A Mindből eredek: kontúrtalan sziluett a lény nem lakta Éjben. És az én holnapi terében fogok helyet, emlékeiben vagyok eljövendő. Túl arcához emelt kézfején, az ábrándban lakom. Ahol az ész kereke jár, monotónia darál és nem nyitja fel szárnyát az idő. Mint pszichózis és öröm lavírozok a benti világelemek között, gyepes lejtő szín-vihara, havas tuskó, árnyék mögötti árnyék. Pólusokra osztom a vége-nincs nyugvást, s meditációs transzban megindul peregve a homok az örök vákuum, a benti Hold túlfelén. Nem látszom, tehát vagyok, így kies a vidék: hajnali fénygerendán recés levelet húzogat a szél, s hull a sárga fénypor vasakra, élekre, velőre, csontra. Így lengem át e benső tájakat. Örökké közeledem és megjelenek természetem szerint. Mozdulatom széttol teret és időt, s egy csattanással befog a világ, fekszem tehetetlen évezredekig. S aki nem vagyok, körbezsong a lét. Figura-figuraaa, kiabálja nevemet a fejében röpködő rigó. A hangban homlokcsont, idegzet szakad: megjelölt a helyszín s befogott. Egy csupa-tövis arc hajolt fölém, fürkésző pillantás, szimatoló sors. Kezében megéreztem a konstruktív remegést. Már nem volt jelen: eddig én láttam őt, eztán ő engemet. Míg nem voltam látható, felőlem vakon élt, ahol a lélek lát, nincsenek szemek. Meghatódtam: oldalvást periférikus tükör - magma, magzatvíz? -, itt suhant át anima-árnyam a lét szívén, s átfodrozódott vonallá vénájának finom ütése alatt. Eddig én láttam őt, most engem ő. Ezért ró formát maga köré, s tenmaga is alakká tömörül, ezért sakkozik fejben s állít genealógiája bábut és bábot, mint kőnyugalmat és átváltozást, s egyiket a másikhoz taszítja. Ezért hajol mappája fölé. És elröppenti markából vadászni a rigót. Így lett, hogy elhagytam világomat s idetúlra értem. Lettem idol-személy, kontraszt, önnön metamorfózisaivá szilárdult Lesz-és Vala-légyen, eleven Figura, akit a föld kiköp, mert a tükröt nem lehet elásni. Hogy mit nemművel ez a rigó! Testvér, testvér. Kiáltozó bátyám a hajnali zenebonában. Kifent csőrű, fenyegető hanghordozású. Skizoid baltafejű. Röpülése, mint az emelintés-ejtés, oldalnézetben hullámvonal, szemből le-föl. Árnyékot, csak azt húz egyenest, ahogy időmet kettőnk közt megfelezi. Amint pillantásom követi, a madár lehulló tollába tekintetem bogáncsa bogul.