A forradalom után, a Kehelyben,
vagy Pofaszőr nevének története
 
 

Robber Gida az a figura, akire számítani lehet. Bármikor becsengethetsz hozzá, csak egy feltétele van a dolognak: legyen nálad egy zacskó mézeskalács. Csók. Puszedli. Pusszerli. Lehetőleg töltve, mindegy mivel; lehet diós, gesztenyés, barackos, meggyes, csokoládés, kakaós, kókuszos, sőt még mézes is.
     - Mézes mézeskalács? - kiáltott fel, miközben a zacskót bontogatta. - De hiszen ez tautológia! Mi ebben az érdekes?
     Kivette az első darabot - meg kell hagyni, jól megtermett példány volt - és beleharapott. Az állán mézcseppek gördültek végig.
     - Ja hogy mézzel töltött mézeskalács! - pontosított, miután sikerült megtörülköznie. - Fantasztikus. - Megforgatta az egyik, még ép puszedlit, és az orrom elé emelte. - Látod? Rúdban megsütik, felszeletelik, aztán oldalról, így, valami kis hurkatöltő- szerűséget döfnek bele, és belenyomják a mézet. A méz belül helyet csinál magának, és ahol érintkezik a tésztával, kikristályosodik. Ezért nem folyik ki. Végül belemártják a mázba. Hársmézzel csinálják. Csoda.
     Türelmesen vártam, amíg az érzéki öröm után a szakmai elismerés stádiumán is túljutott. Ekkor végre engem is megkínált. Hellyel.
     - Tehát arra vagy kíváncsi, hogy honnan kapta a nevét Pofaszőr - összegezte ekkor az elhangzottakat. Azután összeérintette ujja hegyét. - A dolog persze nem ennyire egyszerű. Mert kérdem én: mi a név egyáltalán?
    - Állj! - Tényleg abbahagyta. - Kérdezni érkezési sorrendben lehet. Először válaszolj arra, amit én kérdeztem, aztán elmegyek, és azt kérdezel magadtól, amit akarsz.
     - Rendben van. - Elismerően nézett rám. Kevesen vettük magunknak a bátorságot, hogy félbeszakítsuk, és a legtöbben meg is bánták, mert Robber Gida magyarázatai gyakran többször tíz órát töltöttek ki, méghozzá magvas tartalommal, és az efféle közbeszólások plusz félórákat jelentettek. - Maradjunk annyiban, hagy mindig volt valami neve. Egyszerűen csak hívták valahogy. Irreleváns. Mégis, ha történetet akarunk mondani, a dolog megkerülhetetlenné válik. Azt mégsem mondhatjuk, hogy ő, vagy hősünk, esetleg Hotyijják barátunk...
     - De pontosan ezt fogjuk mondani. Tehát mi történt Hotyijják Barátunkkal?
     - Nos, nem bánom. Tehát hunyd le a szemed, és képzeld magad elé, amint következik. Négyen utaznak Prága felé a Smetana Expressz másodosztályú kocsijában. Két fiú...
     - Kitalálom. És két lány. Hogy lehet, hagy nem stoppal utaznak? A korhoz és barátainkhoz jobban illene.
     - Négyesben nem jó stoppolni. És ne felejtsd e: csak néhány év telt el a forradalom óta. Az emberek bizalmatlanok, a hangulat nyomott. Zsaruk, karhatalmisták, belügyesek mindenhol. Az autósok sem állnak meg szívesen, a stopposok sem szeretnek az árokparton ácsorogni. A cseheknek Magyarország az elérhető Nyugat. A magyaroknak Lengyelország. A lengyeleknek Jugoszlávia.
     - A jugoszlávoknak?
     - Ők maguk. Tehát éjszaka van. A kocsiban fokhagyma, izzadság, kapadohány és ázott zoknik szaga. Álmosítóan csattognak a kerekek.
     - Nem mehetne egy kicsit gyorsabban?
     - Gyorsabban? Gőzmozdonnyal? Van fogalmad a korszak közlekedési viszonyairól?
     Megágyaztam magamnak a fotel karfáján, és lehajtottam a fejem. Jól számítottam: a történet már Prágába ért, mire kinyitottam a szemem. Július dacára marha hideg volt. Az utcákon bennszülöttek hugyoztak és karikás szemű külföldiek fényképeztek. Épületeket. Nem nagyon közelről, hogy jobban mutassanak.
