Nyáron néhány napot a Balaton mellett töltöttem - amíg megnövekedtek bennem a fények, hogy elég tisztán lássak az augusztusi, füstszín árnyak között egy asszonyt - egy kicsiny fürdőhelyen. A nyolc szobából és zöldre mázolt gerendarácsos tornácból álló hotelban nem kaptam szálláshelyet, ezért a szőlősben kellett szállást foglalnom, fenn az Öreghegyen. Az utazóknak néhány napra kiadott pinceszeri lakot ama boldog időkben, amikor a Balaton-kultusz még nem lendült fel mai diadalmas magaslatára, amely már csaknem fölözi az Adria kihasználását: másként nevezték. Aszerint, hogy fönt voltak-e a hegyoldalban, vagy pedig lent, a tó visszahúzódott medrének náddal szegélyezett laposán, vagy pincének, vagy hajléknak. Ha az épület hátulja belefúródott a hegy oldalába, s vékony színű olaszrizling illata párolgott elő belőle, akkor pince volt a neve, ha lent a mélyben épült, melynek nádasából néha aranysakálok vonítását idézte vissza az éjszakai sötét, akkor valami csudálatos architektikus érzéssel, a lekonyult tetejéről hajléknak nevezte a balatoni, tehát a paloznaki nép is.
     Különös módon azonban azt a házat, amelyet kivettem, pincének nevezték, holott hajlék is lehetett volna. Éppen a nádas fölött, de a szőlők alját érintve állt a hosszúkás telek, s alul magas füvű réten álldogáltak a féllábúnak született gyümölcsfák, de fölöttük kétszázharminc tőke polipkarú szőlő ékeskedett. Lent a lapos, füttyentésnyi távolságra a Balatontól, fenn pedig a hegygerinc, alig seregélypercnyire. A nád susogása éjszaka áthallatszott hozzám, de nem értettem már meg ezt az éneket. Ahhoz vagy húszesztendősnek, vagy Jókainak kell lenni. Ellenben megértettem a szúnyog dalát. Nagy, megtermett, komoly, hogy mondjam, az üzletük fontosságának a tudatától teljesen áthatott, fontoskodó rovarok jelentek meg gyertyagyújtás után, a szobámat körberepkedték, a kicsi és veres lángot meg-megtapasztalták, s késedelem nélkül estek - üzleti tőkéjüknek - nekem, és a ruhán keresztül el kezdtek marni. A balatoni szúnyog, bárki megtapasztalhatja, nem csíp, szúr, nem is harap, hanem mar.
     Hiába dohányoztam, s füstöltem el rövid cigaretták tömegét, a szúnyogok rettenthetetlenek maradtak és hiába volt a két fáklya, a kábító füst nem a tömegében özönlő állatokra hatott, hanem rám, s szenvedésem ellenére nem támogatta semmi szemem pilláit: tizenegy órakor nem a megszokás, nem a természetes elálmosodás, hanem a láz, az a rettenetes mocsárdöglet, amit a szúnyog olt az emberbe, és ami a délkeleti vidéken pontuszi láznak a Földközi tenger partjain pedig máltai láznak hívnak, ledobott a lábamról. Bele, vacogó fogakkal és hidegen izzadó homlokkal, az ágyba. Mert a szúnyog mérge csaknem olyan gyorsan hat, mint a sztrichin vagy a Szent Ignác diójának leve, vagy maga az első szerelem. A vér tüstént felszívja és szinte másodpercek alatt közli az idegrendszerrel, hiába az ellenkezése, legyőzték. Lelt a hideg. Mert Pontus ide, Málta oda: ennek a szúnyog közvetítette mocsárbetegségnek magyarul hideglelés a neve.
     Azonban a hideglelés nem hiába vámpír. Miközben forróságával pusztítja az ember vérét, aközben legyezgeti, mulattatja az agyvelejét a hűsességével. A lázbetegnek rettenetes, démoni félálmai vannak, a hideglelős féleszmélete hol diadalmasan szép, új gondolatokat, hol mesebeli gyönyörűségű fantazmagóriákat terem. Emlékszem, elalvás előtt az utolsó előtti gondolatom is az a bölcs tantétel volt: "A Balaton mellett a vízhez közel venni lakást éppen olyan szamárság, mint Velencében osztrigát enni." És emlékszem Korfura, a két félsziget között elterülő paradicsomra, ahol szintén oly sok szúnyog dongott akkor, amikor harminc napra lehetőségem adatott annak faunáját vizsgálnom.

