|
FALUDI
ÁDÁM
Hölgyek hanyatlása
Ha egy régi mesekönyvbe lapozol, amelyikben
szép, színes képeket találni, azokból a mesebelien realista fajtákból,
akkor abban ott van ez a vasútállomás is. Szabványos, vidéki vasútállomás
két vágánnyal, zöldre festett ajtó- és ablakkeretekkel, tégladíszítéssel
a falak szegélyén. Bárhol állhatna, emlékeztetve a vasútépítés hőskorára,
mesebeli monarchiára, elkótyavetyélt ősökre.
Az állomás
mögötti üzembe jártam ötödik hónapja, hogy tisztességes férfi módjára sok
pénzt keressek, amivel aztán királyi vásárlásokat csaphatunk mindenféle
boltokban akkori feleségemmel. Ezt a mindennapi gyakorlatot nem én eszeltem
ki, hanem akkori feleségem szülei. Tisztességes férfi nem teng-leng a világban,
hanem egy állomás mögötti üzembe jár, és sok pénzt keres, hogy királyi
vásárlásokat csaphasson a keresetéből mindenféle boltokban. Ezzel a véleménnyel
szorítottak be öt hónappal ezelőtt ebbe az üzembe ide az állomás mögé,
és igen elégedettek voltak az eredménnyel. Jó nagy üzem, jó nagy pénz,
jó nagy három műszak. Utóbbit csak az első napon tudtam meg, de addigra
az önálló akaratomon már a só is elvirágzott. Ugyanakkor ez az első nap
lett önálló akaratom feltámadásának napja is, mert ettől kezdve arra a
pillanatra vártam, hogy mikor léphetek majd innen le. Elég az ismételt
újratermelődésből, jöjj vissza tengés és lengés. Azért jártam csökönyös
rendszerességgel ebbe az üzembe, hogy megtermeljem az erkölcsi alapomat
a távozásra. Csak az alkalomra vártam, az alkalmat azonban szívós és kitartó
munkával magamnak kellett megteremtenem. Az alkalomnak azonban az egészhez
semmi köze nem volt, se a pénzfelhalmozáshoz, se a költekezéshez. Kizárólag
spirituális elemekből állt.
Három megálló
vonattal, ennyi választotta el akkori otthonomat az állomás mögötti üzemtől,
három megállónyi távolságból jártunk be ide azzal a kölyökkel, akivel igen
jól megértettük egymást. Ő már egy éve dolgozott az üzem hosszú és huzatos
csarnokában, helyi tapasztalatokban nem volt hiánya. Mint kiderült, valamiképpen
mindketten ugyanannak az ellenállási mozgalomnak voltunk a tagjai, csak
ő nem szívta annyira mellre a napi gyakorlatot, mint én. Kevesebb életismerettel
a háta mögött, kevesebb vágy parázslott benne a lényeget elfedő hamu alatt.
Kevesebb kitörési kísérletet hajtott végre a benne szunnyadó vulkán, mint
bennem, de ezt a korkülönbség számlájára lehetett írni.
Amikor először
jártam a lakásában, megkérdezte, hogy tudom-e, mi fán terem a Hölgyek
Hanyatlása? Gondolom az, amikor a célszemély végre ágynak esik, kíváncsian
várva, hogy mi sül ki a dologból, válaszoltam. Összefüggésben van ezzel,
vigyorodott el, csupán megelőzi. - A Hölgyek Hanyatlása egy italspecialitás,
egy koktél neve, amit én találtam fel. Nyolcféle égetett szesz megfelelő
arányú elegye, némi fűszerezéssel. Egy pohárkával célhoz érsz. - Ifjú kandúr
tolószékkel - adtam címet a vázolt képhez.
Ültünk a szabványos
vidéki vasútállomás várótermében a padon, kellőképpen fáradtan, s szótlanul.
Két óra múlt, rozsdaszínű őszi napfény küzdötte át magát a bejárati ajtó
poros üvegein, egy öreg néne néha belesóhajtott a csöndbe a fejkendője
alól: - Jajistenem.
Még négyen
várakoztak rajta kívül arra a vonatra, amelyikre mi is.
Az állomásfőnök
pedáns, mondhatni békebeli állomásfőnökként igazgatta az állomás életét.
Amolyan kortévesztett módon a múltban élt; minden a helyén, szögletesen
és elvágólag. Egy világhírű vasúti csomópont pályaudvarához illő
pontossággal cselekedett, megadva a módját annak, aminek a váltói már csak
a fejében működtek.
- Figyelem,
figyelem! A második vágányon tehervonat halad át! - hallatszott az állomásfőnök
hangja, enyhén elbabrálgatva a rozsdaszínű napfénnyel a váróteremben. A
bejelentés utáni szokásos kattanás azonban elmaradt. Az állomásfőnök nem
kapcsolta ki a hangosbeszélőt, s ez néhány pillanat múlva nem csak nekünk
tűnt fel, hanem az öreg néne is felemelte fejkendős fejét. - Jesszusom
- suttogta.
Egymásra néztünk
a kölyökkel; tehervonat? Ilyenkor? A hangszóró suhogása pedig folytatódott,
nyilvánvalóvá téve, hogy a rend eltévesztette a járást. Kisvártatva az
állomásfőnök torokköszörülését hallhattuk, amely sűrítve tartalmazta a
világ összeomlásának összes adatát. A világvége valamennyi koordinátáját,
tudósítva arról, hogy az állomásfőnök elvesztette a csatát a jelennel szemben.
- Pardon, elbasztam - szólalt meg a fegyverletétel gyötrelmes pillanatai
követően a hangosbeszélő egy hajdani állomásfőnök hangján. - A második
vágányra személyvonat érkezik. A kattanás egy korszak végét jelentette.
A szabványos vidéki vasútállomás megérkezett a jelenbe, hogy olyan legyen,
mint a jelenben szabványos jelen. Éreztem, hogy ez a pillanat megtermelte
erkölcsi tőkémet a lelépésre. Hogy búcsút inthetek az állomás mögötti üzem
huzatos csarnokának, ahová kevés kivételtől eltekintve olyan tisztességes
férfiak járnak, akik nem tengenek és lengenek céltalanul a világban, hanem
sok pénzt keresnek, és királyi vásárlásokat csapnak mindenféle boltokban
a feleségükkel. A pillanat lerakta távozásom alapjait, megteremtette az
alkalmat, amire vártam. Az alkalom spirituális elemeit az állomásfőnök
szavai szilárdították egyetlen, megbonthatatlan egésszé.
- Megadnád
a Hölgyek Hanyatlása receptjét? - kérdeztem a kölyöktől, lesöpörve nadrágomról
a rozsdát, miközben felálltam, s elindultam az ajtó felé. - Meg hát. Önts
össze nyolcféle égetett szeszt megfelelő arányban, s fűszerezd a szokásos
módon. Mi sem egyszerűbb ennél. Pardon! Elbasztam! - emelte fel
ujját, és vigyorgott, ahogyan attól kezdve minden esetben, amikor a világ
összeomlására emlékeztetett. A felmondási idő két hetében egyebet nem is
igen lehetett tőle hallani: Pardon, elbasztam, pardon, elbasztam. |
|