Minden este, amikor a sínek melletti traverzeken kigyulladnak a lámpák, és sárga tűzben kezd el égni a Szent Gellért templom és az urnatemető, akkor a szomszédos RENESZÁNSZ RT elhagyott épületében, a bedeszkázott és újraüvegezett ablakok mögött fűteni kezdenek a hajléktalanok, a kerítés melletti csonkig fűrészelt fatörzsek pedig ott várakoznak a sűrű, fojtogató füstben.

                                                                anyámnak

Láttam a nővér tehetetlenségét, ahogy a sírással küszködik, láttam, ahogy anyám próbál megmagyarázni valamit, amiről fogalma sincsen, vagyis egészen más fogalmai vannak, mint nekem, aki száraz szemmel, mint egy fényképezőgép lencséje, úgy figyeltem rá, mert már semmi mást nem akartam, csak lefényképezni minden mozdulatát, gondolatát, az emlékeit, és nem éreztem kétségbeesést, távolságot vagy éppen undort, nem éreztem szeretetet sem, csak fényképeztem, mert tudtam, hogy ez az én igazi örökségem, hogy anyám még most is csak ad nekem, hogy most ezt tudja adni, ezt a motyogást, ezt az összefüggéstelen, reménytelenül összegubancolódott történetét a múltnak és a jelennek, ahol én vagyok a férj, az apa és a gyermek, akinek még mindig adnia kell, mert a betegség, az öregség és a halál tébolyának álruhája mögött egy megfélemlíthetetlen szív dobog, az anyák rettenthetetlen szíve.

                                                                M.-nek

Már tudtuk, hogy nincs remény, de azért harcoltunk tovább, ádázul győzködve egymást, hogy már harcolni sem akarunk, csak megmaradni valahogyan, és már azt is tudtuk, hogy mind a kettőknek csak a másik maradt meg, minden hazugsággal, igazsággal és csalással együtt, és az esztelen remény, hogy amikor már nem leszünk, sem egyik, sem másik, akkor majd végre megbocsáthatunk.

Egymás után hullanak le a könyveid a polcról, és egyéb gyanús dolgok is történnek, amiket képtelen vagyok megérteni, csak abban vagyok biztos, hogy valami nagyon nem tetszik neked, talán mégis elviselhetetlen, hogy reggelenként nem hívjuk egymást, esténként nem várlak a 86-os végállomásánál, és utána nem hallgatjuk meg ugyanazokat a zenéket, esetleg egymás után többször, inkább dühösen jársz-kelsz itt a lakásban, levered a polcokról a könyvet, vagy a bútorokat rugdosod, és még ki tudja mi mindent művelsz, miközben figyeled, ahogy egy másik testtel forgolódom az ágyban, én meg próbállak közben kilesni, és megkérni (kérni! érted?) arra, hogy hagyd végre abba ezt a ’megláthatatlan vagyok’ játékot, és legyen minden olyan, mint amikor még nem is láttuk egymást, hanem csak vártuk, hogy egyszer (igen, ez az egyszer teljességgel kikerülhetetlen) majd úgyis találkozunk.

Ó, az a sok régi mester, akik három rövid és meghatározott szótagszámú sorban le tudták írni a csalogány énekét, a cseresznyevirág szirmát, a nyári holdfényt, a béka loccsanását a tóban, vagy a kabócák zenéjét az üres ház kapujában, és még a kiri-levél hullását is, de kinek volna kedve ilyen pontosan (és három sorban) megírni azt a légszomjhoz hasonló érzést, amikor egy őszi éjszaka hirtelen felébredsz, az ablakhoz lépsz, és csak nézed, nézed, ahogy az ostorlámpák fényében faleveleket sodor a szél.

Első pillantásra szinte érthetetlen volt, hogy miért zuhant ilyen alacsonyra, és dermedt meg szürkés-vattacukorszerűen az egész égbolt, hogy miért terült szét közvetlenül az ablakom előtt, a kilátást szinte teljesen elborító akácfák lassan kopaszodó ágai felett, csak hosszú és figyelmes nézelődés után derült ki (ha megfelelő kifejezés egyáltalán), hogy ez a mozdulatlan massza nem más, mint a szürkeség végtelenül lassan vonuló árnyalatainak összefüggő halma, bár sem a halom, sem a vonulás nem igazán jól fejezi ki azt az egyenesen végzetesnek ható látványt, ahogy ezek az árnyalatok földhöz tapasztották a fák ágait és a köztük alig látható háztetőket is, valahogy olyan volt az egész - csak éppen ellenkező előjellel - , mint amikor útban Théra szigete felé, a nyílt tengeren egyszer csak eltűnt a látóhatár, és maga a végtelen ölelt körül bennünket mindenfelől, de most éppen a véges, vagy kis túlzással a vég szorított le körülöttem mindent, talán azért, hogy megérthessem, amit már amúgy is régóta sejtek, hogy akkor, ott, útban a sziget felé, szabadok voltunk.