FELESÉGED NEM ADTA ÁT az üzenetet. Így kezdődött minden, hiába próbáltad hárítani később, ennyivel tartoztál, a feleséged miatt. Pedig nagyon nem akartad vállalni. És akkor sem fogtál gyanút, amikor futás közben azt hajtogattad - a víz, az izzadtság folyt rólad -, nem, nem, nem. Nincs időd rá, nincs ötleted, nincs inspirációd. Vagyis az a belső moccanás hiányzott, amiről tudod, ha megvan, nyugodt lehetsz, lesz belőle valami. Készülődik. Motoszkálás van benned. És amikor a tó vége felé, mármint a te szempontodból, a futáséból, egyre határozottabban mondtad, ejtetted volna, zihálás közben, hangosan ki, a három betűt, a tagadó szócskát, akkor. Elkezdted érezni a motoszkálást, összezártad az ajkaidat, persze csak finoman, semmi pengeél, és az orrodon keresztül vetted a levegőt, hallottad a mocorgást magadban, belül. És akkor hasított beléd, hogy tulajdonképpen mindig így szokott kezdődni, nem akarod, eszed azt mondja, inkább nem, köszönjük szépen, van elég dolgunk e nélkül is. Ilyenkor szokott kipattanni az ötletcsíra, ami aztán nem hagy békén. Ahogy most is. Tudtad, most már nyugodtan elvállalhatod a fiatal, tatai, frissen diplomázott grafikus megnyitóját. 

MIÉRT VOLTÁL BOLDOG ÉS SZOMORÚ EGYSZERRE. Pontosabban, szomorú, és boldog. Szeptember legvégének egy vasárnap délutánján költői "estet" kellett tartanod. Fél évvel ezelőtt ígéretet tettél rá. Hogy kitalálsz valamit, mit is, kivel is csinálod meg a "műsort". Nem sikerült alkalmas partnert (ki)találnod, ezért magadra gondoltál. Ha már így magadra maradtál. Felolvasol tervezett kötetedből, és kommentálod, vers és valóság, a lá Szabó Lőrinc, élőben, élesben. Szomorú tehát azért voltál, mert - noha legfeljebb, ha öt embernek szóltál (akinek képmutatás nélkül szólhattál) - nagyon kevesen jöttek el. (Még mindig nem vagy senki, nem tartanak számon stb.-stb., gondolhatnád, ha nem tudnád, Pesten is kb. ekkora közönségre számíthat földi halandó, ha kortárs író. És vígasztaló-e, hogy Cervantes az 1600-as években eladott harmincezres D.Q.-példányszám után is nyomorgott.) Persze, ha az ember arra gondol, ha már belevág egy ilyen nárcisztikus önmutogatásba, legalább legyen tétje. Ahogy a közlésnek is van, olyan helyre próbálod adni, ahol olvassák. (Mert hogy azért írsz. No meg persze azért, mert időnként nem lehet, nem tudsz nem írni.) És azért voltál boldog, mert az a huszonvalahány ember olyan aurát teremtett, amelyben öröm volt megszólalni, felolvasni. Így a feléd áradó bizalmat, szeretetet vissza tudtad tükrözni, nyugodt szívvel mutathattad az önmagadról alkotott képet. Nem zavart, hogy a több száz fős helyi sznobság helyett, akiket a kiállítás megnyitókon és koncerteken lehet látni, hiányoztak az "estről". Nem hiányoztak. 

A TÉVÉFELVÉTELEN BEZZEG csak beszélni kellett volna, s milliók itták volna a szavaidat, a szép mondatokat. Feltételes módban, mert helyette csak néhány tőmondatot dadogtál ki. Semmi elegancia, csillogás. Na jó, kérdések nélkül tényleg nehéz. Még rossz kérdésekre is lehet jól válaszolni. Egyetlen használhatatlan instrukció azért adódott, beszélj a költészet lényegéről, mint költő persze, nem mint szerkesztő. Pedig "királyi" tévé volt. Még vagy másfél hónapig retteghetsz, úristen, mi sülhet ki mindebből, milyen lesz a lapodról szóló műsor. 

