ISTENEM, MAGYARORSZÁGON ÉLNI, és ilyen patetikus mondatkezdeteket írni. Minél több helyen járok, annál inkább szeretek itt élni, és boldog vagyok attól, hogy itt élhetek. Mindezt földrajzilag értve persze, már amennyire bármit is el lehet határolni bármitől, pl. a politikától. Svájc vagy a határon túli, monarchikus területeken tett közelmúltbeli látogatásaim mind erről győztek meg.
 
SZLOVÁKIA, MARTOS, ENYHE KÁOSZ. Mint minden külső megmérettetés, arról győz meg ez is, nincsenek merev, külső mércék, csak a saját, belső megítélésed van. Illetve számít. Noha meg lehet objektíven ítélni a már megtörtént, elmúlt dolgokat, például, hogy a huszadik század egyik legjobb verse Pilinszky Apokrifje. De a jelenben nagyon nehéz az adott személységek valódi súlyát megsaccolni. Régi ügy, nem arról van szó, hogy ki mit mutat (kifelé). Egy kicsit erről szólt az eklektikus, vagy finomabban fogalmazva, széles palettájú martosi (szlovákiai magyar) írótábor. Minden felől, és minden féle (a szakmaiság szempontjából) emberek érkeznek a táborba. Programok csúsznak, lötyögnek, a hely gyönyörű, jurtákban lakunk a Feszty-birtok egykori területén. A szabadtéri étkezdébe időnként szamarak törnek be (a bejárat előtt akadályként odakészített padon át), az irodalmár hölgyek nagy örömére, lehet fület, hátat vakargatni. Tulajdonképpen kellemes az ottlét, az idő nagy része A PATIKÁban telik, így hívják a helyi kocsmát (a boltot pedig A BÓTnak), ez van kiírva a bejárat fölé. Filléresen olcsó és nagyon finom sör, beherovka. De a tábor inkább ismerkedős jellegű, bár a tervezett programok nagyon ügyesen vannak kitalálva, csupán a megvalósulással vannak gondok. A két első napon legalábbis, ugyanis a magam részéről továbbállok. (Tovább kell állnom, a szigligeti JAK-táborban is jelenésem van, így jár az ember, ha egy időben két helyen kell lennie.) Visszatérve azonban a martosi programokhoz, a magam részéről már taktikusan a kocsmában kell meghirdetnem a lapunkat bemutató "foglalkozást", alkalmazkodva a kocsmai légkörhöz, válaszolgatni a sörök mellől feltett kérdésekre. Így kilenc-fél tíz magasságában már nem vagyok hajlandó felolvasni, néhányan zokon veszik. Az este további részében folytatódik, aminek folytatódnia kell, egyre alacsonyabban repülve.
 
FOLYTATÓDNI KELL, néhány nap Szigligeten, ahol jó lenne, minden évben így tervezem a JAK-tábort, laza és nyugodt napokat eltölteni, fürödni, kirándulni, borokat kóstolgatni. De ez nem az az év, nem az az időszak. És aki célirányosan érkezik és távozik, jobb, ha számol ezzel. Nem beszélve arról, ha még beteg is. Hiába a szlovákiai túra/kúra, az enyhülés látszólagos, Szigligeten már alig élek a félnapos utazás után. Össze kéne szednem magam, reggel moderálnom kell a digitális irodalom tematikájú beszélgetést. Ami végül, tőlem függetlenül (is) jól sikerül, bár a dolgok folyása, a beszélgetés fonala az anyagiak felé kanyarodik. Este felolvasás, előtte újabb dózis a Neocitrán nevű csodaszerből, hogy enyhüljön a vaspánt szorítása a fejemen, mely a változékony időjárásnak megfelelően igencsak lehetetlennek tűnt, zápor és napsütés, napsütés és zápor váltakozása miatt. Kiültem hát a teraszra, és próbáltam lazítani egy kicsit, minimális sikerrel. Egy-két mentolos cukorka, és öt-tíz percre az orrom is kitisztult, nem kellett a számon vennem a levegőt folyton. A felolvasás, talán épp a betegség (ismeretlen eredetű nyári vírus, mely egész családunkat letaglózta) miatti fokozottabb koncentrálásból fakadóan, szerintem, egész jól sikerült. Persze Márton Laci nem szokta a véletlenre bízni a dolgokat, és mivel ő szerkesztette a felolvasóestet, előtte lektorálta a felolvasandó anyagot, és megkért, hogy az általam mutatott összes verset olvassam fel. Ez is, és rövid bemutató szövege is feldobott annyira, hogy elég erőt adjon a "sikerhez". (Amiről persze fogalmam sincs, mert a siker tematikájú napon még nem voltam itt, csupán a hallottakból próbáltam összerakni ezt-azt. Annyi mindenesetre kiderült, hogy Vámos Miklós szerint Tóth Krisztina ötszáz példányban megjelent és elfogyott verseskötete nem az. Nem az első eset, hogy nem értünk egyet.) Karafiáth Orsival elkerülhetetlenül megismerkedem és kibékülök (ld. valamelyik korábbi naplórészletet), aminek része az a játék, hogy mennyire hasonlítok Kemény Istvánra. Tóth Kriszta például cáfolja, és éjjel egy-két órára már nem is tudom, hogy örüljek-e ennek a hasonlóságnak vagy sem. Ugyanis Martoson Zemlényi Attila azt fejtette ki a falusi kocsmában, hogy orrtól lefelé Hugh Grant lennék. Mondtam, hogy ennek nem igazán örülök.
 