Nem a kormányzói palota mellé, hanem az Eszplanád északi oldalán, az árkádos házsor boltívei alá húzódott kávéházak egyike az Ichor: azért hívják így, mert nem csak emeleti ablakai, de az egész földszinti fala ebből a fényes, üveglelkű féldrága- kőből készült, amelyben jósnők és álmatag szépasszonyok mindenkor meglátják a jövőjüket. A Neon Frurion komor falaira innen nem lehet rálátni, és a 16. században a velenceiek által készített Régi erőd oroszlános kapuját is takarja a sétatér néhány platánfája. Korfu főtere hajdan katonai gyakorlótérként egzisztált, csak a múlt század végén ültették be mindenféle szubtrópusi növénnyel a franciák, hogy valamennyire otthon érezzék magukat. Nyári estéken valamennyi vendéglátóhely megtelt helybeliekkel és ismeretlenségbe burkolózó idegenekkel, az Ichorba közülük is a legfurcsábbak tértek be, akik órákig képesek saját tükörképük kavarására a kávéjukon, vagy Szent Szpiridon csodatevő ereklyéjének fényképére nehéz könnycseppeket ejtenek, mígnem a pincér eléjük helyezi a gyümölcstől gazdag fagylaltot.
     Ebben a kávéházban eszméltem föl és már a pincér is ott téblábolt előttem, amikor észrevettem, hogy hazulról, a Balaton mellől nem hoztam magammal semmi egyebet, csak a lovagias magyar nyelvet. Képtelen zavarral kapkodtam a zsebemhez, azután rábámultam a sörtés bajszú pincérre és végül csak ennyit bírtam dadogni:
     - Izé...
     Ebben a pillanatban a szomszéd asztalkánál ülő ember hangosan és bántóan fölkacagott: kínai és japán porcellánkiállítás katalógusát tartotta a kezében, s azzal igyekezett arcát eltakarni. Különös, sárga arcú, szúrós tekintetű embernek láttam, akinek kék szeme olyan mélységet engedett sejtetni, amelynek nincs alja. Idegesen rángatta szemöldökét, letette a színes paksamétát, hogy a zavarom még nagyobb legyen, aztán fölállt s odalépett hozzám. Ilyen elegáns emberrel rég nem találkoztam.
     - Ön Magyarországról jött? - kérdezte.
     - Igen, - feleltem. - Honnan tudja?
     - Látom az ügyefogyottságából - azzal anélkül, hogy engedelmet kért volna, odaült az asztalomhoz és a pincérhez fordulva folytatta: - Adjon két pohár ouzót, két-két csöpp éterrel és citromszelettel.
     A pincér elsietett, az idegen pedig baltenyerébe hajtotta keskeny, magas fejét és hosszan nézett, rám, olyan tekintettel, amely kíváncsi is, szomorú is, gunyoros is. Mint aki nagyon jól ismer. Lassan, félmosollyal szólt:
     - Akkor maga lenne az.
     Nem értettem a helyzetet, ezért azt tartottam a legtanácso- sabbnak, hogy bemutatkozzam. Fölálltam, meghajoltam:
     - Géczi János vagyok - mondtam.
     - Tudom - felelte az idegen. - Géczy de Géczről. Csak később Géczi. Hiszen a homlokán ott hordja származását. Engem pedig Cholnokynak hívnak. Ön, otthon, Veszprémben közalkalmazott tanár volt.
     - Igen - feleltem megütközve az idegen arcpirító tájéko- zottságán. Ha valaki idegen országba szakad, még ha lázbe- tegségben is, szereti megtartani az inkognitóját. - És ön, mivel foglalkozik?
