Kedves barátom, néhány hétig újfent komor dolgokon kellett gondolkodnom. A tanyán eltűnt valaki. Az életéért érzett felelősség és a szoros kapcsolat miatt csak most tudom megfogalmazni, mi is történt. Nem fáj kevésbé, mint eddig, de szomorúbb események következtében mégis elviselhetőbb, s mutatja, milyen sebekből rajzolódik ki személyiségünk. Ez a történet számomra gyerekesnek tűnik, két oldalról is: Egyrészt érthetetlen, milyen tisztán emlékszem életem első macskájára, két éves koromból, másrészt az is furcsa, ahogyan emlékezés közben újból és újból végig tudom nézni, amint másfél éves koromban eltörik a lábam, miközben a fájdalmat egyáltalán nem érzem. Ez a történet is hasonlóvá vált egy váratlan haláleset miatt. Világosan emlékszem, minden egyes részletre, de a fájdalom és a düh mértékére csak az emlékképek alapján következtetek. Ha hirtelen érezni kezdem a történethez tartozó illatot, szagot, akkor viszont az emlékek összezavarodnak és eltölt az előbb hiányolt indulat.
    Nyár derekán költöztünk ki. Őt elvittük otthonról idegenbe, mert már hatan voltak, éhes szájú kölykök. Az utat sem ő választotta, így mikor kikötött a tanyán, napokig nem volt kedve kimozdulni. Mikor mindenki elment, és elfogyott az ennivaló, nekivágott felderíteni a környéket. Nem telt bele fél év, és minden egérlyukat ismert két kilométeres körzetben. Még messzebb is elcsatangolt, de ekkora volt az a terület, amelyet állandóan szemmel tudott tartani.
     Imádott fára mászni. Talán a repülő madarak ingerelték, talán a kilátás, talán csak ösztön. Egyszer rajtakaptam amint a diófa hosszan kinyúló ágáról leskelődőtt. Ő többnyire észrevétlen maradt, mert kinek jutott volna eszébe ott a lombok között keresni. Le is esett néhányszor, de még így is, zuhanásában is nyugodtan keresett egy újabb fogást, igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Amikor nem sikerült, olyan düh fogta el, hogy járt a szája, de hang nem jött ki a torkán.
     Egyedül a fecskékkel különbözött össze, akik legalább egy nemzedék óta laktak a kamrában. Minden évben megjöttek a bogarakkal. Joggal méltatlankodhattak, nyolcezer kilométer után egy hívatlan vendég várja őket. Májusban, hiába voltak ketten, még nem érdekelte őket a két kismacska. Következő tavasszal mint a vadászrepülő szaggatott csivitt-csivittek sorozatával repültek a kamraajtóba ülő J.-re. Némi szándékkal telepedhetett éppen oda, mert az éles hangon rá-rácsapó fecskék izgalmát azzal fokozta, hogy rájuk sem hederített. Aki látta már játszani és madarászni, az érezhette micsoda belső megfeszüléssel lehet egy ilyen nyugalmat megőrizni. Amikor valóban elunta, vagy engedett a fecske-erőszaknak, mintha mi sem történt volna, elsétált. Eleinte, amikor ezt a játékot űzte szerencsétlen madarakkal, akkor csak annyival lépdelt odább komótosan, amennyivel a fecskék is megelégedtek. Belefáradhattak azok is, mert az első időkben az udvarba sem akarták megtűrni. Majd egy-két méteres sávra szűkült le a kamraajtó előtti biztonsági zóna, és természetesen maga a kamra a két fészekkel továbbra is tiltott terület maradt.
