Nem mintha bármiféle problémája lett volna John Lennonnak Yoko Onóval. Túl azon, hogy mindenkinek úgy nyilatkozott: "Óh, közöttünk minden a legnagyobb rendben", a maga részéről biztos volt abban, hogy ez így is van. A pszichológus díványán fekve azon véleményének adott hangot, miszerint igazából nem kell magyarázatot találni. Ezek ugyanis nem racionális dolgok. Ösztönből vezéreltek. A gyarlóság, másképp szólva: földi létünk bizonyítékai. A nők úgy szokták megfogalmazni: "Egyszerűen mert férfiból vagy".
     A pszichológus keresztbe vetett lábbal ült a fotelban, időnként a kopasz fejét simogatta, időnként az állán piszkálgatta a mitesszereket.
     - Erről van szó - mondta csukott szemmel John Lennon. - A férfitermészetről. Mindez genetikailag kódolt.
     - Genetikailag? - kérdezett vissza a pszichológus, nem azért, mert nem értette a kérdést, hanem mert úgy érezte, muszáj valamit mondania.
     - Genetikailag - ismételte John Lennon. - Még az állatvilágból származik az a bennünk élő ösztön, hogy a férfinak a minél több életképes utód reményében minél több helyre szét kell hintenie a spermáját. - John Lennon kinyitotta a szemét és azt tette hozzá: - Legalábbis ezt állítják egyes tudósok.
     - A tudósok tévedhetnek - a pszichológus szája szélén halvány mosoly látszott. - Különben is, ne arról beszéljünk, mi van a férfiakban genetikailag kódolva. A maga cselekedeteire keressünk racionális magyarázatot.
     - Arra keresünk - John Lennon a pszichológus felé fordította a fejét. - Én azt mondom, a racionális magyarázat a genetikai kódban keresendő.
     - Kitérő válasz - csóválta a fejét a pszichológus. - Elhárítás. Ahelyett, hogy magában keresné az okokat, genetikára meg tudósokra keni. Ilyen hozzáállással nem fogunk előrébb jutni.
     John Lennon sóhajtott, fejét visszahelyezte eredeti állapotába, becsukta a szemét megint.
     - Akkor se tudom megindokolni - mondta vagy fél perc hallgatás után.
     - Így nem megyünk semmire - a pszichológus fölkelt a fotelből, végigsimította a kopasz fejét. - Legközelebbre gondolja át még egyszer, és próbáljunk meg végre beszélgetni róla.
     John Lennon a könyvespolc mellett függő faliórára pillantott, konstatálta, hogy még lett volna vagy nyolc perc. "Ez a fószer folyton az én pénzemet lógja el" - gondolta, ám ennek nem adott hangot. Szótlanul kezet fogott a pszichológussal, kiment.
     Miután becsukódott mögötte az ajtó, maga se tudta pontosan mi okból, de megcsóválta a fejét. Aztán lement egy emeletet, kilépett a gangra, kiköpött az udvarra, majd ment tovább.
     A ház előtt beült a Morrisba, ám mielőtt indított volna, az futott át az agyában: "Úgy rémlik, az a fekete csaj nem lakik innét messzire" - ugyanebben a pillanatban nyúlt a kabátzsebe, a mobiltelefonja felé. Hirtelen visszakapta a kezét és elfordította a slusszkulcsot. A motor fölköhögött, John Lennon sebességbe tette az autót, indexelt és kikanyarodott az útra.
     - Tudnom kell uralkodni magamon - motyogta, amikor megállt egy közlekedési lámpa piros jelzésénél. "Ami pedig - ezt már gondolatban tette hozzá - nem könnyű."
