|
NAGY
KOPPÁNY ZSOLT
Karácsony Benő
művei
a kritikák tükrében
Karácsony Benő méltó irodalomtörténeti
elhelyezése annyi mellőzés, félremagyarázás után normalizálódni látszik:
Tót H. Zsolt monográfiája (Tót 1994) a szerzővel szembeni, sokat hangoztatott
és vitatott adósságokat igyekszik törleszteni, kitűnő színvonalon, a teljesség
igényével. Az ötvenes, hatvanas és het- venes évek baloldali kritikai visszhangja
jórészt visszaszorult, helyét az esztétikai megközelítések lehetőségeinek
tárgyalása vette át, és a nyolcvanas évektől kezdődően a szerzőről való
diskurzus egyre inkább a méltányosság és értékfelismerés medrébe terelődött.
Természetesen
akadnak kivételek: a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1991-es kiadásában
még szerepelnek baloldali előítéletekre vonatkozó mondatok ("A megnyugvás
ösvényein pedig eszmeileg mutat túl rajtuk [ti. az előző regényeken
- N. K. Zs.], amennyiben a polgári társadalom elleni erkölcsi szembenálláson
túl szolidaritást is sugall azokkal az erőkkel, amelyek egy emberibb társadalomért
harcolnak", valamint "Gaál Gábor [...] társadalombírálata miatt már pozitívabb
kihangzásúnak érezte a Napos oldalt" - Sőni 1991:624). Robotos Imre
monográfiája (Robotos 1998) sem tud elszakadni a szerző korábbi, 1957-ben
az Utunkban, majd változtatás nélkül A megnyugvás ösvényein 1958-as
kiadásában utószóként közölt tanulmányában vázolt szempontjaitól, amelyek
igyekeztek Karácsony Benőt kommunista íróként láttatni. (Az igazság kedvéért
azt is meg kell említeni, hogy Robotos 1957-es Utunk-beli cikke
volt az, ami a Karácsony Benővel való újrafoglalkozást elindította, és
lehetővé tette a szerző műveinek - igaz, az olvasók számára az elő- és
utószókban gondosan megideológizált1 - újrakiadását - vö. Tót
1994:95.)
A Romániai
Magyar Irodalmi Lexikonnal kapcsolatos megfigyelést Cs. Gyímesi Éva
tette elgondolkoztató, érdekes tanulmányában, és ugyancsak ő veti fel azt
a problémát, hogy talán mégsem annyira megnyugtató a Karácsony Benő-i életmű
elhelyezése, a kisebbségi irodalmat jellemző anomáliák miatt: "Ámbár, hogy
minden akadály elhárult-e, ezzel kapcsolatban - mint erdélyi magyarnak
- bizonyos kételyeim vannak [...] világunkban a polgár, a polgári szemléletmód
ma is ingerlő, provokatív jelenség." (Cs. Gyímesi 1998:168) Valóban, 1998
és az adósságtörlesztő revideálások után kisszámú (újszerű) értelmezés
látott napvilágot Karácsony Benő életművét illetően.
Karácsony
Benő panaszai a műveit fogadó közöny miatt (levele Szemlér Ferenchez -
Szemlér 1968) nem tűnnek feltétlenül jogosnak, annál inkább szemet szúr
az életműhöz való közelítések legtöbbjének ideológiai determináltsága.
Úgy látszik, hogy az ominózus "köteles szellemi zászló"-t magába foglaló
mondat a Napos oldalból mégsem tette meg eléggé a hatását, mert
a mindenféle ideológiai beskatulyázástól irtózó szerzőt (vö. Ruffy 1938)
a legkülönfélébb pártállásokkal - vádakkal - illették: cinikus (Robotos
1957, 1958), humanista (mint a cinikus ellentéte - Huszár 1957, 1982),
kommunista (Robotos 1957, 1958, Szász 1962, 1963, Kötő 1962 - "Számára
már világos: a napos oldal a munkásmozgalom oldalán van."), epigon (Féja
1936, Kádár 1940) individualista (Gaál 1933, illetve 1936), "csak" humorista
(Benedek 1947), kozmopolita (erdélyi változata - Nagy István bíráló szavai,
idézi Huszár 1982) utópikus művek szerzője (Láng 1992) stb. Ezeket a nézeteket
osztják a kánonformáló orgánumok is, A Magyar Irodalom Történetének
hatodik kötete, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, valamint a Magyar
Irodalmi Lexikon Karácsony Benő-címszavai.
Természetesen
akad néhány kivétel is, de azok vagy túlzottan és kritikátlanul lelkesedők
és szubjektívek (Császár 1936, Szántó 1936, Szőcs 1968) vagy pedig ledorongoló
jellegűek (Rass 1936, Kádár 1940, Féja 1936, Thurzó 1936). Megjegyzendő,
hogy éppenséggel azok a kritikák valamennyire esztétikai alapon bírálók,
amelyekre Karácsony Benő panaszkodik.
A kilencvenes
évekig tehát kevés érdemi és ideológiáktól mentes, elfogulatlan kritika
született. Ezek esetében is különb- séget kell tenni a két világháború
közötti és utáni időszakok kritikai irodalma között (Szenczei 1939, Kiss
1925, Recensor2 1924, Chinezu 1930, Németh 1928, illetve Sőni
1981 - előszó- ként két részben: 1974, illetve 1978, Baróti 1968, Tánczos
1986, Martinkó 1969).
A kilencvenes
években már ideológiamentes, pozitív hozzáállású bírálatok születtek (Cs.
