|
SZÁNTÓ
F. ISTVÁN
Hamvas Béla és
Hölderlin
Szempontok A magyar Hüperión
olvasásához
A hölderlini "fordításelmélet"
Közismert, hogy Hamvas Béla írói
világának Hölderlin az egyik állócsillaga, illetve írói törekvéseinek
egyik legfontosabb viszonyítási pontja. Annak igazolására, hogy Hamvas
Hölderlint mintegy "kívülről" tudja, számos filológiai bizonyíték lenne
fölsorolható.1 Ezek azonban önmagukban alig mondanának valamit
e kapcsolat lényegéről, belső természetéről. Magam, alább arra teszek kísérletet,
hogy ez utóbbit térképezzem fel.2
E hatalmas
és rendkívül inspiratív témát3 mi természetesen legfeljebb csak
érinthetjük, mégpedig két vonatkozásban. Az egyik a "test és szellem" viszonya
a "hölderlinül" felfogott "tulajdonképpeni görögség"4 problémáján
belül, a másik a hölderlini "(át)fordítás" kérdése, amelyek meglátásunk
szerint a hamvasi (magánmitológia-teremtő) diskurzus sajátságaihoz visznek
közelebb.
George Steiner5
Hölderlin görög fordításainak három szakaszát különbözteti meg: a
korai (1796-1799), a középső (1801-02) és a kései (az 1802 utáni) korszakát.
A megkülönböztetés alapjául (és talán indítékául is) az a felismerés szolgál,
hogy e három korszak nyelvhasználata - pontosabban a fordítónak a fordítás,
illetve a nyelv lényegéről vallott felfogása - kimutathatóan különbözik
egymástól: míg az első szakaszt valamiféle "klasszikus idealista" nyelvfelfogás
jellemzi6, vagyis a görög eredetinek oly módon történő visszaadása,
amely valamiképp a (fordítói) szöveghűség és a (fordítói) szabadság egyensúlyát
szem előtt tartva úgy igyekszik megtartani a görög eredeti eszméjét és
különös erejét, hogy a fordítás dikciója természetesen illeszkedjék a célnyelv
grammatikai és retorikai szabályrendszeréhez.
A második
szakaszt ezzel szemben a merev és hajthatatlan ragaszkodás jellemzi az
eredeti szavaihoz és szintaktikájához, függetlenül attól, hogy ez óhatatlanul
vonja maga után az "idegen hangzást", a célnyelv "atticizálását", azaz
a "természetes" némettől való elidegenedést.7 A harmadik szakasz
Steiner megközelítésében attól kitüntetett, hogy benne a fordítás elmélete
és gyakorlata immár egy átfogóbb elgondolás eredménye, illetve lenyomata,
amelyben "poétika és hermeneutika, a filológiai és a politika" egymástól
elválaszthatatlanul összefonódik. Hölderlin eme végső elgondolását a fordításról
nem szabad pusztán egyféle "költői fordításelméletnek" tekintenünk, még
kevésbé "kórosnak"8 - amennyiben így járnánk el, úgy ezzel egyszersmind
ki is szakítanánk e jelenséget "létfontosságú összefüggéseiből", abból
a kontextusból tehát, amelyet éppen egy átfogóbb (mindent átfogó) elgondolás
hitelesít.
Hölderlin
Szophoklész-fordításainak e harmadik szakaszát a teleologikus céltételezés,
az időfogalom átértelmezése, illetve a fordításnak mint ontológiai aktusnak
az előtérbe állítása jellemzi. Nagyon leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk,
hogy Hölderlin átjárást teremt Szophoklész és saját kora, a 19. század
elejének Németországa között. Mindezt úgy éri el, hogy bizonyos értelemben
a Szophoklész-féle eredeti szöveget kiszakítja saját történeti idejéből,
illetve ezzel szoros összefügésben önálló léttel ruházza fel: Hölderlin
meggyőződése ugyanis az, hogy - Steinert idézve - "az eredeti szövegben
benne rejlenek olyan igazságok, olyanfajta jelentések és előadói lehetőségek,
amelyek a szöveg első megtestesülésében még nem bontakoznak ki."9
Ebben persze önmagában még nem lenne semmi különös és még kevésbé "kóros":
amit eddig leírtunk, nem más, mint minden műalkotás befogadásának hermeneutikai
képlete, ahol is a befogadó a mű befogadásának aktusában mintegy "jelenvalóvá"
teszi a mű és a műre vonatkozó (esetleg) sok évszázados értelmezések és/vagy
jelentésmódosulások "múltját". Csakhogy addig, amíg ez a "hermeneutikai
kör" valójában lezáratlanná, kimeríthetetlenné teszi a befogadandó művet,
addig Hölderlin elgondolásában éppenséggel lezárttá, vagy ha tetszik: "beteljesítendővé".
"Kórossá"
tehát (de szívesebben használnám a paradox jelzőt) akkor válik e
fordítás- (s ennyiben:) befogadáselmélet, amikor ehhez a hermeneutikai
gesztushoz mintegy hozzárendelődik a mű meghaladásának-beteljesítésének,
s ezzel "felszámolásának" telosza is, amelyet Hölderlin rendkívül hangsúlyossá
tesz. Hölderlin számára ugyanis - ismét Steinert idézve - "a ‘fordító’
szent feladata [...], hogy életre keltse [a szöveg] lappangó s mindeddig
beteljesületlen" tartalmait, hogy "a szöveg szelleméhez híven ‘meghaladja’
magát az eredeti szöveget." Ilyen értelemben a ‘fordítás’ nem pusztán a
(lehetséges) interpretációk egyike, hanem magának a szövegnek a "végrehajtása-beteljesítése".10
Vagyis Hölderlin nemcsak értelmezi, hanem bizonyos fokig át is értelmezi
a fordítandó eredetit; fordítóként nem csupán hozzá-, de bele is
nyúl az eredetibe: nem csupán értelmezi, hanem mintegy "kijavítja",
helyesbíti is azt. Saját, kitüntetett fordítói szerepét Hölderlin abban
érzi megragadhatónak, hogy a Szophoklész-szöveg "társszerzőjévé" váljék,
mivel szilárd meggyőződése szerint az eredetiben olyan "kihagyások", "a
teljességet csorbító korlátozások" vannak, amelyeket csak ő mint a kései
"heszperiai" örökös képes helyesbíteni (verbessern).
Mielőtt a
görögség kései "heszperiai" (Hölderlin), illetve "halküóni" (Hamvas11)
átértelmezésének kérdésére térnénk, immár a múlt "helyesbítésének" Hölderlinnél
manifesztté is váló szándéka felől érdemes talán kitérnünk egy gondolat
erejéig a Nietzsche-, Hamvas-, Kövendi-, Kerényi- és Heidegger-féle Hérakleitosz-értelmezések
egy másik közös eleméhez, jelesül ahhoz, amely Hérakleitoszban az "odi
profanum vulgus"12, a "tömeggel" szemben álló tragikus hős13,
"az igazságot a magáénak tudó", "a publikumra rá nem szoruló"14,
vagy éppen a "Nietzschével leginkább rokonítható", "Európa számára a szellemi
ember tragikus sorsát"15 kifejezésre juttató filozófust láttatja.16
A "titanizmus"
A beavatatlan és "beavatandó"17
tömeg és a beavatott próféta-vátesz efféle szembeállítása, a sokaság és
az egyén gyógyíthatatlan szembenállásának felismerése, az egyéni "tragikus-heroikus-titáni"
harca a sokaság és annak világa ellen geneológialag feltehetően a válságnak
(többek között a kommunikációs válságnak) abból - a kora romantikában meggyökeresedő
- léttapasztalatából eredeztethető, amely a weizsäckeri terminológia szerint
a német "titanizmus" fogalmával írható le, hiszen - szemben az olümposzi
istenekkel - a "titánok" mindig válságot jeleznek.18 Valamennyiük
Hérakleitosz-értelmezésének közös jegye (s szemléletbeli rokonságuk magyarázata
is) tehát ez a mindenfajta "titanizmus" mélyén meghúzódó válságtudat,
még ha a szerzők indítékai vagy elérendő céljaik különböznek is19.
A Weizsäcker
által említett "gondolkozásbeli radikalizmus", a "haladó történelmi realitással"
való "tudatos szembefordulás" motívumai, a "titáni önkritikára" való hajlam,
a világtörtenelem újraírásának szorgalmazása, "immanens filozófiai kérdéseknek"
- "a gondolat fogalmi formáját nélkülöző", ám mégis impozáns "gondolati
rendszernek" tartható - mű(vek)be való beemelése sehol sem annyira szemetszúró
a Sziget-mozgalmon belül, mint Hamvas 1936-ban keletkezett, nem véletlenül
éppen egy titánról elnevezett és nem véletlenül Hölderlinre rájátszó művében,
A magyar Hüperiónban, amelyet, ismét Weizsäckert parafrazálva, olyan
valaki vallomásaként kell olvasnunk, "aki megpróbálja elgondolni az igazat,
aki kitart amellett, hogy az igaz az egész, és aki azt hiszi, hogy az egészben
gondolkodás szükséges formája a rendszer".
