ennek az etikai tartalomnak a jelentőségét
sem eltúlozni, sem bagatellizálni nem lehet. Nem "hősköltemény" a Javított
kiadás, de az sem állítható, hogy egyáltalán nem erősíti a "morális
megújulást" (Babarczy Eszter).
Ezzel az etikai
kérdésgubanccal mindenképpen szembesülnie kell a Javított kiadás olvasójának.
Ha regényként olvassuk a könyvet - márpedig e sorok írója szerint minden
műfaji találgatás ellenére annak kell vennünk -, az etikai problémára adott
esztétikai válasz módjait kell vizsgálunk. Ahogy A szív segédigéiben
sem lehet esztétikai elemzés tárgya, hogy mit érez egy fiú anyja halálakor,
úgy az sem, hogy mit érez egy fiú apja árulásakor. A tények folyamatos
reflektálása, az ö és k betűk érzelemkifejezése (ö: önsajnálat, k: "komolytalan
ideák", "könnyhelyek", könny, könnyezem), a különféle szövegrétegek ütköztetése,
a szerkesztés fegyelme - mind-mind az utólagos beavatkozás, a megformálás
irányába mutat. (Legföljebb a kékharisnya följegyzésekre emlékeztető publicisztikus
kitételeket, direkt kiszólásokat hagyhatta volna el a szerző. A "közírói"
termékek, glosszák, "kis színesek" színvonalbeli különbségére egyébként
Szegedy-Maszák Mihály is fölhívta a fugyelmet.) A szerkesztetlenség látszata
Karinthyt juttatja eszünkbe. Nevezetes önéletrajzi jellegű (és nem önéletrajzi)
regényében (Utazás a koponyám körül) lépten-nyomon az élmény spontán
rögzítésére hivatkozik. Móricz ezt érti félre kritikájában: lám, ő mindig
mondta, nem kell sokat bajlódni a szerkezettel.) "Nem akarok (akartam)
nagyon szerkesztgetni, miközben tudom, formát kell adnom ennek is." Ezt
a valamit sok mindennek lehet nevezni ("ócska politkrimi", "ügynökfilm"),
de mellékletnek semmi- képpen. De hát az alcímekben föltűnő műfaji megnevezésekkel
ez általában így szokott lenni.
Jegyzet
A Javított kiadás recepciójának
tőlem is idézett, hivatkozott munkái:
Király Levente: Megjelent
Esterházy Péter új műve, a Javított kiadás. Népszabadság online,
2002. május 16.
Bojtár Endre: 1 könyv
- 1 (történelmi) bohóctréfa. Élet és Irodalom, 2002. május 24.
Schein Gábor: Baleseti
jegyzőkönyv. Élet és Irodalom. 2002. május 24.
Szijj Ferenc: Kiadás
és visszafogás. Élet és Irodalom, 2002. május 24.
Tamás Gáspár Miklós:
Nincs bocsánat. Élet és Irodalom, 2002. május 30.
Bán Zoltán András: A
realizmus diadala. Magyar Narancs, 2002. május 30.
Veres András: Az Apa
árnyéka: Esterházy Péter spionregénye. Magyar Hírlap, 2002. május 27.
Murányi Gábor: Irodalmi
ügy. HVG, 2002. május 30.
Bächer Iván: A könyv.
Népszabadság, 2002. június 1
Babarczy Eszter: Magán-,
bel- és közügyek. Élet és Irodalom, 2002. június 21.
Eörsi István: Esterházy
Péter diadala. Élet és Irodalom, 2002. június 21.
Szegedy-Maszák Mihály:
Hagyomány és (újra)értelmezés. Esterházy magyarul és idegen nyelven.
Alföld, 2002. 6. sz.
Szabó Zoltán: Családi
titkokról írt könyvet Esterházy Péter. Index, 2002. május 17.
Horváth Csaba: Júdás-passió
(Esterházy Péter: Javított kiadás) Kortárs, 2002. 12.
sz.
Herczeg Géza: Mennyei
összhang - avagy Bach-huszárok, quislingek és utódaik. Kortárs, 2002.
12. sz.
Elek Tibor: A "rettenetes"
és a "jó". Bárka. 2002. 6. sz.
Márkus Béla: Erő a
kétségbeeséshez. (Esterházy Péter: Javított kiadás). Hitel,
2003. 1. sz. |
|