Théra

Rögtön folytatással kezdem a napot:
nehéz, monogramos vásznak közt az ágyban fügét eszem.

Az este megírt levelekkel leszaladok a postahajó elé a kikötőbe,
itt a férfiak
a hálóból kivettt polipokat egyetlen harapással ölik meg.

Szeretném már csak megszokásból nézni a vizet,
úgy lélegezni, mint az algák, a hűvös testű, sóhajtozó vitorlások.

Hosszúra nyúlt árnyékokon lépdelni egész a stégig,
ahol a halászok üvegből langyos mazsolabort isznak,
arccal arra,
ahol egykor négy napig lángolt a tenger.

Combom alatt a nyugágy megnyugtatóan feszes vásznával
először hiszem,
hogy semminek se kellett volna másként történnie.

A kutya, amelyik tegnap is követett,
mellémfekszik, és csupasz térdemre hajtja a fejét.

Ha most lenéznék,
rámszegezett, érthetetlenül hűséges tekintetében
talán tökéletesnek láthatnám magamat.