Gyímesi 1998, Hajdú 1991), és olyanok, amelyek esztétikai és nem kizárólag
világnézeti alapon közeledtek a művekhez: Tót H. Zsolt említett monográfiája,
Géczi A. János (Géczi 1990) előszava, Szűcs Tamás szakdolgozata (Szűcs
1993), Robotos Imre monográfiája. Ez utóbbi esetében nem lehet figyelmen
kívül hagyni azt az enyhén visszatetsző tényt, ahogy a szerző igazolni
próbálja magát, teljesen az ellenkezőjét - vagy jobb esetben nagyon finomított
változatát - állítva mindannak, amit baloldali kritikus korában leírt,
talán egy kivételtől eltekintve: a monográfiában is megjelenik, hogy A
megnyugvás ösvényein című regénynek valószínűleg lett volna még folytatása.
Emellett egyáltalán nem utal a legfrissebb szakirodalom - gyakran őt is
érintő - tételeire. Viszont az a megfigyelése, hogy a Felméri-regények
második darabjának lett volna még folytatása igen jelentős, és lehetőséget
ad az elemzőnek csonka trilógiaként is olvasni a Napos oldalt meg
A megnyugvás ösvényeint, és mint ilyent, összevetni más trilógiákkal,
amelyekben szintén a hős egyféle fejlődésének a lépcsőfokait követheti
nyomon az olvasó: gondolok itt elsősorban Tamási Áron Ábel-trilógiájára.
El kell tehát
fogadnunk, hogy a korábbi állapotokhoz képest az életmű megítélése viszonylag
normálissá és szélsőségektől mentessé vált,3 de így is észre
kell vennünk, hogy a szerző novelláiról (valamint két színművéről) ritkábban
esik szó, mint amilyen gyakran megilletné őket az elemzés, és ha mégis,
kizárólag a regényekkel való összehasonlítások szintjén: a novellákat többnyire
a regények előképeinek tekintik, nem pedig önálló szövegeknek. Németh G.
Béla így ismerteti ezt a jelenséget: "Kísért ilyenkor azonban az a veszély,
hogy valamely »főműként« tekintett alkotáshoz, alkotáscsoporthoz
vezető útnak, illetőleg tőle való eltérésnek, elhanyatlásnak, jegyeit előkészítő
kimunkálásnak, illetőleg ezek elhalványulásának, megfogyatkozásának részmozzanataiként
kezeljük az életmű többi darabját." (Németh 1985:101) Olyan vélemény is
elhangzik, hogy "A novellák minden más erényét azonban tartalmazzák a regények
is [...], ennek alapján mindazok a jellemzők, amelyek a novellákban okkal
elemezhetők, a regényekben is megvannak, s így a vizsgálódáshoz újabb szempontokkal
nem járulnának hozzá." (Szűcs 1993:14)
Egyetlen szöveg
kerüli el ezt a kritikatörténet által szentesített módszert (a novelláknak
a regények felől való vizsgálatát), Géczi A. János már korábban említett
előszava Karácsony Benő Líra című novelláskötetében. Az elemző itt
kifejti, hogy erre a novelláskötetre két évtizedig kellett várni, és ez
"nem a novellák színvonalával, hanem a szűkebb pátriánk irodalmát mindig
is lázban tartó regényéhséggel" magyarázható, és hozzáteszi, hogy: "...ha
majd minden regény megírattatik [...] biztosan kerül irodalomkritikus, aki
a terjengős írásokban éppenséggel a tömör, feszes, ötletes, egyszóval remek
novellák után fog kutatni, és majd sajgó nosztalgiával fedezi fel, hogy
a sok regényíró között akad bizony néhány ígéretes novellista is." (Géczi
1990:5)
Érdekes adalékként
megjegyzem, hogy a fenti mondat Karácsony Benő Ligeti Ernőnek adott interjújának
egyik tételé- nek utánérzése: "Az olvasóközönség általában nem keresi a
novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni
a kereslethez. Kis cserepekben, mondjuk mozai- kokban adja az írót. A nagyvonalúság
előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót fogva egy téma, egy mese
bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van.
Néhány írónk, akik a novella terén maradandót alkottak, átsodródtak a regényírás
területére, anélkül, hogy igazán regényírókká váltak volna." (Ligeti 1937:5-6)
Viszont Géczi
előszavának az érdekes és irányt mutató részei feltehetőleg saját szerzemények,
megfigyelése valóban helytálló, letagadhatatlan, hogy a szakirodalom tartozik
Karácsony Benő novelláinak a szakszerű feldolgozásával, melynek értékei
nyilvánvalóak: "...nem hallgathatom el, hogy »elkövetett« regényei ellenére,
pont a novelláiban fellelhető »ráérősen tömör« játékosságot tartom időtállónak.
Regényeiben pedig a feszes, novellányi villanásokat, mindazt a biztos kézzel
visszafogott izzást, mértéktartó költészetet, amiről a regény eleve lazább
szerkezetének buktatóiba, sikerírók hibájába esve, váratlanságra, sziporkára
»utazva« nemegyszer megfeledkezik."4 (Géczi 1990:6)
Valószínűnek
látszik tehát, hogy a Karácsony Benő-i novella- világnak szilárd belső
törvényei, komoly értékei vannak, egyál- talán nem szükséges tehát a novellából
regénybe való fejlődés, az összehasonlítás művelete, a regények szempontjainak
kizáróla- gos érvényesítése.
Természetesen
az összehasonlítás egy másik szinten megke- rülhetetlen és szükséges, mivel
a regények elemzői sok olyan alkotói jellegzetességre hívják fel a figyelmet,
amelyek a novel- lákban is jelen vannak.
Sokan felismerik
például, hogy Karácsony Benő életművében a természet megjelenítésének több
funkciója van: egyrészt prózatechnikai lehetőség (erre utal Dsida Jenő
egy megjegyzése 1936-ból: "Pedig sohasem akar ugynevezett tájleiró lenni:
a természet mintegy feloldódik a történésekben, eggyéolvad a szereplökkel."