AZTÁN ÚJABB FÉL NAPI zötykölődés a vonatokon, átszállás, legalább 4-szer. Szándékaim ellenére kirázkódik belőlem két töredék, amivel nem tudok mit kezdeni, hát idemásolom. Ha már nem hagytam elveszni őket. Haiku-gyanúsak, de nem azok, nem volt kedvem adott keretek közé préselni a konkrét élményt. Valamiért a fenyőfák fogtak meg a vonatablak által felkínált mozgóképekből. (Szerencsére a vonat elég lassan haladt.)
 

Vörösfenyők törzsét
csutakolja az alkonyi napfény,
egyre sötétebbre.

*

A fenyőfák előtt, a parkolóban,
zápor mossa a kasznik
róla hosszú út porát.

SZERENCSÉM VAN, Kukorelly Bandit is meghívták Magyarkanizsára. A Jelenkor kiadóban csatlakozom Mészáros Sanyihoz, Bandi elalszik, így jó másfél órával később indul a hármasunk. Hiába bíztam a szerencsémben, hogy nem kell vonatoznom Szegedig, így is iszonyatosan fárasztó az út, hiába jó a társaság. Ebédre toppanunk be, a kötelező pálinka utáni ismeretlen, savanyú leves összetevőiről félénken érdeklődöm Lovas Ildikónál, szerencsére nem ad kielégítő választ. Azután borsófőzelék sült hússal és káposztasalátával. Szóval, egyből a dolgok közepébe csöppentünk bele. (És úgy tisztességes, ha megemlítem, ezután mindig rendes ételeket kapunk.) Az esti, hosszúra nyúlt, szerb és magyar nyelvű felolvasás és zenés est után kb. tíz óra környékén körömpörköltet adnak vacsorára, végtelen repetával. Beszédes Pista, a tábor szellemi atyja is odaül a körömpörköltem mellé és szabadkozik. (Ugyanis a felolvasáson adódtak értékbeli keveredések, szerepeltek olyan szerzők, akiknek talán nem kellett volna.) Hümmögök, meg tele is a szám cupákokkal. Innentől azonban, a teljesített feladaton (a felolvasáson) túl a lehető legkellemesebben telik az idő. Igaz ugyan, hogy a jubileumi (50 éves a tábor) tanácskozások (felejtés és emlékezés a téma) vagy elmaradtak, vagy szerbül folynak. Így a fő tér sarki kávézójában múlattuk az időnket. Beszélgetéssel persze. Egy poros nap (ld. Kosztolányinál a bácskai por fogalmát) délelőttjén Sebők Zolival átússzuk a Tiszát, vagyis Bácskából átúszunk Bánátba, majd - természetesen - vissza. A következő nap délelőttjén viszont, fizikálisan kissé lerongyolódva, nekivágunk Bandival a visszaútnak. Előző éjszaka azonban még félbehagyunk egy vitát Zalán Tiborral - vörösborok mellett - a hűség-hűtlenség témakörről, alapvetően nem értve egyet, nyilván, a saját tapasztalatok felől közelítve.
 