Hamvas
e művét "görög tárgyú" írásainak abba a csoportjába sorolhatnánk, amit
a Sziget folyóirat második számában hozott Nietzsche és a George-kör
képvisel, és amit a hamvasi esszé önéletrajzi-vallomásos válfajának nevezhetnénk.
Első, felületes olvasás után e megállapítás helytállónak látszik, akár
csak az a szintén az első olvasás után beugró irodalomtörténeti panel,
amely A magyar Hüperiónt abból a kudarcélményből eredezteti, amelynek
közvetlen kiváltó oka Kerényi és Hamvas barátságának megszakadása, Hamvasnak
a Sziget-körből való kilépése, tágabb értelemben pedig egy gondolkodás-
és beszédmód veresége. Ha e személyes élettényeket a hamvasi esszéisztika
szerves részénék, a hamvasi magánmitológia "alapanyagának" tartva és ilyen
alapon állva neveznénk "görög tárgyúnak" Hamvas e "korszakos" - a szót
szó szerinti értelmében véve korszakképző, korszakbetetőző, korszaklezáró
- írását, ha csupán kortörténeti adalékot vagy egy bensőséges barátság
szakításhoz vezető történetet látnánk benne (még ha ez barát Kerényi Károly,
és ha a kor a magyar vallástudomány "aranykora" is), akkor a mű számos
jelentésrétegének csupán egyikét érintenénk. Igaz persze: e jelentésréteg
meghatározó. Bár az alább idézendő Hamvas-visszaemlékezést nem tartom perdöntőnek20,
nem árt talán újra idézni: "Leírtam A magyar Hüperiónban, amelynek
tárgya: a heroikus (görög-pogány) kísérlet az új magyar közösség megteremtésére.
Hőse: Kerényi
Károly és én. A körénk gyülekező fiatalok igénye feljogosított arra a kérdésre,
hogy miképpen lehet szakrális eszközökkel megteremteni a közösséget és
ezzel egy egész népet a romlás útján megállítani. Történt 1934-35-ben.
Kerényit egy közösen eltöltött nyáron beavattam a George-körről szóló könyvvel
és útmutatásokkal és kifejezett igénnyel abba, hogy ennek megteremtése
szükséges. A dolgok nagyságát elértette, amint Dionysos-tanulmánya (az
emberiség egysége, amint ő nevezte ‘minden határok áttörése’) jelzi. A
tanulmány címe: Álarc és koszorú - gondolata a koszorú kép kifejtése
a maszkból: az egyetemes összenövés. A középpontban a ‘Kreis’ gondolata
állt. Alapgondolatom: egyénileg a megújulás lehetetlen, mert az Én mindig
anarchikus volt és marad. Kollektíven, intézményesen megújulni szintén
lehetetlen, mert az intézmény nem ‘univerzálisan’ intézkedik és nem ‘törvényt’
hoz, hanem szükségképpen a korban kell állnia és egyoldalú és csak ‘rendelkezik’.
Egzisztenciális megújulásra van szükség - ennek a megújulásnak a tűzhelye
pedig a ‘kör’ (Kreis), illetve a ‘Koszorú’. Munkaközösségünk akkor a Stemma
nevet viselte, amely koszorút jelent.
Kerényi azonban
önmagát a kör közepébe helyezte és iniciátornak tüntette fel magát, nemcsak
vezérnek, hanem középpontnak. A törekvés itt bukott meg. A helyzet súlyosságát
tetézte, hogy nem vette észre, mi történt. Nem vette észre a törekvés szakrális
voltát, amikor ő (társadalmi helyzetéből következően és hatványozottan
aktív hiúságból kifolyóan) magát középponttá tette, a koszorú felbomlott,
és a kör megszűnt.
Ez a kísérletem
azonban nem volt egészen tudatos - de elszánt és önfeláldozó. A valódi
közösségnek egész életemben tapasztalt kínzó hiánya ösztönzött. Alapítani
kívántam. Bengel mondja: Gründen ist tiefer, denn bauen. Ez a szándék ma
élénkebben él, mint valaha."21 A Kerényi-Gulyáslevelezés tanúsága
szerint Kerényi jól ismerte A magyar Hüperión kéziratát, és nem
volt róla jó véleménnyel.22 Ennek egyik kézenfekvő oka lehetne
persze az a Kerényi számára kétségkívül előnytelen beállítás, ahogy Hamvas
(ugyan nem nevesítve, mégis beazonosíthatóan) őt láttatja a műben. Ám Kerényi
nem ezt kifogásolja, hanem burkoltan a mű immanens esztétikai értékét,
az esszé "énes" hangját kritizálja23. Mi az a hang tehát, amelyet
Kerényi mellett mások sem könnyen toleráltak?24 Próbáljuk meg
jellemezni e "hüperióni-(h)alküónikus" hangot. Először is azt tudjuk róla,
hogy tolerálhatatlanul személyes ("én, én, én").
Olvassunk
bele találomra A magyar Hüperiónba! (Majdnem találomra; bár számtalan
más részletet is idézhetnék, érthető módon mégis egy olyat választottam,
amely a Szigettel és, áttételesen, Kerényivel is kapcsolatba hozható:
"Érvényesülés. Külön kell beszéljek erről, amit olyan jól ismersz? A dolgok
elvesztették önértéküket, s minden csak annyit ért, amennyit valami másra
át lehetett váltani: pénzre, hírnévre, címre, pozícióra, hatalomra. Hatás,
hatás és minden: hatás. Vers, tudomány, színdarab hatásra vár s azt követeli.
Minden mű értéke pontosan megállapítható abból, hogy a szerző mennyit kapott
érte, ki mit mond róla, hány példányban kelt el, hány ember nézte meg,
milyen díjakat nyert, hány nyelvre fordították le. A műnek így el kellett
vesztenie kapcsolatát az emberrel. Hatásra kellett menni. Produkció lett,
amely sikerért üvöltött. Nem haragszom miatta, mert már csaknem teljesen
hidegen hagy. De akkor kínozott, mikor még benne voltam."25
Ennél persze jóval-jóval "énesebb" részletek is idézhetők lennének: "Miért
nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, amelyik
az én uralmamat kibírná?"26 Vagy: "Én vagyok az, aki megcsináltam
a lehetetlent. Nem vesztem el a némaságban, mint ahogy eddig elveszett
mindenki, aki a magasság fia, Hüperión volt. A tiszta és a nyílt szó csak
embercsonkok és a szenny számára volt itt nyitva, és mihelyt valaki komolyan
meg akart szólalni, a hangot elfojtották. Az én erőm volt az egyetlen,
amely ezzel a feladattal elbírt. Megszólaltam, és amit mondtam, hüperióni
volt. Egyedül voltam. Helyemben mindenki összetört volna, mint ahogy összetörtek
a bessenyeiek."27
Kerényinek
alighanem igaza van: valóban a "hallatlan ambíció" hangja ez, a "valósággal
elképesztő hübriszé"28, ahogy az életmű egy mai méltatója, Dolinszky
Miklós mondja29. Kérdés azonban, hogy az énnek ez az alig követhető
hipertrófiája hozza-e létre e nehezen elviselhető "hüperióni" hangot, avagy
a dikció követeli meg az én (ha tetszik: romantikus) felnagyítását? A válasz
is-is. Ám amikor feljebb nem egyszerűen "hüperióninak" (titáninak), hanem
"(h)alküonikusnak" is neveztem a Hüperiónt jellemző megszólalásmódot,
akkor az a cél vezetett, hogy árnyaltabb megközelítését adjam e kiélezett,
vagy-vagy típusú kérdésnek. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy a Hüperión
"énje" és a hús-vér szerző énje sem teljesen fedi egymást30,
hanem arról is, hogy már a mű beszélőjének énje sem teljesen homogén31.
Az "énnek" ezt a disszeminációját éppoly jellegzetes és tudatos szerzői
szándék megvalósulásának látom, mint azt, hogy a szüzsé sem lokálisan,
sem temporálisan nem beazonosítható32; a természeti táj33,
a legegyszerűbb, a leglecsupaszítottabb emberi környezet és emberi tevékenységek34
a történelem horizontjának szinte bármely pontjával és bármely
korszakával összekapcsolhatóvá teszi.35 Kerényi Hüperión-olvasata
tehát (vagyis a mű önéletrajzi ihletettségéből), a hús-vér szerzőnek a
címszereplővel (a mű beszélőjével) való maradéktalan azonosításából kiinduló
értelmezése ha talán nem is teljesen elhibázott vagy alaptalan36,
a mű sokszólamúságát mindenképp elvéti. Márpedig egy alaposabb, szövegközpontúbb
vizsgálat nagyon pontosan kimutathatja, hogy a Kerényi által "énesnek"
nevezett és számára hamisan csengő hang mennyivel bonyolultabb szövegalkotói
folyamat végterméke, s hogy a mű egészében sokkal inkább tartható sokszólamúnak,
mint egyszólamúnak - maga a megszületett mű pedig (az el nem küldött levelek
laza füzére) sokkal többnek naplónál vagy önéletrajznál.
