|
BABICS
IMRE
Gnózis
(részlet)
- Vegyem meg a felettünk lévő lakást?
- Miért kell
neked mindig visszakérdezni, Atkó, áruld már el!
- Azért, mert
egyáltalán nem értem, mi szükség van erre?
- Nyugalmat
akarok. Csendet. Ezek meg állandóan rohangálnak felettem. Zavar az örökös
lábdobogás.
- Érdekes,
én soha nem hallok semmit.
- Mert te
nem ebben a szobában laksz. És egyébként is alig vagy itthon.
- Mióta megfenyegettem,
tudod, karácsonykor, azzal a bokszerrel, amit tőled kaptam ajándékba, már
nem is kopácsol a surmó harkálya.
- Nem
kopácsol, csak dübörög. Én legalábbis nagyon gyakran hallom és nem tudok
tőle sem gondolkodni, sem pihenni.
- Tudod
mit? Felmegyek hozzájuk és beígérek két hatalmas nyaklevest minden egyes
családtagnak, ha nem húzzák meg magukat. Azt az ezermester családfőt pedig
olyan kétségbeesésbe kergetem a jövendőjét illetően, hogy egyszerű harkályból
harakirikály lesz belőle nemsokára. Olcsóbban kijönnénk.
- Nem.
Vedd meg a lakást!
- És
ha nem akarja eladni?
- Adj
nekik annyit, amennyit kérnek! Ezeknek a putriknak kétmillió a forgalmi
értéke, kínálj nekik négymilliót!
- Négymilliót?
- Ha
még egyszer visszakérdezel Atkó, hozzád vágom ezt az oregoni hemlokfenyőt,
esküszöm az élő Istenre!
- Jó,
jó, nyugodj már meg, Emlék! Megveszem azt a rohadt lakást, bútorokkal,
háziáldással együtt. Ezen már igazán nem múlik.
- Álcázd
magad! Nehogy felismerjenek nekem!
- Világos.
De előbb még...
- Hogyan?
- Semmi,
semmi. Szia!
- Na
azért. Szevasz.
"Jó,
de előbb még egy tetoválást varratok én a jobb vállamra, de bal vállamra,
ki tudja, melyikre, hopszasza. Egy kis szárnyas majmot az izmaim éber őrének.
Jó, hogy felcsíptem a kis grafikus lányt, majd ő megrajzolja nekem. De
utána kirúgom. Nincs kegyelem. Mindenkit meghágok, s tovalépek. Éppúgy,
mint a menedzserek. Így ők csak befogadnak végül. Anyám! A hideg de kirázott
erre a szörnyű, nagy-nagy esélyre. Fogadjátok be ti egy fedezőmén szerszámát,
engem ne! ...Viszont a csapatra igencsak szükségem van. Ugyan ki ad el
nekem egy mosodát vagy sportszergyártó vállalatot vagy mit tudom én? A
bankportás? A fejőnő? Frászt! A menedzserek. És ők megnézik, kivel állnak
szóba. Cipő, ruha, óra, gépkocsi, napszemüveg, minden számít, ahogy Emlék
mondta. De honnan tudja? De honnan tudta? Na, mindegy. Ez most nem számít.
Az igen, hogy utálom az öltönyt. Frakkot még felvennék heccből, éppen olyat,
mint Béláé, örülök, hogy megvettem neki, egy szó nélkül felpróbálta, utána
ledőlt csucsukálni. Ám frakkban mégsem mehetek tárgyalni, ezeknek nincs
humorérzékük, ha a nagy pénz szóba kerül, nem, nem. De van egy jobb ötletem:
én maradok dzsekiben meg farmernadrágban, mint testőr, s munkaadómnak suttyomban
Pityukát nevezem ki. Kap öltönyöket, kap három-négy aranyórát, vastag láncokat,
öt-hat gyűrűt, persze monogramos is lesz köztük, ahogy kell. Kap még kis
számítógépet is, azt viszi ballal, jobbal meg hozhatja piros szájharmonikáját.
Még néhány nap vámkezelés és megjön a gyárból extrákkal telitűzdelt gépkocsim.
Én vezetek majd (jó, hogy a honvédségnél kaphattam jogosítványt) és ő hátul
terpeszkedve zenél nekem ezt-azt. Elvinném Bélát is, azonban olyan bonyolult
már kommunikálni szegénnyel. Elalszik folyton a mafla. Én nem sejtem, hogy
mi lehet vele. Mindazonáltal jól van. Ebédre ma is megevett négy epret.
Ez ám a nagy zaba három hét alvást követően. A jó ég tudja, mi tartja közöttünk.
Tőlem visszafeküdhet újabb három hétre. Egy évre is. Énvelem úgyis meglódult
az idő mostanság. Éveket alhat, fel sem tűnne, mivelhogy zajlik az élet.
Először akkor irány legújabb nőm. Szex, rajz, tetoválás."
Erdőben járt.
Ráérős-kultúra
vetette magvait el, hogy kultúrdzsungelt telepítsen völgybe, lapályba.
S a fáknak
az ágai mintha ezüstös fejszékben végződtek volna. Kerek leveles nyél mindegyik
ág és fejsze a termés, balta a termés.