AZ INDULÁS ROSSZ SZÁJÍZÉT, az eltévedést Tata felé elmossa útitársaimban a határátlépés keltette izgalom. A volt keleti blokk negyvenen fölüli állampolgárait valószínűleg halálukig bizsergetni fogja a határátlépés. Kucska Ferinek köszönhetően az ungvári magyar konzul vár minket a határon, így fél óra alatt átjutunk. A határátlépés után tényleg egy másik világba jutunk, az egy dolog, hogy ránézésre legalább ötven évet ugrottunk vissza az időben, de ez az ötven év ott is eltelt, az ötvenes évek állapota még ötven évvel romlott. Mintha csak Tarkovszkij Sztalkérnek forgatási helyszínére kerültünk volna. Röviden, rozsdás roncsok, sár, víz, üres, lakatlan, elhagyott betonépületek, volgák és zaporozsecek. Zilek. A munkácsi vár már messziről megdobogtatja az ember szívét. Közelről inkább összeszorítja. Málló, pusztuló falak, noha felújítás alatt van. (Ismét Kucska Feri kapcsolatainak köszönhetően mégis sikerül bejutnunk.) A sötét, kivilágítatlan termekben a 12-13. századi gyönyörű ikonok együtt vannak kiállítva a helyi művészek legfrissebb munkáival. Azt mindenesetre megtudom az egyik helytörténeti szobából, hogy Petőfi is járt itt, és állítólag itt írta volt A négyökrös szekér című elhíresült versét. Meg egy másikat is a munkácsi várról. Egy nap alatt mindezt, megjegyzem a dátumot, 1847. július 12-én, elcsodálkozom, ahogy kell, a tehetség az tehetség, hát megírta. Gyanús csak akkor kezd lenni a dolog, mikor beregszászi tartózkodása dátumaként is ugyanez az egy nap van megadva. (Mindezt gyalog, vagy szekéren? Közben írva a verset?) De a munkácsi várról már örökre, Petőfi, Rákóczi, Zrínyi Ilona helyett immár, mindig Szabó Jóska ujja fog eszembe jutni. Ahogy szállt volna be az autóbuszba, miközben Éva, delegációnk egyetlen hölgy tagja és egyben vezetője is, becsapta az első üléshez tartozó ajtót, s vele Jóska ujját. Másodpercek teltek el, míg nem értettük, minek köszönhető a fájdalmas kifejezés Jóska arcán. Utána egy fél óráig az én ujjam is bizsergett, eszembe jutott egy huszonvalahány évvel ezelőtti hasonló élményem, apám Révkomáromban az én ujjaimat is odacsukta. (Azóta is mániákusan figyelmeztetem a gyerekeimet az ajtórésekre...) Este elfoglaljuk a szállást a beregszászi főiskola vendégházában, majd portyára indulunk a városba, valami vendéglátó helyet keresni. Nehézségek már a kezdetekkor vannak, ugyanis nincs közvilágítás, állítólag spórolnak, az utak pedig tele vannak gödrökkel. És olyan hideg van, hogy az utolsó pillanatban a táskára hajított télikabátot is felveszem. Végül egyetlen helyet találunk, ami nyolc óra után is nyitva van, ahol kísérletet teszünk a helyi alkohol-specialitások feltérképezésére. Kiderül, bort nem kéne többet innunk. (Medvebornak hívják, és málna íze van.)
 