A GYŐRI FÜLÉSZPROFESSZOR MEGNYUGTATOTT, a hallókészülék nem is fog látszani, és hidd el, sokat fog segíteni, meg ő is neked, kiválasztani a megfelelő készüléket. Magyarázza, a megmaradt hallóidegek nagyon elfáradnak a koncentrált figyelemben, hogy megértsed a beszélőt, ha az számodra túlságosan halkan beszél. Érteni véled, miért is viselt meg annyira az elmúlt időszak intenzív társas/társadalmi élete (táborok, estek, beszélgetések).  

ÉRDEMES KRITIKÁT ÍRNI. Olvasod Tomas Tranströmer, kedvenc svéd költőd önéletrajzi ihletettségű prózakötetét, most jelent meg magyarul. A latinórák kapcsán elmeséli korai vonzódását a klasszikus versmértékhez, Horatiushoz. (T.T. híressé vált versét hozza fel példaként, a Vihart.) Úgy fél évvel ezelőtt egy kritikában történt, hogy elmarasztaltad a fordítót (ugyane’ fordítót), hogy a lefordított versek szövegek maradtak, magyarul nem tudnak verssé válni. Idézted Weörest, milyen jól tolmácsolta a Vihart, "leggyönyörűbben", és hogy miért nem az ő fordítását közlik. (Valamivel később, a fordító telefonon megkérdezi tőled, Stockholmból, hol is jelent meg Weöres fordítása...) Itt, e prózakötet lábjegyzetében a fordító ugyanezt a dicsérő jelzőt használja (Weöres Vihar-fordítására). Érdemes volt tehát. (Bár a szerkesztő jelezhette volna a külföldön élő fordítónak, magyarul ezt a versformát nem szapfinak hívják, hanem szapphói strófának.) 

A REGGELI SÉTA NYOMÁN szembesülnöd kell a fiatalok előző esti programjaival a mezőn. A fű keresztbe-kasul felszántva, gumikerekek által, kalligrafikus alakzatokban. A bokrok ágain használt kotonok, alattuk eldobált papír zsebkendő-foszlányok és üres kólásflakonok. Megint buli volt. 
 

Feketerigó
használt kotont csippent fel.
Mihez kezd vele?

BORÁSZAT ÓRA Gere Attilával. Öreg barátod elcsal a bemutatót rendező étterembe. Nem is nagyon kell erőlködnie, szívesen mész. Ő az egyetlen, akivel jelen pillanatban hajlandó vagy elmenni ilyesmire. Ugyanaznap több jeles kultúrprogram (Esztergom, Tatabánya) lemondva. Jól döntöttél, Gere "tanár úr" elmélete és gyakorlata remekül egybevágott. Ritka dolog errefelé. Francia és spanyol borokon edződött barátodat végre sikerül meggyőzni, vannak jó magyar vörösborok. 

KERTÉSZ IMRE Nobel-díjat kapott. Miről is írhatnál a napokban. Az első magyar irodalmi Nobel-díj. A korábbi esélyesek (Kosztolányi, Babits, Füst Milán, Illyés, Pilinszky, Weöres) után egy valós elismerés. Őszintén, nem számítottunk rá. És nem azért, mert nem olvasták, ahogy a tévében folyton mondják, s ahogy maga a szerző is deklarálja. Nem, a fejünkben Esterházy vagy Nádas volt a jelölt Nobel-ügyben, akik most kissé lecsúszni látszanak a "dologról", bár ki tudhatja (ötven év múlva, akár...). Nem tudsz nem gondolni rájuk Kertész Imre kapcsán, ahogy - legalább - tudat alatt ők is gondolhattak a díjra. És mindannyian pontosan tudjuk, a díjat nem mint a világ legjobb írója, hanem egy téma kapta (ahogy ez az irodalmi N.-díjnál szokott lenni), a holokauszt, Auscwitz, amiről "az a" regény éppen magyar nyelven íródott meg. Updike vagy Mario Vargas Llosa helyett. 