     - Én... leginkább az emlékeimmel. De erre majd rákerül önnél is a sor. Hagyja el, egyelőre koccintsunk, azután beszél- jünk másról. Valami vidám dologról, mert tudja én nagyon keserű ember vagyok, szükségem van a jókedvű beszélgetésre. Mondjuk arról, hogy mily kávébarna mód hangulatos e régi házak között sétálni, a szűk és kanyargós utcácskákon, amelyeken sosem lehet tudni, mikor akasztja meg a lendületet egy-egy keskeny, porfedte lépcsősor, s ahol a fejek felett kiteregetett, színes ágynemű és ruha áradata valóságos és csattogó zászlóerdőnek hat.
     - Látom, keserű ember - feleltem -, de mi a baja?
     - Hm. Megtudja azt is. Annyit mondok, hogyha egy adóvégrehajtót megsóznának kininnel, az sem lehetne olyan keserű, mint én vagyok. Undok ember vagyok. Annyi bennem az epekő, hogy ki lehetne kövezni végig az Odosz Vrailát.
     Elhallgatott - a pillanat akár a drágakő -, aztán hirtelen fölkapta a fejét és felém bökött a mutatóujjával. Nagy bütykös ujjai voltak, a körmei is laposak és nagyok, mintha dobverők nőttek volna a tenyeréből. S a körmök vége csillámtól fénylett.
     - Pedig, ugye, ön jókedvű, derült világú, mindenben sikert és mulatságot találó ember?
     - Hála istennek, ha a szúnyogok nem csipkedtek volna így össze, nem volna nekem most semmi bajom.
     - Szúnyogok? Arra bizony van elég szer: vöröshagymát kenni a szúrás helyére, vagy szivarfa levelét füstölni - szivarfát, ezt az Amerikából származó növényt. De keleti gyógymódja is van ...
     - De mire való ez az összefüggés nélküli fecsegés? - csattantam föl.
     - Azt hiszi, hogy nincs köztük kapcsolat? De hajh, mit is hihetne egyebet? Hiszen ez az ifjúságunk véres, gyilkos téve- dése, ez az a botlás, amely tragédiává teszi minden olyan ember életét, aki az állatnál kettővel tovább tud gondolkodni.
     - Nem értem, megint csak nem értem... - hebegtem.
     - Majd megérti, ejh, csak igyunk előtte egyet. Még két angoszturát! Az étert ki ne felejtse belőle!
     Koccintottunk és Cholnoky egy hajtásra kiitta a méregnél erősebb italt: az üvegkehely mélyén sötétzöld, vadmeggy nagyságú bimbó maradt, amit mifelénk kapribogyónak neveznek. Azután megint félig szomorúan, félig gúnyosan nézegetett:
     - Mondja, szereti-e még? Szereti-e azt a veres hajú leányt? S még mindig a lánybarátnéja címezi meg a leveleit, amiket önnek ír?
     Fölugrottam a székről és elborzadva néztem erre a gleccser- tekintetű emberre, akik a legmélyebb titkomat ismerte. De ő szelíd energiával visszahúzott a székre s folytatta:
     - Vagy igaz. Már nincs szükség az idegen írással való címzésre, hiszen az a különös, változékony természetű asszonyi lény befejezte a tanulmányait, ott hagyta az intézetet, sőt már ki is nevezték tanítónőnek. Ugye, igen? Mutassa csak a halántékát!
     Önkéntelenül fordítottam oldalt a fejemet, hogy Cholnoky megláthassa a fülem mellett a koraősz hajszálakat.
     - Igen, már ki van nevezve - konstatálta. De még, de még nem következett be a... - és elkezdett az asztal alatt rugdalózni, idegesen, váratlanul, míg végre eltalálta, s érzékenyen megbökte a lábszáramat.
     - Kérem! - szisszentem fel! - ne rugdalja a lábamat! - s magam számára is érhetetlen okból, könyörgőre fogtam.
     - Pardon - felelte Cholnoky -, az ön lába volt? Azt hittem, Pestalozzi sírkeresztje.
     Kezdtem egészen kábult lenni ettől az össze-vissza való beszédtől, amelyet nem értettem és mégis olyan nagyon, olyan szívdermesztőnek éreztem. Tovább is akartam jutni, mit hallok még és most már én rendeltem újabb italt.
     - Igyunk - mondtam - és beszéljen tovább. Mit tud még a szerelmemről mondani? És miért haragszik Pestalozzira?