Bár
Hamvasnak ebben az egyik "legirodalmibb" művében kétségkívül kimutatható
a szerzőnek a mű címszereplőjével való patetikus azonosulási szándéka (mi
több: e szerepek olykor tökéletesen egymásba is folynak), ám a hasonlóságok
- vagy akár az átfedések! - mellett nem szabad eltekintenünk a mű beszélőjének
a címszereplővel szembeni (ön)ironikus távolságtartásától sem, amire már
az "éndisszemináció" jelensége kapcsán is felfigyelhettünk: "hüperióninak"37,
másodsorban, ezt az egyszerre patetikus s ugyanakkor (ön)ironikus hangot
nevezhetjük. Azzal ugyanis, hogy Hamvas egy már "foglalt" címet ad művének,
az imitáció ürügyéül szolgáló "eredeti" szerzőjét (jelen esetben: Hölderlint)
is mintegy "társszerzővé" avatja. S valóban: az általunk például közelebbről
nehezen beazonosítható "természeti táj" és benne a lecsupaszított emberi
alaptevékenységek nem egyszerűen "hasonlítanak" Hölderlin ‘Kunstnatur’-jára,
hanem lényegi azonosságot mutatnak vele - nemcsak bizonyos "kulcsszavak"
egyeznek meg, hanem a szavakat összefűző (konkrét és átvitt értelmű) "szintaxis"
is38. Így lesz Hamvasnál Hölderlin "szent levegőjéből"39
"heroikus levegő"40, az "üres és gondterhelt (német) életből"41
"kedélytelen és keserű" (magyar)42, illetve "gond"43,
a hölderlini "ősvilág"44, a "Természet kertjének"45
aranynapjaiból"46 "elíziumi kert"47 és "aranykor"48.
Jogosnak tűnhet
persze az az ellenvetés, hogy itt viszonylag állandósult mitologémarendszerekről
van szó, amelyeknek a szókészlete is többé-kevésbé állandó. Csakhogy akkor
hogyan magyarázzuk az olyan hölderlini "egyszermondásoknak" a hamvasi műben
történő előfordulását, illetve Hamvas általi beemelését, mint ez az alábbi:
"Száznak sincs olyan súlya, mint itt egynek"49? És abban is
majdnem biztosak lehetünk, hogy az "(el)alvás", az "álmodás", a "beleálmodás"
motívumai50 Hamvasnál azért olyan hangsúlyosak, mert Hölderlin
szintén nagy súlyt fektet rájuk51; és amikor Hamvas Hüperiónja
visszautasítja, hogy "királyként" "férgeket" jutalmazzon52,
vajon nem ugyanazért nem jutalmaz-e, mint amiért "a bennünk élő isten,
aki előtt a végtelenség pályája nyílik" sem vár, "amíg a féreg kitér az
útjából"?53 Vagy vajon nem azért zsonganak-e "méhek"54
Hamvasnál, mert "jobb méhnek lenni [...] mint uralkodni a világ urai
között"?55
Példáim
csupán illusztratív jellegűek: nem bizonyítani, csupán illusztrálni kívántam
velük a kétféle (a hamvasi és a hölderlini) Hüperión rendkívül szoros,
sokszor a szóhasználat szintjére is leképzett-kivetített rokonságát. Mint
látjuk, A magyar Hüperión az irodalmi hermeneutika adaptációs elvének
egyik legszebb gesztusa és nem csak gesztusa: megvalósulása is a magyar
irodalomban. Hamvas ugyanis nem elégszik meg a múlt egy tetszőlegesen kiválasztott
szeletének, egy adott vetületének (jelesül a Hölderlin-féle Hüperión)
újbóli "játékba hozásával", hanem az aktuális jelen és a letűnt múlt horizontját
"össze is rántja". Ezáltal nemcsak a múlt képes új életre kelni, hanem
az aktuális jelen is a múlt, a "hagyomány" és az utópisztikus jövő szövetébe
ágyazódni. Hamvassal szemben jogos tehát a "(neo)romantika" vádja - de
a fentebbi perspektívából nézve mulatságosan semmitmondó is.
Másrészt itt
és ebben érzem megragadhatónak minden (vagy majdnem minden) Hamvas-írás
differentia specificáját: hogy tudniillik legszembetűnőbb tulajdonságuk
a hely-telenségük, beskatulyázhatatlanságuk, időn kívüliségük. Úgy is mondhatnám,
hogy Hamvas írásainak - a Sziget két számában megjelenteknek csakúgy,
mint a kéziratban maradóknak, így például a szóban forgó, a megszületése
után csak hatvan évvel később napvilágot látott Hüperión - legfontosabb
jellemzője az, hogy a szó kettős értelmében is apokaliptikusak: nemcsak
(vég)ítéletszerűek, hanem az időhöz is nagyon egyedi a viszonyuk: bennük
az idő mint a múlt, a jelen és a jövő egyidejűsége tárulkozik föl. Harmadikként
az ebből megszülető (az ezt megszólaltatható) hangot nevezhetjük "hüperióninak".
Mindezzel
természetesen nem azt akartam állítani, hogy Kerényi olvasatának ne lenne
meg a létjogosultsága: de ez az olvasat csak két feltétel (egyáltalán nem
szükségszerű) megléte mellett jogosult: 1.) ha Hamvas Hüperiónját
"direktben" olvassuk, vagyis az egyszólamú, tisztán önéletrajzi kijelentéseket
(hisz tagadhatatlanul ilyenek is találhatók az egyes szám első személyű
megnyilatkozások közt) a hölderlini szövegváltozatra és Nietzsche Zarathusztrájára
rájátszó sokszólamúak rovására toljuk előtérbe; 2.), ha birtokunkban van
az a kód, amellyel az "egyenesben" olvasható kijelentések desifrírozhatóak.56
Hamvas
e különös "vallomását" a maga sokszólamúságában, műfajtalanságában57,
rendkívüli reflexiós erejében meggyőződésem szerint joggal tarthatjuk a
sziget-mozgalom ideologikus, illetve esztétikai-metaforikus "görög programjának"
emblematikus érvényű főművének. Hamvas ugyanis azzal, hogy a Hüperión-mítoszt
megteremtő58 Hölderlin művét teszi meg hivatkozandó alapszöveggé,
nem egyszerűen "imitálni" kíván egy másik megszólalásmódot, jelen esetben
a hölderlinit. Nem is versenyre kelni, "emulálni" vele, vagyis elsősorban
nem írói kvalitásairól akarja meggyőzni59 az olvasót. De nem
is valamiféle szerepjátékot játszik a kínálkozó hangok, arcok (és álarcok)
folytonos cserélgetésével, hanem a hagyományra mint olyanra kérdez rá,
pontosabban a lehető legtágabban értelmezett "klasszika-filológiának" saját
tárgyához való viszonyára. Ez pedig óhatatlanul együttjár a (megintcsak
tágan értelmezett) "eredetre" irányuló kérdezéssel. A magyar Hüperión
"tárgya" ugyanis csupán ebben a (nagyon áttételes) értelemben "görög":
a szövegben ugyan találunk (többnyire) burkolt utalásokat a "görögségre"60,
ám e "görögségkép" nem történeti jellegű, vagyis nem az alexandriai (klasszika-)filológia
alapján álló megközelítésmód gyümölcse, hanem, a hölderlini megközelítésmódhoz
hasonlóan, lényegileg egy sajátos történetfilozófiai konstrukció része.
Ennek igazolására vessünk egy pillantást a "heszperiai" költő létmódjának
hölderlini felfogására, amelyet Hamvas is átvesz.
Kocziszky
Éva Hölderlin költészeti "fordulatáról" szóló írásában61 a "heszperiai"
költő létmódját azzal az alapvetően köztes szereppel határozza meg, amely
az "istenek már-nem-je és még-nem-je" jelöl ki, hiszen egyrészt a költő
már értelemszerűen nem lehet részese a múltnak, a "görög istenek" epifániájának
(éppen az ókor eme lezárulása folytán tekintheti magát a ‘napnyugati’ költő
valamiféle ‘ínséges kor’ szülöttének, és éppen ettől olyan erős benne a
visszavágyakozás motívuma). Másfelől viszont mégis csak a költő az, aki
egyrészt visszaemlékezik és emlékeztet is egyúttal az "istenek (jelen)létére",
miként ő az is, aki - a fentebbitől nem elválaszthatóan - "énekével meg
is idézi", létre is hozza ezt az istenvilágot: Hölderlin ezért nevezheti
a költőt "közvetítőnek", már-már "’félistennek’, aki művével kihordja ember
és isten, egykori és a majdani megmutatkozás köztességét. A köztesség tehát
magában a költészetben van, abban lakozik, vagyis a költő úgy közvetít
Ég és Föld, illetve az általuk jelzett valóságok között, hogy azokat egyszersmind
szét is választja, külön tartja egymástól."62
Már ennyiből
is jól látni, hogy a Sziget ideologikus-metaforikus "görögség-problematikája"
és elsősorban Hamvas aktív írói önértelmezése - az "íráshoz" való paradox
viszonya, a "(meg)költő" személyéhez, "váteszi" sorsához, kitüntetettségéhez
és elátkozottságához63 tartozó kérdések - mennyi szállal kötődik
ahhoz az egzisztenciális és történetfilozófiai alaphangoltsághoz, amely
Hölderlin költészetének meghatározó specifikuma. Kocziszky szerint Hölderlin
kitüntetett helyét az európai költészet történetében az a gazdagság indokolja,
amely a költőnek "a görögséggel, a hellén istenvilággal való szoros kapcsolatából"64
eredeztethető, és amelynek feszültségét az adja, hogy Hölderlin egy "feneketlen,
áthidalhatatlan szakadékra" alapozza költői életművét, és hogy e tudatos
választásban egyszerre van jelen az "aláhullástól való menekülni akarás"
szándéka és annak biztos tudata65. Épp az tehát, ami mind az
ő, mind Hamvas Hüperiónjának is alaptapasztalata, hiszen a titán(i) Hüperión
- mint a költő allegóriája, pontosabban hölderlini-hamvasi alteregoja
- ugyan a "Magasság fia", "magasan járó", ám tudjuk, hogy mégis alávettetik
a Tartarosz mélyébe és sötétségébe66.