Lám, a Kivégző
Erdőben járt. Mert valamennyi Ráérőskultúra-vadon, ha megérzi egy új faj
eljöttét, azzá alakul, s az lesz legutolsó életkorszaka végén: Hóhérrengeteg.
Egymást vágják
ekkor majd ki a fák, s közben csupaszítják egymás lombkoronáját.
Szertefutó
gyökerükkel felszívják az ezüstöt a földből és a vasat, s a többi közelben
nyugvó érceket is, valamennyit. És a telérekből felszippantott anyagot
mind átalakítják: fejsze a termés, balta a termés.
És az utolsó
életkorszak a várakozás a nagy viharokra, veszett orkánok bősz erejére,
hogy lendüljenek ágak, gallyak, s lombkoronája egymástól csupaszíttassék
valamennyi hatalmas fának, s törzseik egymás által a barna avarra döntessék
mielőbb: sose lakja be új faj az erdőt. Árnyékot sose leljen s tűzrevalót
ez az új faj.
Szélrohamokban
testvérgyilkosok, ámde ha szélcsend áll be, csak áldozatok mind. S nem
választ ki egyik sem már gyógynedvet a testéből, a sebére tapassza szélcsendben,
mikor épp’ nem tudja kivágni a társát, s így lassítsa halálát, nem, nem.
Várja a véget minden egyes fa az erdőben, hol ment szomorúan.
S mind várnak
szélcsendben hosszú szélrohamokra, s szélrohamokban nem várnak szélcsendre:
pihenni nem kívánnak a fajtárs-mészárlásban; alattuk gyűljön az elkorhadt
gally és mélyedjen a sok-sok vágás törzseiken.
Sohasem látsz
emberi térben hóhért, kit, ha nyakaz valakit, közben lenyakaznak. Emberi
térben nem látsz áldozatot, ki, miközben bordáit belerugdossák tüdejébe,
halálra korbácsolja a gyilkosait. Nincs büszke alázat, nincsen. Csak gőg,
csak tehetetlenség. Csak erőszak, csak megadás. Csak győztes, csak vesztes.
Különállók mind, s erdő sohasem.
Nincs erdő
emberi szívben.
S Ráérős-kultúra
nevelte vadonban elindult újra. Fajok búcsúznak, a legbüszkébbek. A létnek
búcsút intenek ők, legalázatosabbak is egyben.
Így távoznak
üveghangyák, hármas homokórák. Egykor a vén fákon meneteltek sorban a hűvös
lombkoronába. Fejükből hullt a homok le a torba és onnan potrohba. A duzzadt
potroh, akárha mind, mind nőstény élne a hűvös lombkoronában.
S holdfény.
És lefelé
meneteltek, a potrohuk ekkor mind, mind szórta a torba a terhét, s onnan
a fejbe hullt le a sárga homok, széles fej, akár katonáké.
S napfény.
S szívta a fűszálak zöldjét, ahol éltek, lenn, a tövében a fáknak.
Immár nem
menetelnek. Nemtelenek. Sorakoznak a legközelebbi kidőlő vén fa alá. Testükben
elosztva egyenletesen mind, mind a homokszemek és ugyanannyi a fejben,
a torban, s potrohban: három sárfélgömb összetapadva.
S nincs holdfény
és nincs napfény: az Idő szabadultan jár-kel a Térben.
S várnak:
a korhadt törzs zuhanása megszűntesse az életük és morzsolja fakéreg szét
hármas homokórájuk, s az üvegcserepek mind megtöretettként szórják az avart
teli és a sok-sok három sárfélgömb a humuszba kerüljön.
Emberi térben
csak nőstény, csak hím. Csak ilyen, csak másmilyen. Érdekes egy faj. S
búcsúzkodni nem óhajt.
Ámde helyette
lobogtatják farktollaikat, mint zsebkendőt a fehér mártírmadarak. S valamennyi
tolluk a bőrüktől elválik, akárha elernyedt ujjpercek közül elszáll zsebkendő,
tovaröppen. S elviszi tolluk a szél, pihetoll, farktoll, evezőtoll.
És gubbasztanak
ők csupaszon vén fák tetején és csapkodnak körülöttük az ágak, fejsze a
termés, balta a termés. S nem menekülnek az ön - rabul ejtők.
Csak tolluk
menekül, s a csapások alatt odavesznek mind, s az üvegcserepekre lehullnak.
S tollak a szélben, mintha kavargó, hószínű sírhantja a fajnak.
S emberi térben
csak rabtartó, csak rab. Az új faj. Mindig utat jár, mindig utat választ,
ahelyett, hogy tartalmazná mindet, s minden irányba suhanna egyhelyben
gubbasztva.
Folyó partjára
jutott a Ráérős-kultúra nevelte vadonban.
A víz is búcsúzott:
forrásdugasz-élőlény kitenyésztés volt ez a búcsú. Készült rá évezredek
óta. Siklókat vett rá, hogy az árral szembeni úszást megkedveljék. És sok
ezer sikló születése kellett, hogy megkedveljék meredek zuhogókon át az
előrejutást, s az erős sodrást, hogy imádják. S mindig feljebb s feljebb
éltek az új ivadékok, s egyre nagyobbak lettek, s mindegyik egyre kövérebb,
mert a folyó ellátta a fajt finom ennivalóval.