- Dsida 1936:4), másrészt szimbólum: "A termé- szettől elszakadt ember
panteisztikus természetrajongása ez [...], aki rádöbben, hogy integritásához
mennyire nélkülözhetetlen a természet, és ugyanakkor lehetetlen számára
- bármilyen fokon is - a természettel való újra egybeolvadás." (Baróti
1968:338)
Arra a tényre,
hogy műveiben Gyulafehérvár aprólékos leírásán keresztül mennyire a század
eleji kisvárost rajzolja meg, mindenki reflektál (A Magyar Irodalom
Története "Karácsony Benő"-fejezete is első helyen említi), így különösebb
idézetes alátámasztást nem igényel. Csupán egyetlen - szubjektív élményből
fakadó - ellenvélemény akad, ami a Gyulafehérvár és a kisváros hiteles
ábrázolását illeti, a Szenczei Lászlóé: "Ez a Fehérvár nem eléggé erdélyi
város, inkább egy konvencionális kisváros. Érzéki körvonalaiban talán eléggé
megrögzítette, de társadalmi és lelki tartalmát mintha elhanyagolta volna.
Pedig egy város köveit csak a város lelke teszi beszédessé. Fehérvár lelke
nemzetiségek, osztályok és felekezetek lelkéből szerkesztett, izgató talány,
amely fölött egy klerikális és aulikus történelem Sphynxe őrködik. Mintha
ezt az érdekes talányt Karácsony elmulasztotta volna kibetűzni." (Szenczei
1939:48)
Érdekes viszont,
hogy amíg a regények hősei mindannyian művészek vagy legalábbis szellemi
munkát végző emberek, akik gondolkodásmódjukból kifolyólag állandóan konfliktusba
kerül- nek a külvilággal (Baltazár György újságíró, Tunák Ádám műépítész,
Felméri Kázmér szobrász, Sebestyén sokat gon- dolkodó patikus és feltaláló),
a novellákban ilyen jellegű ellentét nincs, csupán a Mihalka-ciklus
ifjú házaspár tagjairól tudjuk meg, hogy értelmiségiek, és a Beatrisz
című novellában Inda- lairól, hogy zenész. Novelláiban kevesebbet gondolkodnak
azzal a céllal, hogy szemlélődvén és felmérvén (vö. Felméri Kázmér neve)
a terepet elmés megjegyzéseket fűzhessenek a történ- tekhez. Közelebb állnak
egy olyan fiziológiai szükségletekkel átitatott, szellemileg redukált léthez,
amely szellemi tevékeny- ségként beéri az emlékezéssel és a pletykával.
Mindenesetre összességükben jellemző a prózai művek hőseire a rezignáltság,
a lázadás gondolatának hiánya (ezt fel is rótták Karácsony Benőnek, kezdve
Gaál Gábortól egészen Robotos Imréig) és az, amit Tánczos Vilmos vesz észre
a Pjotruska kapcsán: "...sem- milyen eszményt nem állítanak a megtagadott
helyére, fanyar öniróniával szemlélik önmaguk létét is." (Tánczos 1986:7)
Nem jellemző
viszont a művek világára a sokat emlegetett Karácsony Benő-i barátságtalanság
(vö. magánlevelei, illetve a rá való emlékezések egyes tételei) és a külvilággal
szemben való elutasító közöny megjelenése, sőt, mind a regényekben, mind
a novellákban ennek a hozzáállásnak éppen az ellenkezője jelenítődik meg:
a barátságos, ugyanakkor - az "intellektuális humor"-nak ("az elme jellem
és nyelv közös játéka" Martinkó 1969:53) köszönhetően - leereszkedő viszonyulás
a külvilághoz.
A befejezettségről,
lezártságról tett megfigyelések eltérnek ugyan a regények kapcsán (l. Robotos
már említett véleménye A megnyugvás ösvényein című regényről), de
a novellákra vonat- koztatva úgy vélem, joggal elfogadható Méliusz József
értékelő jellegű mondata: "Karácsony Benő minden története, álma: kerek,
jól befejezett egész." (Méliusz 1968:2)
A hazatérés
utáni világ ábrázolása mindig összehasonlító jellegű, a regények és a novellák
esetében is: "Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a múltjában.
Valaki ott járt közben, és egyetmást elrakott a helyéről." (A megnyugvás
ösvényein), illetve: "Engem, úgy látszik, rászedtek, mert a képeslap,
amely hazacsábított, meleg, meghitt, egészséges dolgokat akart elhitetni
velem, s most, ahogy számba veszem az utcákat és ifjúságom leltárát, látom,
hogy itt hiányok vannak és hallom, hogy a házakról lemondóan hull a vakolat."
(Tempo andante), és az összehasonlítás minden esetben a jelen hatására
az addig emlékezetben élő pozitív otthon-kép megszűnésével, vagy nagyon
erős revíziójával zárul. Ugyanakkor a nagyvilágból, a makrokozmoszból a
szembesülésig otthonosabbnak tűnő világba való visszatérés a regényekben
határozottabban van jelen. A novellákban (ez főleg a Líra és a Tempo
andante című szövegekre vonatkozik) a hazatérés sokkal árnyaltabb,
és a nagyvilágba való újra visszatéréssel zárul, nem kizárólag a csalódások
következményeképpen. A regényekben ez egyszer és végérvényesen történik
meg, illetve A megnyugvás ösvényein című kötet végén az otthon újra-elhagyása
elsősorban metaforikus jelentőséggel bír, az "emlékiratok" megírásához
szükséges térbeli távlat megteremtésének a módja és eszköze.
Szemlér Ferenc
kockáztat meg egy olyan - minden bizonnyal érzelmi alapon fogant - megállapítást,
mely (ha elméletileg jobban megalapozott lenne) használható volna: "Ezek
lírai önvallomások (kiemelés tőlem - N. K Zs.) - amelyeket csupán
a műfaji szabályok tiszteletben tartása nevez regénynek..." - (Szemlér 1968:3).
