|
FEKETE
J. JÓZSEF
Az olvasás, mint
a feledés gesztusa?
"A könyvek
birtokbavételének valamennyi módja közül a saját kezű megírás tekinthető
a legdicséretesebb módszernek."
(Walter Benjamin)
Az olvasásnak van egy ősi, még a
második században lefektetett szabálya, vagy pontosabban fogalmazunk, ha
azt mondjuk, felismerése, amely az olvasás aktusának mérvadó meghatározásává
vált, mégpedig az, hogy maga az olvasás is egyfajta - íratlan - palimpszeszt.
A legújabban olvasott szöveg ugyanis mindig felváltja az előzőt, úgy írja
felül azt, hogy egyben magába is foglalja, minden újabb olvasmány a korábbiakra
épül. Az olvasás tehát kumulatív aktus, és mértani haladványt követ, minden
megelőző olvasmány megtalálható a legutóbbiban.
De akkor
ki legyen a gazda? Az író, vagy az olvasó? - kérdezhetjük bátran Denis
Diderot-val, kinek a portékája az olvasóban kumulálódó olvasmány, azé-e,
aki az elsődleges szöveget megalkotta, vagy azé, aki az olvasás által értelmet
ad neki? Azé-e, akinek írói munkája foglalkozásszerűen a kenyérkeresete,
aki szellemi termékét materializálva áruvá tette és felkínálta a (szellemi
és materiális) piacnak, vagy azé, aki a könyvesboltban megvásárolta és
hazavitte a regényt vagy a verseskötetet? A könyvnek ugyanis éppenséggel
mindegy, hogy az eladó pultján áll, vagy valakinél odahaza a könyvespolcon.
Életét ugyan az írója adja, de létét nem a kinyomtatásnak, az üzletbe kerülésnek
vagy megvásárlásának köszönheti, hanem az (el)olvasása hozza meg számára
létezésének ontológiai bizonyosságát. Olvasson, hogy éljen - tanácsolta
Flaubert, ám gondolata, miszerint az olvasónak kell a javasolt tevékenységet
végeznie léte fenntartásának érdekében, fonákjára is fordítható: azért
olvasson, hogy a könyv éljen, és csak ezt követően, mintegy másodlagosan,
a könyv léte által az olvasó is élhessen. Az olvasói szerep megteremtésével
a szerző/olvasó egyszersmind kinyilvánítja az író halálát. Ahhoz ugyanis,
hogy a szöveg, a vers, a regény (értelmezése) végérvényessé váljék, az
írónak el kell engednie kezéből a művét, vissza kell húzódnia, létezésének
- szerepe létezésének - meg kell szűnnie. Az író jelenlétében a szöveg
nem teljesedhet ki, az olvasó nem keltheti életre. A világot, ami nem egyéb,
mint egy könyv - állítja a mítosz és a teória, bekebelezi az olvasó, aki
maga is csupán egy betű a világ szövegében. Így jön létre az olvasás végnélküliségének
körkörös metaforája: az vagy, amit elolvasol.
Ám miként
lesz a világból könyv, és fordítva, könyvből világ? A metaforikus azonosítás
ugyanazon időben keletkezhetett, mint az írás és az olvasás, a zsidó vallás
már használja a könyvet és a világot kiegyenlítő metaforát és a világnak
a betűk általi teremtésének képzetét. Az ősi talmudisták úgy látták, a
Bibliába jelentések sokasága van belerejtve, és a mi világi utunk célja
e jelentések folytonos keresése; a kaballisták egészen az írásjegyekig
lemenően keresték az értelmezési lehetőségek variációit. Ez az elvont tevékenység
a késő középkor miszticizmusának előretörésével nyert mai értelemben is
használatos megfogalmazást. Fray Luis De Granada, egy tizenhatodik századi
spanyol misztikus vélte úgy - a többezer éves hithagyomány nyomán -, hogy
a világ egy könyv, és ha a világ egy könyv, akkor a világban létező dolgok
annak az ábécének a betűi, amellyel a könyv megíratott. Aztán a múlt évezred
végén Walt Whitman szemlélete árnyalta némileg ezt a meglátást. Szerinte