     - Nem Pestalozzira haragszom én, hanem mindazokra, akik a ‘tanítás kenyérkereső pályáját megnyitották’ a gyönge női nem előtt, mindazokra a tanszamarakra akik...
     Elhallgatott, letekintett a fehér márványlapokból kirakott padlóra és látszott az arcán, hogy feszülten figyel.
     - Mi az? - kérdeztem.
     - Nem hallja? - felelte rekedten. - Nem hallja, hogy pörög odalenn?
     - Ki? Hol?
     - Ő. Lent a sírjában. Ha emlegetik valahol a női foglalko- zások témáját, azonnal elkezd forogni, hol dühében, hol kétség- beesésében, hol nevettében.
     Megtörültem a homlokomat, felhajtottam a jeges vizet, azután nagy eltökéltséggel azt huhogtam társamnak:
     - Hallja-e, nagyon tiszteletreméltó gentleman. Ön megmondta a nevét, megmondta, hogy Cholnokynak hívják. Igaz, hogy úri emberek között ennyi is elég az ismerkedésre, de az ön sajátos, megmagyarázhatatlan és ijesztő viselkedése után most már nekem nem ebből elég. Én most már határozottan és egészen akarom tudni, hogy kicsoda ön? Ki ön? És mi ön?
     Cholnoky arcán valami végtelenül elégedett mosolygás jelent meg, amint e kérdések után egész testével fordult felém méltósággal. Hirtelen tegezésre fordította a beszédet, úgy felelte:
     - Nagyon örülök, hogy végre, ha nem is ellátsz, de legalább elsejtesz hozzám. És hogy végre érdekellek. Kedves öcsém, én senki más nem vagyok, mint te magad. Csakhogy abban a korodban, amikor a hajad nem szőke, a lány asszony lett, régen férjhez is ment, máshoz, és nem a te életedet édesítette meg, hanem egy finánccá vedlett katonatisztét, vetélytársadét keseríti, amíg keserítheti, azzal, hogy minden, de minden istenáldotta napon a szemére hányja, hogy tanítania kell, mert az ura nem képes eleget keresni. Érted? Én a megcsalt, cserbenhagyott, a hitében és a lelkében becstelenül vérig sértett János vagyok, aki már azt is tudja, az a dús hajú asszony alakot váltott...
     - Hogyan? Hát engem meg fog csalni?
     - Valóban azt fogja tenni... - felhúzta fehér zakójának ujját s rápillantott szőrös csuklójára erősített karórájára. - ...Nos, nem. Most csal meg.

Megragadtam a karját és nem engedtem szóhoz jutni többé. Az én történetem, amelyet hónapok óta álmodom, s amely miatt elszaladtam városomból, hogy végre végig tudjam teljesen álmodni, majd megfejteni, ismét eszembe jutott. S holott nem lehetett szándékomban bárkinek is elmondani, de most, miként gejzírből a forrva lobogó, erősen gőzölgő víz, előtört belőlem. Belőlem. Mondom, beléfojtottam a szavakat a sajátjaimmal.
     - Van egy álmom, amely nem hagyja el az éjszakáimat.
     - Nos, ilyesmije mindenkinek van - mormolta.
     - Az, akiről beszélni akarok, Kínából érkezett, valahonnan a Sárga folyó környékéről, úgy is zúg a beszéde, mint aki a nagy vizeket ismeri. Az álmom a csianghszi tartományból való tanuló- ról szól, aki cseppet sem hasonlít hozzám, mégis, mintha én járnék bele saját magamba: ő is minden ruháját és fehérneműjét becsapja a zálogba, a könyveit eladja, lakkcipőjét reggelente saját kezűleg lakkozza, nadrágját naponta vasaltatja, és gumikerekű fiákerben kocsikázik végig minden kisvárosi főutcát.
     - Ez a Czi egy Cso nevű vizsgázott írástudónál száll meg - az álmom szerint - a fővárosban - meséltem tovább. - Történt, hogy betévednek egy kolostorba, ahol azonban nem álltak valami fényes csarnokok és elmélkedőcellák. Egyetlen öreg szerzetest találnak benne, hiányos öltözetben. Mikor e buzgó és réveteg figura észreveszi a látogatókat, rendbe szedve ruháját üdvözli a betévedteket, majd megmutogatja a látnivalókat. A csarnokban egy állat szobra áll, nem nagyobb kutyánál, hasonlít is hozzá, meg nem is, kétoldalt, a falakat pedig oly nagyszerű festett képek borítják, hogy rajtuk az emberek és állatok mintha élnének.