A görög mitikus
világ, a görög "istenek" feltámasztásának feladatát magára vállaló, az
"eredet" (a "teljesség", az "aranykor" , az "aranynapok") újbóli megteremtését
megcélzó (s később bizonyos értelemben jogosan "romantikusnak" aposztrofált)
költőszerep, Hölderlin-Hüperióné67 tehát lényegileg paradox.
Vagy, egyetértve Kocziszky tanulmányának megállapításával, "irodalmi-poétikai"
értelemben az "írás" paradoxitásába berendezkedő Hölderlin "pogány" versei
(Hyperion sorsdala, Mint ha ünnephajnalban... , Kenyér és bor) tarthatók
a legsikerültebbeknek, tehát azok, amelyekben a táj, a természet, a Mediterraneum
a maguk megidézett mitikus időtlenségében lépnek az olvasó elé. És ez az
elem az, amit Hamvas a hölderlini értelemben felfogott "tulajdonképpeni
görögség" legfontosabb hozadékának és az utókor által is követendő példájának
tart.68 A hölderlinhüperióni világgal való bensőséges azonosulásban,
a "görögségre" vonatkozó - poétikát, hermeneutikát, filológiát (és akár
az aktuálpolitikát is) átfogó - hölderlini elgondolás magáévá tételében
lelhetünk tehát magyarázatot arra a sajátos szerepre, amelyet a se nem
filológus, se nem szépíró, se nem filozófus Hamvas játszik a Sziget
ideologikus, esztétikai és metaforikus programjában. Egyrészt tehát arra,
hogy a semmilyen "szakmát" nem reprezentáló Hamvas tevékenysége mégis miért
érintkezhet mindezen diszciplínákkal; másrészt arra, hogy a "primér" görög
múlt (a görög "örökség") Hamvas számára hogyan folyik bele egy erősen -
többek között Hölderlin életművén - átértelmezett másodlagos-reflektált
világba; harmadrészt pedig arra, hogy a hamvasi oeuvre-ben fokozatosan
miként válhat a szűken vett görög hagyomány vizsgálata a hagyománynak mint
olyannak a kutatásává.
Mindezt Hamvas
úgy éri el, hogy Hölderlin Hüperiónját egy olyan nyitott
műnek állítja be, amely nemcsak hogy megengedi, de meg is követeli az aktív
beavatkozást a befogadó részéről, akinek nem csupán le-, hanem át
is kell fordítani az eredetit. Festészeti metaforikával élve Hamvas Hölderlin
művének nem egyszerűen a lehető leghívebb lemásolását szorgalmazza, s maga
se csupán erre törekszik, hanem mintegy a kész (remek)műre viszi-festi
rá a sajátját. S hogy még nehezebb legyen e két "réteg" egymástól való
elkülönítése, Hamvas azokkal az anyagokkal és motívumokkal dolgozik, amelyek
az eredetit is jellemezték.69
Mindezt azonban
nem szabad pusztán valamiféle "stílus-" vagy írói ujjgyakorlatnak tartanunk.
Azzal, hogy - a Hölderlin életművén belül70 különösen kitüntetett
szereppel bíró - korai művébe, a Hüperiónba "olvassa bele" Hamvas
a kései Hölderlint foglalkoztató kérdéseket, s miközben mintegy saját írói
világának, "magánmitológiájának" emblematikus figuráivá avatja Hölderlin-Hüperiónt,
Hamvas valójában a tágan értelmezett hagyomány befogadásának, befogadhatóságának
a problémájához szól hozzá a maga hagyományértelmezése felől.
Jegyzetek
1 A kettejük közötti bensőséges
kapcsolatra a legjobb példa, hogy Hamvas egy korai művének ugyanúgy egy
már (éppen Hölderlin által) lefoglalt címet ad (A magyar Hüperión),
mint egy késeinek (Patmosz). Ez két dologra világít rá: egyfelől,
hogy Hamvas már a címadás gesztusával is valamiképpen "rájátszik" a hölderlini
oeuvre-re, másfelől, hogy e "játék" Hamvast egész életén át végigkíséri.
2 Heideggerrel érthetünk
egyet, aki egy helyen úgy fogalmaz2a,
hogy Hölderlin sem a filozófusokra, sem a filológusokra nem tartozik külön-külön,
sem mindkettejükre együttesen. Ugyanis "nem az kíván tisztázást,"
folytatja, "hogy közülünk kire is tartozik Hölderlin, hanem egyedül az,
hogy a jelen világkorszakban képesek vagyunk-e arra, hogy Hölderlin költeményéhez
tartozzunk." Úgy látom, hogy (e heideggeri metaforikán belül) Hamvas mint
író éppen a (hölderlini) művekhez való "odatartozást" kísérli meg. A címadás
gesztusának fentebb szóba hozott "furcsasága" esetében talán ezzel hozható
összefüggésbe.
2a Lásd: Martin Heidegger:
A hölderlini föld és ég. In: Martin Heidegger: Magyarázatok Hölderlin
költészetéhez, Latin Betűk, Debrecen, 1998. 160.
3 Gondoljunk csak arra
a szintén nagyon bensőséges viszonyra, amely Heidegger és Hölderlin életműve
között alakul ki, s amelyből csak mutatvány Heidegger idézett könyve.
4 Tudomásom szerint Hölderlinnél
bukkan fel először ez a fogalom. A Böhlendorffhoz írott levélben például
így: "A déli emberek atlétikussága, az antik szellem romjaiban, jobban
megismertetett a görögök tulajdonképpeni mivoltával; megismertem természetüket
és bölcsességüket, testüket, azt a módot, ahogyan a maguk klímájában nőttek,
és a szabályt, amivel a féktelen géniuszt óvták az elem hatalmától." Idézi:
Heidegger: id. mű 166.
5 Vö.: Steiner, George:
Örök Antigoné, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990
6 Ezt Steiner egyebek
mellett a Bakkhánsnők prológus-fordításának elemzésével látja bizonyítottnak.
7 Ez a Hölderlin fordításmódszerében
1801-1802 táján uralkodóvá váló módszer az Oedipus der Tyrann-ban
és az Antigonäban mutatható ki.
8 A jelző alkalmazását
az a tény indokolja, hogy Hölderlin ez irányú kísérletei 1802 nyara utánra
tehetőek, vagyis arra az időszakra, amikor egyre több jel vall az Umnachtungra,
a költő elméjének elborulására.
9 Lásd: Steiner: id.
mű 112.
10 A szóhasználat tudatos,
hiszen nem csupán valamiféle a szövegben megbúvó és eddig még fel nem tárt
jelentésrétegnek a (szeretetteljes-alázatos) felszínre hozásáról van szó,
hanem egyféle, a katonai és sportterminológiát joggal játékba hozó erőszakról
is. Érdemes ilyen szempontból utalni (például) a Hölderlin-kortárs Bettina
von Arnim-nál (is) szereplő, az "atlétaerénnyel" felruházott költő metaforájára:
"És így a költőt az Isten nyílként használta, hogy ritmusa az íjról eliramodjék,
és aki ezt nem érzi és ehhez nem alkalmazkodik, annak soha nem lesz sem
sorsa, sem atlétaerénye, hogy költővé váljon, és túl gyenge volna az ilyen,
semhogy magát megragadhatná, sem az anyagban, sem a korábbi tendenciák
világnézetében, sem a mi tendenciáink későbbi elképzelés-módjában, és semmilyen
poétikai forma nem fog számára megnyilvánulni. Azok a költők, akik az adott
formákba beletanulnak, ők is csak az egykor adott szellemet ismételhetik
meg, mint madarak a nyelvfa egyik ágára ülnek és azon ringatóznak, az ősi
ritmus szerint, mely a fa gyökerében nyugszik, ám az ily költő nem röpül
fel szellemsasként, akit a nyelv eleven szelleme költött ki."10a
10a Vö.: Bettina von
Arnim: Sämtliche Werke, II. 345. idézi: Heidegger: id. mű 161.
11 Fordíthatjuk itt "jégmadárszerűnek".
Hogy a jégmadár tojójának görög nevéből, a halküónból11a hogyan teremti
meg a mind pozitív, mind pejoratív értelmű "langyosság" jelzőjét Hamvas,
és ezt finoman hogyan vonatkoztatja a magyar viszonyokra, már önmagában
is remek írói fogásnak kell tartanunk11b.
Ám ha mindehhez még hozzávesszük azt is, hogy a szóban forgó mű (egyik)
előképének tartható Zarathusztrát Nietzsche ugyanúgy "alküonikusnak"
aposztrofálja11c,
akkor válik igazán világossá, hogy Hamvas írásait milyen bonyolult (ám
tudatos) "fordítástechnikák" alkalmazása jellemzi és teszi kitüntetetté.
