Ex-pozíció 
 

Ami leírható,
úgyis csak kevesebb,
mint ami van.
Láttam egy férfit a ház előtt:
későbbi önmagam.
A költő, ha az,
nem ír és nem beszél.
Ha hallod:csak kabátgallérján a szél.
Ha meg hangot ad,
épp a
Nagy Úton
csoszog át.
Olyankor ő az aszfalt,
olyankor ő a láb.

 

Kék fonál 
 

Néha a gyermek jön,
de gyakrabban a lány.
Emlékek állóvizéből bukkan fel,
és terül a víz színén,
akár az olajfolt
vagy a tavirózsa.
Állok a parton ilyenkor,
tétlenül az ablak előtt.

Túl vagyok.

A történetek, ha nem szövi őket
senki az elfolyó időbe,
szétfoszlanak,
mint állóvíz alatt a kék fonál.

Néha tavasz van,
néha nyár. Olykor ősz,
és mostanában gyakrabban a tél:
a táj fehér habbal telik meg,
jó sörrel színültig a pohár.
Muszáj leinnom róla a habot, muszáj.
 
 

Alibi
 
 
A város,
amelyben élek,
elfér a
könyvespolcomon:
harmincötezer
szálon
futó
regény.
Az enyém
most
tizenhat sornyi
epizódszerep,
egy
möbiusz-malacfarok,
egy kurta
alibi-költemény.
 
 

Egy naiv képre
 
 
Bájos, amint az a gyermek álmát vízbe hajítja:
ússzon a mélyre(!) - remény van rá, hisz a tó feneketlen -,
úgyse lehetne belőle valóság: szűk ez a vászon.