KÁLNOKY LÁSZLÓ

Mélytenger

Vállam ágak súrolják a sötétben.
A fák tövébe hullok, mint a lomb.
Zseblámpa kattanása. Rám hajolnak.
Eltűnök. Egy falon kirajzolódom,

és más leszek. Fölkelek és lenyugszom
fényreklámok éjében s hajnalában.
Hídkorlátok peremén siklom át,
egyenletes zúgássá hengeredve.

A holdnál gyorsabban fogyatkozom,
felhőbe fullad sárga cikkelyem,
s fölhangzom egy raktár mélyén, a néma
pamutbálák között érthetetlen sikoltás.

A Mélytenger nem tartozik Kálnoky László olyan, terjedelmükben is "nagy" versei közé, mint a teljes emberi létről képet adó Szanatóriumi elégia vagy a De profundis. Nem sorolható az olyan szerepversek közé sem, mint az élet egészéről szintén summázatot adó Hamlet elkallódott monológja, a Hérosztratosz vagy a Szvidrigajlov utolsó éjszakája. Három versszakával szerényen húzódik meg az életműben. Csupán a költősors egyik vetületéről ad metaforát. Mégis nagy vers - a közvetett kifejezés intenzitása és a szerkezet tökéletessége révén.
     Mi minden rejlik ebben a versben, ami csak többszöri olvasásra tárul föl, további kérdéseket fialva?
     Például az, hogy cselekménye van, méghozzá nem is akármilyen.
     A cselekményességet általában az epikai és a drámai műfajok jellemző sajátságának tartjuk. Pedig a lírában - ha ritkábban is - éppúgy előfordul, mint a két másik műnemben. Petőfi híres verse, A négyökrös szekér például kis, kerek történet egy szerelem születéséről. Verssé a hangulat és az örökkévalót megkísértő pillanat teszi. Cselekményt "beszél el" Kosztolányi is A szegény kisgyermek panaszai számos darabjában. Abban például, amely a fiúgyerekek véres játékát idézi fel: A rút varangyot véresen megöltük. Az eredendően bennünk rejlő kegyetlenség villan föl benne, megkérdőjelezve a gyermeki ártatlanságot. Ezek a cselekményes versek éppúgy a líra legmagasabb rendű változatai, mint a leíró költészet remekei vagy a csupa gondolatból lepárolt, filozofikus költemények.
     Kálnoky versének cselekménye talányosabb, mint Petőfié vagy mint Kosztolányié. Pedig éppúgy egy kis történet vagy jelenetsor játszódik le ebben is, mint amazokban. Igaz, jóval szeszélyesebb és modernebb - mondhatni, filmszerűbb - vágásokkal. Az első versszak mintha egy bűnügyi film üldözésjelenetét pergetné le képzeletünk filmvásznán. Kálnoky világháborús emlékeire gondolva, vélhetnénk egy katonaszökevény bujkálással, lebukással és újabb szökéssel tarkított kalandfilmjének is, melyet a költő akár át is élhetett volna 1944 utolsó heteiben, hónapjaiban. Képzelete számára ezt a szorongó lelkiállapotot vagy közérzetet később is előidézhették a különféle történelmi események. De itt mintha másról volna szó.
     Valószerű és érzékletes jelenet játszódik le az első négy sorban. A vers hőse éjszakai sötétségben, ágas-bogas sűrűségben menekül üldözői elől. Amikor elbukik, utolérik, s az arcába világítanak. Mégis kisiklik a pribékek markából, csak árnyéka rajzolódik ki egy falon.
     Idáig minden reális, mint egy bűnügyi filmben, regényben. A mondat azonban merészen átível a második versszakba, s mielőtt a mondat végére érnénk, már egy furcsa, irracionális világban találjuk a vers hősét: "...és más leszek". A költészet ősi, varázslatos mozzanata ez. Átváltozás történik, mint a mesében, a mitológiában, mint az eposzok némelyik jellemző részében. Ovidius jött rá, hogy az átváltozások (Metamorphoses) önmagukban is igen érdekesek, akkor is, ha eredeti összefüggésükből kiragadja, és lírai töltést ad a kisepikai műnek. A hazai líra legnagyobb "átváltozója", Weöres Sándor is külön kötetet jelentetett meg Átváltozások címmel. De nemcsak ez a kései könyve, hanem műveinek egész sokasága átváltozás, amelyben a költő más személybe öltözve alakítja világképét - természetesen a Psychét is beleértve. Ezért nevezik sokszor, a görög mitológia átváltozásról nevezetes alakjára utalva, "próteuszi" alkatnak.