DÉLELŐTT VÁROSNÉZÉS Beregszászon, fakultatív program, fedezd fel magad a várost. Villányi Lacival elindulunk a temetőt megkeresni, ott pedig nagyszülei sírját. Laci szülei elmondták merre, a kút, a feljáró megvan, mégse találjuk. Kérdezgetjük a temetői munkásokat, semmi, egy öreg nénit javasolnak, aki régen temetőgondnok volt, hátha emlékszik. Laci elmegy, én közben járom az ösvényeket, újra és újra, mint egy Borges-novellában, sár, vizes fű, cirill és latin betűk váltakozása a márványlapokon. Végül, szinte már egészen más irányba tévedve megtalálom, s nem merek elmozdulni, el ne veszítsem. Laci jön, integetek. Csinálok róla a sírnál néhány fotót. (Utolsó nap majd elmegyünk megkeresni az egykori házat is, de az utcanevek megváltoztak, Laci mégis biztosra véli az egyik utcát, s itthon ki is derül, tényleg az volt.) Mászkálunk még egy kicsit Beregszászon, Kaszinó (volt persze, most romosan áll a gyönyörű szecessziós épület, ahol Kosztolányi is, Móricz is szívesen megfordult), Petőfi szobor, a régi törvényszék monarchikus épülete (ablakok, vakolat nélkül, ez lesz majd a magyar nyelvű főiskola új helye, magyar pénzből persze, helyben nem adnak). Délután munkácsi városnézés, apró beavatódások az itteni életbe. "Vétkezés" a helyi pékségben, vagyis friss bulocska (kalács) vétele. Az épülő görög-keleti templom előtt mobiltelefonozó pópa. Az egyik üzletben eredeti ikonok, gyönyörűen és olcsón (Kurcsis Lacit meg is babonázzák, ld. később!). Régi farmotoros buszok a távolsági járatok, olyanok, melyekre felülni se mernék, nemhogy utazni rajta, az utasok arca pedig egy-egy szociotanulmányt érdemelne. A helyi járatok újabb, kisebb buszok, ott tesznek ki, ahol szólsz. Egy jó mérnöki fizetés 12.000 Ft, de nincs munka, így a bolti eladók is diplomások. (Miként Éva unokatestvére is. És örül, hogy van munkája...) Az ereszcsatornák meg fejmagasságban az utca közepére vannak irányozva, de tényleg.
 
KÓRHÁZ A FÖLD ALATT. A szlatinai sóbányában, 300 méterrel a föld alatt kórtermeket alakítottak ki, légzőúti és allergiás betegek számára, egy nemzetközileg elismert helyet. A felszín körülbelül úgy néz ki, mint az évtizedek óta magára hagyott tatabányai tárnalejárók, nem is akartuk elhinni, hogy ez az, úgy tűnt, alaposan eltévedtünk. Lefelé ereszkedve rendesen halálfélelmünk volt (a körülményektől), de már nem lehetett visszakozni. A "kórház" alatt ma is működik a bánya, felfelé bányászokkal együtt jöttünk, mesélték, hogy még a márciusi fizetésüket sem kapták meg. (Mi fejenként ötszáz forintot fizettünk az alászállásért a "doktor" úrnak.) Kifelé találkoztunk néhány csellengő bányásszal, akitől megkérdezzük, nincs-e sóviráguk. Volt, csak nem jutott eszükbe, hogy el lehetne adni. Darabját száz forintért megvásároljuk. (Hazafelé, az ukrajnai határig, az útviszonyokra való tekintettel a kezemben fogtam, a cikizések ellenére - persze, ez volt a legszebb, és volt, akinek nem is jutott -, majd két pólóba csomagolva, s folyton izgulva érte, a benti, ülés fölötti csomagtartó mélyére süllyesztettem. Szerettem volna meteorit- és dínótojás-gyűjtő öreg barátomnak ajándékozni. Hazaérve, az volt az első, kicsomagoltam. Természetesen, a legszebb "virága" letörött.) Na, de vissza Kárpátaljára, Técsőn is megálltunk, néztük a fél hidat a Tisza fölött, akár a párkányi nálunk, egy másik országba nézett, Romániába. Aztán Huszt bús düledékeit is megmásztuk, mivel az idő minden előrejelzés ellenére kegyes volt hozzánk. Nagyszőlősön iszonyatosan koncentrálva figyeltem, átutazóban, hol lehet a Perényi-kastély, melyről gyönyörű képet közöl az útikönyv. Jóval túlhaladtunk, és sajnos, jobb lett volna meg se állni, mert a kastély katasztrofális állapotban volt, a fazsindely beszakadva, látszik, hogy még egy-két év és eltűnik az egész épület, bús düledék marad csak jelzésként. És még egy megrázó élmény, útközben, Beregszász előtt. Egy falusi úton rovátkolt arcú nénike 1,5-2 éves kislányt (gondolom csak, mivel kopasz volt, de szoknyát viselt) vezetett kézen fogva. A kislány mezítláb csámpázott nagyanyja mellett az alkonyi (őszi!), nedves aszfalton.
 