     Amikor megérkeztem, egyre messzebről kellett hívnom, ő meg futott elém, hosszú egyenes szökelésekkel. Amikor elkezdtem összecsomagolni, átölelte a lábamat, mint reggel ébresztéskor. Játszani akart még. Emiatt eleinte mindig lopva osontam el, mert féltem, hogy utánunk jön. Aztán megtanított rá, milyen jól érzi magát kacorkirályságában. Majd az is eszembe jutott, hogy első hozzá hasonló pajtásomat papírzsákba kötötték, bedobták egy autó csomagtartójába, és nyolc kilométerrel északabbra, télvíz idején kidobták. - Két hét múlva ott állt az ajtóban. Egy hónapig csak velem "beszélt", csak az én tekintetemre, hívásomra válaszolt. Lassan megérezte a család többi tagjának a csodálatát is, és hatalmas patkányokat fogott és felkínálta annak, aki a zsákba bedugta. J. egyre inkább emlékeztett rá. Amikor egyszer láttam fejjel lefelé leszaladni egy fáról, éppen elvétette az egyik villánál a fogást. Sokkal erősebbnek tűnt. Egy majom ügyességével tornázta vissza magát a megfelelő testhelyzetbe két mellső mancsával. Kandi volt a régi cimborám neve, mert minden ajtót megpróbált kinyitni, minden fedő alá benézni. Ő is sokáig látogatott álmomban, amikor tizenkét év után elment.
     A hétköznapi magányos csatangolások és az egyedüllét után élvezte a hétvégi vendégségeket, de úgy megszokta az önállóságot, hogy hamar beleunt az akaratos emberek társaságába. Csak télen tett némi engedményt, amikor mindenki megosztja egymással a test melegét. De a maga kedvéért hétköznap beérte a dunnával. Amikor látta, hogy még télen is megél a csavargásból, legfeljebb az ősszel felszedett zsírpárnái tavaszra a dunna tollai közé vesznek, már nem akart visszamenni a szüleihez. Ha kedve tartja, bármikor legyalogolja azt a negyven kilométert vissza a testvéreihez.
     Volt a közelben egy rideg, kihalt buckarendszer. Már régen elhagyták, a vezetékeket ellopták, a szirénákat leszerelték, az ajtókat feltörték. Mivel messze van a várostól, és télen a beton, a vas az ember elől minden tűz melegét magába szívja, a csavargók is csak nyáron húzzák meg itt magukat. Helybeliek mindig sietve szaladnak vagy hajtanak át a "bunkerek" között. Néha egy-egy juhász legeltet a domboldalakon, s hirtelen megkerül a terület gazdája, hogy követelje a bérleti díjat. Lövöldözni ingyen lehet, már aki katonásan komolyan gondolja. Aki kevésbé komolyan az fizet a vadásztársaságnak. Tele van sörétpatronnal (és ólommal) a vizesárok, az útpatka, a domboldal.
     Amikor J. messzire elkóborolt, furulyával adtam tudtára, jól érzem magam a tanyán, és szívesen megosztanám vele a jókedvemet. A furulyaszót értette, de egyre kevésbé bízott az emberekben. Pár év múlva inkább elhagyott tanyaromok közt bújkált, s kivárta míg elmennek a vendégek. Néhányszor rátörték a tanyát, éppen csak el bírt bújni, amikor suhancok bikakoponyát dobtak be az ablakon, vagy egyszerű betörők dúlták fel az egész házat és környékét. Az ilyen nagy zajjal közeledő, a pusztától idegen embereket, ha tehette, messziről elkerülte. Szinte félt tőlük. Nem tudta kitalálni, mit akarnak. Az zavarta, hogy ők maguk sem tudták mi hozta ide őket. Annyi idejük nem volt soha, hogy a kályha vagy a kút mellett kivárják, amíg leülepednek a bennük fortyogó erők és szándékok. Azok, akik sohasem mentek el innen, kivárták míg ki is kristályosodik, majd a téllel beléjük is fagy az egyetlen lényeges gondolat. Csak azok tudták: egyedül a túlélés a fontos. Örültek annak, ami van, örültek hogy élnek. Örültek a felhők futásának, a szélcsendnek, a viharnak. A csillapuló és fokozódó éhségnek. Óvatosan lesték a madarak röptét, és nem néztek fel az égre, amikor repülők dübörögtek.
     J. az első telet a testvére vadászzsákmányából húzta ki. Ő maga nem volt olyan ügyes, mégis a társa tűnt el a tél végén. Egyszerűen csak odébbállt, mert J. egyre szemtelenebbül kérte el a nehezen megszerzett ételt. Ha nem volt, persze maga ment el ennivalóért, mint mindenki egy ilyen határvidéken. A Bükkben láttam, hogy kerekeskocsi, vagy szánkó nélkül senki nem megy ki a határba. Ott a közeli faluból portyáztak a "senkiföldjén". Arrafelé sűrűn állnak egymás mellett a a házak bokrai. Itt viszont fél napot, vagy többet kell gyalogolni várost vagy falut nézni. Csak tanyák vannak, amelyeket sorra hagynak oda a félős öregek.