Mivel a Karácsony Benő-i kritikatörténetben ez a vélemény egyedi, alaposabb
vizsgálat nélkül csak idézni lehet, kommentálni nem - mindenesetre elgondolkodtató,
hogy az 1990-es novelláskötet a Líra címet viseli, ez talán nem
csak szerkesztői önkény.
Tót H. Zsolt
monográfiájában több helyen is állítja, hogy Karácsony Benő legtöbb művét
a filmvilágra utaló vágástechnika alkalmazása jellemzi. Ez a meglátás tetszetős
ugyan, de vélemé- nyem szerint nincs olyan meghatározó jelentősége, hogy
mint kiemelkedő és (csak Karácsony Benőre) jellemző prózatechnikai eljárást
elemezzük. Tót H. Zsolt véleménye megindoklása érdekében felhozza a szerző
egy cikkét 1938-ból (A velencei filmverseny, In: Pásztortűz,
1938/1. 52-53.), ám ez a cikk inkább a filmvilág törvényszerűségeiről és
jellegzetességeiről, mintsem a szerző filmtechnika, vágástechnika iránti
vonzalmáról árulkodik.
A legtöbb
megjegyzés és megfigyelés mégis a Karácsony Benő-i stílus meghatározására
tesz kísérletet.
A humort (nem mulasztva
el megemlíteni, hogy mit jelent ez5 amúgy "humortalan irodalmunk"-ban
- Cs. Gyímesi Éva kifeje- zése) és iróniát minden cikk, tanulmány megemlíti.
A Karácsony Benő-i humor jelenlétének egyediségét és fontosságát már 1930-ban
hangsúlyozza Ion Chinezu. "Erdélyben a humor mindig is ritkaságszámba ment.
Az örök feszültség, amiben itt éltek az emberek, egy bizonyos lelki durvaságot
alakított ki, egy új magatartást adva az írásnak, irányzatossá téve az
irodalmat is, harcias karakterűvé változtatva azt. [...] A háború utáni magyar
irodalomban ez a célirányosság - amint az eddig történtekből kiderült -
még hangsúlyozottabb, a prózaírók figyelme majdnem kizárólag a történelmi
múlt vagy a paraszti élet felé irányul - mivel ezt a két témakört tekintik
a nemzeti öntudat erősítése eszközének. Ezért, a patetizmus végeérhetetlen
oldalai után, kellemes meglepetés egy olyan derűs írónak a megjelenése,
mint Karácsony Benő." (Chinezu 1930:108, fordítás tőlem - N. K. Zs. Románul:
"În Ardeal umorul a fost totdeauna o raritate. Veşnica tensiune în care
s’a trăit aici a impus o anume asprime sufletelor, o anume disciplină a
scrisului, îndreptând literatura spre tendenţionism, dându-i o alură luptătoare.
[...] În literatura maghiară de după război nota aceasta de tendenţionism
este, cum s’a văzut din cele de până acum, şi mai accentuată atenţia prozatorilor
fiind solicitată aproape exclusiv de trecutul istoric sau de viaţa ţărănească
- două resurse preferate ele fiind socotite drept cele mai indicate mijloace
de fortificare naţională. Iată de ce apariţia unui scriitor senin, ca Benedict
Karácsony este atât de reconfortantă, după interminabilele pagini de patetism.")
Lukács György
szerint a regény egyik legfontosabb mozgatója az irónia: "...az élet nem
fér bele soha a gondolkodás logikus rendszerébe [...] önkényes mindig a pont,
ahonnan elindul, és csak önmagában abszolút amit felépít, és az élet perspektívájából
csak relatív, csak lehetőség." Illetve: "De objektivitás talán soha nincsen
minden irónia nélkül; a dolgok legmélyebb komolyan-vevése mindig egy kicsit
iróniás, mert valahol mégis ki kell pattannia az okok és okozatok, a sorsot
felidézők és a felidézett sorsok nagy össze-nem-vágásának." (idézi Földényi
1980:144) Lukács fiatalkori műveinek ismertetője ugyanakkor megjegyzi,
hogy "Lukács később is idegenül állt szemben Thomas Mann iróniájával" (Földényi
uo.), valamint "Az iróniát, ami Mann-nál egyértelműen világnézet, Lukács
puszta ábrázolóeszközzé fokozza le, hogy így bizonyos etikai koncepciót
kényszerítsen a műre és a művészre." (Földényi 1980:145) Utóbbi mondatnak
az első része (az irónia "egyértel- műen világnézet") Karácsony Benőre
is teljességgel ráillik, a második része pedig a kommunista irodalomkritika
Karácsony Benő-i iróniaképének értelmezését jellemzi (nagyon egyértelmű
ezen kritikusok műveiben az irónia és a cinizmus közötti átjárás, l. Robotos,
Szász stb.). Ugyanakkor fölöttébb érdekes, hogy Karácsony stílusát és iróniáját
többen is hasonlították a Thomas Mannéra, ezek közül Gácser Imre véleményét
idézném: "Karácsony kitűnő elbeszélő. Tiszta, választékos magyarsággal
ír, nyelve közvetlen, telve találó képekkel, hasonlatokkal, szellemes fordulatokkal.
Van valami Thomas Mannra emlékeztető stílusában és iróniájában." (Gácser
1941:69) Most pedig a párhuzam kiteljesítésének kedvéért idézném Szerb
Antalt, aki a Thomas Mann-i iróniát tárgyalva olyan jellegzetességekre
hívja fel a figyelmet, amelyek maradéktalanul elfogadhatóak Karácsony stílusának
elemzésekor is: "Alaphangja és legnagyobb mesterségbeli újítása az iróniának
egészen új formája. Stílusa azt az érzést kelti fel, hogy a művész, ki
soraiból beszél, fölötte és kívüle áll mindennek. Nem adja oda magát a
leírt embereknek, érzelmeknek, eszméknek, játékos fölénnyel, nagyon halk
és melankolikus mosollyal szemléli az életet, és nem vesz részt benne [...]