(MÉG VALAMI AZ ELŐZŐ NAPHOZ.) A szlatinai sóbányából visszafelé megálltunk egy saslikosnál. Napok óta figyeltük már az út menti szabadtéri sütödéket, hogy egyszer ki kéne próbálni. Megálltunk hát, éhesek voltunk, dél volt. Leülni a faasztalokhoz nem nagyon akaródzott, evőeszközöket használni sem, de a hús finom volt, bár kissé füstös. Öt-hat kutya csorgatta a nyálát körülöttünk, s persze, a végén jutott ez-az. Kérdeztük, milyen hús ez, nem nagyon akart kiderülni, nem értettek magyarul, borjúban maradtunk. Egészen addig, míg valaki másnap, az autóbuszban meg nem jegyezte, érti már, miért van ennyi kutya errefelé, szabadon. És hogy mit is ettünk, és hogy miért néztek mégis olyan szomorúan a kéregető kutyák. Azt hiszem mindegyikünk gyomra megmozdult kissé, s nem kívántunk többé saslikot. Mint gyakorlott kutyás, mindjárt hozzá is tettem, hogy tényleg, egyetlen öreg kutyát sem láttunk.
 
LASSAN KEZDENEK OLYAN viszonyok kialakulni, mint a Big Brother játékban, mondja valaki igen találóan a kisbuszban, Ungvár felé menet. A negyedik napon tényleg érzi az ember, új fázis kezdődik, vége a laza egymás mellé rendeltségnek. (Ez majd a hazautazás előtti napon vált ismét, lép egy másik fázisba, amikor egyre nagyobb nehézséget okoz szándékaink egyeztetése.) Mindenesetre Ungvár beváltja az útikönyvből kiolvasott reményeinket. A régi városrész tényleg hangulatos, a skanzen, a vár, szűk és tág utcácskák váltakozása, terek, folyó, híd, egyszóval igazi nagyváros, amilyet eddig nem láttunk. Délben lángostésztába csavart virslit eszünk (ukrán hotdog), nagyon finom. Visszafelé, Munkácson megállunk, Kurcsis Laci valóra válthatja, forinttal, álmai ikonjait. Átérzem a szédületét, gyönyörű, 18. századi ikonok, egy kis méretűt én is nagyon nézegetek, egy szimpatikus Jézus-arcot, kicsit meg van karcolva (maga az arc), de nekem így is nagyon tetszik. Az árát le se merem írni, annyira komolytalan. Csupán azért nem veszem meg, mert nem tudnám - otthon - hova (ki)rakni. A szekrény tetejére, a képek ž részéhez, meg minek. Kurcsis Laci ikonjai viszont gyönyörűek, de Laci úgy alakította ki életterét, hogy belepasszoljanak. (A határon, és a határig lesz némi izgalom, és izgatás-ugratás ez ügyben, de ez így van rendjén.) És itt, Munkácson, végre Szabó Jóska is megveszi a hőn áhított búvárszivattyúját, amit sem Técsőn, sem a beregszászi piacon nem volt képes megvásárolni. Szóval, nagy a boldogság, mindenki megkapta, amit szeretett volna. Feltűnik ugyanakkor, hogy az utazások első napjaiban emlegetett korábbi utazásélmények (főként Erdély, ahol a többiek szintén közösen voltak) a negyedik napra eltűnik, pedig arra gondoltam, az ember mindig másról beszél, tehát máshol "van", mint ahol ténylegesen tartózkodik. Hogy milyen nehéz kiélvezni az adott helyzetet, a jelen időt. Mintha mindig csak a jövőben tudná átélni, megérteni, hogy mit is látott korábban. Esetleg más tájakkal összehasonlítva. De mondom, mindez eltűnik, és két nap után nagyon hiányoljuk a "különcként" kissé bogarasnak tűnő Kucska Ferit, a könyvtárigazgatót (aki eltűnt két napra a Beszkidekbe, a barátaihoz). Feri olyan kedves színfolt (a társaság Pepin bácsija), hogy nagy öröm lesz, amikor másnap együtt buszozhatunk a Vereckei hágóhoz. De addig még hátra van az est a főiskolán, Beregszászban. Ami kissé olyan, mint a fordítótáborban, nyáron, mindent úgy kell elmondani, mintha semmit sem tudnának a mai magyar irodalomról, szűkebben a Műhely folyóiratról és köréről. Érzésem szerint jól sikerül a dolog, de ezt csak érezzük, hiszen a közönség, a fiatalok reakciójából nemigen lehet kiolvasni semmit. (Mintha nem egészen értenék, mit is keresünk ott, náluk. Mintha ufók lennénk.) Valami azért kiderül, a furcsa frusztráltság, mint mindig a magyarországiakkal szemben, valahol persze jogos, főként szegénységüket, reménytelennek tűnő helyzetüket látva. Az egyik főiskolás lány meséli, mióta főiskolás, még nem volt kint sötétedés után az utcán. Félnek, mondja, hogy elviszi őket a maffia kurvának. Az egész napos élmény után az ember, Ungvártól a főiskoláig, arra gondol, minden túlzott nacionalizmus nélkül, mi lenne, ha Kárpátalja Magyarországhoz tartozna. Eltüntethetőek lennének-e, és eltüntethetőek-e egyáltalán, belátható időn belül a szovjet gyarmatosítás nyomai? Ilyen gondolatokkal játszadozva alszom el, nyugodtan, mert tudom, hogy két nap múlva már otthon vagyunk.
 