KARÁTSON BANDI ÚJRA MO-n van, így szerét ejthetitek a félévenként aktuális baráti beszélgetésnek. Ilyenkor rájössz, van benned valami polgári csökevényesség, szereted a megbízható, kiszámítható dolgokat. Embereket. Ugyanis, Bandival a beszélgetés mindig ilyen, megbízhatóan forgat fel benned - kérdéseivel - alapvető problémákat munkáiddal kapcsolatban. Inspiratív, ahogy kérdez. Nem akarja megmondani, mit csinálj, de azért a saját tapasztalatát átadja, ezzel segít. Fiad horoszkópját elemezgetitek a kávé mellett, s amikor hazaérsz, ránézel az örökké mozgásban lévő gyerek kedvesen csibész arcára, és próbálod belelátni a jövőt. Még reggel is úgy kelsz fel, figyeled a mozdulatait, mintha már most sejteni lehetne, tényleg olyan lesz-e, ahogy a csillagok ígérik. 

FELESÉGEDÉK ITTHAGYTAK, tudjál egy kicsit dolgozni, kaptál egy kis sanszot, úgymond, termékeny magányt. A fülészprofesszort is kihagytad, a munka miatt. Dolgoztál egy kicsit, nagyon jól ment, aztán olyan szépen sütött a nap, ki kellett menned Csárlival sétálni egyet, majd a kertben tettél-vettél. (Félve, hogy elszalasztod az utolsó napsütéses napok egyikét.) Csupa szakrális dolgot csináltál, kutyaszart és hullott almát szedegettél, a szél által neked küldött őszi leveleket összegereblyézted, kiraktad kővel a komposztsarkot, ilyenek. És most ott ülsz a gép előtt, olvasod barátod levelét, s örülsz, hogy itt nem esik a hó, mint Berlinben. Mint Rilke, te is néhány ilyen őszi napot szeretnél még. Uram megszólítással. 

HAJNALBAN, VAGYIS AZ ÚGYNEVEZETT PITYMALLATKOR lányod macskája valamivel a szájában be akar surranni melletted és a kutya mellett. Üldözni kezded a félsötét udvaron, valami madárféle. Mire nagy nehezen elkapod, elszakítod a macskát áldozatától, látsz valami testszerűt a földön. A szőlő és drótjai között bemászol, fölemeled, beviszed a még meleg testecskét. Egy gyönyörű, fiatal vörösbegy (volt). Olyan meleg a tenyereden, mintha még élne, mintha még dobogna a kis szíve. Pedig nyilván álmában lephette meg ragadozó képében a halál, s ijedtében megdobbanni se maradhatott ideje. 

OKTÓBER TIZENKILENC. Korán kelsz, bár szombat van, kb., egy órája fenn vagy már. Nyugtalanul alszol. Az előző esti Szextett (a Műcsarnokban élőben zajló kritikai vitasorozat hatosfogatát nevezik így), mint mindig a szereplések, megviselt, noha elég jól sikerült az első "aktus". (Bár szegény Darvasi Laci könyvén talán jobban elvertétek a port, mint megérdemelte volna.) Fél hét van, sötét. Etetés stb., hétkor már szántjátok a kölyökvizslával a faleveleket az erdőben. Kivételesen biciklivel, futás után le kell fürdeni, most pedig fodrászhoz készülsz. (Egyes számú menekülési útvonal.) Az embernek legyen saját fodrásza, aki haján kívül lelki életével is törődik. Elég legyen annyit mondani, sürgősen le kéne vágni. Baj van, kérdezi vissza. Mondod, akad. Aha, értem, mondta, mielőbb jöhetsz. Tudja, hogy a hajvágás pszichés dolog. Igazi fodrász, fátyolos hangon kérlel, ne vágjuk le, nem azért növesztettük. Csak annyit válaszolsz, hogy bátran, majd félúton, még. Hazamész, megnyugszol, régi szokásod szerint - végre, hiszen újra lehet, rövid - tenyereddel folyton hátra simítgatod a hajad. Készülsz tehát, itt az alkalom, megírod végre egy éve készített jegyzeteidből fiad születésnek körülményeit, Születéspróba címen. Mert hogy éppen egy éve született a fiad. Isten éltesse! 