     Érdeklődéssel nézte az arcomat, mint aki ismeri azt, amit mondanak neki.
     - A keleti faliképen égi virágszóró lányok... - s ezen a ponton visszazuhantam az álomba. - Lányokat, akik közül a legszebbik még leánytincset visel, szedi a virágokat és mosolyog, cseresznye-ajka mintha mozogna, és a szeme nedvessége kicsordul.
     Cso nem tudja levenni róla a szemét, egészen belekábul a nézésébe, elveszti tájékozódását. Egyszerre könnyűnek érzi magát, mintha griffszárnyú felhőn szállana, és egy szempillantás alatt a faliképen találja magát.
     Egymás mellett sorakozó csarnokokat és szentélyeket pillant meg, de mások azok, mint amelyek az emberi világban ismertek. Emelvényen ülve magyarázza a tant - a saját tanát - egy öreg szerzetes, szerzetesek veszik körül, figyelmesen hallgatják. Cso közéjük keveredik. Egyszerre mintha valaki finoman megrántaná kabátja szélét. Megfordul és a hajadontincses lányt pillantja meg, aki ránevet és elszalad. Cso utánaered és kanyargós, nyitott folyosón át egy kis szobáig követi, ott azonban habozni kezd, vajon továbbmenjen-e. Ám a lányka visszanéz, kezében a virágokkal int, hogy csak jöjjön utána. Így aztán gyorsan belép.
     A szoba csendes és senki más nincs benne, Cso tehát nyomba átöleli a lányt - így láttam az álmomban: azaz mégis jelen van kettőjükön kívül egy harmadik, még ha ez a Cso magamformájú is valamennyire - aki nem nagyon tiltakozik, és szeretkezni kezdenek. Időnek multán a lány elmegy, a lelkére kötve Csonak, meg ne mukkanjon, és bezárja az ajtót. Éjszakára azonban visszajön.
     Így megy ez pár napig. Akkor a lány társnői észrevesznek valamit, keresni kezdik és meg is találják az írástudót. Évődve mondják a leánynak:
     - A hasadban már egyre nagyobb ez a kis úrfi, és te most is ezzel a kócos hajjal jársz, mintha szűzlány volnál? - Azzal hajtűket és fülbevalókat adnak neki, és gyorsan feltornyozzák szépséges asszonyhaját. A lányka nagy szégyenében meg se tud szólalni.
     - Nővérkéim - mondja társnői egyike -, ne maradjunk sokáig, mert attól félek, ők nem örülnének. - S az egész csapat kacag és elszalad.
     - Írástudóm pedig nézi-nézi a lányt, aki most körkörösen feltornyozott és magasan feltűzött hajfonataival, a hajfonatok csúcsáról mélyen lecsüngő főnix-díszével még sokkal elbűvö- lőbbnek talál, mint lelógó hajtincses korában. Körülpillantanak és senkit sem látnak, enyelegnek, a rózsa és a pézsma illata elhomá- lyosítja elméjüket, gyönyörük már majdnem a tetőpontjára jut. Ekkor azonban bőrcsizmák erős döngése, láncok csörgése és heves szóváltás zaja üti meg a fülüket. A lány ijedten felugrik, mindketten kikémlelnek, s meglátnak egy arany páncélba öltözött porkolábot, lakkfekete a pofája, lánccsomó és furkósbot a kezében, mellvértjén annak az állatnak a körvonala, amelyről a kolostori szobrot is mintázták. A marcona porkolábot a lány- csapat veszi körül.
     - Mind itt vagytok? - kérdezi a porkoláb.
     - Mind - felelik a lányok.
     - Ha mégis valami földi ember bujkálna itt - folytatja a porkoláb -, egy afféle álomlakó vagy álomjáró, rögtön adjátok elő, nehogy aztán megbánjátok.
     - Nincs itt senki - mondják ismét kórusban a lányok.
