|
SZÜCS
GYÖRGY
"A szemek festője"
- Rauscher György
1927 szeptemberében az Ernst Múzeum
csoportkiállításán Derkovits Gyula, Molnár-C. Pál, Rauscher György, Simon
György János, Cselényi Walleshausen Zsigmond festőművészek, illetve Kósa
Mária szobrászművész alkotásait mutatták be. Derkovits és Molnár-C. Pál
említése valószínűleg nem okoz gondot a művelt, múzeumbarát közönségnek,
hiszen alig képzelhető el 20. századi állandó kiállítás festményeik, grafikáik
nélkül. Más a helyzet társaikkal, s bár neveik feltehetően nem csengtek
rosszul a húszas-harmincas években, csupán a legújabb "feltárásokról" értesülő
szakemberek számára ismerős az inkább külföldön, elsősorban Angliában működő
Simon György János munkássága (Matits Ferenc doktori disszertációja), vagy
a posztexpresszionizmus magyarországi vonatkozásai kapcsán előtérbe kerülő
író-képzőművész, Cselényi Walleshausen Zsigmond néhány műve (Gálig Zoltán
kutatásai). A hiányzó alkotások és a lappangó dokumentumok hiányában, úgy
tűnik, Molnárné Kósa Máriának egyelőre semmi esélye sincs arra, hogy művészetének
akár fő vonalakban történő felvázolása lehetséges legyen. Valahol közöttük
helyezkedik el Rauscher György (1902-1930) életműve, amelyet igényes tanulmányában
Gálig Zoltán foglalt össze (Limes 1996. 4. sz.), s melynek jelenleg
ismert teljes dokumentációja idén jelent meg a Dorogi Füzetek sorozatban,
a művész születésének 100. évfordulójára.
A kellemes
küllemű, igényesen nyomtatott kiadvány kismonográfiát sejtet, figyelmesen
áttanulmányozva viszont kiderül, hogy a könyvecske lelkes összeállítója
- Zsembery Dezső műgyűjtő - elsősorban arra törekedett, hogy a Rauscherhez
köthető adatokat lehetőleg eredeti formában közreadja. Ilyenformán szinte
azonos súllyal bírnak a korabeli újságcikkek részletei, Gálig Zoltán már
említett tanulmánya, vagy egy-egy friss kiállítási beszámoló a Komárom-Esztergom
Megyei Hírlapban, ami azt eredményezte, hogy bizonyos adatokkal, idézetekkel
többször is találkozhatunk az olvasás során. Természetesen a kiadvány dokumentumértéke
a kor hangulatát felidéző iratok, újságcikkek, katalógusoldalak révén növekedett,
miközben a művészről szóló anyagok mellérendelő tálalása itt-ott a túlságosan
szélesre vett arcvonal átszakadásához vezetett. A kritikai megjegyzések
után legyünk igazságosak: a kiadvány ugyan nem pótolhatja az adatokat a
könyv ívének alárendelő, szakszerűen szerkesztett monográfiát, mégis Rauscher
rövid életpályája, művészetének valódi képlete hitelesen bontakozik ki
előttünk.
Ki volt tehát
Rauscher György, akinek tehetségét a kor legjelentősebb kritikusai, Rabinovszky
Márius, Kállai Ernő, Lyka Károly is elismerték, s aki a húszas évek budapesti
és berlini társasági életének számos képviselőjét festményein, rajzain
megörökítette? Más művészek esetében az életrajzi dátumok és helyszínek
eligazítanak bennünket a hatások, stílusigazodások tekintetében, Rauscher
bécsi tanulmányaira, az olaszországi és párizsi utazásainak átélt művészeti
élményeire csak áttételesen, kialakult stílusából visszakövetkeztetve utalhatunk.