SIMON BALÁZS NAPLÓREGÉNYÉT olvasod. Mennyivel súlyosabb, mint a te szösszeneteid. Őszintén kétségbeesel, ismét, a végén mi marad majd belőle. Balázs egyfolytában belső, szellemi életét tárja föl az olvasó előtt, amit te ritkán is alig mersz, félve, túl unalmas lesz. Olvasmány- és zenei élmények bő részletességgel. De egyelőre nem unalmas, a megszenvedettség (nem az írásé, hanem az életéé) átsüt rajta, elevenné teszi, nedvessé (nem száraz tények sorolásává). És kellőképpen mély, bele tud menni a dolgokba. Nem mindig célratörően, de a céltalanságot felismerve reflektál rá. A boltban - korábban - belelapozva sokkal jobban féltél tőle, szinte ijesztett az okoskodása. Most meglepően könnyen olvasod. Magad is kíváncsi vagy, meddig. 

URI ASAFFAL járod a tatai tópart levéllel borított sétányait, mintha álomban. Nem csak azért, mert Uri hogyan is kerülhetne Tatára, Jeruzsálemből, hanem, mert ez a járás inkább rohanásszerű élmény, suhanás a látvány impressziójának jegyében. Az álom folytatásaként, szinte, beszélgetsz a kiváló festő-költővel, hogy náluk nincs avar, lomhullatás, örökzöldek vannak, tetszik neki az ősz, a levélhullák és a félhalottan kapaszkodó levelek festői színei. Bokáig gázoltok benne. Ilyenkor kellemes az idő náluk, tavaszig, mondja, utána elviselhetetlen a hőség, két évszak van, tavasz meg nyár. Másnap felébredve hihetetlenül távolinak tűnik a találkozás, itt volt-e egyáltalán vagy a folyamatban lévő dialógus folyt benned, nélküle is tovább. 

OKTÓBER HUSZONKETTŐ. A mai napra úgy rendelték a csillagok, hogy próbáld leküzdeni a megválaszolatlan szerkesztőségi levélhalmokat. (Ősz lévén rájuk férne egy kis avarégetés is.) Azonkívül, hogy a közeljövőben vállalj el ezt-azt (felolvasást, beszélgetést, zsűrit), és hogy legalább hárman próbálkozzanak rámenősen. A csillagok viszont úgy fejtették ki rád hatásukat, hogy egyiket se vállald, háríts - egyelőre. Míg kedvezőbb nem lesz belső csillagaid állása. Míg a depresszív, nyomasztó esőfelhők el nem tűnnek, s a hideg, téli égbolt nem fog teljes, tiszta fényében ragyogni. 

OKTÓBER HUSZONHÁROM. Jeles nap. Gyönyörű idő van, igazi ünnep, bár semmi nem emlékeztet a huszadik század legjelentősebb magyar, forradalmi megmozdulására. Talán reggel a tévé, a dokumentumanyagokkal, de ez most nagyon zavar, kikapcsolod. Nem érzed hitelesnek. Nemrég fejezted be Sándor Iván új regényét, hátterében az ötvenhatos események megközelítéseivel. Így érdemes beszélni róla, többféle irányból. Szép, tavaszi idő van, ragyog a nap, van még ereje. (Rilke-fohászod tehát, a még néhány ilyen napot tartalmú, meghallgattatott.) Nem bánod meg, hogy nem mentél fel az írószövetségi koszorúzásra, kiülsz a rétre, olvasgatod Rakovszky Zsuzsa regényét. Kiürültél teljesen, de ez már nem ejt kétségbe, ismered magad. Talán tiszta lapot vehetsz elő, s rákerülhet valami, amit fontosnak gondolsz. Majd, de addig marad ez a várakozós üresség. A várakozás valamire. És nem baj, ha nincs, nem lesz mit írni az elkövetkező napokban. 