11a Vö.: Kerényi károly:
Görög mitológia, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1997. 247.
11b Vö.:"Van valami édes
és békés varázs abban, ahogy ebben a tompa félhomályban a lombos fák zöldellnek,
és az enyhe dombok hajladoznak, a víz álmosan csillog, és a levegőben mindig
dereng egy kis köd, mint a másvilág előcsarnokában. Az ember ezen a halküóni
félhomályos, szélcsendes, halk földön elálmosodik, és elernyedve alszik.
Itt nem lehet teljesen felébredni. Ez a magány helye. A nádasból előbújnak
a jégmadarak, és a tó sima vizén, mint az üveglapon fénylik a sárga nap.
Ez az alvók, a félholtak országa, ahol az emberek álmukból fel sem ébrednek,
és úgy halnak meg. Miért?" (Vö.: Hamvas Béla: A magyar Hüperión
I/26. Medio Kiadó, Budapest, 1999. 79.
11c Vö.: Friedrich Nietzsche:
Ecce homo, Göncöl Kiadó, Budapest, é.n. 17-18.
12 Vö.: Kerényi Károly:
Hérakleitos és a görög filozófia eredete in: Hérakleitos múzsái
vagy a természetről, Helikon Kiadó, Budapest, 1983. 48. Kerényi egyébként
egész tanulmányában kitüntetett szerepet szán Hérakleitosz papi származásának.
13 Vö.: Kövendi Dénes:
A tűz metafizikája, id. mű 16.
14 Vö.: F. Nietzsche:
A filozófia a görögök tragikus korszakában, in: Nietzsche, Friedrich:
Ifjúkori görög tárgyú írások, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.
id. mű 95.
15 Vö. Hamvas Béla: Hérakleitos
helye az európai szellemiségben, in: Hérakleitos múzsái vagy a természetről,
Helikon Kiadó, Budapest, 1983. 133
16 Első közelítésben
Heidegger Hérakleitosz-képe élesen elüt a hérakleitoszi "kinyilatkoztatást"
ünneplő, Hérakleitoszban váteszt, jóst és/vagy papot látó fentebbi értelmezésektől,
hiszen Heidegger számára Hérakleitosz épp a "kérdései", nem pedig "feleletei"
révén válik kitüntetetté16a.
Alább, amikor e jelenségeket megpróbáljuk a weizsäckeri "titanizmus" fogalmából
megérteni, kiviláglik, hogy ez az eltérés nem lényegi, csupán szóhasználatbeli.
16a "...az ember lényegének
meghatározása sohasem felelet, hanem lényegét tekintve kérdés" (Heidegger:
Bevezetés a metafizikába, Ikon Kiadó, Budapest, 1995. 72.)
17 Nietzsche például
azt írja, hogy "a világnak örökké szüksége van az igazságra, tehát örökké
szüksége lesz Hérakleitoszra is, jóllehet neki nincs szüksége a világra.
Mi köze neki a saját dicsőségéhez? [...] az emberek halhatatlanságának
van szüksége az ember-Hérakleitosz halhatatlanságára és nem neki."17a
Hamvas pedig ugyanennek a gondolatnak ezt a,
részben természeti képpel kifejezett parafrázisát adja: "Milyen kevéssé
ismered az isteneket! Amit alkottak, olyan szép, hogy a mű nem veszít vele,
csak az, aki nem látja. Sápadtabb lesz az ég, ha nem nézik?"17b
17a Vö.: Nietzsche: id.
mű 97.
17b Vö.: Hamvas: A
magyar Hüperión I/9. in: id. mű 32.
18 A "titanizmus" persze
nem szabatosan meghatározott fogalom (még Weizsäcker terminológiáján belül
sem), mégis használhatóbbnak tűnik számomra a témánkkul szolgáló életművek,
beszéd- és gondolkodásmódok körülírására, mint az eszme- vagy a művészettörténet
"romantika" terminusa. Bár sok ponton érintkeznek18a,
a "titanizmus" nem korszakfüggő: a 19. század technikai-pragmatikus forradalma,
(artificiális) "szép új világa" éppúgy ide sorolható, mint Nietzsche majdnem
teljes életműve, vagy az e századi avantgard és késő modern művészeti-elméleti
kezdeményezések nagy része, ahová a Sziget-mozgalom is tartozik18b.
A "titanizmus" legegyszerűbb meghatározása úgy hangzik, hogy, "a világ
térbeli vagy gondolati meghódítása" (lásd: Weizsäcker, id. mű 5-6.), "gondolkozásbeli
radikalizmus" (12.), "kultúrforradalom" (5.). Némileg bonyolultabban meghatározva
az a titáni, "aki megpróbálja elgondolni az igazat, aki kitart amellett,
hogy az igaz az egész, és aki azt hiszi, hogy az egészben gondolkodás szükséges
formája a rendszer." (16.) Továbbá a "titanizmus" az is, ha bizonyos gondolkodók
"tudatosan" fordulnak szembe a "haladó történelmi realitással" (19.), mintegy
a titanizmus "titáni önkritikáját" (uo.) adják annak érdekében, hogy "elgondolják-beteljesítsék
(elgondolva teljesítsék be) a világtörténelmet" (20.). A "normálissal"
szemben "titáni" az a tudomány, amely nem jö(hete)tt volna létre "immanens
filozófiai kérdésfelvetések nélkül" (22.), a művészet pedig akkor titáni18c,
ha az "egy hatalmas gondolatrendszer" anélkül, hogy benne "a gondolat fogalmi
formát" öltene. (19.)
18a Weizsäcker szerint
a német művészet "titáni" jellegét például a kora romantika idealizmusa,
illetve olyan "törékeny" (Weizsäcker) alakok alapozták meg, mint Hölderlin,
Novalis és Schlegel. (Vö.: Carl Friedrich von Weizsäcker: A német titanizmus,
in. Uő: A német titanizmus, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989. 18.)
18b Kerényinek vagy Hamvasnak
a "romantika" szótól való irtózása közismert: a sors fintora, hogy - Mátraitól
Szentkuthyig - műveik kritikusai mégis újra és újra leragadnak ennél a
szónál.
18c Weizsäcker itt Nietzsche
Wagner-jellemzéséből indul ki. (Az idézet Nietzschétől származik.).
19 Az olyan kijelentések
például, mint hogy "Heideggernél ismét arról a titáni vállalkozásról
van szó, hogy e kérdés [ti. hogy az idő maga a létezés horizontjaként nyilvánul-e
meg]
felől megközelítve gondolja
újra a filozófiát" (Weizsäcker id. mű 21.) megerősítenek abban a hipotézisünkben,
a sziget-vállalkozást egy átfogóbb, ha tetszik: a "titanizmus" eszmetörténeti
hagyományának részeként kell értékelnünk. (Az én kiemelésem.)
20 Nem csupán azért,
mert a "szöveg-én" sohasem teljesen azonos(ítható) a hús-vér szerzővel.
Hamvas kapcsán az írástól (a megírástól, a megírtságtól) ráadásul
sohasem tekinthetünk el, mivel csak az ilyen, a maguk egyszeriségében rögzített-átpoetizált
Hamvas-szövegek számítanak hitelesnek. (Ennyiben esszéi közelebb állnak
a primér irodalmi műfajokhoz, mint a tanulmányhoz vagy értekezéshez: míg
ugyanis ezekből igen, azokból nem készíthetők tartalmi excerptumok.)
Vagyis ha az alább idézendő sorok tájékoztatnak is bennünket a szerzői
szándékról (amit esetleg - bár nem feltétlenül - felhasználhatunk a mű
értelmezésében), az elkészült mű, A magyar Hüperión több
is, más is, mint amit e néhány bekezdés alapján várnánk.
21 A Szabó Lajossal és
Tábor Bélával 1945-46-ban folytatott beszélgetések gyorsírásos jegyzőkönyvéből.
Gépirat. Idézi Darabos Pál: Hamvas Béla - Egy életmű fiziognómiája,
Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997. 265.
22 Vö.: "Eszembe jut,
amit Hamvas Hyperionjáról írtál. Ismerem, nálam is van másolata, s én már
tudom, mennyire énes (én... én... én...) és épp ezért (az eldugott s mégis
ordító én miatt) mennyire hamis. Van benne igaz kétségbeesés is. (Ezt mind
csak én tudom igazán megítélni.)" (In: "Adj Ideákat az időknek!" Kerényi
Károly és Gulyás Pál levelezése, Kráter Kiadó, Budapest, 1989. 59. (Kerényi
aláhúzása)
23 Nem firtatom, hogy
a "hang" volt-e hamis, vagy a "fül" tompa; vagyis semmiképpen sem kívánnám
a szigeteseket utólag egymás ellen kijátszani. Márcsak azért sem, mert
esetükben is inkább arról lehet szó, amire a Szentkuthy-Kerényi-affér rávilágított:
tudniillik az alaphangok lényegi azonosságának felismeréséről, ám az ezeken
az alaphangokon belüli nüansznyi eltérések felnagyításásáról. Hiszen
Kerényi nyelvi és műfajeszménye ugyanaz "az eszmélkedésre indító, jövőbe
világító próza"23a,
ugyanaz a "levélforma, amely tiszta tárgyi és eszmei tartalmat irányít
egy ’Te’-hez"23b és
ugyanaz a "goethei-hölderlini" dikció23c,
amit Hamvas pontról pontra igyekszik megvalósítani A magyar Hüperión
kisprózáiban.