     J. azonban a látszólagos lepusztultságban felfedezte az ember elől idemenekült rókákat, őzeket, fácánokat, és más vadakat. Talán még a halakat is hiányolta, amelyek már jóval a születése előtt itthagyták a környéket. Nem tudhatott róla, de a föld tavasszal emlékezett a régi vízivilágra: a kiszáradt csatornák és tavacskák megteltek vízzel, amelyek között régen angolna és csík kúszott át a fűben.
     A kút káván üldögélt és nézett el a lapos mélyedés fölött. Szinte csorgott a nyála, alatta a nyári melegben a tó délibábja játszott. Ugyanott szeretett üldögélni a szomszéd tanyásgazda, amikor erre legeltet a birkáival. J. több okból sem szerette. Az első, hogy folyton kedvenc helyére, a fűrészbakra telepedett. A második, hogy sohasem járt egyedül, mindig vele volt két-három kutya, és a kíváncsi terelőpuli állandóan felkutatta a rejtekhelyét. Ráadásul ennél a gazdánál lakott egy vetélytársa, akit rendesen felfogadtak, és Ördögfiókának kereszteltek el, mert még a tehénből is kilopja a tejet. A kutyák őt nem bántották, hiszen a gazdájuk vette maga mellé. Egy föntebbi háznál született, tehát nem is olyan jött-ment volt, mint J. Mégis állandóan meg kellett vele bírkózni, mert amikor Ördögfióka elszökött otthonról, ugyanazt csinálta, mint a gazda: kisajátította legjobb pihenő- és vadászhelyeit.
      Amikor először húzott el a feje fölött egy repülő, bemenekült a pincébe, és a pinceablakból leste, mi történik. Nem tudhatom, hogy kifinomult hallását mennyire sokkolhatta, de hamar túltette magát az égi robajon. A harmadik héten már tüntetőleg arra sem nézett, ahonnan a dübörgést hallotta. A nyakán és a fülén látszott csak, hogy erőt kell vennie magán, mivel arca nem volt olyan beszédes. Később is csak az első ló láttán illetődött így meg. Akkor is a pincében kötött ki, de a ló esetében a szag és az eleven erő nyűgözte le. Az élmény elevensége, és a ló ember iránti tisztelete miatt öt perc múlva már kisettenkedett a kerítés mögé, és az akácfa lécek között ágaskodva bámulta a csodát. Ha tudta volna, hogy egy rúgására a kerítés darabjai, ahányan vannak, annyi felé repülnek, biztosan nem olyan leplezetlen kíváncsisággal bámészkodik. Így is métereket hátraszökkent egy-egy hirtelen mozdulattól, mintha érezte volna az erőt, vagy a kíváncsiságában elfeledkezett a kerítésről. A lovat, miután gyakoribb vendég lett a tanyán, három-négy méterre mindig elkerülte, főleg, hogy volt valami közös szaga a pulival és Ördögfiókával.
     Egyszer csak nem ült többet a kút kávájára. A fedőt összetörték és ott hevert a kút fenekén. Sokáig nem jöttünk rá, mi történt, csak amikor döglegyek rajzottak a kút körül, és a kútból felcsapó bűzzel nyüvek másztak át a gyűrűn: valaki egy elhullott birkától szabadult meg. Azt viszont a dühtől hetekig nem tudtuk eldönteni, szándékosan dobta ebbe a kútba, vagy csak ez volt a hozzá legközelebbi gödör. Anyám mesélt ilyen történetek a bugaci pusztáról. Apám pedig az itteniekről. A kútnál körültekintve hirtelen felismerem történeteinek egyik főszereplőjét: a lenti lapályon legközelebbi tanyát. Amikor először találkoztam lakójával (amikor először köszöntünk volna egymásnak) akkor éppen a földjét mérette ki.