És az utolsó
siklók már ott éltek a forrás közvetlen közelében. A víz erejét leigázták,
semmibe vették átalakult testükkel.
A búcsú perce,
hogy eljött, egy közülük sugalomra elindult és behatolt a sötét hasadékba.
Fivére utána. És ez a pár a folyó forrását eldugaszolta, sikló pár, forrásdugasz-élőlények
azóta.
S emberi térben
nincsen ilyen, nincs. Csak ki halált oszt, csak ki halált vár. Kettéosztva,
magányosan élnek, eldugaszolva magukban a teljességet.
Olyasmi ez,
valamint ha a torkolatát a folyó teleszórná századok, ezredek óta kövekkel:
a tenger elé nagy gátat emelne magának, a sós vízzel keveredni, hogy sose
tudjon, meg sose ismerhesse a nála szebbet, a nála nagyobbat, mely befogadja
a sodrát.
Ráérős-kultúra
folyója ilyet sose tenne.
És átkelt
a folyón. A pohárhód vitte a hátán.
S búcsúzott
a pohárhód is; poharát odacsapta egy vén fához, üvegpoharát, melyben kicsi,
kortynyi víz mindig volt. Abban nézte magát, sohasem tett mást, soha, mert
a tükörkép él odalenn, s a pohárhód régen eloldoztatta magától.
S így az a
másik éli helyette az életet. Így az a másik a hódvár sürgő-forgó építője,
a másik a nyüzsgő gátmagasító. És így ő a családalapító, gondos társ, apa.
S így az öregszik; szőre kihull és egykor erős foga is kitörik majd, mellyel
a fáknak törzsét kettérágta.
Kimúl, s a
helyébe a néhány hullámzó vízcseppben utódai lépnek. Az életük eltelik,
és a pohárhód mégsem öregszik; időtlenként bámulja a törzset, mely szempillantásából
fakadott, a Pohárhód nemzetséget.
Nem, mint
emberi térben, ahol jó nemzeni, mámoros és kényelmes foglalatosság, s ölni
nehéz.
Ha egyetlen
egy ember az emberiséget vágyná elpusztítani, mondjuk, az ősapa, hosszú
korszakot átívelve megint az anyagba bukó, hogy véget vessen e fajnak,
megbirkózni e roppant nagy feladattal már nem tudna. Megannyi özönvíz kell
ide, földrengés, a kataklizmák sokasága már, de talán még az sem elég,
marad akkor is egy-két túlélő, eltöltve reménnyel, hátha talán most...
S ebben a
térben fáradság sokasodni, a kéjnek nincs hozzá köze. S ölni, akár részeg
poharat tör, oly könnyű, hogy az óvott fajnak magva szakadjon.
S nem, mint
emberi térben, ahol csak megszületendők, csak haldoklók. Csak gyönyörűség,
csak keserűség.
És elhagyta
az erdőt.
És alacsony,
csenevész fák közt járt, térdéig, ha felértek a törpe növények. És nem
tudta, milyen tájék ez. Tundra talántán? Vagy hol jár?
És megdermedt,
mert emberi hangot hallott közvetlen közelében, igen gunyoros hang:
- Alvajárás
frakkban, Bélám? Ez valami új?
- Emlék.
- Okos. Látom,
végre felébredtél. Tudod, hány óra van?
- Nem.
- Hajnali
fél kettő.
- Igen.
- Ja, így
könnyű! Már legalább tíz perce itt körözöl a szobámban. Maradhatsz, de
ha rálépsz valamelyik bonszai fácskámra, szétkaplak, mint bolond a biciklit.
Megértetted?
- Igen.
1996. július
"Érdekes.
Azt hittem, majd meglepem őket a szép kis szárnyas majmommal. Remekül sikerült
tetoválás. Tegnap a strandon odáig voltak a nők, ha a testem meglátták
és rajta e tárt szárnyú, vicsorító emsemakákót. S én, mint pillantásarató,
a szemsugarak kíváncsi vetésében csak unottan vágtam a rendet: a kék, zöld,
barna leány- s anyaszálak, páros ringó-hajló szálak dőltek utánam. Jó érzés
volt. ...S otthon? Unottan néztek. Egészen úgy tűnt, mintha sok éve, hogy
ismernék. Fura. Emlék azt is mondta, ha jól emlékszem, fel se tekintett,
csak mormogta felém: »Már vártam.« Ezek netalántán próféták, hogy mindent
látnak előre? A Béla sem nézett rám; elbámult befelé, a valótlan térbe,
nahát, ő még Emléknél is tömörebb volt, mert azt mondta: »Igen.« Mivel
rég tudta, hogy ott lesz majd ez a főemlős. Hisz mindkettő a Havanna bölcse.
Jövendőmondók, mágusok ők. Örülök, hogy megtűrnek palotájukban. ...No de
Xénia! Tőle tényleg nem vártam gúnyt s jóízű röhögést, nem!"
- Disznók
elé a gyöngyöt!
- Mit tetszett
mondani, Atkó bácsi?
- Semmit.
Te csak játssz, Pityuka! Miért nem zenélsz nekem valamit? Fújd már azt
a szájharmonikát!
- De nem megy.
- Miért?
- Mert mindenki
minket néz.