VERECKE HÍRES ÚTJÁN autóztunk. Lukas volt és rossz állapotú. Mintha ezer éve nem változott volna semmit. A táj legalábbis. Amit őseink láthattak, úgy néztünk mi is a völgybe, a Kárpát-medencére. Fölfelé és lefelé egyaránt megcsodálva a környéket, megérted, miért gondolták éppen itt a "megálljt" eleink. Persze, igazából akkor nyugszol meg, amikor - már hazafelé - Budapesten kibambulsz az ablakon, s látod a civilizált világot, a szép magyar nőket satöbbi.

ISMÉT VISSZAUGORVA AZONBAN az időben, még egy fontos dolgot el kell mesélni a vereckei kirándulás végéről. Megálltunk Beregszász előtt egy faluban, ahol mindig is szerettünk volna, minden nap, ugyanis Feri mesélte, hogy a gáti cigányok gyönyörű zsomporokat és kosarakat fonnak. Megállunk tehát, bemerészkedünk. Az első kép filmbe illő, egy időtlenné öregedett cigány férfi ül az udvaron, és éppen fon. Felnéz, nem zavartatja magát, a mélyen barázdált, cserzett, szép arcon sem értetlenség, sem megértés nincs, hogy mit is akarunk. Jön is a felesége, pillanatokon belül előbújnak az ólszerű vályogházakból a többiek is. Hozzák az eladásra kínált árut. A társaság nagy része csupán azért vásárol, hogy segítsen. A két Lacival a leghátsó házakba is elkeveredünk, szinte megalázóan olcsón kínálják portékáikat. Szerények és visszafogottak, szinte furcsa, alázatosan kérdezik, mikor jövünk legközelebb, addigra megint készítenek egy csomó dolgot. Éva csokit és szép fényes (repi) nyakkendőtű-készletet ad nekik, majd az egyik nő sebes sarkát látva (szinte mindannyian mezítláb vannak) leveszi bőr félcipőjét, odaadja, és mi kigördülünk a faluból. Ez biztosan benne lesz a naplóban, mondom félhangosan a mellettem ülőknek.
 
AZ ÉLET ÚGY AKAR ALAKULNI, vagyis, mintha úgy akarna, hogy minél több minden kerülhessen be a naplóba, minél változatosabb legyen a leírható kínálat. Soha ennyi utazás, szereplés, egyebek. Talán naiv lennék, ha azt hinném, mindez a saját "sikerem", nem pedig az élet akar úgy alakulni... Egyébként pedig az egyebek hozták a legtöbb változást (új gyerek, "új" ház, új kutya). És örömöt is. És itt a célegyenes is, kedves naplóm, illetve kedves élet. Lehet hajrázni, mi kerüljön még bele az utolsó fejezetbe. Még egy, aztán vége.