a szöveg, a szerző, az olvasó és a világ egymást tükrözi az olvasás aktusában,
abban a cselekedetben, amelynek jelentését addig tágította, mígnem az összes
létfontosságú emberi tevékenység megjelölésére alkalmassá vált, egyszersmind
a világmindenségre is, amelyben mindez megtörténik. Annak kimondása, hogy
az író egyenlő az olvasóval, hogy a könyv igazából ember, az ember pedig
könyv, a világ egy szöveg, a szöveg pedig nem más, mint a világ - nem egyéb,
mint az olvasás mesterségének megnevezése. Whitman arra mutatott rá, hogy
olvassuk a világot, mert a halandók számára ez a kolosszális könyv a tudás
egyetlen forrása. Igaz, a tudomány inkább Hans Blumbergben tiszteli ennek
az elképzelésnek a teoretikusát, ugyanis a múlt század hatvanas éveinek
legelején, amikor az olvasói paradigmaváltást jelentették be a különböző
irodalomtudományi iskolák, körbejárván a műalkotás értelmezésének lehetőségeit
vagy kinyilvánítván annak lehetetlenségét, könyvet írt a világ olvashatóságáról,
amelyben az olvasás kulturális eszméje a modern világmegértés egyetemes
metaforájává válik. Borgesnek, az alexandriai embernek a könyveken és Isten
betűin keresztül megvalósuló világbirtoklását talán említeni se kell ezzel
kapcsolatosan, de itt van Orhan Pamuk török költő világos meglátása és
egyértelmű magyarázata: "Nem vághatsz neki az életnek, ennek az egyirányú
postakocsi-utazásnak még egyszer, ha már véget ért, de ha könyv van a kezedben,
mindegy, mennyire bonyolult vagy nehezen érthető, ha befejezted, kívánságod
szerint visszatérhetsz az elejére, újraolvashatod, s így megértheted azt,
ami bonyolult, s vele megértheted az életet is." A világ talán önmagában
elegendő, mert nem több és nem kevesebb, mint a valamennyiünk számára nyitva
álló könyv. Nem új keletű felismerés, Alberto Manguel páratlanul szellemesen
és tetemes tudással írt könyvében, Az olvasás történetében számtalan
gyökerét tárja fel ennek az elgondolásnak, egyik közülük Goethe 1774-ben
írt versének két sora:
Így a természet könyv,
mely él,
s az is érthető, mit nem értenél.
Vagy George Santayana gondolata: "Vannak
könyvek, amelyekben a lábjegyzetek vagy valamely olvasó kézzel írott széljegyzetei
még a szövegnél is érdekesebbek. A világ is ilyen könyv."
A könyv
tehát végső soron a megismerést szolgálja, annál is inkább, mert miként
észrevételeztük, magában foglalja az előtte született művek tapasztalatait.
Tapasztalatait? A tizennyolcadik századig bizonyára így lehetett, mert
a könyv valami módon mindig a tudás megörökítését és továbbadását szolgálta.
Onnét kezdve azonban, hogy a középkor végén áttértek a kis számú könyv
intenzív olvasásáról a nagy számú könyv extenzív olvasására, már nem pusztán
a tudás megszerzése érdekében forgatták a könyveket, hanem szépérzéküket
legyezgették vele, kitalált történetekben lelték örömüket, az érzéki tapasztalás
helyébe lépő szellemi tapasztalatszerzésre irányították figyelmüket. Innentől
fogva változik a könyvek, a műalkotások értelmezésének módszere is: amíg
korábban az intenzíven olvasott könyveknek kialakult a kanonizált, az olvasóközönség
számára egyértelmű értelmezése, az extenzív olvasó már kisajátította magának
a jogot az olvasottak egyéni értelmezésére, mondván ahány olvasó, annyi
jelentés, és hogy az olvasás története nem egyéb, mint minden olvasó egyéni
története. Ez az a tulajdonképpeni szerzőgyilkosság, amiről Barthes és
Foucault az olvasó megszületésével párhuzamosan beszél a múlt század második
felében.