- Nem minket
néznek, hanem az autót. De nem látnak be a sötétítő üvegen, ne izgulj!
- Miért néznek
minket?
- Mert ez
egy Rolls-Royce.
- Az anyukám
élettársa, a Laci azt mondta, hogy nem szabad rejszolni.
- Ő csak tudja.
- És azt is
mondta, hogy nekem a Dél-Tepsiben van a helyem, a jégen. Higgyek neki?
- Azt se hidd
el, amit kérdez.
- Jó. Hova
megyünk, Atkó bácsi?
- Valahová,
ahol senki sem láthat meg minket.
- És ott mit
csinálunk?
- Fogunk két
kalapácsot, te egy kicsit én egy nagyot és szétverjük ezt a szép, új autót,
Pityukám.
- Azért, mert
nem piros?
- Mondjuk.
Segítesz nekem?
- Igen.
- De a szélvédőket
és a lámpákat nem szabad bántani! Azokra szükség van. Megértetted?
- Igen.
"Végre egy
ember, akit meggyőzhetek én is. ...Egy ötlet, mely tán meglepi még Emléket
is: összetöröm szép, új autónkat, olyan horpadttá csapkodom én a nagykalapáccsal,
mint a tojástartó, iszonyúan szétverem. Agresszív bunkók, újgazdag először
megszületettek tesznek ilyesmit, kérdezem én. Nem, válaszolom szintén én.
Nem tennének ilyet, ha száz autójuk lenne, sem. Így mi következik ebből?
Nem vagyok agresszív bunkó, újgazdag először megszületett. Mi vagyok? Sima
őrült. Némi erőszak lappang bennem, elismerem. Ám az az őrületé csak és
nem a bunkóságé. ...Annyira megsebesített Emlék egykor e jelzővel. Sose nő
heg a lelken. Mindig azért küzdök majd, hogy legalább betekerjem egy kis
gyolccsal e vágást. S végül mit bizonyítok ezzel a gépkocsi-összetöréssel,
mit? S kinek? Emlék nem pillantja meg ezt a csodálatos ócskavasat még egy
fél másodpercre sem; én a Havanna felé egy Rolls-Royce kormányánál nem
mehetek: tilos erről tudnia ott mindenkinek. Egyrészt. S úgyis azonnal
ellopnák, másrészt. Beteges dolog ám, hogy a taxi elvisz minden reggel
a belvárosba, ahol nagy pénzért kell a garázst bérelnem. Ott autónkba ülhetek
én, hogy majd forgalmi dugóba kerüljek. Bezzeg az agresszív bunkók, újgazdag
először megszületettek mindezt pont fordítva csinálják: gépkocsijával a
belvárosba sosem gurul egy sem körpanorámás villájából; parkol a tágas
külvárosban, majd ott taxiba ül, furikázik, és ha dugóba kerül, megy a
metróval tova. Így hát nem vagyok agresszív bunkó, újgazdag először megszületett.
Hülye, az vagyok. Mit bizonyítok most én itt a kiserdőben, távol sunyi
ívű szemsugaraktól? Azt, hogy nincs értéke szememben ennek a drága vagyontárgynak?
Mindenki bolondnak néz majd. És jogosan. Kinevetnek először a csórók, mert
a saját értékeimet pusztítom, ezért a jómódot nem is érdemlem. Felmentene
mind az élet alól engem, ha figyelhetné, ami most jön. Másodszor kinevetnek
a gazdagok: így akarok majd köztük elérni akármit, ilyen ronccsal? De ha
egyszer gyűlölöm ezt a rohadt státuszszimbólumot! És ha egyszer utálom
a gazdagságot, mint a nyomort, épp annyira! És ha utálom a tárgyakat is!
Ha irigylik tőlem, azonnal utálom mindet! Hogyha imádnak értük, azonnal
utálom mindet! És ha utálok minden múlékony szemetet, magam is beleértve!!!"
- Atkó bácsi!
Atkó bácsi!
- Mi van?
- Akkor én
most nem is kalapálhatok, csak az Atkó bácsi?
- Miért vagytok olyan függetlenek,
Bnuckó?
Vékonnyá-gyerekessé
változtatta a hangját:
- Mert nem
tudunk Istenről, papika. Hallani sem akarunk róla. Ez ám a szabadság, höhö.
- És a kutyák?
Ők miért nem szabadok?
- A kutyák
azok kutyaütők. Olyan gyávák, hogy kitaláltak egy Istent maguknak.
- Értem, hová
akarsz kilyukadni. Szóval az ember is gyáva.
- A macskáknál
legalábbis gyávább, papika. Minket nem lehet megtörni. De nézz magadba!
Azt hiszed magadról, hogy kemény gyerek vagy, mert itt fekszel néhány évig
ebben a panellyukban, és mindentől megtartóztatod magad, mi? Szerinted
ez az igazi megmérettetés? De hát ott a kiút, Atkó szobájában egy nagy
táska pénz képében. Bármikor leléphetsz innen. Nem égetted fel magad mögött
a hidakat, papika. Ez gyávaság. Csak azért hiszed, hogy szenvedsz és vezekelsz,
mert túlteng benned az önsajnálat.
- Szóval így
gondolod?