     Mindennek a számítógép az oka. Vagyis az internet. Egész pontosan az, hogy amikor Yoko Ono nincs otthon (napokon át kiállításokat szervez, nővédelmi konferenciákra utazik, órákra bezárkózik a belvárosi műtermébe), John Lennon nem tudja mivel lefoglalni magát. Ezek azok a kínos lassúsággal vánszorgó percek, amikor sajnálja, hogy föloszlott a Beatles. Annak idején alig volt üres idő. Turnék, lemezek, forgatások, sajtótájékoztatók, fogadások, féktelen orgiák az egyes turnéállomások helyi fan clubjait vezető tinédzser lányokkal. ("De szép volt!" - hümmögte John Lennon a Titenhurst Park felé autózva.) Azonban mióta önállósodott és maga osztja be az idejét, kínzó erőszakosságal keresi azt az elfoglaltságot, amely ki tudná tölteni napjait. Most is lehet ugyan lemezeket csinálni, filmeket forgatni és sajtótájékoztatókat tartani, de ennyi év showbusiness után az se föltétlen buli, s bár természetesen jó érzés, ha a slágerlista élmezőnyébe, netán az élre ugrik az új kislemez, a lelkesedés idővel alábbhagyott.
     "Kéne egy menedzsert szerződtetnem - John Lennon London külső kerületeiben autózott. - Egy olyan fickót, amilyen Brian Epstein volt. Ő aztán beosztaná a napjaimat. Szerződéseket kötne a lemezcéggel, hogy megint határidőre kelljen dolgoznom, és ne akkor produkáljak valamit, amikor az úri kedvem engedi. Megszabott napokon találkoznom kellene a sajtó képviselőivel, és figyelnem kell arra is, melyik napon mit csinálok. Igen, igazából az kellene, hogy ilyen téren jól megfingasson valaki."
     John Lennon a visszapillantó tükörbe nézett, megcsóválta a fejét, magában pedig azt állapította meg: "Gyönge jellem vagyok, és ez még mentségnek sem elegendő". Hiába erőlködött azonban, nem érzett lelkiismeret-furdalást, még úgy se, hogy eszébe villant: amint hazamegy, nem fogja tudni megállni, hogy ne üljön le a számítógép elé, hasonlóképp azt se tudja majd megállni, hogy ne menjen föl az internetre, és ha már ott van, annak se tud ellenállni, hogy ne szörföljön rá arra a weboldalra, ahol pénzért kapható lányok kínálják bájaikat, és az egyes lányokról elemzések és élménybeszámolók olvashatók.
     "Ha mondjuk Yoko otthon lenne" - folytatta a gondolatmenetet John Lennon, ám ezen a ponton meg is torpant, mert habár tényleg van pár dolog, amiért a felesége okolható, azért mégse ő tekinthető első számú bűnbaknak.
     Akkor ki? John Lennon, netán a genetikai kód?
     Ő maga sem emlékezett, hogyan tévedt először arra az oldalra. Talán úgy, hogy mindenféle obszcén szavakat írogatott az egyik keresőbe, és az egyszer a találatok között kidobta ezt is. John Lennonnak fölkeltette a kíváncsiságát. Miután elolvasta a pénzért vásárolható hölgyeknél tett látogatásokról szóló beszámolókat, ugyanezen a weboldalon talált pár linket, amelyek az emlegetett hölgyek honlapjaira vezettek. Azok az oldalak talán a beszámolóknál is izgalmasabbak voltak: sejtelmes, avagy időnként meglehetősen direkt fotók, pár mondatos személyes üzenet a hölgyektől, telefonszám, e-mail-cím.
     John Lennon egyszer csak azt gondolta: miért ne?
     Bátorsága azonban - egyelőre - csupán arra volt elég, hogy e-mailt írjon a Barbie-ként ismert és vendégei körében nagy megbecsülésnek örvendő hölgynek. Barbie-nak (több társához hasonlóan) saját weboldala volt, ahol fotósorozaton lehetett megtekinteni vetkőzése fázisait, illetve azt, ahogy több oldalról, testének minden apró porcikáját föltárva mutatja meg magát az éhes férfiszemeknek.
     Szó mi szó: a fényképek alapján nagyon is szemrevaló bájakat birtokolt.