Nincsen benne semmi színpadias és semmi öntetszelgő; attitűdje annyira
szerény, mintha még saját iróniáján is ironizálna. Stílusa és világszemlélete
[...] azé az emberé, aki már annyira kiábrándult mindenből, annyira fölötte
áll minden emberi kisszerűségnek, hogy kiábrándultságában már jó, megértő
és emberi. Mert az ő iróniája nem kíméletlen és nem lekicsinylő; nem a
szeretet és tisztelet hiányából fakad, hanem ellenkezőleg, éppen szeretetből
és tiszteletből." (Szerb 1980: 755)
Stílusának
talán legösszefogóbb elemzését Sőni Pál adja (Sőni 1981:79-101).6
Majdnem mindaz megjelenik itt, amit és ahogy (az ihletett ábrázolástól:
Molter 1928:13, a fanyalgásig: Rass 1936) egyes szerzők külön-külön megemlítenek.
Pár jellemző mondat: "...a gyakori síkváltás [...] nem is úgy történik, hogy
egyik oldalon ilyen, a másikon olyan s a harmadikon amolyan, hanem egyazon
oldalon ilyen is, olyan is, sokkal kisebb egységeken belül megy végbe a
gondolati-érzelmi síkok váltása, szinte egyszerre, egyidőben van jelen
e sokféle tonalitás [...] aminek eredményeként a műben semmi sem úgy vagy
csak úgy (kiemelés az eredetiben - N. K. Zs.) értendő, ahogy írva van."
(83); "Karácsony Benőnek aforizmákban kicsattanó gondolatait in statu nascendi
látjuk (többnyire metaforából indul ki s úgy ugrik általánosító szintre),
de ezek a gondolatok a kontextushoz és mikroklímához kötöttek [...] esztétikai
funkciót teljesítenek: a meghökkentés erejével [...] megszokottságainkból
kizökkentenek, friss benyomások befogadására készítik elő a talajt, és
[...] lényeges komponensei a mű szerkezeti felépítésének."; (84) "...analitikus
groteszk [...] miközben nevetséges és fenséges, hősi és groteszk, fölényes
gunyorosság és érzelmi telítettség pólusai közt ide-oda cikáz - előre is
halad: elemzi a valóságot." (85); "... ez a látcső hol nagyít, hol pedig
kicsinyít [...] s így kihozza a dolgok végtelen, nevettető relativitását,
de a törvényszerűségek egyetemes érvényét is." (88) "Karácsony Benő prózájának
fő erőssége, vonzereje a stílus: a gondolat kötetlen csapongása, ötletek
játékos petárdái, a humor fel-felvillanó sziporkái [...] A játékosság, a
szellemes ötletek futama, a paradoxon-gránátok minirobbanása lazít s nem
épít, szétszóró és nem összpontosító erő." (95) Ugyancsak ő jegyzi meg
egy helyen, hogy utolsó regényének "nóvuma [...] a már-már novellisztikusan
éles és lekerekített vonalvezetés." (98)
Érdemi megfigyeléseket
a fentieken kívül még Németh László tett, meghatározó jelentőségű recenzióiban:7
"Egészen társtalan a magyar irodalomban ez a szeszélyesen csapkodó, zilált,
mindig váratlanul fordulatos hang, a gunyorosságnak, az egy-kettőre könnyekig
szökő megindulásnak, az intuitív sziporkázásnak ez az állandó exaltáltsága,
amely akarva, nem akarva elragadja az embert." (Németh 1928b:784), illetve:
"A regény (a Pjotruska) határozottan érdekes. Irodalmunkban egész
szokatlan, új hang szólal meg benne." (Németh 1928a:532).
Több szerző a humanizmussal hozza kapcsolatba
Karácsony humorát (Makra 2001, Robotos 1957, Huszár 1957). A plasztikus
és meghökkentő képeket mindenki fontosnak tartja kiemelni.
Az a megfigyelés,
hogy a hősöknek mindig van egy tréfás alteregójuk, akik mintegy Sancho
Panzaként kísérik a főszereplők útját, szintén nagyon elterjedtté vált
a recepciótörténetben. Ennek - a regények szempontjából teljesen jogos
és bizonyítható ténynek - kevés relevanciája van a novellákra vonatkoztatva.
Két szerző
tesz éles különbséget a viccfaragó és a humorista Karácsony Benő között.