     - A csajok a képzőművészeti gimnáziumba jártak, és vadul lelkesedtek minden múzeumi programért. Buci, a vállára hulló vörös fürtöket, mellére hulló vörös szakállt és a lecsúszott farmerből kihulló kulcsokat, valamint gyapjas pocakot viselő jazzdobos, és, nos, tehát Hotyijják barátunk szívesebben járták az ismeretszerzés empirikusabb útjait. Voltak egyrészt meglehetősen lepra pincesörözők, remek és olcsó (bár éppen ekkoriban drágult) sörrel, sőt olykor remek zenével, és voltak persze az utcák, mászkáló és megnyilvánuló bennszülöttekkel. Csajok tekintetében a város kiszámíthatatlan maradt, ellenséges gesztusok fordultak át váratlanul termékeny folytatásba, hogy még váratlanabb és teljesen érthetetlen konfliktusokba torkolljanak. Szerencsére a tárgyalt esetben a csajok adva voltak. Aminek megvoltak a maga előnyei és hátrányai.
     Itt rövidebb időre ismét lepihentem. Robber Gida az emberi kapcsolatok taglalásában hírhedten szószátyár volt, még általános bőbeszédűségén belül is. Azt álmodtam, hogy Buci, Pofaszőr és a csajok a város utcáin bolyonganak, és valahogy semmit sem nézhetnek meg. A vár melletti templomot méteres árok fogja körül, rózsaablaka és üvegmozaikjai szétverve, kapuja és ablakai bedeszkázva. Be akarnak menni egy középkori kolostorba, de ahogy belépnek, már ki is léptek, mert az épületből egyetlen fal maradt. Egy barokk palota loggiájának kőangyalait két munkás sorra a lent felhalmozott sittre hajítja. Aztán nagy nehezen elvergődnek a vármúzeumig, bejáratánál egy kis fülkében egy öregasszony ül és kötöget, csakhogy a kapuig jó öt méter hosszan mindössze egy keskeny palló vezet át az árok - vagy inkább szakadék - fölött. Buci megy elől, és a palló vészesen meg is görbül alatta, de baj nélkül átjut. Azután az "A"- csaj (ilyen furcsán álmodtam róla) is átér, de a távolság felénél "B"- csaj elveszti az egyensúlyát, kapálózni kezd, és...
     ...felriadtam. Robber Gida ingerülten pillantott rám. - Isten hozott.
     - Képzeld, azt álmodtam, hogy az egyik csaj átért egy ilyen micsodán, lécen, fa izén a múzeumba, a másik meg...
     - ...elvesztette az egyensúlyát. Örvendek, hogy ha már alszol, legalább azt álmodod, amiről beszélek. Szóval a másik csaj, akit most "B"- nek nevezünk, leesett a pallóról, be az árokba, de nem ütötte meg magát, mert odalent egymást váltották a munkások, hogy mindig csak egy valaki legyen, aki alánéz a csajoknak, és ez most nagyon jól tette, hogy pinát akart látni, mert egyrészt a csaj pontosan a karjaiba zuhant, és egy karcolás sem esett rajta, másrészt úgynevezett bifunkcionális felsőruhát hordott, ami alatt azt kell érteni, hogy a ruha "felső"- vé minősítéséhez hiányzott a viszonyítási alap, amihez képest felső lehetett volna, egyszerűbben szólva az alsóruha, és így minden, ami rajta volt, a lendülettől a hónaljáig felcsúszott, és ez messze túltett a srác reményein. Tényleg, gondolkodtál már azon, hogy ez a "hónalj" kifejezés éppen komplementer esete a felsőruhának?
     - Amennyiben?
     - Amennyiben a felsőruha akkor is felsőruha, ha nincs alatta alsóruha. A hónalj pedig akkor is hónalj, ha hóntetőről, vagy egyáltalán magáról a hónról még senki sem hallott.
     Pilláim kezdtek elnehezedni, de a kitérő, alighogy elkezdődött, véget is ért.
     - Szóval a melós ott állt a karjában egy több értelemben, így érkezésének módját tekintve is bomba csajjal, akin egy hosszú szíjjal megkötött sarut és az esés következtében viselési módját tekintve sálként funkcionáló valamit leszámítva semmi sem volt, és bizony megvilágító erejű pillanat lehetett ez a fiatalember életében, aki egy csapásra beleszeretett a gyönyörű, mondhatni légies jelenségbe, ám a jelenség teljes erővel belekapaszkodott férfiasan elálló füleibe, és meg is rántotta őket. Ő azonban óvatosan állította a földre, és a pillanat varázsa, ha volt egyáltalán, már meg is tört, pro primo mert a lány egyetlen mozdulattal helyreállította öltözékét, pro szekundó mert az árokban tartózkodó szakik addigra már kivétel nélkül körülötte tolongtak. A lány pedig vissza sem nézve mászott fel az árok oldalához támasztott létrán, viszonylag könnyen, ahhoz képest, hogy hányan siettek előzékenyen a segítségére. A fiú pedig ott állt a vörös füleivel, és a tapasztalattal, hogy megette a fene azokat az álmokat, amik teljesülnek. És nagyon okos ember lett, vagy nagyon boldogtalan, vagy a rosseb tudja, hogy milyen, mert többet nem tudok róla. Tulajdonképpen itt kellene abbahagyni a történetet.