     John Lennon is alaposan megnézte az összes fotót, kinagyította őket, egy-egy részletért a képernyőhöz is közel hajolt. Többször elolvasta a Barbie-ról írott lelkes beszámolókat - aztán egy este e-mailt írt a hölgynek.
     Másnap érkezett válasz. "Kedves Jim! - így kezdődött, John Lennon ezt a nevet adta meg. - Köszönöm, hogy írtál. Londonban kereshetsz föl, a Sohóban lakom. A részleteket meg tudjuk beszélni, ha fölhívsz. Puszi: Barbie" - a név után pedig ott volt a weboldalon is olvasható telefonszám.
     John Lennon kicsit zsörtölődött magában, hiszen ő a hölgy felkeresésének lehetőségén túl a szolgáltatások mikéntjéről és áráról is érdeklődött. "Nem mintha kipróbálnám - gondolta. - Amúgy is, vagyok olyan helyzetben, hogy a pénz nem számít. De akkor is." Barbie azonban ezekre a részletekre nem tért ki, úgyhogy John Lennon azon melegében írt egy újabb levelet.
     Arra nem érkezett válasz. Se aznap, se másnap, se két nap múlva. Ez idő alatt tovább szaporodtak a Barbie-ról írott beszámolók, s mind azzal az üzenettel ért véget: "Kollégák, ezt a hölgyeményt mindenki figyelmébe ajánljuk!"
     John Lennon akkor megint írt egy e-mailt. Valamivel hosszabbat, mint az addigi kettő. Megírta, hogy ő (azaz Jim) zárkózott, nehezen megnyíló és még nehezebben kezdeményező ember, aki tudja, hogy Barbie nagy forgalmat bonyolít le, több mindenkivel van kapcsolatban, még az is lehet, hogy neheztel az ilyen levelekre, vagy legalábbis nem veszi őket jó néven, ő azonban (mármint Jim) úgy gondolja: mielőtt egyéb módon is fölveszik a kapcsolatot, célszerűbb legalább virtuálisan közelebbről megismerniük egymást.
     Barbie aznap este válaszolt, egy egészen más e-mail-címről, mint amit a honlapján megadott: "Kedves Jim, tőlem igazán nem kell félned. Ha meg akarsz velem ismerkedni, hívj föl bátran. Mindenre nyitott vagyok. Barbie".
     Ez volt az a pillanatot, amikortól számítva John Lennon - legalábbis a pszichológusának így nyilatkozott - elveszítette a kontrollt. Ahogy a díványon fekve megfogalmazta: "Onnantól kezdve csak sodortak az események, és nekem nem volt befolyásom azok alakulása fölött".
     Az elkövetkező napokban igen intenzív e-mailezésbe keveredett Barbie-val.
     A többszöri levélváltás nyomán sok minden kiderült, mégpedig: 1. Barbie-t nem Barbie-nak hívják, de a valódi nevét ne árulhatja el; 2. a weboldalon megadott e-mail-címre bejövő levelekre egy közeli barátja válaszol; 3. időpontot és árlistát kérni csakis telefonon lehet, ám Barbie Jim esetében kivételt tett; 4. a fényképek enyhe torzítással kerültek az internetre, azonban Barbie a fotókon látottakhoz hasonlóan néz ki az életben is; 5. kedveli a visszahúzódós, kissé zárkózott férfiakat, ilyenkor ugyanis úrrá lesznek rajta az anyai érzelmek; 6. délután 4-től este 11-ig fogad vendégeket; 7. időnként szereti, amit csinál, ez partnertől függ; 8. rendőrnek készül, másodéves a rendőrtiszti főiskolán.
