A végtelenség ciklusaiból
 

Keserű édes hullaszagot idéző
veretes mondatokon lépdelve ér túl
a világ ürességének kapuján

ahonnan már látszanak az első vésett
jelek az öreg fatörzseken hogy kinek
ki a szeretője s ki az elvesztője

gondolkozik a hősök végtelen során
vajon Dante járhatott-e ott előtte
s diadalív majd emelkedik-e nyomán

aztán merengve nézi a szertefutó
borostyánt s mint kinek lábát már a kozmosz
hullámai a rendezett sorsok mossák

visszafordul a hajnali dalos csendbe
 
 

Ég a világ és óriások
támasztják fáradt derekukat
a befejezettség érzetét keltő lángoknak
mert elég volt mára ezt az erdőt kivágni

de holnap hajnalban újra találkoznak
az ördögének mondott kastély mögött
hogy együtt töltsék el a napot
az órákat munkával és pihenéssel

belátásuk szerint hiszen a rendet
rájuk bízta a hasogató fájdalom
és azt ígérte távol lesz
a mindenek hullásának idejétől