|
CSENGERY
KRISTÓF
Változat egy Rába-versre
(Versenytársam, az idő)
Ne fuss el mellettem, idő!
Úgy szólok
hozzád, mint szegény a gazdaghoz:
annyit
engedj csak, hogy megérinthessem
bársony
köpenyed szegélyét; tűrd, hogy az
arcod
láthassam és hogy a szemedbe nézzek.
Azt sem tudom, ki vagyok - de talán
te megtaníthatnál magamra. Nincs
egy
szavam se arról, hogy mit akarok
- de
ha egyszer rám tekintenél s bevárnád
lassú lábam, elmondanám a tervet,
melyet nem ismertem korábban. Kérlek,
ne hagyj le és ne hagyj el. Lihegek
mögötted, szúr az oldalam. Tüdőmben
vaspor, neked meg oly könnyű a lépted.
Nekem az ősz
Nekem az ősz sohasem volt barátom
- de én sem vagyok barátja az ősznek.
Ha jön az október, borzongva látom,
hogy mint a denevérek, kergetőznek
a fasorban a levelek. Nem értem,
mi vonzó benne. Mért nevezi más
termő évszaknak - minden részletében
reménytelenség, romlás, árulás.
Elhiszem: lehet csizmát húzni, forralt
bort inni, járni alkonyatkor az
erdei ösvényt, nézni a hegyoldalt,
ahogy párában áll. De a tavasz,
az mégis más! Nem is tudom, hogyan,
egyszer csak itt terem, s nincs
rá szavam.
|
|