ESTE FÉL HAT. Az óra átállítva. Az égbolt festői színekben pompázik, neked Greco legalább, a szemközti háztetők már csak sziluettként olvadnak az ég peremébe. A szél elállt, napközben kitombolta magát, lehántotta a fél vakolatot és kirángatta az ereszcsatonát a falból. A leveleket is mind, persze, a fákról. Kopasz lett minden. Az ÉDÁSZ kicserélte a villanyórádat, és most nincs áram, bámulsz ki az alkonyati ablakon. Dolgoznod kéne, de nem megy. Figyeled a rohamos alkonyulást, mintha egyfolytában csavarnák le a lámpa fényét. Bent is ennek megfelelően lesz egyre hidegebb, reménytelenebb a helyzet. A gyerekekkel már felvetettél mindent, nem értik, miért kéne pulóverekben lenniük a szobában. A szakemberek ismét szavukat szegték, még várod azonban őket, mint a csodát. Tudod, csoda lenne, ha jönnének. Három villanyszerelő Betlehembe. Bár itt, most egy is elég lenne, aki meg tudná oldani a problémát. Korszerű plafonfűtés, csak éppen előadódhatnak ilyen problémák. Hogy gáz van. Gáz nélkül. Reménykedsz, majd az éjszakai árammal megindulnak az elektronok a vezetékekben, és meleget csinálnak. Ha szerencséd van, talán hattól, vagy nyolctól. Vagy tíztől se. Bízni kell valamiben, amiben még lehet. A csodában, természetesen. 

KISFIAD GYORSAN MEGTANULJA hogyan kell felkapcsolni, meg le a lámpákat, villanyokat, távirányítóval a cédét, gombnyomással a videót elindítani. Az autó fényszórójától, az utcai lámpa fényétől vagy a busz leszállásjelzőjétől eksztázisba esik. A fali vagy az asztali lámpák kapcsolgatásakor az tetszik neki legjobban, hogy ő szabályozza a folyamatot, kigyullad, elalszik. Aztán egy nap, váratlanul, érdekelni kezdi maga a fényforrás is. Mire megértenéd szándékát, már meg is fogta a forró izzót. A fájdalmas sírás után, minden felkapcsolásnál jelzi, "mondja", hogy az füfüfüü..., és mutatja, nem szabad megfogni. Ezzel, valami sokkal fontosabbat is hihetetlenül gyorsan megtanult a világról, a fel-le kapcsolgatás tudásánál. 

NE SAJNÁLD az Ukrajnában hagyott kisméretű, karcolt arcú Jézus-ikont. Festő-költő barátod, Uri a tatai séta emlékére megajándékoz eggyel, egy Tiziano-parafrázissal, Krisztus és Júdás. Méretre éppen akkora, mint az az ikon volt, és ez mégis személyes ajándék, gyönyörű festmény (ha illik ilyet mondani saját tulajdonodról, melyet T. mellett talán Tóth Menyhért világával tudnál párhuzamba állítani). Találsz egy arányaiban megfelelő, kallódó keretet a "miniatúrának" és egy éppen megfelelő kivágatú paszpartut. Csak a helyét kell még megtalálni, valahol az íróasztal környékén, lehetőleg szemmagasságban (ülve). Életed apró örömei... s éppen ilyenkor, mikor nagyon is rád fér. 