Vergilius
szerint elefántcsontból faragták a Hamis Álmok Kapuját, Sainte-Beuve szerint
pedig ebből az anyagból épült az olvasó tornya, ahová visszavonulhat és
megoszthatja könyveivel a magányát. A magányos, az életet könyvekből magába
szívó alexandriai ember azonban, Nietzschével szólva, végső soron könyvtáros
és korrektor, a könyvekből felszálló portól meg a sajtóhibáktól nyomorultul
megvakul. Előtte azonban fontos dolga van: olvasni és értelmezni. Ez utóbbi
tevékenységnek óriási a holdudvara manapság is. Maga az irodalom fogalma
is olyan jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt századokban, hogy
csupán erről a fogalomváltozásról könyvnyi tanulmányok jelentek meg, amelyek
egyben megegyeznek: az irodalom fogalma a szépirodalom elkülönülésével
jelentésszűkülésen ment keresztül és a tudás-tartalom meg az ismeretközvetítés
helyett a fikcionalitás lett a fő attribútuma. Legyen így vagy úgy, annyi
bizonyos, hogy a művész nem írhat le egy szót, hogy az ne emlékeztetne
valami már meglevőre (Susan Sontag); egy-egy műalkotás mindig az őt megelőző
műalkotások kritikája, ami egyben magába is foglalja ezeket az alkotásokat,
fölülírja őket, lényege a szüntelen palimpszeszt. Valamilyen hasonló folyamat
zajlik le az olvasás közben is, mint az írás során: a könyvek olvasása
közben emlékezünk, összehasonlítunk, más, régebbi olvasásokból származó
emóciókat idézünk meg. Ezt, a művet megelőző, más művekre is irányuló figyelmű
olvasást nevezi Ezequel Martínez Estrada a házasságtörés legkifinomultabb
formájának. Ez a házasságtörés nála ugyanazt jelenti, mint Barthes-nál
a szerző halála: többé már nem az a fontos, hogy mit akart a szerző mondani,
hanem az, hogy az olvasó milyen értelmezést adott a műnek. Ennek alapján
pedig minden értelmezés tulajdonképpen félreértelmezés, és ne feledjük,
jogos félreértelmezés. A könyv, vagyis a szöveg piknik, ahol a szerző hozza
a szavakat, az olvasó pedig a jelentést, vallotta az aforisztikus Georg
Chrisoph Lichtenberg, megint a tizennyolcadik században, jelezvén, hogy
a befogadó aktív, vagy éppen konstitutív, ma pedig már participatív részvétele
nélkül aligha képzelhető el, hogy hozzáférjünk a műalkotás értelméhez,
ami nyitott és plurális, de korántsem végtelen: az értelmezések számszerűen
kimutathatatlan mennyiségének határt szab a nyelv logikája, a nyelvtani
konvenció és természetesen a józan ész. A műalkotás tehát egyfelől tény,
tárgy, objektum, egyedi termék, másfelől pedig esemény és tapasztalat,
értelmezése során megsokszorosodó és alakváltó produktum. A szöveg jelentésének
gazdagítása az olvasó képességeivel és vágyaival van arányban. Az olvasás
ugyanakkor a kezdet kezdetétől fogva nem egyéb, mint az írás apoteózisa.
Végső soron az írók szaporítják az olvasókat, akikből szintén írók lehetnek.
Italo Calvino szavával élve olvasni annyit tesz, mint elébe menni valaminek,
ami most van keletkezőben - természetesen ez a genezis az olvasóban zajlik
le, mert végső soron ő teremti (újra) a művet. Az olvasó pedig, aki mindent
maga teremt, vagyis minden olvasmányát maga teremti, anélkül, hogy érdekelné
a szerző alkotó-szándéka, nem tanul semmit, ám aki ezzel a szándékkal folyamatosan
és váratlanul találkozik, az jelentős és felkavaró felfedezéseket tehet
(Jonathan Culler). Ennek kapcsán érvel Radnóti Sándor egyik hipotézisében,
hogy a szerző halála egyszerűen a nagy szerzők halálát jelenti, akárcsak
a jelentés végtelen kitágítása a művekben a művek jelentésének hiányát,
az olvasó megszületése a művészet tetszőleges és önkényes manipulálását.
Az írott
szöveg ugyanis nem egyéb, mint papírra vetette beszélgetés, aminek az a
célja, hogy a jelen nem levő partner is ki tudja ejteni a neki szánt szavakat.
Ez a feltevés, vagy inkább magyarázat onnét eredeztethető, hogy a Biblia
őseredeti nyelvei, a héber és az arámi, nem tesznek különbséget az olvasás
és a beszéd aktusa között - mindkettőre ugyanazt a szót használják. Tudjuk,
a zsidók és a muszlimok a hangos olvasás mellett egész testtel is részt
vesznek a szent szövegek olvasásában. Szent Ágoston, éppúgy, mint Cicero,
beszédbeli képességnek tartotta az olvasást. Cicero szónoklatnak, Ágoston
prédikációnak. Az olvasni tanulás minden írástudó társadalomban valamiképpen
beavatás is, ritualizált átmenet a függőség és a kezdetleges, vagy pontosabban
egy más, az orális kommunikáció állapotából a közösségi emlékezet világába.
Az átmenet könyvek segítségével megy végbe, s a gyermek így ismerkedik
meg azzal a közös múlttal, amelyet minden olvasmányával többé-kevésbé megújít.
Az ember azért olvas, hogy kérdezzen - fogalmazta meg közérthetően Franz
Kafka, és ugyanezt állítja korunk filozófusa, Arthur C. Danto is, amikor
azt mondja, hogy értelmezés nélkül semmi se lehet műalkotás. Borges pedig
az idő újabb cáfolata kapcsán azt állítja, hogy soha nem olvashatjuk ugyanazt
a könyvet kétszer. Vagyis, hogy soha nem térhetünk vissza ugyanahhoz a
könyvhöz vagy akár ugyanahhoz a laphoz, mert a váltakozó fényben mi is
megváltozunk, meg a könyv is, emlékezetünk hol elhomályosul, hol kitisztul,
és sohasem tudjuk pontosan, mi az, amit tanulunk és felejtünk; sem azt,
hogy mire emlékezünk. Ehhez a gondolatmenethez csatolhatjuk Marguerite
Duras vallomását, miszerint: "Strandon vagy parkban ritkán olvasok. Nem
lehet kettős világosságnál olvasni, a napvilágnál és a könyvből áradó fényben.