23a Vö.: "Adj Ideákat...
!" id. mű 86.
23b Uo. 30.
23c Uo. 66.
24 Nem utolsósorban ennek
köszönhető, hogy az 55 hüperióni levélből Hamvas életében csupán féltucat
látott (1943-ban a Diáriumban és 1947-ben a Sorsunkban) napvilágot.
Pedig nem csak mi, hanem a szerző is ezt tartotta a korszakban keletkezett
talán legfontosabb, asztalfiókban maradt művének. Vö.: "... amit tőlem elfogadtak,
az annak, amit teremtettem, csak a legalja volt."24a
24a A magyar Hüperión
II/23. in: id. mű 159.
25 A magyar Hüperión
II/12. in: id. mű 120-121.
26 A magyar Hüperión
I/7. in: id. mű 27.
27 A magyar Hüperión
I/9. in: id. mű 31.
28 Weizsäcker a "titanizmusban"
rejlő egyik legfőbb ambivalenciát abban érzi megragadhatónak, hogy minden
titáni gesztusban a szükségszerű egyszerre tűnik hübrisznek és viszont,
mivel a "titáni" per definitionem nem egyéb, mint a szükségszerűség és
hübrisz óhatatlan és kikerülhetetlen összefonódása. (Vö.: Weizsäcker: id.
mű 24.)
29 Lásd: Dolinszky Miklós:
Vallomás és prófécia. Hamvas Béla és kritikusai. In: Dolinszky
Miklós: A Mozart-űrhajó, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999. 133.
30 Ezt legmeggyőzőbben
a (majdnem) tisztán önéletrajzi ihletésű, illetve az általánosabb érvényre
törekvő levelek arányszámával mutathatnánk ki: miközben az első csoportba
alig tíz-tizenkettő levél sorolható30a,
addig a kisprózák háromnegyede mellőzi a szerző életrajzának és írói tevékenységének
direkt módon dokumentálható adatait és élettényeit.
30a Főleg az I. rész
10-15. és 17. levele sorolható ide, valamint a II. rész 16-18. és 20-21.
darabja.
31 Onnan kezdve, hogy
rögtön a mű elején (I/2.) a szerző felteszi a "ki Hüperión" kérdését egészen
addig, amíg a mű végén (II/24.) válaszol rá, az egész művet valójában az
identitáskeresés újra és újra felbukkanó szála tartja össze, amelynek ilyen
"állomásai", motívumai vannak: "én nem voltam Caesar, semmit nem értem
el" (I/1.), "ki meri magát mellettem számba venni" (I/1.), "senki nem viheti
nálam többre" (I/5.), "ha hatalomra jutnék, fogvacogva emlegetnének" (I/6),
"először életemben nem félek" (I/10.), "osztályrészem: dicsőségtelenség,
szerelemtelenség, baráttalanság, közösségtelenség" (I/17.), "a mosoly én
magam vagyok" (II/1.), "gyermekkoromban azt hittem, király leszek" (II/3.),
"korszerűtlen vagyok" (II/4.) "s én mint király, éppen úgy gondolkodó lettem
volna, mint most, ahogy gondolkodó vagyok, és mégis király" (II/6.), "mondtam
már, hogy nem önmagamról van szó" (II/6.), "sohasem voltam másnak alkalmas,
mint királynak és költőnek" (II/10.), "ha király lettem volna" (II/13.),
"névtelennek (fényesnek, hajnalnak, Istennek, öröknek,Vénusznak, lángnak,
hajnalnak) lenni" (II/14.).
32 Amikor igen - például
a Szigettel vagy Kerényivel, Széchenyivel, Adyval vagy Szabó Dezsővel kapcsolatban32a
- az csupán a szabályt erősítő kivétel. Hogy e poétikai eljárás mögött
milyen szándék húzódik, arról majd alább esik szó.
32a Részben az állandó
jelzők alkalmazása ("legnagyobb magyar", "átok alatt daloló bús magyar"
stb.), részben a hamvasi életrajz bizonyos szintű ismerete teszik lehetővé
e "ráismeréseket" (Kerényi és a Sziget-kör esetében példának okáért).
33 Lásd például: "Szememet
napkeltekor nyitom ki. A domb mögül kiemelkedő nap éppen ágyamra süt. [...]
hallom a fácánkakasok rikoltozását a bokrok mögött, mátyásmadarak és rigók
szállnak az erdő fölött. [...] A szamár ott legel a ház mögött, meg se kötöm,
úgy sem megy el." (I/5.) "Hallatszik az erdő éjjeli nesze, a madarak, a
nyulak alvóhelyeiken fészkelődnek. Néha egy halk csipogás vagy ágzörej.
Talán sündisznó motoszkál. Denevérek suhannak az alkonyatban, mint sötét
szikrák cikáznak. Éjjeli lepkék. És a tücsök. Milyen csend." (I/23.) "Hajnalban
kijöttem, s szemben a házzal az égen a Vénusz ragyogott oly tündöklő rózsás
gyöngyszínű fénnyel, hogy nemcsak a szemem ittasult a csillogó tűztől,
hanem e szelíd és langyos hajnalon bőröm is érezte, hogyan árad e lágy,
olajos sugár. Eddig ismeretlen éteri illatot szívtam, s közben a számban
mintha méz, bor és vér íze gyűlne." (II/11.) "Fölöttem májusi kardalukat
harsogták a madarak. Az akác éppen nyílni kezdett, és a méhek zsongása
olyan lágy volt, hogy le kellett ülnöm, nehogy belőle egy hangot is elveszítsek."
(II/23.) "Ma ettem először friss zöldborsót a kertből. Amint a déli hegyoldalon
járkáltam, egy ágon piruló cseresznyét láttam." (II/26.)
34 Lásd például: "A tornác
előtt a lépcsőn ülök, zöldséget és krumplit hámozok. [...] Mikor fehérneműm
fogytán van, a katlant a tűzhelyre teszem, a jól beáztatott ruhát kifőzöm
és kimosom. [...] Amíg lehet, gyümölcsön élek." (I/8.) "Már tart két hete,
hogy hajnaltól estig az erdőben ülök, a réteket járom, vagy fent a szirten
fekszem hanyatt, órákig mozdulatlanul e fényben [...]"(I/16.) "Én pedig itt
ülök házam lépcsőjén. [...] Bemegyek, tüzet rakok, elkészítem vacsorámat.
Aztán még járkálok az erdőben, és itt vannak körülöttem isteneim." (I/18.)
"Lementem a kertbe, és megkapáltam a kukoricát. Közben felszedtem a hullott
almát, és néhányat megettem belőle. A zöldségesben az akác megint elszaporodott,
azt irtogattam. [...] Fogom a puskát, és az erdőbe megyek. [...] Repkényszálat
szedek fel, abból is koszorút fonok. [...] néhány fürtből mustot préselek,
és megiszom."(I/23.) "Már egy hete semmi egyebet sem csinálok, csak szedek.
Almát, körtét, szilvát, diót, gesztenyét, szőlőt, kiszedem a földből a
krumplit, a répát. Éléstáram egészen megtelt. [...] Sült gomba újborral,
kell ennél jobb vacsora?" (I/29.) "Lécet fektettem keresztbe, és a háncsra
szőlőt függesztettem, tartott egészen karácsonyig." (II/5.) "Az akácosban
ülök a füvön. Azért jöttem, hogy rőzsét szedjek, és befűtsek a kemencébe
kenyérsütéshez. Néha megengedem magamnak ezt a fejedelmi ajándékot, olyan
kenyeret sütök, amit amott, a folyón túl lakó molnár őrölte lisztből magam
készítek kovásszal." (II/23.)
35 A történet és a történelem
e metatörténet(-történelem)35a
felőli megközelítésének dramatizált-átpoetizált formáját Hamvas a Karnevál
V. könyvében adja. (Vö.: Hamvas Béla: Karnevál, Magvető Kiadó, Budapest,
1985. 2. kötet 222-280.)
35a Amelyet nevezhetnénk
archetípusos történelemfelfogásnak is. S mivel ezek az archetípusok és
archetípusos helyzetek állandóak, a történelmet (hamvasi szóhasználatban:
a "történetet") a reménytelen ciklikusság jellemzi. Hamvas időfogalma kiegészül
két másik, a fentebbivel szembenálló időfogalommal is: egyrészt a műalkotás
"saját" vagy "belső" idejével, a "pillanatéval", amely mintegy felfüggeszti
a "külső" (történeti) időt, másrészt a "láthatatalan történet" céltételező
idejével, melynek telosza a zsidó-keresztény lineáris-"üdvtörténeti" időfelfogáséhoz
áll a legközelebb.
36 Minthogy Kerényi feltehetőleg
felismerte mind a meg nem nevezett személyek, mind a szóba hozott szituációk
egyikét-másikát, talán azt hihette, hogy Hamvas - szépírói eszközök alkalmazásával
- mintegy "dokumentálni", vagy legalábbis "kommentálni" igyekszik a megtörténteket.