     A porkoláb megfordul, rémisztő pillantással keresi a rejtőzködőt. A lány megretten, arca halottszürkére válik.
     - Bújj gyorsan az ágy alá! - mondta kapkodva Csonak, azzal kinyit a falon egy kicsi ajtót és azon át elmenekül.
     Cso fekszik és lélegzetet venni is alig mer. Most veszi észre, hogy a fülke falát képek borítják, nagyszerűen festett mind, rajtuk mintha a két ábrázolt ember élne. Az egyik képen egy szentély fülkéje látható, egy állat szobra alatt - nem nagyobb az egy kutyánál - két szerzetes áll és figyel.
     Nemsokára hallja, hogy a csizmák a szobában döngnek, majd eltávoznak. Kis idő múlva döngésük lassan elenyészik a távolban, s szíve ettől kissé megnyugszik; odakintről azonban továbbra is jövés-menés, beszélgetés hallatszik. Cso sokáig kuporog-nyomorog, a füle zúg, mintha mediterrán tücsök ciripelne benne, a szeme úgy ég, mint a tűz. Érzi, nem bírja a feszültséget tovább, de azért csöndben marad s hallgatózva várja, hogy a lány visszajöjjön, egyáltalán nem is gondolkodva azon, hogy neki magának miféle sorsa lesz.
     Ez alatt a tanuló Czi a csarnokban forgolódva nézelődik, és nem találja Csot, s gyanút fogva kérdezi meg a szerzetest.
     - Elment, hogy meghallgassa a Tanról való tanítást -, mondja nevetve a szerzetes.
     - De hová? - kérdezi a másik.
     - Nem messze - hangzik a felelet.
     Kis idő múlva az öreg ujjával megkocogtatja a falat és így kiált:
     - Cso uram! Mért kószálsz ilyen soká, ahelyett, hogy visszajönnél?
     S ekkor meglátják Cso alakját a falfestményen, félrehajló fülekkel és lábujjhegyen állva, mint aki hallgatózik és nagyon figyel.
     - Útitársad jó ideje vár rád! - kiált ismét a szerzetes.
     Cso most egy szempillantás alatt lelibben a falról s ott áll dermedten, akár a fa, szeme kimered, lába reszket. Czi nagyon meghökken, de méltósággal tudakolja tőle, mi történt. Hát az, hogy amint ott feküdt az ágy alatt, a kopogást valósággal mennydörgésnek hallotta, ezért odaszalad a szoba faliképéhez, hallgatózni a falon, mi ennek az oka.
     Mindnyájan a képre néznek és látják, hogy a virágos lány immár kontyba tornyozva viseli a haját, többé nem szűzlány módra. Bénultan keres valakit a szobájában, s a lábánál vörhe- nyes szőrű állat fekszik, hűségesen.
     Cso ijedten földig hajol az öreg szerzetes előtt és úgy kérdezi, mi ennek az oka?
     - Az öreg nevet és így felel:
     - A varázslatok az emberből magából születnek, hogy is fejthetné meg ezt a vén szerzetes!
     Csonak elszorul a lélegzete, nem lesz jobb a kedve, Czi is csak bámul. Semmit sem ért, és nem ért semmit.
     Nyomban fel is kerekednek, lelépdelnek a lépcsőkön és elsietnek, mintha nem is lenne életük, csak ez a siető-kapkodó, ó, ki tudja merre vezető lépkedés - fejeztem be a szinte egy szuszra elmondott történetemet.
     - Igen, elmentek - szögezte le a végeredményt Cholnoky. - De te hazudtál!
     - Hogyan? - hőköltem vissza!
     - Elfeledted megmondani, hogy ez az álmodba Kínából érkező Cso, ez a fura férfiú éppúgy néz ki, mint, mint a másik tanuló, az a Czi. Mintha két fürjtojás lenne... Olyan hasonla- tosak. Szóval, nem is olyan biztos, hogy Cso az Cso, hiszen lehetne Czi...

Ijedten vettem fel a rég elhagyott beszélgetés fonalát.
     - Megcsalt? Másnak lesz a feleségévé?