     Kálnoky versében azonban másféle metamorfózisnak lehetünk tanúi. Ezúttal nem a költői személyiség ölt magára idegen maszkot. Nem a költő, hanem a vers hőse alakul át, amikor arcába világítanak. A költemény hőse pedig akkor sem föltétlenül azonos a költői személyiséggel, ha egyes szám első személyben beszél. Egy fiktív "én" szól itt - mégis a valóságos költői személy, a költői sors tárgyi közvetítőjeként, metaforájaként.
     Úgy "tűnik el" a vers hőse, mint egy népmese hőse, aki a varázslatos sapkát magára öltve láthatatlanná válik. Majd a második versszakkal kezdődően olyasféle dolgok történnek vele, amelyek már nem írhatók le a mesék, mítoszok és sci-fik szókincsével. "Fölkelek és lenyugszom / fényreklámok éjében s hajnalában". Ez a kép emlékeztet a De profundis egyik részletére: "Mikor magányos arcomat / a fényreklámok zöld levében áztatom...". (A folytatás ott is kísérteties átváltozást jelez: "...érzem, / hogy árnyékom alattomban leválik / két sarkamról, s ellenkező irányban / eltűnik".) A kép itt is, ott is igen kifejező: a fényekben ázó "magányos arc" az elidegenült nagyvárosi ember közérzetéről ad hírt. A lélek eltávolodik a testtől, és külön életet él. A Mélytengernek ez a részlete mintha egyesítené az éjszaka mesterséges fényei közt élő ember viselkedését az égitestekével, sőt, megkockáztatom, az ufókéval. (Ne az éjszakában keringő, szabad szemmel is látható műholdakra gondoljunk. Azoknak nincsen "cikkelyük", mint a telő és fogyatkozó Holdnak.) A következő képsor megerősíti sejtésünket: "Hídkorlátok peremén siklom át, / egyenletes zúgássá hengeredve." Így csak azonosíthatatlan tárgyak vagy rendhagyó légköri jelenségek viselkednek. Gömbvillámra gondolhatnánk esetleg, e ritka természeti jelenségre, mely feszültségét levezetni nem tudva, zúgva gördül át a tájon. De ezt mindjárt el is felejthetjük. Az a fontos számunkra, hogy valami azonosíthatatlan tárgy zúg el előttünk a nagyvárosi környezetben. Az azonosíthatatlanság a vers hősének talán legfontosabb tulajdonsága. Az, hogy nem ismerik, és nem tudnak vele mit kezdeni; hogy szavait sem értik.
     Elérkezve a harmadik szakaszhoz, a vers hőse most már égitestté változva bolyong a világban: "A holdnál gyorsabban fogyatkozom, / felhőbe fullad sárga cikkelyem". Így csak a kis bolygók, holdak viselkedhetnek, már amennyiben effélék is előfordulhatnak a Föld vonzáskörében. Már jól érzékeljük a szerkezeti rend uralkodó vonását: a fokozást. A képek egyre merészebbek, irreálisabbak lesznek. A folyamat egyre gyorsul.
     Ismét eltűnik a látható forma. Már csak hallható jele van annak, hogy a vers hőse bujkál, menekül, végül kétségbeesetten felsikolt: "S fölhangzom egy raktár mélyén, a néma / pamutbálák között érthetetlen sikoltás". Ebből a titokzatos jelenetből több dolog is kiderül. A hős ismét eltűnt, de továbbra is jelt ad magáról. Tragikus elveszettségéről ad hírt, anélkül, hogy segítséget várna bárhonnét, bárkitől. A lényeg az, hogy megnyilvánul. Az sem mindegy persze, hogy milyen környezetben. A bűnügyi filmek üldözésjelenetei játszódnak le elhagyatott, kietlen kikötői raktárakban, gyártelepeken. A környezeti egység helyreállt: a táj a menekülő számára most már zsákutcára szűkül, akkor is, ha teste nincs többé, csak hangja.