Szenczei László így ír: "Karácsonynak határozott érzéke van a kedélyhez,
a szemlélet magas derűjéhez, egyszóval a humorhoz, de olykor-olykor túlkönnyedén
fogja fel feladatát. A szójátékból, a mondat vagy a szólás értelmének játékos
kifordításából nem születik meggyőző kedély. A humornak végül is mélyebben
kell gyökereznie, mint a puszta stílus, talán a jelenet vagy a figura alkatában,
vagy legalábbis a minden stílusesetlegességtől mentes szellemben." (Szenczei
1939:47) Benedek Marcell még élesebben veti fel a problémát, A megnyugvás
ösvényein című regényről írott, esszészerű tanulmányában,8
ahol Karinthy művészetéből kiindulva próbál közeledni ehhez a különbségtételhez:
"Egyik oldalon csak a viccek esnek ki a humor igazi meghatározásából. Másik
oldalon a felülemelkedő megértés s az ezzel járó derűs vagy rezignált megbocsátás
hiánya. [...] Felméri Délfranciaországba húzódik meg magányosan. Ott jut
el a megbékélt rezignációnak abba az állapotába, amikor már valóban humorral
tudjuk szemlélni önmagunkat, embertársainkat és az eseményeket. [...] Nagy
vonásaiban végiggondolva a regényt, úgy érzem: Karácsony Benőben már készen
volt a nagy humorista, amikor megírta. Csak le kellett volna még faragnia
magából a viccelőt s tovább kellett volna haladnia a megértés, megbocsátás
útján." (Benedek 1947:9)
Ezt a véleményt
azonban többen is cáfolták, ezek közül Sőni Pál véleménye a legösszefogóbb
jellegű: "A posztumusz regény arra vall, hogy Karácsony Benőben a nagy
humorista mellett már készen volt a nemhumorista típusú regényíró is, akire
mindig is emlékeztetett." (Sőni 1981:101)
Ide sorolandó
Thurzó Gábor véleménye is, aki szintén különbséget tesz az igényes és sekély
humor között ("Szinte véresen komoly humor, ami alighanem minden igazi
humor egyetlen értelme."; "Máskor sekélyes és kezdetlegességével elriasztó."),
és ő mondja ki talán a legnegatívabb kritikát Karácsony stílusáról: "Kergeti
a vad és meggondolkoztatóan ostoba (Sic!) ötleteket. Szavakat ficamít
ki, kelletlen hasonla- tokat egy-egy oldalon tízével-húszával és kétségbeesetten,
mindenáron akar hatni, mint valami hivatásos bohóc vagy társasági kedv-derítő.
[...] Egy pillanatra sem rokonszenves: óvakodást parancsol, mint egy tisztátlan
ember." (Thurzó 1936:483)
Itt kell megjegyezni,
hogy majd’ minden tanulmányíró utal arra, hogy a Karácsony Benő-i humor
mögött tulajdonképpen szomorú rezignáltság húzódik meg és nem a hivatásos
viccelő harsogó és erőltetett jókedve. Szűcs Tamás szerint a Karácsony
Benő-i humor forrása az, hogy "összeveti a végest a végte- lennel", illetve
hogy "szóképeinél viszonyító és viszonyított távolsága meglepően nagy."
(Szűcs 1993:37) Ez a vélemény kommentár nélkül elfogadható.
Sokan említik
a "groteszk" jelzőt is műveivel kapcsolatban: "Az a könnyed vonalvezetés,
amely ezeket (Válás után, Tavaszi ballada, Pjotruska) az írásokat
jellemezte, az a nem egyszer tragikomikus szemlélet, amely a groteszk határait
érintő figurákat teremtett, kétségtelen tehetségről tanúskodott." (Tolnai
1933:216)
Megjegyzendő,
hogy a stílust nem ideológiai előítéletektől eltelten vizsgálók csoportja
mindig megemlíti a drámaiság hiányát, illetve felrója a "komolytalanságot"
a szerzőnek. Erre azonban ő már A megnyugvás ösvényein című regényében
reflektál, ahol azt mondja: "Mindig a drámaisággal gyűlt meg a bajom. Nem
tudtam elég drámai lenni."
Érdekes, hogy
Tót H. Zsolt - szemben Sőnivel -, habár mindegyre említi a stílus sajátosságait,
nem tesz kísérletet egy összefoglaló részben kifejtett stíluselemzésre
- ez talán azzal magyarázható, hogy a két munka különböző időpontokban
született, illetve hogy a kettő között eltelt idő az irodalomelméleti diskurzusok
ilyen részletekre kiterjedő változásait hozta (a leírhatóság létjogosultságába
vetett hit megingása - összefüg- gésben a nagy elbeszélések végével). Az
életmű elemzői (Sőni Pál igényes tanulmányán kívül) szintén ódzkodnak a
stílus külön fejezetben történő elemzésétől.
A továbbiakban
még néhány, figyelmen kívül nem hagyható idézetet közlök Karácsony Benő
kritikusainak szövegeiből.
"Csak író
már, aki mielőtt újratervezi eddigi életét, egy füzér novellában visszaemlékezik
polgári előéletére. [...] Karácsony Benő is elsősorban regényírónak tekintette
önmagát." (Baróti 1968:342)
"A poétika
azt tanítja a balladáról, hogy sejtetés van benne és Karácsony több elbeszélésében
észrevesszük a sejtetést - találunk némi összefüggést a cím meg a könyv
tartalma között. Csakhogy ez a sejtetés nem az, amit a balladákban találunk,
hanem inkább a szubjektív sejtés eredménye. A modern lélek az éles racionális
világosságba belefáradt, a tudásnál többre becsüli a sejtést, a gondolatok
tisztaságánál a homályos érzelmet, az értelem fényénél a művészi hangulatot,
a Verlaine-versek hangulatvágyát. A dolgok és gondolatok és tények összefolynak
benne és amíg átrezegtetik a művész szubjektivitását, együttérző akkordokat
ütnek meg az olvasó lelkében. Karácsony művében is ezt a sejtést érezzük
meg, de [...] neki még jobban el kell mélyülnie, le kell szoknia a túlzásról,
az elrajzolásról és több gondot fordítania történetei valószínűségére."
(Kiss 1925:320) - Mint az első kötetek recenziója esetében általában történni
szokott, a tanulmányíró pontosan azokat a jellemvonásokat kárhoztatja,
amelyek később a művész stílusának fő erényeivé váltak.
"Nem történik
semmi szenzációs ezekben a történetekben. Látszólag minden a maga megszokott
helyén van, az élet megy tovább, de amihez az író hozzáér, az szinte érezhetően
kimozdul, előremutatón anakronisztikussá válik. Más jelen és mindenképpen
más jövő illetné meg ezeket az embereket." (Géczi 1990:8)
"Karácsony
Benő később, sajnos, lemondott az efféle humoros karcolatokról, novellát
is csak módjával írt, a regény lett igazi műfaja, bár nem túlzás, ha azt
állítjuk, hogy regényeiben is novellisztikus töredezettséggel építkezik.