     - Szerencsénkre igen. Más veszi a festményeihez az olajfestéket. Más fog az allegóriák modelljévé válni. Más burkolózik a füstbe, s más vérét szívják a szúnyogok. Más nézi meg magát a feketekávé tükrében s más öli magát a Dunába.
     - Szerencsénkre? - kapaszkodtam abba az első szóba. De már nem volt választásom, erre vette - végkép - irányát az életem: szerencsénkre.
     - Legalább az én szerencsémre. Ami, azt gondolnám, a tiéd is.
     Kábult a fejem. Új italt rendeltem, ittam, idegesen haraptam le egy szivar végét és indulatomban az asztalra csapva szólaltam meg:
     - Nem értelek, megint nem értelek! Azt mondod, hogy engemet megcsal, vagyis tégedet megcsalt, azaz, hogy kettőnket meg fog csalni. Azt mondod, hogy más felesége lesz, és hogy piros sebeket fog hasítani nyomorult szívünkön. Gyalázatos árulásról, becstelen hitszegésről beszélsz, és akkor azt teszed hozzá, hogy ‘szerencsére’! Mi ez? Mit értsek ebből?
     - Te szamár! A valóságot!
     Sirályok és sarlós szárnyú fecskék tömege lebbent a tér fölött, s a kései délután alkonyattá öltözött. Kaucsugtejszagú fügékkel telt tálkát helyezett a pincér az asztalunkra, majd megfordult és sietve - sietve, mint mindig - távozott.
     - De hiszen beteg ember vagy, koravén, keserű, elrontott életű ember, aki magad mondtad magadról, hogy a kininnel behintett adóvégrehajtó cukorbaba hozzád képest! Ez hát a szerencse?
     Cholnoky nagyot, hangosat, kísértetiesen jóízűt nevetett, s kifakadásomra azután felelt:
     - Te szerencsétlen figura, te! Hát csakugyan azt hiszed, hogy én annak az asszonynak a hűtlensége miatt keseredtem meg, hogy az ő állati becstelensége tette tönkre az életedet?
     - Azt, mert ha igaz, hogy hűtlen lesz hozzám, én tudom, hogy öngyilkos leszek miatta.
     - Én azt is tudtam huszonöt esztendős koromban. És lásd, mégis negyven esztendős vagyok immár.
     - És elfelejtetted?
     - No, nem egészen, hiszen látod, hogy eszembe juttattad. Hanem a keserűségemnek egyáltalán nem ő az oka.
     - Hát mi?
     - Nos az, hogy nem találom... sem az elejét, de a végét sem. Mint az antik görögöknél, hiszen úgy vélem, minden történet vége visszakanyarodik az elejéhez. Hát tudod, ez nagyon elkeseríti az embert!
     A Régi erődtől puskaropogást véltem hallani: a madarak vijjogni kezdtek, az időközben megtelt étterem vendégsereglete is megrettent.
     - Hajtóvadászat - nyugtatásul körbejárt és mosolyogva világosított föl mindenkit a pincér. Augusztus hónapban mindig bejönnek a városunkba a rókák, azokat űzik most el. Hiszen a kutyáinkat, a macskáinkat is fölfalják.
     - És ő?
     - No, hiszen hallottad, megvan a magam baja!
     - De neked sosem fájt a szíved? Érte?
     - Nekem itt, jobboldalt a bordáim alatt szoktak szerelmes fájdalmaim lenni.
     - Soha nem is gondolsz rá?
     - De, igen. Néha. Amikor veled beszélgetek.
     Az órájára nézett, annak akkor már bajusza nőtt, negyed kilenc volt az idő. Fölkelt.
     - No, eredj haza, a Balaton mellé - mondta fanyar mosollyal. - Eredj, aludj.

Reggel, lázálmomból felébredve, halott szúnyogok ezreit találtam plédemen. Fekete rovartömegben és alvadt vérben feküdtem, s nem találtam meg magamban azt az erőt, amely segített volna abban, hogy fölüljek, megmosakodjak, s elfogyasszam a regge- limet. Holott döntöttem, tudtam, nem megyek vissza az én vereshajú tanítónőmhöz, nem úgy rontom el az életemet, ahogy a fák szokták, amikor belehajolnak a saját árnyékukba, s onnan nem tudnak többé visszahajolni a nyárba.