     Metaforikus figyelemfelhívást kaptunk, versben, a költői sorsról, melyre főleg az üldözők agnoszkálási kísérletei, az átváltozások sorozata és a sikoltás utal. Emlékeztet ez a már idézett De profundis utolsó két sorára - és a Kálnoky-életmű jó néhány jellemző darabjára, például Az elsodortak, A kapu vagy a Vár címűre. A De profundist idézem: "Ha nincsen fültanú, / egyre gyakrabban hallatom / a megcsonkított cédrus jajszavát". Igen, ez is olyan jajszó, olyan sikoltás, amely a költő szellemével felruházott tárgyakból hangzik fel. El nem felejthető jelet hagy a világban az emberek okulására és befogadói gyönyörűségére, mint az épen maradt kapu a lerombolt város nyomán A kapu című versben, vagy mint a pisztráng pikkelyei a költő szülővárosában, a régi ismerősöket elsodró vízáradás nyomán Az elsodortakban.
     Ezek azok a jelek, emblémák, szimbólumok, amelyek elrejtik, egyszersmind megmutatják alkotójukat. A várat lerombolhatják barbár támadók, de helyén "Még évszázadok múlva is megbámulják a kaput". Halhatatlan a libanoni cédrus is, mely - mint Csontváry gyönyörű vásznain - ezer év múlva is az égre veti csonka ágait, s egy jobb korban boldogabb és szabadabb fiatalok táncolják majd körül. A pamutbálák közül felhangzó kiáltást sem értik majd, de mindig gyönyörködni fognak benne. A költő életét megkeserítő "elemzők", akik a társadalom különféle ideológiáinak soha meg nem felelő tartalmat kihüvelyezték verseiből és megbélyegezték őt, hiába próbálták megvilágítani zseblámpájuk gyarló fényével műveit. A költemények ellenálltak a nyomozói vallatásnak, kisiklottak a hamis értelmezések gyűrűjéből. A költőt az ideológiai tartalom firtatói számára azonosíthatatlanná változtatták rejtjeles versei. A költészet varázslatával, mágikus műveletekkel rejtőzött el: bottal üthették nyomát. De éppen a rejtőzködés módja tette számunkra fölismerhetővé, azonosíthatóvá és hasonlíthatatlan művészi alkotássá verseit. A sejtelmes, apollói ködbe burkolt költői kép. A stílus, mely a fényképeknél, az életrajzoknál és igazoló jelentéseknél ezerszer hívebben és hitelesebben fejezi ki az alkotói személyiséget. Ami a vers cselekményében rejtőzés, bujkálás és álcázás, az a mű esztétikai hatóerejére tekintve maga a megmutatkozás. A tárgyias költészet közvetítő elemei feltranszformálják az érzelmet, s mindennél jobban jellemzik az egyéniséget.
     Az alakváltozások végső tétje - paradox módon - nem egyéb, mint az önazonosság megőrzése. A költő számára a gondolati szabadság megóvásának módja. Az "érthetetlen sikoltás" arra is vonatkoztatható, ami a harmadik nemzedék háború alatti kritikusa, Halász Gábor szavaival fogalmazható meg: a "tiltakozó nemzedék" sorsára és látásmódjára. Radnótiéra, Weöres Sándoréra, Vas Istvánéra - és Kálnokyéra. A lényeg nem a nemzedék, hanem a tiltakozás. Bármilyen magányosnak érzi magát a költő, az emberi társadalomban a versbeli jajszó, sikoltás nem a fájdalom önkéntelen érzelemkifejezése, hanem tudatos jelzés. Divatos kifejezéssel, egyfajta kommunikáció. Jeladás, nemcsak arról, hogy "bajban vagyok", hanem arról is, hogy "baj van", vigyázzatok. Tudósítás arról, hogy "iszonyú dolgok A kapu vagy a Vár címűre. A De profundist idézem: "Ha nincsen fültanú, / egyre gyakrabban hallatom / a megcsonkított cédrus jajszavát". Igen, ez is olyan jajszó, olyan sikoltás, amely a költő szellemével felruházott tárgyakból hangzik fel. El nem felejthető jelet hagy a világban az emberek okulására és befogadói gyönyörűségére, mint az épen maradt kapu a lerombolt város nyomán A kapu című versben, vagy mint a pisztráng pikkelyei a költő szülővárosában, a régi ismerősöket elsodró vízáradás nyomán Az elsodortakban.