A hazai közegben Rauschernek olyannyira sikerült önálló festői stílust
kialakítania, hogy első mesterei közül sem Komáromi Katz Endre rutinos,
"műcsarnoki" festőiségével, sem Harmos Károly vizionárius világával nem
mutat kapcsolatot, de hasonlóképpen nem fedezhető fel művein budapesti
főiskolai tanárának, Réti Istvánnak kissé megfáradt, "késő-nagybányaisága"
sem. Gyökereit leginkább az expresszionizmus és kubizmus szelídebb vonulatai
mentén kereshetjük, közvetlen rokonait pedig a berlini "Új tárgyilagosság"
művészei - Schrimpf, Schad, Räderscheidt - között találhatjuk meg.
Berlin arca
a húszas években. A ma embere színes forgatagot képzel el, a villamosok
csörömpölését és az automobilok tülkölését hallja, az utca zsongását, lüktetését
érzi, amelyek véletlenszerű képi-zenei ritmusba rendeződnek el. Walter
Ruttmann Berlin - egy nagyváros szimfóniája (1927) című filmje elevenedik
meg: minden csupa mozgás, a szép és a rút, a gazdagság és a szegénység
képei váltakoznak, a moziplakátok és kirakatok csillogása mögött a hátsó
udvarok, hónapos szobák bűnös élete zajlik a háború utáni Európa egyik
vesztesének illúziótlan, látszatokra épülő, hétköznapi demokratizmusának
díszletei között. Minden jelen időben érvényes, a politikai és művészeti
avantgardizmus messianizmusa kifullad a kávéházi asztaloknál, amelyek mellett
kelet és nyugat legkülönfélébb képviselői éjszakáznak. Rudolf Schlichter
Cziffra Géza filmrendezőről készít portrét (1923), Tihanyi Lajos Johannes
Becher költőt rajzolja (1924), a korszak végjátékában pedig Balázs Béla
Leni Riefenstahllal készít közös filmet (A kék fény, 1932). Mindez
összesűrűsödik és szétárad, festékkel vagy fénnyel írt képpé, esetleg láttató
erejű emlékké, irodalommá válik, ahogy a világháborúban megvakult Szántó
György idézi fel 1928-as berlini látogatását a Fekete éveimben:
"A Farbenindustrie nemcsak a krémekben ragyogtatta árúját. Festve volt
minden prémpótlék, a nők haja, a kávé, a coctailek, az egész éjszakai élet,
a korbácsos nők térdig fűzött csizmacipőikben a Tauenzinen, a Romanisches
Caffé álbohém-pótlékai, a Reimann íróimitátorai, a nőiruhás férfidémonok,
mindenben a pótlék és festék mérges szagát éreztem, inyeltem, lélegzettem
ebben a feketeségbe mártott káoszban." George Grosz nyers világának valóságelemeire
ismerünk, a maradék-emberiség kendőzetlen önfeltárulkozására a századelő
még hittel teli kultúrájának romjain.
Rauscher háttérbe
húzódó alkatának jobban megfelelt az idolumok megfestése, a világhíres
emberek, akkori sztárok megörökítése. Nem a metropolis dinamikáját kereste,
hanem a társasági élet jeles alakjait dolgozta fel: képeinek kompozíciója
statikus, felmutató. A karcsú Lilian Harvey, a szomorú tekintetű Elizabeth
Bergner ma már filmtörténeti érdekességként hatnak, éppen Rauscher portréi
(1929) miatt figyelünk fel rájuk. Hasonlóképpen vonul be a művész mikro-pantheonjába
az egykori Iványi Grünwald és Szőnyi tanítvány Polgár Boriska, akinek 1930
februárjában rajzaiból és akvarelljeiből kiállítást rendezett a "Der Sturm"
galéria. Hol van a művész ismeretségi köréhez tartozó, magyar származású
Putty Lia, akinek sikereiről kortársként számolt be a Schöpflin Aladár
szerkesztette Színművészeti Lexikon 1929-ben: "Hollywoodban már
főszerepekkel várták. Népszerűsége egyre nőtt. Gyönyörű villája van és
fizetése heti ezernyolcszáz dollár. Nevét ma éppen úgy ismeri a mozi közönsége
Amerikában, mint a legeldugottabb kínai falucskában." A teljes berlini
szcéna tablója nem rajzolódik ki a művész esetleges mozaikkockái nyomán,
kultúrtörténeti vonatkozásai miatt mégis jó lenne tudni, vajon Kalckreuth
grófné (1928) azonos-e Christine von Kalckreuth festő- és grafikusművésszel,
avagy Lepsius professzorné portréja (1928) Reinhold Lepsius festőművész
vonzó özvegyét takarja-e?