- Igen, így
gondolom. Ez nem megmérettetés; ez menekülés, papika. Különben is: te még
csak azért nem törtél meg, mert nem mersz az emberek közé menni. Neked
nagyobb próbatétel lenne azon a büdös Kőbánya-Kispesti metróállomáson egy
órát eltöltened a szerelvényekből kiáradó ideges, rosszarcú tömeg, a román
koldusok és az üvöltöző cigány árusok között, mint ebben a lakásban egy
hónapot egyedül. Te, te, te megtörhető papika. Valld be, hogy így van!
- Bevallom.
- Te csak
unatkozol, papika és idegesít a bezártság.
"És ez a zaj."
Fentről hangos
zene, lábdobogás és olykor taps hallatszott.
Megsimogatta
a macskát, s vékonnyá-gyerekessé változtatta a hangját:
- Jól kitolt
veled ez a kis szuka, mi, papika? Megzsarolt.
- Hát igen.
- Okos lotyócska.
Többre viszi, mint az a régi nőcid, tudod, aki itt élt velünk, mint a feleséged
vagy mi. Hogy is hívták? Ennek esze is van. Annak csak szíve volt. Ki is
lyukasztották, höhö.
- Hallgass!
- Kikészít
ez a házibuli, mi, papika?
"Teljesen.
Attól tartok a kezdet kezdete ez még csak. Sürgősen egy apró mentőötlet
után kell néznem. ...Igen, megvan. Valamennyi lakást hatodiktól felfele Atkóval
megvásároltatom. Aztán csend lesz. A szintelválasztó panelekbe egyenként
lézerrel lyukakat vág majd nekem, így a tetőig megmagasítja szobámat, jó
néhány emelettel. Pontosan öttel. Minden mennyezetet kiemelni húsz - vagy
harminc? - négyzetméteren ebben a sorban nem nagy ügy. Ekkora pénzzel nem
lehet az. Ha az ukrán gengszterek árulnak vegyi fegyvereket, nem igaz,
hogy nincsen egy elfekvő lézerkésük. Van az is. Csak pénz kérdése. ...Tehát
rejtett, belső torony áll itt pár hét múlva, kifűtött télre, betonminaret,
benn radiátorral taglalt, s erkélytagolású kinn. A tetőt nem bontatom én
ki, habár gyönyörűszép lenne a csillagokat bámulni az éjszaka itt lenn.
Mintha panelkút mélyéről felnézne a béka, elhagyatott, négyszögletes és
befedett, de kiszáradt kút, falain körben kiszögellések, peremek, két méter
negyven centinként, s valamennyihez itt-ott vastag, csúnya betondarabok
támasztva. Varangyos béka vagyok, rút kétéltű, betemetve tehát. Egy kísértet
szeret engem, megcsókolna, de nem tud. És már én is megcsókolnám, lába
nyomát is. Csakhogy nincsen kiút, Atkó szobájában egy nagy táska pénz képében.
Bármikor leléphetsz innen. Nem égetted fel magad mögött a hidakat, papika.
Ez gyávaság. Csak azért hiszed, hogy szenvedsz és vezekelsz, mert túlteng
benned az önsajnálat.
- Szóval így
gondolod?
- Igen, így
gondolom. Ez nem megmérettetés; ez menekülés, papika. Különben is: te még
csak azért nem törtél meg, mert nem mersz az emberek közé menni. Neked
nagyobb próbatétel lenne azon a büdös Kőbánya-Kispesti metróállomáson egy
órát eltöltened a szerelvényekből kiáradó ideges, rosszarcú tömeg, a román
koldusok és az üvöltöző cigány árusok között, mint ebben a lakásban egy
hónapot egyedül. Te, te, te megtörhető papika. Valld be, hogy így van!
- Bevallom.
- Te csak
unatkozol, papika és idegesít a bezártság.
"És ez a zaj."
Fentről hangos
zene, lábdobogás és olykor taps hallatszott.
Megsimogatta
a macskát, s vékonnyá-gyerekessé változtatta a hangját:
- Jól kitolt
veled ez a kis szuka, mi, papika? Megzsarolt.
- Hát igen.
- Okos lotyócska.
Többre viszi, mint az a régi nőcid, tudod, aki itt élt velünk, mint a feleséged
vagy mi. Hogy is hívták? Ennek esze is van. Annak csak szíve volt. Ki is
lyukasztották, höhö.
- Hallgass!
- Kikészít
ez a házibuli, mi, papika?
"Teljesen.
Attól tartok a kezdet kezdete ez még csak. Sürgősen egy apró mentőötlet
után kell néznem. ...Igen, megvan. Valamennyi lakást hatodiktól felfele Atkóval
megvásároltatom. Aztán csend lesz. A szintelválasztó panelekbe egyenként
lézerrel lyukakat vág majd nekem, így a tetőig megmagasítja szobámat, jó
néhány emelettel. Pontosan öttel. Minden mennyezetet kiemelni húsz - vagy
harminc? - négyzetméteren ebben a sorban nem nagy ügy. Ekkora pénzzel nem
lehet az. Ha az ukrán gengszterek árulnak vegyi fegyvereket, nem igaz,
hogy nincsen egy elfekvő lézerkésük. Van az is. Csak pénz kérdése. ...Tehát
rejtett, belső torony áll itt pár hét múlva, kifűtött télre, betonminaret,
benn radiátorral taglalt, s erkélytagolású kinn. A tetőt nem bontatom én
ki, habár gyönyörűszép lenne a csillagokat bámulni az éjszaka itt lenn.