[...] A kortárs Karácsony Benő nem is próbálkozik nyomor-tapasz- talatainak
naturalista vagy akár realista megjelenítésével. Az irónia és a pátosz
párosításával kísérletezik, a fény és az árnyék groteszk szembeállításával.
Nem eszményíti szegényember-, szegénygyerek-hőseit, feltárja szemléletük
szomorú szűkösségét..." (Robotos 1998:24, 30)
"Novellái
ugyanabból az élményanyagból nőnek ki, a konkrét tapasztalatokból: a fiatalkor
szertelenségének és a férfikor fásultságának átéléséből, egy város és egy
család meghatott szeretetéből, s a természet csodáihoz való menekülésből;
és megfoghatatlan érzésekből: keserves indulatokból, borongós emlékezésekből,
s a boldogság szüntelen kereséséből." (Tót 1994:41)
Végül egy
olyan véleményt idézek, amely a legtömörebben foglalja össze az életmű
fő jellegzetességeit: "Karácsony Benő [...] a művészi apró-munka és az élettapasztalatok
szavakba-sűrítésének mestere. Egy-egy körvonalaiban felvázolt helyzetkép,
alak, egy-egy odavetett megjegyzés, mellékmondat vagy hasonlat, a mesteri
párbeszédek a képzettársításnak hosszú és termékeny sorozatát indítják
meg az olvasóban - sokkal inkább, mint esetleg kifogástalan szabatossággal
felépített rajzok s unalmas fejtegetések lapszámra nyúló sekélyessége."
(Császár 1936:242)
Jegyzetek
1 Egy érdekes adalék ezzel
kapcsolatban: "De ugyanilyen okoknál fogva (hogy bebizonyítsa, miszerint
baloldali szempontok alapján is érdekesek egyes, addig polgárinak, antikommunistának
minősített szerzők művei - N. K. Zs.) adnám nyugodt szívvel az olvasó kezébe
- megfelelő előszóval természetesen - a Bánffy-trilógiát vagy Berde Mária
legtöbb írását." (Huszár 1957, illetve 1982)
2 A Pásztortűz 1924/6.
számában ezzel a névvel van szignálva egy cikk, amelyik Karácsony Benő
Válás után című drámájáról szól, és a novellákat is megemlíti. Mivel
a név feloldását sehol sem találtam meg, kénytelen vagyok így használni.
3 Ezzel kapcsolatban
l. Tót H. Zsolt mondatát: "A szerző kortársi fogadtatásának és a »magas«
irodalomba történő kissé megkésett befogadásának hosszúra nyúló folyamata
napjainkban tehát odáig jutott, hogy az olvasói tetszésnyilvánítások és
az irodalomtörténészi értékelések meglehetősen közel kerültek egymáshoz."
(Tót 1994:100)
4 Itt kell megjegyezni,
hogy Karácsony Benő gyakran közölt éppen készülő regényeiből novellaként
is funkcionálni képes részleteket, amelyek aztán regényeibe átdolgozva
kerültek bele. (vö. Tót monográfiája, Szűcs szakdolgozata)
5 Érdemes megfigyelni,
mit mond ezzel kapcsolatban Karácsony Benő: "A humor általában ritka irodalmi
jelenség. [...] A humoros író legfeljebb népszerű lehet, de nagy, olyan értelemben,
ahogy a zordabb műfajok művelői - aligha. A humor és nagyság nem együttjárók."
(Ligeti 1937:6)
6 A Romániai Magyar
Irodalmi Lexikon II. kötetének Karácsony Benő címszavát is ő írta,
ahol ezzel a tömör mondattal foglalja össze az erre vonatkozókat: "Fő erőssége
és vonzereje: a stílus." (625)
7 Németh László tette
azt a két kijelentést, amelyek alapjában határozták meg Karácsony műveinek
befogadás-történetét, a mindenkori hivatkozás, összehasonlítás vagy idézés
szintjén: "Egészen társtalan a magyar irodalomban...", illetve: "Nagyszerű
villózás, de nem igazi fény." (Németh 1928b:784-785)
8 Érdemes megjegyezni,
hogy a könyv 1946-os megjelenése után ez az egy recenzió született. Karácsony
Benő műveinek sorsa ezután, több mint tíz évig az elhallgatás volt, mert
polgári szellemű egyéniség (individualista)-hősei nem illeszkedtek bele
abba az irodalomról alkotott és tőle elvárt képbe, amely a korabeli baloldali
kritika nyomán kialakult. (vö. Tót 1994:90)
Irodalom
Baróti Pál: Karácsony
Benő. Utószó. In: Karácsony Benő: Tavaszi ballada. Bukarest,
1968. Kriterion, 333-355.
Benedek Marcell: Ki
a humorista? (Gondolatok Karácsony Benő poszthumusz könyvéről). Utunk
1947. 3. sz. 9.
Chinezu, Ion: Aspecte
din literatura maghiară ardeleană. Editura revistei "Societatea de
mâine", Cluj, 1930. 108-109.
Cs. Gyímesi Éva: Korán
jött polgár. In: Uő. Colloquium Transsylvanicum. Mentor kiadó,
Marosvásárhely, 1998. 167-190.
Császár Károly: Napos
oldal. Pásztortűz 1936. 11. sz. 241-242.
Dsida Jenő: Író, aki
sem jobboldara, sem baloldalra nem állott, hanem a "napos oldalt" választotta.
Keleti Újság 1936. május 11. 4.
Féja Géza: Karácsony
Benő - Napos oldal. Magyar Írás 1936. 9. sz. 74-76.