     - Na de honnan kapta a nevét Pofaszőr?
     - Ja persze. Mindig tudtam, hogy hajlamos vagy a referenciális szempontokat az esztétikaiak fölé helyezni.
     - Tehát? - erőltettem a dolgot, mert képes lett volna tényleg abbahagyni.
     - Tehát - folytatta beletörődően - a nap hátralévő részét a múzeumban töltötték. Itt látható a világ legnagyobb Braque-gyűjteménye. Ezek olajfestmények, amelyek összehajtogatott újságokat ábrázolnak. Kifelé menet Buci csendesen megjegyezte, hogy ha az unokaöccse csákót akar hajtogattatni vele, előfordulhat, hogy megpofozza. De aztán beültek egy nagyon híres sörözőbe, ahol mindig helyben főzött, és szintén nagyon híres barna sört csapolnak, csak ezen a héten nem, műszaki okok miatt, de nekik már ez is mindegy volt. Barnamártásos húst ettek, és világos, de nagyon jó sört ittak rá, több korsóval is, mint kellett volna. Buci meg akarta nézni a falra akasztott étlapon, hogy mi mennyibe kerül, de egy pincér fejbe ütötte egy alumínium tálcával, és félreérthetetlenül visszaküldte az asztalához.
     Hogy is mondtuk? Hotyijják Barátunk ezután kiment, hogy könnyítsen magán. A vécék közös előterében egy öregasszony ült sámlin, előtte hokedli, rajta szépen elkülönítve csíkokra tépett újságpapír, csomagolópapír és selyempapír, katonás rendben. A hokedlire tűzve jókora darab papundekli, rajta felirat: 5 K. A vénasszony céklavörös fejjel, szakadatlanul ordított, ékes anyanyelvén, és a botjával csépelte a betonpadlót maga előtt. Időnként megrázta a hokedlit, ilyenkor a papírdarabok szétcsúsztak, de egyetlen mozdulattal visszarendezte őket, és mutatóujjával hol az égre mutogatott, hol a feliratra. A helybeliek többnyire ügyet sem vetettek rá, esetleg legyintettek, vagy mondtak neki valamit, feltehetőleg szemtelenséget, mert hadarását ilyenkor elnyújtott rikoltás szakította meg. Pofaszőr, vagyis hát Hotyijják Barátunk azonban egy pillanatra elbizonytalanodott, mert aggódott, hogy az öregasszony rávág a lábára, és az megérezte, hogy ez az ő pillanata. Hátát a falnak vetve félig felegyenesedett, göcsörtös botját barátunk torkának szegezte, és egy regiszterrel magasabbra csapó hangon az arcába rikoltotta: - Fünf Krónen! Nur! Fünf! - Barátunk a zsebébe nyúlt, és egy ötkoronást helyezett a hokedlira szegelt üres szardíniás dobozba. Az öregasszony elhűlve meredt a pénzdarabra, aztán rá, aztán megint a pénzre, és megint rá. Végül kiegyenesedett, és mélyen meghajolt.
     - Merszi, möszijő pofaszőr!
     - Úgy emelte maga elé a botját, mint fegyverét valamely morva kisváros főterén az ismeretlen katona - fejezte be a történetet Robber Gida, mert képtelen volt beletörődni, hogy története frappáns befejezés nélkül maradjon.
      - Te Gida - mondtam elmenőben - én ezt az egészet nem hiszem el. Senki sem mond olyat, hogy monsieur professor. Vagy simán monsieur, vagy herr Professor, ha már előtte németül próbálkozott.
     - Márpedig ez így mondta. Vagy Pofaszőr találta ki az egészet.
     - Az lehetetlen. Utálja, ha így szólítják. Te kitől hallottad?
     - Tőle magától. Egy időben széltében- hosszában mesélte. Míg csak mindenki így nem hívta.
     - Nem értem. - Tényleg nem értettem.
     - Mit értesz te? - legyintett Gida. És, hát, nem is tudom. Talán azt a lapátos fiút értem, ha mindennap odaállt a palló alá. Vagy soha többet. Akkor is.