Villanyfénynél kell olvasni, úgy, hogy a szoba homályban marad, és csak
a könyvoldal derül fel." Duras bizonyára olvasta Proustot, aki meg így
vallott: "Az igazi könyvek nem fényes napvilágból és baráti beszélgetésből,
hanem félhomályból és csendből születnek".
Tény, hogy
ha kezünkbe veszünk egy könyvet, az azt megelőző, és az azt követő könyveket
is forgatjuk, nincs jogunk semmibe venni a nem létező, vagy a még nem létező
köteteket sem. Azt azonban már olvasója válogatja, hogy mit olvas ki egy
könyvből, miként értelmezi az Umberto Eco-i nyitott művet, aminek egyik
fő jellemjegye a non finito-állapot, az ambivalencia és a polivalencia,
és ami nem egyéb, mint szüntelen palimpszeszt, vagy az előző tudások zanzásítása
és megújító konzerválása, egy nyelv logikáján belüli tökéletesedése vagy
elzüllése. Az értelmezés, mint a műalkotást létrehozó aktus ma ugyan a
tudomány tárgya, de ennek ellenére a műértelmezésre nem a tudomány hivatott.
Hiszen, amennyiben a tudomány valami tébolyult szándéktól vezérelve vagy
véletlenből magára vállalná ezt a szerepet, a művek extenzív olvasását
visszafordíthatatlanul át kellene vennie a művek intenzív olvasásának és
közösségi érvényű értelmezésének. Már pedig ez a rítus nem csak a szerző,
hanem az olvasó halálát is jelentené. A skolasztikus irodalom megszűntével
az ilyen, egyetemes (érvényű) olvasatoknak befellegzett, ám az is igaz,
hogy Guttenberg óta - Márai Sándor után szabadon - nincs értéke a tudásnak.
Az ember csak felnyúl érte a polcra, és máris a kezében. De minek? - kérdezte
még Márai, ám én nem ezt a kérdést tenném fel, inkább azt, az olvasás nem
vált-e a feledés gesztusává. Nem véletlenül mondjuk, hogy a könyvet bárhol
becsukhatjuk, letehetjük és elfeledhetjük. Nem véletlenül szögezte le már
Francis Bacon, hogy "vannak megízlelni, vannak fölfalni való könyvek, s
van egy kevés olyan, amely megrágni és megemészteni való...", az olvasás
- mondjam már ki én is a legújabb kori varázsszót: paradigmaváltása -,
az értelmezés szabadságának végső kitágítása, a pop-art és a "midcult"
által beharangozott szubjektív szabadsága, mintha a feledés gesztusává
avatta volna a műélvezet megmagyarázhatatlan aktusát. Hol van már a palimpszeszt
többé-kevésbe felfejthető rétegezettsége, amelyben intellektust próbára
tevő élvezettel bóklászik a befogadó. Megvenni, belelapozni és félretenni
- ez a jelszó. Csak nem tudni, a "nagy" szerzők halála, vagy éppenséggel
a (könyv)olvasó halálát jelenti be ez az imperatívusz.
A feledés
azonban távolról sem az olvasó sajátos magatartása. Csányi Erzsébet mutatott
rá, hogy a költészet alapproblémája is a feledés: "Az emberi életben legvadabb
erő a felejtés köde és gomolygó homálya. A múzsák dolga, hogy az ihlet
pillanatában mindenekelőtt Emlékezetet leheljenek a költő lényébe, feltöltsék
múlttal, Mnémosyné, a múzsák anyja is segít: éles körvonallal határolja
el a kreativitás pillanatában a felejtéstől elragadott, egyedül lehetséges
és semmi mással nem pótolható képet, költői szót. [...] Az Emlékezet leányai,
a múzsák a világ alapvető valóságaiként hámozzák ki a köd burkaiból azt
is, ami igaz, és azt is, ami csak a képzelet műve. A világról szőtt vízió
így lesz egész." Hogy milyen rettenetesen összetett az emlékezés és a feledés
egymásba ölelkező kapcsolata, Szent Ágoston mondja ki: "Ha pedig a feledésre
emlékezem, jelen van az emlékezés és a feledés is. Az emlékezet, mert vele
emlékezem, és a feledés, mivel reá emlékezem. Mi egyéb azonban a feledés,
mint az emlékezettől való megfosztottság? Milyen módon van tehát jelen,
hogy emlékezzek reája, ha mikor jelen van, nem emlékezhetek?" |
|