     Ez utóbbi információ különösen meglepte John Lennont. Először azt hitte, Barbie tréfálkozik, ám többszöri rákérdezés után a hölgy mindannyiszor azt bizonygatta: valóban rendőrnek tanul, nagyon érdekli a rendőrség munkája, nyomozó szeretne lenni. "Szerintem - írta egy hosszabb e-mailjében - a bűn és a bűnelkövetők üldözése az egyik legszebb és legfelemelőbb hivatás. Életcélomnak tekintem a bűnözés, az emberi agresszió és az ebből fakadó társadalmi rossz elleni harcot." Bár ezek a sorok olyannak tűntek, mintha valami, jövendő rendőrök számára készült erkölcs- vagy etikai tankönyvből származtak volna, az ilyenfajta levelekből John Lennon számára egyértelművé vált: Barbie értelmes és intelligens nő, legalábbis a legősibb hivatást űzök között mindenképpen annak számít.
     Ahogy egyre jobban előrehaladtak egymás lelki és gondolati megismerésében, John Lennon úgy érezte, van már Barbie-val olyan jó viszonyban, hogy rákérdezzen: mi készteti arra, hogy az interneten és szexpartnerkereső magazinokban hirdesse magát, különösen akkor, ha hivatása lesz a bűn elleni harc, márpedig az efféle tevékenység tudvalevőleg a bűnözés egyik melegágya, vagy legalábbis szoros kapcsolatban van azzal.
     Barbie szinte azonnal válaszolt: "Ennek két fő oka van, kedves Jim. Az egyik, hogy vidéki lányként a fővárosban élni és tanulni megélhetés szempontjából nem könnyű dolog. A másik pedig, hogy nagyon szeretem a szexet."
     Ez utóbbi mondatot olvasván John Lennon fölpattant és járkálni kezdett a szobában, majd többször megnézte Barbie weboldalának fényképeit, és újra lolvasott pár beszámolót, főleg olyanokat, melyek a hölgy ágybéli tevékenységét taglalják hosszadalmasan.
     Innentől egyenes út vezetett ahhoz, hogy találkozót kérjen Barbie-tól.
     Akkorra már tisztában volt az árakkal (alacsonyabbak voltak, mint gondolta volna, bár összehasonlítási alap hiányában nem volt tisztában a költségekkel), tudta, hogy Barbie merre "dolgozik", és az is világos volt, hogy ő (azaz Jim) különleges helyet foglal el Barbie ismerősei között, hiszen a hölgy senki mással nem folytat ilyen intenzív levelezést, továbbá ő (Jim) az egyetlen, aki úgy mehet Barbie-hoz, hogy napokkal előre, mindenféle telefonos egyeztetés nélkül, e-mailben kötik le a találkozót.
     "Vendégeket ugyanis csak telefonon történő megbeszélés alapján fogadok - írta Barbie. - Fontos ugyanis, hogy tudjam: az illető nem csupán szórakozik velem, hanem komolyan gondolja a randevút. Te azonban kivételt jelentesz, Jim. Bár még csak az interneten keresztül ismerlek, valami azt súgja: különleges férfi vagy. Azzal együtt, hogy zárkózottnak tartod magad. Megsúgom: várom a veled való találkozót."
     John Lennon ezt olvasva - hosszú évek után először - elpirult.
     A találkozás időpontját ezen e-mailtől számítva három nappal későbbre, péntek délután 3 órára tették. Habár Barbie csak 4-től foglalta el közeli barátja lakásán az őrhelyét, Jim kedvéért kivételt tett, ami azért is nagy dolog, mert aznap Jim lehet az első. "Már ha ez fontos neked" - írta Barbie, amire John Lennon azt válaszolta: "Annyira nem fontos, de nagyon hálás vagyok" - és a hamburgi évekre gondolt, mikor is a Beatles együttes tagjaként válogatás nélkül feküdtek le prostituáltakkal, nem egyszer közvetlenül egymás után.
     Az elkövetkező napoban eszmét cseréltek a világ és az emberiség jelenlegi állapotáról, politikai kérdésekről, a művészetek és a vallás szerepéről a ma emberének életében, valamint arról, hogy a vajszínű ingeket a fehér avagy a színes holmik között érdemes-e mosni.