Mintha panelkút mélyéről felnézne a béka, elhagyatott, négyszögletes és
befedett, de kiszáradt kút, falain körben kiszögellések, peremek, két méter
negyven centinként, s valamennyihez itt-ott vastag, csúnya betondarabok
támasztva. Varangyos béka vagyok, rút kétéltű, betemetve tehát. Egy kísértet
szeret engem, megcsókolna, de nem tud. És már én is megcsókolnám, lába
nyomát is. Csakhogy nincsenkiút, Atkó szobájában egy nagy táska pénz képében.
Bármikor leléphetsz innen. Nem égetted fel magad mögött a hidakat, papika.
Ez gyávaság. Csak azért hiszed, hogy szenvedsz és vezekelsz, mert túlteng
benned az önsajnálat.
- Szóval így
gondolod?
- Igen, így
gondolom. Ez nem megmérettetés; ez menekülés, papika. Különben is: te még
csak azért nem törtél meg, mert nem mersz az emberek közé menni. Neked
nagyobb próbatétel lenne azon a büdös Kőbánya-Kispesti metróállomáson egy
órát eltöltened a szerelvényekből kiáradó ideges, rosszarcú tömeg, a román
koldusok és az üvöltöző cigány árusok között, mint ebben a lakásban egy
hónapot egyedül. Te, te, te megtörhető papika. Valld be, hogy így van!
- Bevallom.
- Te csak
unatkozol, papika és idegesít a bezártság.
"És ez a zaj."
Fentről hangos
zene, lábdobogás és olykor taps hallatszott.
Megsimogatta
a macskát, s vékonnyá-gyerekessé változtatta a hangját:
- Jól kitolt
veled ez a kis szuka, mi, papika? Megzsarolt.
- Hát igen.
- Okos lotyócska.
Többre viszi, mint az a régi nőcid, tudod, aki itt élt velünk, mint a feleséged
vagy mi. Hogy is hívták? Ennek esze is van. Annak csak szíve volt. Ki is
lyukasztották, höhö.
- Hallgass!
- Kikészít
ez a házibuli, mi, papika?
"Teljesen.
Attól tartok a kezdet kezdete ez még csak. Sürgősen egy apró mentőötlet
után kell néznem. ...Igen, megvan. Valamennyi lakást hatodiktól felfele Atkóval
megvásároltatom. Aztán csend lesz. A szintelválasztó panelekbe egyenként
lézerrel lyukakat vág majd nekem, így a tetőig megmagasítja szobámat, jó
néhány emelettel. Pontosan öttel. Minden mennyezetet kiemelni húsz - vagy
harminc? - négyzetméteren ebben a sorban nem nagy ügy. Ekkora pénzzel nem
lehet az. Ha az ukrán gengszterek árulnak vegyi fegyvereket, nem igaz,
hogy nincsen egy elfekvő lézerkésük. Van az is. Csak pénz kérdése. ...Tehát
rejtett, belső torony áll itt pár hét múlva, kifűtött télre, betonminaret,
benn radiátorral taglalt, s erkélytagolású kinn. A tetőt nem bontatom én
ki, habár gyönyörűszép lenne a csillagokat bámulni az éjszaka itt lenn.
Mintha panelkút mélyéről felnézne a béka, elhagyatott, négyszögletes és
befedett, de kiszáradt kút, falain körben kiszögellések, peremek, két méter
negyven centinként, s valamennyihez itt-ott vastag, csúnya betondarabok
támasztva. Varangyos béka vagyok, rút kétéltű, betemetve tehát. Egy kísértet
szeret engem, megcsókolna, de nem tud. És már én is megcsókolnám, lába
nyomát is. Csakhogy nincsen lábnyoma. Annyit megtehetek, hogy cellánk felmagasítom;
kísértetlebegésre jusson elég hely. Hogyha akar, jópár emelettel feljebb
szállhat a párom. A társam. Drága szerelmem. ...Végre elérte, hogy így érezzek,
végre elérte."
Csend lett
hirtelen. Ismét megsimogatta a macskát.
"S kísértetnek
kellett lennie ehhez a két kis untig elismételt szóhoz. Most már ne suhanj
el innen! Az alsóbb szinteket éppúgy megvehetem, s a szintelválasztó panelektől
megszabadulni éppoly könnyű lenn, mint fenn. S az egész a tiéd lesz. Szárnyalj
fel-le, miközben nem vesztesz szem elől, hisz ezt a szobát is szétszedetem.
Kifeszítek a két fal közt egy függőágyat, azon heverészek örökké és a lakásba
minden más helyiségbe fapallón járok, lassan egyensúlyozva a pályád mélye
felett. Nem bánom, csak te repülhess."
Csengettek.
"Ki a franc
ez? Xénia jött le üdítőért? Van kulcsa. De akkor meg ki? Ilyenkor? Szombaton
este? Ki zaklat? Ugyan ki? S nincs, aki ajtót nyisson, mert ugye Xénia
tombol, Atkó töm valakit valahol, tetovált majom, inkább őt, a hülyét tetoválták
volna egy emsemakákó csimbókos fenekére, a Bélának pedig ajtót nyitnia
nem szabad itt, nehogy aztán szemsugarával tárja ki szórakozottságában.