37 Immár a szót annak
hamvasi értelmében használva, amelyet így próbál meg körülírni: "Ezekben
a [hüperióni] mondatokban megvan a nagy természeti jelenségeknek az a tulajdonsága,
hogy első megpillantásuk még távolról sem jelenti azt, hogy az ember már
látja is őket. [...] E mondatok mindig ‘vannak’, hogy úgy mondjam, minden
időben ugyanazt jelentik, és ugyanazt adják. [...] Ezek azok a mondatok,
amikből, ironikusan mondva, az ember mindig tanul, vagyis mindig jó étvággyal
falatozik, valahányszor elolvassa őket. Mindig jól is lakik velük, s e
jóllakással magával viszi a rájuk való csillapíthatatlan éhséget." (II/20.)
Lásd: id. mű 145-146. A "hüperióninak" egy ilyenféle meghatározásából következő
és Hamvas egész (esszé)írói életművének öntörvényű esztétikumára kiható
vonatkozásokat - "szép" kontra "fenséges", "szép" kontra "hibás", "eszményi"
és/vagy "valóságos", "mitikus" (mítosszerű) és/vagy "logikus" (logosszerű,
logoszkonform) stb. - itt csak részben kívántuk-kívánjuk érinteni.
38 Az olyan mondatokra-szövegrészekre
gondolok, amelyek minden gond nélkül transzponálhatók lennének akár Hölderlin,
akár Hamvas Hüperiónjának textúrájába. Lásd például (a szerző nevének
tudatos elhallgatása mellett) az alábbi, hol a Hamvas-, hol a Hölderlin-féle
változatból származó idézeteket: "Kunyhót építettem mézgaágakból, mohával
és fákkal ültettem körül, kakukkfűvel és mindenféle bokorral. Itt töltöm
legkedvesebb óráimat, itt üldögélek hosszú estéken át", "akkor veszem felszerelésem,
lemegyek az öbölbe és horgászom", "olykor olvasok is itt fenn a magasban",
"mélységesen szégyellem saját harcom történetét." "Tehetetlen vagyok. A
levegő olyan, mintha kristály aranyszemekből állna, és minden szem külön-külön
csillogna a langyos nap sugaraiban olyan földöntúli ragyogással és mégis
oly szelíden, hangtalan sziporkázik enyhe tündöklésében, hogy szemem elbágyadtan
csak félig mer kinyílni, ahogy az ember félig lehunyja szemét a viselhetetlen
előtt." "Hérakleitosz nagy igéjére, a hen diapheron heautó-ra (az önmagában
különböző Egy-re) csak a görög ember jöhetett rá, mert ez a szépség lényege,
s míg erre rá nem leltek, nem létezhetett semmiféle filozófia." "A testet
nagyon nehéz becsapni. Ha beszélsz, mindent elhiszek, de ha karjaimban
vagy, akkor azt adod, ami benned van, és ami igaz, mert közvetlenül ott
vagyok veled." "Ami a legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad,
önnön mélyében pihen, mint a gyöngy a tenger fenekén." "[...] arra születtem,
hogy hontalanul éljek s ne nyugodhassak meg soha." stb. stb.
39 Hölderlin: id. mű
288.
40 Hamvas: A magyar
Hüperión I/17; id. mű 55.
41 Hölderlin, id. mű
341.
42 Hamvas: A magyar
Hüperión II/4; id. mű 97.
43 Hamvas: A magyar
Hüperión II/4; id. mű 98.
44 Hölderlin: id. mű
169.
45 Hölderlin: id. mű
288.
46 Hölderlin: id. mű
236.
47 Hamvas: A magyar
Hüperión II/10. id. mű 113.
48 Hamvas: A magyar
Hüperión II/13. (i.m.125.), II/19. (i.m.142-143.), II/24. (i.m. 148.)
49 Hamvas: A magyar
Hüperión I/27. id. mű 81. A hölderlini eredeti hely így hangzik: "Bár
magam vagyok, hírnevem sincs, és így megyek be közéjük. De egyvalaki, aki
ember, nem képes-e többre, mint százak, akik csak részei az embernek?"
Lásd: Hölderlin: id. mű 262.
50 Vö. például: Hamvas
I/9., I/18. és I/26. leveleit az id. mű 31., 57. és 79. oldalán. Hamvas
Hölderlinhez hasonlóan ráadásul ugyanúgy megtartja az "alvás"-"álmodás"
motívumának ambivalenciáját: míg Hölderlinnél egyrészt azt olvassuk, hogy
51 "... isten az ember,
mikor álmodik, koldus, ha gondolkodik"51a,
más helyen éppen az ellenkezőjét: "Boldognak lenni, a szolgák nyelvén annyit
tesz: álmosnak lenni."51b
51a Hölderlin: id. mű
169.
51b Hölderlin: id. mű
191.
52 Vö.: Hamvas: A
magyar Hüperión I/7. id. mű 27.
53 Hölderlin: id. mű
191.
54 Vö.: Hamvas: A
magyar Hüperión II/23. id. mű 155.
55 Hölderlin: id. mű
202.
56 Ennek birtokában Kerényi
nyilván másként olvasta azokat a helyeket (az első rész 19. és 20. levelét,
valamint a 2. rész 12. darabját), ahol Hamvas egyértelműen a Sziget-kör
történetére tesz utalásokat. Ám Hamvas a történteket egy más dimenzióba
(is) állítja azáltal, hogy "a szent tűz őrzésének"56a
mitikus-időtlen metaforájában igyekszik megragadni a konkrét-történetit.
Ezzel nemcsak a hölderlini dikciót szólaltathatja meg, hanem tematikusan
is újra játékba hozhatja saját Hérakleitosz-olvasatát, illetve az így kialakuló
asszociációs mezőbe indirekt módon bevonhatja a Hölderlin "felfedezésében"
oroszlánszerepet vállaló Stefan Georgét és körét, rajtuk keresztül pedig
Nietzschét is. Az az olvasó, aki mit sem sejt Hamvasnak a Sziget-kör létrejöttében
és munkájában játszott (törvényszerűen periférikussá váló) szerepéről,
az feltehetőleg ezt az utóbbi értelmezést teszi magáévá.
56a Vö.: Hamvas: A
magyar Hüperión I/20. id. mű 64.
57 A "vallomástól" az
epstejni-montaigne-i értelemben felfogott "esszéig" vagy a már-már tisztán
fiktív-szépirodalmi ihletettségű "rövid történetig" számos műfajjal érintkeznek
e "levelek". Ami különös olvasmányélménnyé teszi őket, az valóban az a
rendkívül nehezen azonosítható hangoltság, (természeti) "képződményszerűség",
amely, a konkrét levél "tartalmától", illetve a szüzsétől függetlenül,
minden egyes írásában szinte mellbe vágja az olvasót.
58 A görög mitológia
- a származásán58a,
illetve családi viszonyain58b
- túl alig tud valamit Hüperión titán alakjáról. Személyéhez nem kapcsolódnak
olyan történetek, mint Kronoszéhoz, Prométheuszéhoz, Iapétoszéhoz vagy
akár Hélioszéhoz.
58a Nevének etimológiája
prehellén eredetre utal. Tudjuk, hogy Uranus és Gaia fia, és azt is, hogy
nem vesz részt aktívan az olümposzi istenek elleni csatában.
58b Hogy ti. Theiával
kötött házasságukból születik Éós (a Hajnal), Héliosz (a Nap) és Szeléné
(a Hold).
59 Hamvasé érzésem szerint
nem rokonítható azokkal (a lényegében posztmodern beállítottságú) életművekben
is megfigyelhető írói technikákkal, ahol a "vendégszövegek" alkalmazása,
a centotechnika éppenséggel felszámolja az eredeti jelentést azáltal, hogy
az idézeteket kiragadja eredeti kontextusukból, és egy (tetszőlegesen kiválasztott)
másikba emeli be.
60 Főleg egy-egy görög
szó alakjában. Ilyen a "hérosztrátoszi" (I/1., I/5.), a "halküóni" (I/26.,
I/28.) és a "theophorosz" (I/27., I/28.). Ilyen továbbá a felbukkanó négy
szapphoi sor (I/23.), a Szigetre és a Stemmára vonatkozó visszaemlékezések
(I/19. és II/12.), valamint az első rész 18. levelének nagy része, ahol
nem csupán a görögségnek az európai kultúrában betöltött szerepének kitüntetettségéről
olvashatunk két bekezdés erejéig, hanem ahol azt a személyes viszonyt is
explicitté teszi a szerző, amelyet ő alakít ki e hagyományhoz.60a
Ezen kívül nem túl nagy számban találunk a műben olyan helyeket, ahol a
görögségre Hamvas jóval áttételesebben játszik rá: ilyen a "tenger-metafora",
ilyen a mediterrán nap motívuma és a görög szobrok érzékiségére történő
utalás (I/8.), illetve a "természetnek" mint helyszínnek a folytonos (újra)hangsúlyozása.60b
60a Vö.: "Volt egy nép,
a görög [...], amelybe mindazt a jót, ami rossz volt, és mindazt a szépet,
ami ocsmány volt, belegondolták, és mindazt örömmé tették benne, amitől
valaha is szenvedtek. Így lett belőle álomnép. Kétezer éve folyik így.
[...] Valahányszor utánuk nyúltam, mindig a magam álmát fogtam meg. [...]