     Csütörtökön John Lennon a felesége társaságában késő estig tárgyalt a lemezcég menedzsmentjével arról, hogy időszerű újra valamilyen komolyabb munkába fogni. Megpróbálták közösen körvonalazni az elképzeléseket, közben John Lennon hálát érzett a felesége, sőt a lemezcég menedzsmentje iránt is azért, mert gondoskodnak arról, hogy hasznos tevékenységgel teljenek el a napjai. Miután hazamentek, óriásit szeretkezett Yoko Onóval, s az utójáték alatt arra gondolt: holnap egész biztosan nem megy el Barbie-hoz.
     Másnap reggel - miután Yoko Ono London egyik neves galériatulajdonosához ment egész napos üzleti megbeszélésre - bekapcsolta a számítógépet és megnézte a mailboxot. Az teljesen üres volt. Se Barbie, se más nem írt.
     Délután 2-kor John Lennon még egyszer megnézte Barbie weboldalát, majd miután úgy érezte, megfelelő minőségű erekcióra képes, autóba ült és London Soho negyedébe hajtott.
     Szívdobogva nyomta meg a kaputelefon nyomógombját, hosszasan csengetett, ám senki nem reagált. Az órájára nézett: 3 órát mutatott.
     "Talán nem jó a kaputelefon?" - cikázott át hirtelen az agyán a gondolat, és mindjárt az is eszébe jutott: erre az eshetőségre nem számítottak, Barbie ugyanis csak azt árulta el, milyen nevet keressen a kaputelefonon, a lakás számát nem közölte, azt felcsengetés után mondta volna meg.
     John Lennon azzal nyugtatgatta magát: ha a kaputelefon nem működik, Barbie le fog jönni a ház elé.
     - Keres valakit? - szólította meg egy idős hölgy, miután perceken át figyelte, amint John Lennon föl-alá járkál a ház előtt, és időnként megnyomja a kaputelefont.
     - Barbie-t - bukott ki gondolkodás nélkül John Lennonból.
     - Barbie? - ráncolta az idős hölgy a homlokát. - Ebben a házban semmiféle Barbie nem lakik.
     John Lennon szó nélkül beszállt a Morrisba.
     Otthon, a Titenhurst Parkban első dolga volt fölmenni az internetre, behívni Barbie honlapját és kikeresni a telefonszámot. Nagyon nagy dühöt érzett, amikor tárcsázott.
     "A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható" - a telefon makacsul ezt ismételgette a huszadik tárcsázáskor is.
     John Lennonnak nem csupán akkor jutott eszébe Barbie, amikor egy héttel később egy búlvárlapban arról olvasott, hogy vizsgálat indult a rendőrtiszti főiskola hallgatója, egy hölgy ellen, aki az interneten és szexpartnerkereső magazinokban kínálta bájait, sőt internes levelezését a főiskola számítógépein és központi szerverén keresztül bonyolította. Akkor is torokszorító nosztalgiával gondolt rá, amikor hiába bombázott e-mailekkel más, ugyancsak a legősibb foglalkozást űző hölgyeket, azok elhajtották annyival, hogy "Kedves Jim, a részletekért hívj fel telefonon".
     - Genetika. Az egész genetikailag kódolva van - hajtogatta John Lennon a Londonból kifelé vezető úton. Időnként azt is hozzátette: - Gyönge jellem vagyok.
A Titenhurst Park közelébe érve fogadalmat tett arra, hogy két napig nem megy rá arra a weboldalra, ahol pénzért kapható lányok kínálják bájaikat, és ahol az egyes lányokról elemzések és élménybeszámolók olvashatók.
     "Inkább dalt komponálok" - gondolta, miután kiszállt a Morrisból, ám ugyanebben a pillanatban érezte: nehéz lesz, nagyon nehéz. Jól jönne most egy globális hálózati kimaradás. Vagy egy egyszerű áramszünet. Lehetőleg több napos.