     Ezek azok a jelek, emblémák, szimbólumok, amelyek elrejtik, egyszersmind megmutatják alkotójukat. A várat lerombolhatják barbár támadók, de helyén "Még évszázadok múlva is megbámulják a kaput". Halhatatlan a libanoni cédrus is, mely - mint Csontváry gyönyörű vásznain - ezer év múlva is az égre veti csonka ágait, s egy jobb korban boldogabb és szabadabb fiatalok táncolják majd körül. A pamutbálák közül felhangzó kiáltást sem értik majd, de mindig gyönyörködni fognak benne. A költő életét megkeserítő "elemzők", akik a társadalom különféle ideológiáinak soha meg nem felelő tartalmat kihüvelyezték verseiből és megbélyegezték őt, hiába próbálták megvilágítani zseblámpájuk gyarló fényével műveit. A költemények ellenálltak a nyomozói vallatásnak, kisiklottak a hamis értelmezések gyűrűjéből. A költőt az ideológiai tartalom firtatói számára azonosíthatatlanná változtatták rejtjeles versei. A költészet varázslatával, mágikus műveletekkel rejtőzött el: bottal üthették nyomát. De éppen a rejtőzködés módja tette számunkra fölismerhetővé, azonosíthatóvá és hasonlíthatatlan művészi alkotássá verseit. A sejtelmes, apollói ködbe burkolt költői kép. A stílus, mely a fényképeknél, az életrajzoknál és igazoló jelentéseknél ezerszer hívebben és hitelesebben fejezi ki az alkotói személyiséget. Ami a vers cselekményében rejtőzés, bujkálás és álcázás, az a mű esztétikai hatóerejére tekintve maga a megmutatkozás. A tárgyias költészet közvetítő elemei feltranszformálják az érzelmet, s mindennél jobban jellemzik az egyéniséget.
     Az alakváltozások végső tétje - paradox módon - nem egyéb, mint az önazonosság megőrzése. A költő számára a gondolati szabadság megóvásának módja. Az "érthetetlen sikoltás" arra is vonatkoztatható, ami a harmadik nemzedék háború alatti kritikusa, Halász Gábor szavaival fogalmazható meg: a "tiltakozó nemzedék" sorsára és látásmódjára. Radnótiéra, Weöres Sándoréra, Vas Istvánéra - és Kálnokyéra. A lényeg nem a nemzedék, hanem a tiltakozás. Bármilyen magányosnak érzi magát a költő, az emberi társadalomban a versbeli jajszó, sikoltás nem a fájdalom önkéntelen érzelemkifejezése, hanem tudatos jelzés. Divatos kifejezéssel, egyfajta kommunikáció. Jeladás, nemcsak arról, hogy "bajban vagyok", hanem arról is, hogy "baj van", vigyázzatok. Tudósítás arról, hogy "iszonyú dolgok mostan történülnek", hogy az első világháború égbekiáltó veszélyeire és bűneire vigyázó Ady Endrét idézzem. Passzívabb létezésmódra utal Kálnoky sikolya, de ugyanúgy figyelmeztetés rejlik benne, mintha ő is megnevezné a veszély okait, okozóit.
     Mindeddig nem beszéltem a költői varázs titkáról. Arról, ami ezt a cselekményes verset, ezt a közvetett sorsvallomást, ezt az ars poetica értékű sikoltást költészetté avatja.
     Ez pedig a mű nyelvi anyagában rejlik. 
     Figyeljük meg a szavakat. Az igéket. Már az sem szokványos, hogy "A fák tövébe hullok, mint a lomb". Ez nem csupán az elesettség, a kiszolgáltatottság jele az üldöztetésben. A környezettel való mesés egybeolvadásnak, mondhatni, az első fokozata. A falra vetülő árnyék naturális megjelenítésénél több az, hogy "Egy falon kirajzolódom, / és más leszek". Ez a második fokozat az anyagtalanná változásé. Lelkivé alakul az, ami eddig testi volt. A régiek az ember árnyékával azonosították a lelket. A "kirajzolódom" ritkán használt ragozott alakja a közismert igének. S mivel az ember nem égitest, s csupán a mítoszalkotó képzelet teremt égi lényeket, a "Fölkelek és lenyugszom / fényreklámok éjében s hajnalában" képsora is meglehetősen eltér a mindennapi szóhasználattól. Hídkorlátok peremén siklani sem tud az ember testi valójában. Az átlényegülés újabb fokozata ez, az "egyenletes zúgássá hengeredve" metaforával együtt, mely merőben hallucinált jelenség. Érzetek, halmazállapotok keverednek egymással, anyagi és anyagtalan létezési módok, mozgások, fény- és hangtani minőségek cserélődnek össze. Mondhatni: szublimálnak, hiszen az árnyékká vált személy "hengeredik zúgássá". A megszemélyesítés is merész: a fény felhőbe "fullad".