Földényi F. László: A
fiatal Lukács (Egy gondolatkör rekonstrukciójának kísérlete). Magvető
Kiadó, Gyorsuló Idő-sorozat, Budapest, 1980.
Gaál Gábor: A "Napos
oldal". In: Válogatott írások. I. Bukarest, 1964. 581-584. In:
Korunk 1936. 5. sz. 459.
Gaál Gábor: Új élet
kapujában. In: Válogatott írások. I. Bukarest, 1964. 495-496.;
Bolyai Zoltán álnéven In: Korunk 1933. 2. sz. 175.
Gácser Imre: Utazás
a szürke folyón. Pannonhalmi Szemle 1941. 1. sz. 69.
Géczi A. János: A
helytállás ösvényein. Előszó. In: Karácsony Benő: Líra, Kriterion
Könyvkiadó, Bukarest, 1990. 5-11.
Hajdú Gergely: A testmeleg
forradalma. Holmi 1991. 9. sz. 1227-1228.
Huszár Sándor: A humánumtól
- a cinizmusig. Utunk 1957. szept. 12. 4-6.
Huszár Sándor: Sorsom
emlékezete. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1982. 48-72.
Kádár Erzsébet: Utazás
a szürke folyón. Nyugat 1940. 12. sz. 576-577.
Kiss Ernő: Tavaszi
ballada. Pásztortűz, 1925. 14. sz. 320.
Kötő József: Cinikus
volt-e Karácsony Benő? Korunk 1962. 11. sz. 1384-1384-1386.
Láng Gusztáv: Karácsony
Benő. In: Kiskatedra. 1992. Szombathely, 163-166.
Lelkes László (Németh
László álneve): Pjotruska. Napkelet 1928a. I. 784-785. Kötetben:
Németh László: Két nemzedék. Budapest, 1970. 219-221.
Ligeti Ernő: Karácsony
Benő nyilatkozik a darabjairól, az írás műhelytitkaitról és sok mindenféléről,
ami bevilágít egy író gondolatvilágába. Független Újság 1937. okt.
9. 5-6.
Makra Csaba cikke. (Cím
nélkül) Az Internetről. nyuz.elte.hu / archív 12 / 12. félév / 4. szám
Martinkó András: A megnyugvás ösvényein. Kritika 1969. 4. sz. 52-53.
Méliusz József: Benő,
Pjotruska, Tunák, Kázmér, Károly. Előre 1968. okt. 12. 2. Kötetben:
Méliusz József: Az illúziók kávéháza. Budapest, 1990, Szépirodalmi
136-143.
Molter Károly: Pjotruska.
Ellenzék 1928. 76. sz. 13.
Németh G. Béla: Századutóról
- századelőről. Magvető kiadó, Budapest, 1985.
Németh László: Pjotruska.
Protestáns Szemle 1928b. 7. sz. 531-532.
Rass Károly: A mi
regényirodalmunk (Többek között Karácsony Benőről). Erdélyi Múzeum
1936. 245-275.
Recensor (Ismeretlen):
Válás után. Pásztortűz 1924. 6. sz. 336-337.
Robotos Imre: A cinizmustól
a közösségi humánumig. Utunk 1957. aug. 8. 8-9., illetve aug. 15. 6.
Robotos Imre: Álruhás
vallomások - Karácsony Benő arcai. Literátor Könyvkiadó, Nagyvárad,
1998.
Robotos Imre: Utószó.
In: Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein. Bukarest, 1958. Irodalmi
Könyvkiadó, 339-359.
Ruffy Péter: Karácsony
Benő, aki Tamási Áronnak válaszol. Brassói Lapok 1938. ápr. 24. 13-14.
(Kötetben: R. P.: A türelem ösvényein. Bp. 1985. Magvető, 146. pp.)
Sőni Pál: Karácsony
Benő írásművészetéről. Előszó. In: Karácsony Benő: Napos oldal,
Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974. 5-20.
Sőni Pál: Karácsony
Benő posztumusz regénye. Előszó. In: Karácsony Benő: A megnyugvás
ösvényein, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár - Napoca, 1978. 5-22.
Sőni Pál: Karácsony
Benő. (címszó) In: Romániai magyar irodalmi lexikon Fősz.: Balogh
Edgár II. kötet G - Ke. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1991. 623-626.
Sőni Pál: Karácsony
Benő. In: Sőni Pál: Írói arcélek. Bukarest 1981. Kriterion,
79-101.
Szántó György: Napos
oldal. Erdélyi Helikon 1936/5. 332-335.
Szász János: Utószó.
In: Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein, Bukarest, 1963. Irodalmi
Könyvkiadó 199-201.
Szász János: Utószó.
In: Karácsony Benő: Napos oldal, Bukarest, 1962. Irodalmi könyvkiadó,
261-265.
Szemlér Ferenc: Karácsony
Benő és a kritikusok. Előre 1968. júl. 14. 4.
Szenczei László: Karácsony
Benő. Erdélyi Helikon. 1939. 1. sz. 43-48.
Szerb Antal: A világirodalom
története. Magvető kiadó, Budapest, 1980.
Szőcs Kálmán: Az újságíró
megölte az ezredest. Igaz Szó 1968. 9. 434-436.
Szűcs Tamás: Karácsony
Benő. Öt regény. Szakdolgozat. Debrecen, 1993.
Tánczos Vilmos: Karácsony
Benő "periratai". Előszó. In: Karácsony Benő: Pjotruska. Dacia
Könyvkiadó, Kolozsvár, 1986. 5-20.
Thurzó Gábor: Napos
oldal. Napkelet 1936. 482-484.
Tolnai Gábor: Új élet
kapujában. Napkelet 1933. 3. sz. 216-217.
Tót H. Zsolt: Széttaposott
ösvény - Karácsony Benő élete és műve. Balassi Kiadó, Budapest, 1994. |
|