Ha értékelni
akarjuk Rauscher György művészi teljesítményét, akkor műveit három markáns
csoportba oszthatjuk. Sajnos éppen a legfajsúlyosabb és legizgalmasabb
képek, a furcsa rövidülésbe kényszerített, felülnézetes utcarészletek csak
a fennmaradt műtermi fotók alapján rekonstruálhatók. Gálig Zoltán találóan
mutat rá az osztrák Hans Sedlacekkel való kapcsolatára, akinek Gyakorlópálya
című képének (1926) hatása kimutatható a Sport im Bild magazin
számára készített egyik Rauscher-litográfiáján (Síelők, 1929). Sedlacek,
aki maga is rendszeresen rajzolt újságoknak, közöttük a Sport im Bildnek,
mintegy a síelők speciális mozgásfázisainak típuskatalógusát adja, melyből
valószínűleg Rauscher kiemelt egy félmaroknyit, hogy saját ízlésének megfelelően
átírja a kiválasztott figurákat.
A második "minőségi" csoportba tartoznak
azok a portrék, amelyek közös jellemzője az alakok enyhe torzítása, stilizálása,
ahol a melankolikus hatás fokozása érdekében a művész gyakran saját mandulavágású
szemeit kölcsönzi az ábrázoltaknak (Két generáció, 1927). Ide sorolható
legismertebb műve, kiállításokon gyakran bemutatott festménye, Szomory
Dezső ülő portréja (1927). A hűvös, tárgyilagos stílus szerencsésen találkozik
az író különc, folytonosan szerepet játszó egyéniségével, aki a szépség
és a szépelgés, a szenvedés és szenvelgés teljes repertoárját felvonultatta
életében és drámáiban egyaránt. Szomory büszkébb volt hosszú, nőies kezeire,
mint bemutatott darabjai sikerére, nem véletlen a Szomory alteregót, Pálfi
Tibor írót köszöntő "Tibor, te drága női lélek" verssor Hermelin című
darabjában (1916).
A harmadik
csoportot a már felsorolt sztárportrék, a magazinok címlapjára kívánkozó
mondain hölgyek, a nagyvárosi hétköznapok pillanatait elkapó, kétségtelenül
virtuóz, mégis problémátlan rajzok teszik ki (Karácsonyi bevásárlás,
Sétáló pár). Itt mindenki fiatal, jómódú és elegáns, az arcokon átsuhanó,
tűnődő hangulat mindössze a nézőknek szóló póz, az asszonyi titokzatosság
elengedhetetlen kelléke, amelyet a könnyed vonaljáték és áttetsző színezés
tesz teljessé (Kékruhás nő, 1929). Ezekre a képekre vonatkozóan
elfogadhatjuk a korabeli kritikus, Fóthy János ítéletét, amelyet a művész
1935-ös emlékkiállítása kapcsán fogalmazott meg: "...néha csak egy hajszál
választja el a divatos giccstől, de ez a hajszál sohasem hiányzik" (Pesti
Hírlap, 1935. október 26.). A teljes életművet értékelő végkövetkeztetése
ugyanígy máig érvényes: "Mint divatos festő, jó festő halt meg Rauscher
György - idővel egészen biztos, hogy nagy festő vált volna belőle." (Zsembery
Dezső: Rauscher György. Dorogi füzetek 26. Dorog Város Barátainak
Egyesülete, 2002.) |
|