     Az igék az utolsó szakaszban öltenek végképp újszerű, neológ formát. Szokatlanságuk a holdfogyatkozás, a felhők mögötti bujkálás képzeletszüleményének köszönhető. Legmagasabb fokozatként értékelhető a "fölhangzom". Ez teszi föl a koronát az igehasználatok rendhagyó sorozatára. Arra utal, hogy a költő eggyé vált művével. Ha Illyés Gyulától kölcsön vesszük azt a véleményt, hogy a meglepetés a vers lényegéhez tartozik, akkor erről a képről elmondható, hogy a meglepetésekben bővelkedő műben ez a legnagyobb.
     Allan Edgar Poe szerint az utolsó mondatért kell megírni egy történetet, és a végső sorért egy verset. Mint a De profundis felejthetetlen záró képében, itt is megfejthetetlen, de igen jelentős kiáltás hangzik föl: egy hősiesen reménytelen tiltakozás. Az ilyen "utolsó sorokért" csakugyan érdemes megírni a verset.
     A képalkotás szempontjából olyan metaforák láncolata a mű, amelyek mindegyike a költői személyiséget, annak folyton változó, megfoghatatlan természetét jelöli valamilyen formában. Mindvégig metaforikus viszonyt teremt a költő önmaga és a világ között. A holddal, a fénnyel, az árnyékkal, a mozgással, a hanggal s a köztük levő átváltozásokkal. Amit a vers "cselekményének" neveztem fentebb, az voltaképpen a metaforák szerves összekapcsolása.
     Hátra volna még a vers műfajának meghatározása. Legjobban a dalra emlékeztet. Az iskolás meghatározás szerint a dal egyszerű érzelmet fejez ki énekelhető formában. Ezen valamelyest módosítani kell, hiszen összetett, 20. századi dalról beszélünk.
     Az énekelhetőség kívánalmának alighanem megfelel a vers, mert szabályos, ötös és hatodfeles jambikus sorai (melyek itt-ott anapesztusokkal iramodnak meg) dallamosak, énekelhetőek. (A szabályosságtól csak az utolsó sor tér el: hat és fél jambusával mennyiségileg is jelentősebbé teszi a verszárást.) Nyelvi-stilisztikai értelemben is "dallamos" a vers. Hangzókészlete változatos, és néhány részlete különösen méltányolható a jó hangzás, az eufónia példájaként. Nemcsak a "lágy" mássalhangzók sokaságát és a magánhangzók változatosságát emelném ki, hanem azt a bravúrt is, hogy az "egyenletes zúgássá hengeredve" az e hangok kettős csoportjával - és persze a hangulatfestő szavakkal - mennyire kifejezi a monotóniát. A hang- és fényhatások szinesztéziás közvetítése csupa telitalálat. A "néma pamutbálák" szóhangulata kifejezi a hangelnyelő közeg süketségét, a visszhangtalanságot. Műfaj-meghatározásunkat így egészíteném ki: a Mélytenger cselekményes dal, mely azonban nemcsak egy érzelmet, hanem egy egész lelki folyamatot fejez ki a magányos ember üldöztetési tudatától és a művész fullasztó visszhangtalanságától a kétségbeesett, érthetetlenül is értelmes tiltakozásig.
     Lehet, hogy a műnek köze van a társadalmi fenyegetettségtől független, általánosabb értelemben vett "metafizikai szorongáshoz" is, de úgy érzem, ezúttal inkább a megbélyegzett, félremagyarázott és az üldözői elől alakváltoztatásokba menekülő Kálnoky László küldi jeleit az olvasónak. Ez a vers a 20. század közepe táján megélt költősorsról ad hírt.