Meglepetés is lenne a látogatónak, ahogy lélek sehol, ám az ajtó szép halkan
becsukódik a háta mögött, mint egy horrorfilmben."
Felkelt.
Macskája követte,
s harmincegy lépést tett meg mellette sietve. Ő tizenegy lépést tett meg.
Kinyitotta
az ajtót. Egy civil és egy rendőr állt a linóleumon.
"Szép. Most
kit lőttek hasba? Anyámat? Apámat? Öcsémet? Kit?"
Nyomozóigazolványát
kihalászta zsebéből, válla magasságáig emelve mutatta, utána megszólalt
a civil:
- Jó estét!
Rendőrség.
- Látom. Mit
óhajtanak?
- Súlyos testi
sértés ügyében nyomozunk. Bemehetnénk egy percre?
Felvette a
szökni igyekvő nőstény perzsát jobbjával, s a bejárati ajtót két lépést
hátrálva kitárta.
"Erőszakos
állat, Atkó, az vagy, a francba! Te marha! Megint kit ütöttél szájba, azért,
mert rászólt arra a gnóm Pityukára? Agresszív bunkó!"
- Tessék!
- Köszönjük.
A civil folytatta:
- Ebben az
ügyben elvileg emberrablás is fennforoghat, uram. Ugyanis a Jáhn Ferenc
kórház ideggondozójának a zárt osztályáról eltűnt egy beteg, bizonyos Horváth
Béla. Ismeri Horváth Béla eltűntet?
- Nem.
"Ez ám a forró
nyom! Januárban szöktettem meg a Bélát, s most ideértek. A Scotland Yard-nál
még kifutónak sem lennének jók ezek. ...Én sem. Jól bepaliztak. Azt hittem,
hogy szimpla bunyóról kérdez. Ügyes. Te kis ravasz, undok patkány! És én
még a lakásba engedem őket. A Béla meg öt méterre szunyókál."
- Ez év januárjában
egy ismeretlen elkövető a látogatási idő örve alatt elrejtőzött a Jáhn
Ferenc kórház ideggondozója zárt osztályának férfivizeldéjében és ott előre
megfontolt szándékkal várakozott. Az ügyeletben lévő inspekcióst, Szappanyos
József férfiápolót, mikor az szükségét végezni betért a férfivizeldébe,
hátulról megtámadta, őt egy ismeretlen eredetű tárggyal, valamint ökölcsapásokkal
megsebesítette és neki nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott. Mindezek
után ismeretlen elkövető Horváth Béla ápolttal a kórház konyháján át megszökött.
Kérdés tárgyát képezi, miszerint Horváth Béla ápolt önként, avagy erőszak
alkalmazására tartott-e vele, merthogy eldöntetlen, vajon előre kitervelt
szökés, esetleg emberrablással állunk-e szemben?
- Nagyon szép.
De mi közöm nekem mindehhez?
- Tudomásunkra
jutott, miszerint fentebb ismertetett ismeretlen elkövető az ön segítségével,
és ami még fontosabb, az ön felelősségére jött ki a Jáhn Ferenc kórházból,
ahová megfigyelés céljából szállították. Ehhez mit tud hozzátenni?
- Igen, igen,
már emlékszem. Valóban kihoztam egy alkoholistát a kórházból tavaly. Segíteni
akartam neki, pusztán emberbaráti érzésből. Kifolyólag. Itt lakott három-négy
napig, aztán néhány apróbb értéktárggyal együtt eltűnt. Azóta nem tudok
róla semmit.
- Á, szóval
meglopta önt! Tett feljelentést?
- Nem. Nem
volt jelentős a kár. Egyébként pedig mit értem volna el a feljelentéssel?
A magyar rendőrség a legritkábban találja meg a tolvajokat és a betörőket,
ez köztudomású.
- Sok a munkánk.
Körülnézhetünk a lakásában?
- Van házkutatási
parancsuk?
- Nincs. De
nem házkutatásról lenne szó, csak szemrevételezzük a helyszínt. Talán van
valami rejtegetnivalója?
- Ne forgassa
ki a szavaimat, ha szabad kérnem! Nincs joga körülnézni a lakásomban.
- Egy perc
az egész. Csak bepillantanánk a szobákba.
"Éppen ez
az! Te malacképű, menj, nézd meg a konyhát inkább! Főnöködet fürdőszoba-látogatásra
küldd el! Utána a vécében kielemzitek azt, hogy zsákutcába jutott-e a nyomkeresés
avagy ismét csak téves csapa ez. Végül pedig egy szolidáris, bamba mosolyt
megeresztve lehúzzátok magatok. Jó? Némi időt kell nyernem."
- Tájékoztatás
céljából felhívom az ügyvédemet.
- Ugyan már!
Egy garázda csavargó miatt?
"Tényleg.
Most ezek Atkót kajtatják, nem Bélát. Hisz nem is ismerik. Így más. S ügyvédem
sincs. Felhívhattam volna anyámat."
- Tessék!