KISFIAD NEM HAJLANDÓ ELMOZDULNI a reggeli ablak elől. Figyeli, ahogy a rigók csipkedik a fenn hagyott szőlőfürtök mazsolásodó szemecskéit. Csip-csip madár mondod neki, ő pedig mutatja, ott meg ott. És nagyon figyel. Amikor elröppen egyik-másik, azt mondja bűüüvvv... Azaz, úgy érti, egy éves, konok fejecskéjével, hogy a madár éppúgy "működik" (amikor elszáll), mint a mikro, a mosógép, az autó vagy a busz. Amelyekre ezt a hangutánzó szót használja. Na ja, ez már a huszonegyedik század, a technikai eszközöket előbb ismeri meg, mint a természetet, az élőlényeket. Bár az is lehet, hogy a Svájcból hozott, elemmel működő, szárnyait csattogtató, repülő malac a "bűnös". 

EGY KIS ESTI NÁRCIZMUS. Üzenetet kapsz egy internetes folyóirattól, egy olvasó reagált a verseidre, megnézheted, ha akarod. Egy olvasó (azon túl, hogy több tetszésnyilvánító üzenetet is kaptál már - hiúságpróba az ördög részéről?), megszólít, és elmondja a véleményét. Hallott már felolvasni is, és érdeklődik, mely lapokban lehet még hozzáférni a verseidhez. Milyen kedves, gondolod, s megírod neki, milyen fontos a visszajelzés, a visszhang. Hogy az ember még életében megtudja, vannak olvasói, s van, akinek tetszik, egyáltalán: kell, amit csinál. (Hiúságod önlevében tapicskol, ma este biztos minden jó labdát kíméletlenül bepasszírozol a kosárba.) 

KISVÁROSI HIRDETÉS: Keresnéd annak a férfinak (vagy nőnek?, ez elég lehetetlennek tűnik!) a barátságát, aki már fél éve birtokolja és bitorolja a könyvtárból kikölcsönözhető Chet Baker cédét. Ugyanis előtte fél évig nálad volt. De most már hiányzik nagyon. Nem hitted volna, hogy másnak is. Határozottan érdekelne, ki ő. Eszme- és cédécsere lehetséges. 

A VERSÍRÁSBA HALT BELE az a tatabányai fiú, akinek a napokban válaszoltál, verseit illetően. Nem jót, nem is nagyon rosszat, bíztatást, türelmet javasolva. Már nem kapta meg a levelet. Apukájától tudod meg, aki felkeres a könyvtárban. (A fiú kiadás előtt álló posztumusz kötetéből válogatnál már bele néhány versét a következő számba, mer’ hogy a gyereknek ez volt az álma. Hogy egyszer ott, nálatok...) Guggoló pózban egy papírcetlire igyekezett valami töredéket feljegyezni, amikor elütötték. A cédulát a teste mellett megtalálták. A versírásba halt bele, mondja az apuka. Te meg nézel ki a fejedből, nem tudsz mit mondani. Nem gondoltam volna, hogy a Szerkesztő úr ilyen fiatal, mondja még... 

TRAGÉDIA. MÉG ÉJJEL LE KELL ÍRNOD. Feleséged azzal jött ki a lányod mellől, igaz-e, hogy a karácsonyfát ti hozzátok. Ezt a kérdést kellett, kapásból, megválaszolnia. Volt pityergés, terelés, minden, ami anya és lánya között e témában elképzelhető. Feleséged szerint eddig a legkisebb kétely sem motoszkált benne. (Osztálytársa piszkálgatta a kérdéssel, még délután.) Ki akarta küldeni hozzád, mondd meg neki te. És az fájt a legjobban, hogy nem a Jézuska hozza. Fogmosás közben, okoskodva javasoltad, talán a közvetítő szerepet kellett volna hangsúlyozni. Persze, ilyenkor minden magyarázat kevés. 