     Legeltetett erre még valaki, aki nem köszönt: egy juhászbojtár, akit Betyár nevű pulijával együtt jó két hónapja nem láttunk. Azt mondja a Ménkű nevű másik pásztor, hogy elvitték katonának. Az egyik pásztor nem árulja be a másikat - gondoltam -, amikor visszavittünk neki egy elhagyott, akkor született bárányt, ő sem örült nekünk. Amikor már nem volt a fülünkben a kisbárány keserves bégetése, megértettük, hogy éppen az akolnál vetett számot a gazda, így "életmentésünk" nem éppen szerencsés pillanatban történt.
     - Csodálkozom, hogy így megmaradt nálatok ez a kandúr. - Mondta köszönés helyett a szomszéd, a macskát simogatva az ajtóból.
     - Mi sem értjük, mert mindig megpróbálja valaki megzavarni a nyugalmát... - és elmeséltük, mi történt. Egyszerre, ahogy a macska kezdett elvadulni, a szomszédos földek gazdái is ellenséges színben tűntek fel.
     - Biztosan a földre fáj a foguk - mondta a szomszéd. Egy-két hold föld igazán nem oszt, nem szoroz, hiszen a juhász is azt mondja, hogy "egy borozdáért megfojtanák egymást".
     Hogyan szedjük ki a tetemet? Mikorra tisztul ki a víz? Kitisztul-e valaha? Amikor visszaédesgettük, J. a kandúr látszólag megnyugodott. Túltette magát a két betörésen, a suhancok tréfáin, és úgy tűnt, a dög szaga még érdekes is számára.
     A szomszédban segített egy otthontalan fiú, aki a Felső-Tisza vidékről keveredett ide. Az egyik bunkerben lakott. Nagyon nehezen találta meg a helyét. Eleinte minden munkát elvállalt, amit más nem. Később, miután kifizették, kertészkedésnél alább nem adta. Ilyenkor rendszerint egy játékautomata nyelte el az összes pénzét. Ezek után részegen aludta ki magát a fenyőerdőben, s reggel, deres bajusszal, megint kész volt mindenre. Némi bor mellett vigasztaltuk, J.-nek, a kandúrnak tejet hoztunk onnan. Elmentem dolgozni, kicsit félve, nem ugrik-e egymásnak a két legény. A hajléktalan és a nagynevű család hasonló sorsú sarja. A két különböző tartás folyton nekifeszült egymásnak. Másnap felhívtak, hogy némi bor és pálinka fűtötte dühvel megcsáklyázták, kihúzták és elásták a dögöt. A fiú a bunkerból csinálta a munka javát, a többieknek felfordult a gyomra, s újfent pálinkával kellett öblögetni, így mostanra igen jó kedvük kerekedett, kár, hogy nem vagyok ott. Mire visszamentem, üres volt a tanya, J.-t bezárták a konyhába. Ezt viselte el mindig a legnehezebben: mindent felborított, néhány poharat és tányért összetört. Aztán fásultan elaludt. Bezártság-iszonyában el sem tudta képzelni, hogy vissza is jövünk egyszer. Amikor ajtót nyitottam kirohant, szaladt egy kört a ház körül. Hamar visszajött. Máskor, ha ilyenkor nem tudtam jönni, a huzat vagy saját maga nyitotta ki az ablakot.
     Most hiába furulyáztam, nem jött elő. Messzire csatangolt. A kitett ennivalót megette. Elmenőben is hagytam neki. Legközelebb gyanús volt, hogy az ételében egérnyomok voltak, és a macskaeledelt apró morzsákká törték a rágcsálók. Hamarosan az egereket is észrevettük. Néhány hét múlva eltűntek az egerek, a dunnában egy mélyedés volt. Lábnyomok sehol. Az első hóval utánajártunk. A nyomok nagy körben vezettek egy gyanús szomszéd istállójáig. Hónapok múltán sem láttuk meg, J. volt-e vagy más. Hiába fújtam, a furulyaszó üresen visszhangzott, valahogy nem szólt már olyan tisztán és messzehangzóan, mint régen. A kutat negyedszerre mertem ki és szórtam be fertőtlenítő mésszel. A szomszédnak vadászok lőtték le a kutyáját és a macskáját. Néha látni vélem J-t, negyven kilométerrel odább, az állomás környékén. Olyankor rajtam kívül senki sincs a megállóban. Egyre messzebről, egyre homályosabban tűnik fel, amikor változik az idő.