Tökéletes nép, mint mindaz, amit reánk hagyott. De már senki sem tudja,
mi benne az álom. A róluk szóló tudomány sem egyéb, mint az emberiség álmainak
története, minden szótag, betű, cserépdarab, kőtöredék szent, mert az emberiság
álma itatta át. És én olyan nagyin szomjaztam a valóságra." Lásd: Hamvas
Béla: A magyar Hüperión I/18. id. mű 57.
60b Mindezzel Hamvas
lényegében arra a Hölderlinnél talán tudatos, talán ösztönös felismerésre
játszik rá, hogy az egykori pogány mitológiát benépesítő lények (a műalkotás
mellett) kizárólag a természetben - vizekben, folyókban, villámlásban,
mennydörgésben, a gabonában, a repkényben, a szőlőfürtben - élnek tovább.
A panteizmus és a szubjektumfilozófia "titánisága" márcsak azért is összefonódhat,
mert a panteista természetkultusz az ember önistenítése, hiszen a természetben
lakozó szép kizárólag az ember "kedvéért" szép. Hamvasnál ez az összefonódás
(a természet mint az epifánia színhelye) manifesztté is válik: "Az isten
megjelenése nem csoda, mint ahogy nem csoda, ha szél indul meg a tengeren,
s az ezüstös szelíd víztükör oly sötét bíbor színben lángol, akár a bor,
melyet éjszínű szőlőfürtökből készítenek. Én a csodát megvetem, mert csak
egyszer van, szabály és mérték ellenére, s erőszak a természeten. A csoda
nem szép. Szép csak az, ami természetes: az örök szabály. - És az istenek
nem csodából vannak itt, s ahol megjelennek, nem fordul fel a rend. Olyanok
ők, mint a forrásban a hűvös átlátszó tisztaság, mint a kőben a súly, a
levegőben az illanó és puha áradás, mert az istenek a világban az állandó
mérték és az örök szabály. És ahol közülük egy láthatóvá lesz, ott ez az
örök szabály és mérték teljesül. Természetes, hogy van, és itt van. Úgy
jön, hogy az ember azt hiszi, mindig is itt volt, mert ide tartozik. Simán,
ahogy a szél hoz szénaillatot a rétről, úgy jön, egész természetesen. Úgy
jön, ahogy a déli nappal én jövök. Úgy." Lásd: Hamvas Béla: A magyar
Hüperión I/16. id. mű 50.
61 Lásd: Kocziszky Éva:
Patmosz, in: Gond, 1992/3. 127-147. A magyar nyelvű, általam
ismert Hölderlin-irodalomban Kocziszkyé élezi ki a leginkább a "hagyományválasztás"
(jelen dolgozat gondolatmenetének is kulcsfontosságú) kérdését.
62 Vö.: id. mű 130. Annak
illusztrálására, hogy az ’ínséges korból’ való el-, illetve az ókor ’telt’
világába való visszavágyakozás (esetleg annak megteremtésének költői programja)
mennyire fontos motívuma Hamvas Hüperiónjának is, lásd a következő
helyeket, nem a teljesség igényével, és csupán a mű első részéből válogatva:
"Legszebb álmaimat én is beléjük gondoltam [ti. a görögökbe], minden veszteségemet
beléjük nyertem, és minden szenvedésemet beléjük örültem. Az ő isteneik
az én isteneim, az ő tisztaságuk az én tisztaságom, az ő derűjük az én
derűm, a félelmetesen ragyogó derű, a delelő." (I/18.) "Feljebb a forrás
mellett van egy nagy kőszikla, oda fektetem egymás mellé a két koszorút.
És abban a pillanatban megnyugszom. Az istenek elfogadták öntudatlan áldozatomat,
és kioltották belőlem a háborgó szenvedélyt." (I/23.) "Én őrzöm őket, igen,
az isteneket, én hoztam őket ide, s én telepítettem őket erre a földre."
(I/24.) "Miért van félhomály és szélcsend? Miért? Ennek a földnek nincsenek
istenei. Ezért nincsenek istenei a népnek, ezért hazátlan, közösségtelen,
ezért nem fénylik itt az istenek napja, nem jár a levegő, nincs hős, nincs
sors [...] ezért a Hádész előcsarnoka ez, a felbomlott kapcsolatok helye,
a világból kiesett hely: az istentelen föld." (I/27.) "Isteneim névtelen
hatatalmak, olyan nagyok, hogy minden név szűk nekik, még nagyon újak és
erősek. Elhoztam őket, senkinek sem kellettek, hát élek velük én." (I/28.)
63 A ’szentet’ és ’(el)átkozottat’
(maudit) egyként jelentő sacer jelző Hamvasnál is e felismerések
hatására válik meghatározóvá saját (és nemcsak saját) költői (ön)megha-tározásában.
Vö.: Hamvas Béla: Poeta sacer in: Uő: A láthatatlan történet, Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1988. 110-128.
64 Lásd: Kocziszky: id.
mű 134.
65 Uo. 130.
66 Hüperión az, aki (Hölderlinnél:)
"egy nap hetvenszer" vagy (Hamvasnál:) "hetvenhétszer" vettetik alá (Hölderlinnél:)
a "mennyből", illetve (Hamvasnál:) az "égből." Ez egyúttal egyike volt
Hamvas (oly sokszor szemére vetett) filológiai pontatlanságainak. Talán
e két Hüperión-változat némileg részletesebb elemzésével sikerült
kimutatnom, hogy a Hamvassal szemben hangoztatott ilyenféle kifogások igazak
- ám merőben lényegtelenek.
67 Ha Hüperión egyszerűen
csak Hölderlin írói fantáziájának teremtménye lenne, Hölderlin magánmitológiájának
emblematikus alakja és/vagy a költő alteregója a hölderlini ars poétikán
belül, a két név egyidejű alkalmazása felesleges volna. Ám mivel Hölderlin
nemcsak teremtő, hanem maga is teremtett - metaforikusan szólva: Hüperión
(mitologémájának) teremtménye - a kötőjel használatát indokoltnak tartom.
68 És ha jól értem, Heidegger
is ezt, a "görög lényeget" egyrészt a (művészeti) szép és a (nem-morális,
művészeti) igazság fedésbe hozásában68a,
illetve a mű öntörvényűségében, egyszeriségében megragadó-megteremtő68b
Hölderlinben látja.
68a Vö.: "Hölderlin Görögországot
a Patmosz egyik későbbi változatában ’az atlétikus szemek ifjúkori
földjének’ (StA II, 180.) nevezi. E szemek pillantása, mint minden igazi
pillantás, szellemi, és abban fénylik, amin testi. A szemek csak annyiban
pillantják meg a felragyogót, amennyiben ez őket már előbb megragyogta
és megpillantotta. Az ’atlétikus szemek’ megpillantják a szépséget. Ez
a szépség a görög módon megtapasztalt igazság, nevezetesen a feltárulás
az önmagától jelenlétezőnek, a justV-nek, annak a természetnek, amelyben
és amelyből a görögök éltek. A görögök tulajdonképpeni mivoltának hölderlini
magasabb megismerése, a dolgoknak ez az egyik viszonylata, amiről a [Böhlendorffhoz
írott] levél szól.." (Martin Heidegger: A hölderlini föld és ég.
In: Heidegger: Magyarázatok Hölderlin költészetéhez, 168-9.)
68b "A görögök számára
pedig a megmutatandó, azaz a magától felragyogó, vagyis az igaz: a szépség.
Ezért igényli a művészetet, az ember költői létezését. A költőileg lakozó
ember minden felragyogót, földet és eget és a szentet, az önmagáért álló,
mindent megőrző előragyogáshoz, a mű állásában biztos álláshoz juttat.
‘Mindent állván és önmagáért tartani meg’ - azt jelenti: alapítani." (Uo.
170.)
69 Ehhez a sajátos eljáráshoz
az olvasó (vagy a festészeti metaforikánál maradva: a néző) viszonya sokféle
lehet az eljárás esztétikai és/vagy morális69a
értelmű elutasításától a revelatív azonosulásig tartó skálán. Mi ebben
a kérdésben nem kívánunk állást foglalni. Annyit talán a Hamvas-recepció
ismeretében mégis megkockáztathatunk, hogy a befogadók részéről Hamvasnak
e sajátos "írástechnikája" gyakrabban váltott ki elutasítást, mint revelációt.
A hamvasi életművel kapcsolatban rendre előkerülő "szinkretizmus", az "eredetiséghiány"
vádja burkoltan a "plagizátor" Hamvasnak szól.
69a Például hogy morálisan
megengedhető-e a szerzőiség, a szerzői individualitás ilyen fokú semmibe
vétele, illetve hogy a mű kiszakítható-e saját (történeti) kontextusából.
70 Wilhelm Waiblinger
visszaemlékezései is megerősítik azt a sejtésünket, hogy Hölderlin számára
a "főmű" mindvégig a Hüperión maradt. Vö.: Wilhelm Waiblinger: Napló
(1822-1824), illetve uő.: Friedrich Hölderlin élete, költészete és elmebaja
(1827-28), in: Hölderlin a toronyban 1806-1843 Szövegdokumentumok.
Összeállította és fordította: Báthori Csaba, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest,
1995. 28. és 60. |
|