Nézzenek be, ahová csak akarnak!
Macskáját
a nyakához emelte. Az állat a mellső lábai összes karmát jobb vállába eresztve
átugrott testén, s az előszoba-asztal alá bújt.
Közben megfordult
a civil nyomozó. Egyedül ment körbetekinteni.
"Értem. A
rendőr rám felügyel, mi?"
Három lépést
tett meg a férfi. Először a villanyt felkapcsolva bepillantott hozzá.
A tizennyolc
másodperces csendbe erőszakosan beledörrent ekkor fentről egy zeneszám
gyors ritmusa, pergő rave. A dübörgést sok-sok láb dobogása tetézte.
Megszólalt
a dagadt rendőr:
- Szép kis
szomszédai vannak.
Majd rögtön
utána megszólalt a civil:
- Szép kis
növényei vannak.
Bólintott:
- Igen.
"Menjetek
abba...! Végre! Kimondatlan trágárság, végre elértem!"
- Újabb négyet
csámpázott, s jobbját a kilincsre tette a rendőrtiszt, hogy Xénia, Béla
szobáját is megnézze, mikor fémtárgy zuhanása okozta éles zaj hallatszott
bentről.
"Béla! Te
balfasz! Mit vertél le megint?!"
A civil nyomozó
benyitott és meglepetésében leesett gödrös, kiborotvált álla.
- Sándor!
Ezt nézze meg!
A rendőr ment,
s a parancsnoka korpás válla felett a szobába benézett.
- Azannya!
Ő is utánuk
indult és hat lépést tett meg akárcsak a rendőr. Semmit sem látott amazoktól,
így a magasba ugrott, hátuktól harminckét centire, helyből.
Erre viszont
mindkettő megfordult. A szemükben meglepetés ült, gúny és tisztelet egyben.
A rendőr ismét
megszólalt, mialatt oldalra kifordult.
- Bolhacirkuszról
már hallottam, de hogy idomított lepkék! Ilyet! Mi maga, mutatványos?
- Nem. Vagyis
igen. De még nem színpadképes a műsorunk.
- Aha!
Most már látta:
üres volt Béla szobája.
Az ócska parkettán
a teáskannát is látta; fehérlett belseje. Jobban meg kellett, hogy nézze:
megannyi lepke tolongott benne. Sokan már megsebesültek: szárnyaikon repedés
látszódott. Hímporuk elszállt, lágyan lengedezett a szobában.
"Béla! Te
hol vagy? Átalakultál lepkékké? Vagy a lepkesereglet falt fel?"
A lepkék sorra
kiröppentek; tele lett a kis helyiség velük és a teáskannában a rajnak
egy letiport példánya maradt csak. Erőtlenedett a szárnyremegése; kimúlt
a rovar, míg társai egyre röpködtek rémülten. Három már kijutott a nagy,
félig tárt ablakon át a szabadba.
A rendőr felhördült:
- Megszöknek
a bitangok!
Négy gyors
lépést tett, s bal keze durva mozdulatával az ablaktáblát döngve becsapta.
Feddőleg szólt
rá a civil nyomozó:
- Mit csinál,
Sándor?! Így nem tudnak visszajönni.
"Kabaré."
Azt mondta:
- Majd én
elintézem. Szabad lesz?
Türelmetlen
kézintésére a rendőr végre kijött a szobából. Döngve becsukta az ajtót.
"Bunkó."
- Megnézik
a fürdőszobát is? Esetleg a mellékhelyiséget?
- Nem, köszönjük,
azt már mégsem. Mondtam már, hogy ez nem házkutatás. Itt mi van?
- A kisebbik
félszoba. Nézzen be nyugodtan oda is! Ne zavartassa magát!
"Ott van a
pénz. A rohadt életbe. Na, még ez is! Plusz nincs önuralmam legbelül. Újra
leégtem önmagam esküdtszéke előtt."
A civil benyitott
és közben megkérdezte:
- Egyedül
él?
- Nem. A lányommal.
- Elvált?
- Özvegy vagyok.
"De vallasd
édesanyádat, mellesleg, rohadék! ...Meglátja a pénzt, ugye, démon? Megpillantja
a táskát, megpillantja a táskát, megpillantja a táskát, megpillantja a
táskát."
Ám a huszonnyolc
centis résen csak belesett a rendőrtiszt; behajolt, nem tárta ki jobban
az ajtót. Ez másfél másodpercig tartott, a kilincset máris húzta be.
- Látom, testépítő.
Nem látszik magán.
- Még csak
most kezdtem.
- Értem. Hát,
köszönjük, ennyi volt az egész. Elnézést a zavarásért!
- Hogyan tovább?
Folytatják a nyomozást?
- Nem hinném.
Valószínűleg lezárjuk az ügyet.
Felnézett
a plafonra a rendőr.
- Ha akarja,
szólunk a fenti szomszédainak, hogy kissé halkabban hallgassák a zenét.
- Nem, köszönöm.
Már napokkal előtte figyelmeztettek, hogy születésnapi bulit rendeznek.
Évente egyszer ki lehet bírni ezt a ricsajt.
- Maga tudja.
Jó éjszakát!
- Jó éjszakát!
- Jó éjszakát!
Mindkét férfi
kilépett. |
|