SZUSSZANATNYI IDŐBEN mindig valami nem kötelezőt olvasol. Régi hagyomány, valahogy lazítani kell. Rakovszky Zsuzsa szép regényének élveboncolása után (a szerző jelenlétében, a Műcsarnokban) valami nagyon másra vágytál, és a véletlenül felfedezett, évek óta fölöslegesen hajtott Kazár szótár akad a kezedbe a megyei könyvtárban. Egy anyag összerendezhetősége kapcsán járt egyre többet a fejedben Pavić, elő kéne venni a könyvét, ő hogy is csinálta. Már a bevezető zseniális, de érzed, hogy nem, most mégis valami könnyedebbre vágytál. Ahogy a Műcsarnokból hazafelé túl megerőltetőnek tűnt Simon Balázs naplóregénye is, kezdtek előjönni a verseiből szerencsére hiányzó túlzottan szubjektív reflexiók, szőrözések, személyeskedések. Oldalakon keresztül nyüglődik egy Láng úr nevezetű szomszédon, miért gondolta vagy nem róla ezt vagy azt. Érezni, ahogy kicsúszik a kezéből az irányítás. És a vonaton, hullafáradtan, nem tudott lekötni a tépelődése. Egy idézet miatt Kosztolányi Esti Kornél-könyvét vetted a kezedbe, és mint ahogy már annyiszor, nála, a keresett helytől elkalandozva, belemerültél a könyvbe. A második részbe, ahol a kalandjairól szóló novellák vannak. Az utolsó fölolvasás, egykori kedvenc történeted most egész másként hatott rád. Nem tudtad letenni a könyvet, újra és újra erőt kellett venni magadon, na még ezt..., aztán abbahagyod. Mire végre sikerült becsukni, abbahagyni, azon kezdtél el gondolkozni, miért is Esti Kornél a kedvenc Kosztolányi alteregód, miért nem Marcus Aurelius vagy Néro, vagy Édes Anna. Rá kellett jöjjél, napok óta ez van a fejedben, egy Kafka-töredék kapcsán, miszerint vallomás és hazugság kéz a kézben járnak... És hogy mindez elengedhetetlen eleme a művészetnek. Ezt már, azt hiszed nem Kafka, vagy nem csak ő mondta, hanem Pessoánál olvastál hasonló dolgot, mikor alteregóit (ő heteronímeknek mondja) magyarázza egy barátjának levélben. Hogy azokat a verseket miért nem írhatta meg a saját nevén, miért kellett hozzá ezeket a személy-lehetőségeket megteremteni. "A költő mindig tettető" - így tehát Pessoa. És eszedbe jutott, hogy talán Kosztolányi is így gondolhatta, s talán ettől olyan zseniálisak az Esti Kornél-szövegek. Az őszinteséghez kellett a szerepjáték. 

UTÓIRAT. Bocsánatot kérsz mindazoktól, akik nem szerepeltek a naplóban, noha szerettek volna, vagy nem elégszer, és azoktól is, akik szerepeltek, noha nem igazán szerettek volna.
 
 
 

A folyóiratunk 2002. májusi számában meghirdetett pályázatra 43 érvényes pályamű érkezett. A bíráló bizottság (Füzi László és Olasz Sándor) javaslata alapján szerkesztőségünk az alábbi pályaműveket részesítette elismerésben (zárójelben az interjúalanyok neve).

100-100 ezer forinttal díjazott
     Lackfi János (Tóth Krisztina)
     Ménesi Gábor (Sándor Iván)
     N. Tóth Anikó (Németh Zoltán)

Különdíjas (100 E Ft)
     Kali Kinga (Agopián [Dávid] Anna)

Dicséretben részesültek
     Abért Miklós (Tábor Ádám)
     Csámpai Zoltán (Romhányi Török Gábor)
     Fenyvesi Félix Lajos (Kemény Katalin)
     Papp Gábor Zsigmond (Sándor Pál)
     Tatai Erzsébet (Hajdu István)
     Vajda Andrea (Ferenczes István)
 

Tatabánya, 2002. november 25.
 

 Az Új Forrás
szerkesztősége