Az utóbbi egynéhány évben, különösen a Samuel Borkopf... megjelenését követően, megugrott a Talamonról szóló írások (rövid recenziók, kritikák, tanulmányigényű interpretációk, beszélgetések) száma. Ezek válogatott bibliográfiáját tartalmazza az a monográfia is, Németh Zoltán tollából (Pozsony, Kalligram 2001), amely a Talamon-recepció első szakaszának méltó lezárásaként, elméleti és történeti szempontból egyaránt igényesen megformált mérlegeként tartható számon. Túl korai volna még bármiféle spekulatív latolgatás azzal kapcsolatban, vajon milyen fajsúlyú írói teljesítményről van szó, hol is foglalnak (majd) helyet Talamon Alfoz művei a magyar irodalmi kánonban. Ez az, amit, sajnos, a gyűjteményes kötet egyik recenzense, Zsávolya Zoltán nem tudott teljesen elkerülni (Szépirodalmi Figyelő 2002/1, 72-74. Valószínűleg nem tartozom sokatmondó célozgatásai elképzelt olvasói közé, mivel nem világosak számomra az olyan kijelentések mind pl. "Csakhogy mi mindent tudott még a szerző, miközben mi minden hiányzik írásaiból...") Esterházy Péter szavaival élve, "egy könyv az kinehézkedi a helyét" az irodalomban, ezért az alábbiakban nem prognózist, hanem a Talamon Alfonz művei című kötet, a valamilyen szempontból idevágó szépírói teljesítmények, illetve a Samuel Borkopf... szlovák recepciójának olvasói reflexióit rögzíteném néhány pontban.
     A kiadvány újdonságának a kötetben meg nem jelent írások számítanak, melyek felölelik e sajnálatosan rövid alkotói pálya egyes szakaszait, az indulástól (1983) a tragikus befejezésig (1996).
     E történetek egyik jól körülhatárolható csoportját alkotják azok a művek, amelyek tematikus fókusza a titok és a bevatás, az erotikus iniciáció aktusa, illetve e kettő összekapcsolása (A rovarok pusztulása, A Gibrartári sor, Apám szeretője, Titokfejtők), továbbá a valóság és a képzelet határait elmosó elbeszélői eljárások alkalmazása. Megfigyelhető ezenkívül az is, hogy a szintaxis még egyszerű(bb), hagyományosabb, mentes a későbbi, legendássá vált talamoni mondattömbök minden stilizáltságától és a bonyolult ornamentika lassító, fékező hatásmechanizmusaitól. Ez a történetelbeszélés iramát célirányosabbá, a cselekmény ütemét, ritmusát pedig némileg sebesebbé (nem pergőssé!) teszi. A Titokfejtők talán a legtisztábban mutatja fel a titok és az érzéki beavatás összefüggéseit. A szexuális tabuk (mi van "a lányok lába között") gyerekkori kíváncsiság ösztönözte leleplezésenek pillanata megőrzi még a beavatás szakrális vonatkozásait is. Az egyes szám első személyű elbeszélő megígéri barátnőjének, hogy a beavatásért cserébe ("Zavarban vagyok, ahogy hálával nézek rá, mint egy rejtélybe vezetőre") megmutatja neki apja "titkosírását". Így keresi elő, a kéjleső pillantást követően, azt a zárt dobozt, amely egy összetekert pergament, egy szent könyv részleteit őrzi: "Elgördítem egymástól a fényes fogantyújú hengereket, közöttük pergamen feszül. Apró, szögletes jelekkel teleírt hasábok tárulkoznak, sehol egy ismerős betű vagy számjegy." Mindkét beavatás csalódással jár, hisz sem a lány kitárulkozó-feltáró mozdulata ("Vili valami egészen mást vésett a klotyó falára. Egyáltalán nem láttam napsugárszerű csápokat vagy nyúlványokat, saz alakja is egészen más volt, bár kétségtelen, kicsike vágást mintha észrevettem volna a combok között"), sem a szöveg jelei ("Ennek nincs semmi értelme") nem teljesítik be a felfokozott várakozásokat. A szakralitás és szexualitás összekapcsolásában a Titokfejtők az első kötet címadó elbeszélésére (A képzelet szertartásai) emlékeztet. Ez a kapcsolat a SB-ban már a parodia sacra komikus-ironikus törésében jelenik meg (a Pál apostol-idézet vulgarizálása a "Barátaimnak visszakísértő szerelmeinkről" című részben). A titok A rovarok pusztulása esetében is szövegekhez kapcsolódik, ezekből próbálja az enyészet közeli szomszédságában magányosan, elszigetelten éldegélő fiú megismerni a külvilágot, igyekszik tudományos alapú magyarázatot találni rejtélyes jelenségekre: "beletemetkezve a kódexek és fóliánsok titokzatos világába". A fő, a megfejthetetlen titok azonban az a Folyó marad, amely alattomos szörnyként valaha elragadta bátyját, s rá is pályázik. Már ebben a korai írásban feltűnik, hogy milyen következetesen is vonja be műveinek motívumvilágába Talamon a gyermekkori szorongás markáns vízióit történetbe öntő Märchenek, a fantasztikus irodalom, elsősorban a gótikus regény és a kísértettörténet hagyományát, atmoszférateremtő rekvizítumait. Az éjszakai és hajnali milliő titokzatossága, ismeretlen zajokkal teli félelmetes erdők, omladozó, boltíves kastélyok, romok, sötét és hideg templomok, ódon sírkertek, árnyékos, homályos és dohos belső terek, nyirkos, penészes pincék, poros padlások, huzatos árkádok, undorkeltő állatok (különböző csúszómászók, rovarok és szörnyszerű hibrid lények), kísértő szellemek, rémisztő csodalények, potenciális hóhérok és mindenekelőtt a fenyegető haláltól megbénult, rémálmoktól, vízióktól gyötört szorongó emberek, odúlakó vegetáló lények - mindez együttesen adja a Talamon-próza "gótikusságát", lidércnyomásos jellegét, a film noirokra emlékeztető, masszívan komor hangulatát, konokul (olykor már végletekbe bocsátkozóan is) jelzett, mondhatni sujkolt negatív vitalitását. Ez a tradíció hol a szereplők világának valós elemeként, hol pedig (ez a gyakoribb) mentális képként (fantáziakép, álomlátás, hallucináció), nemegyszer trópusként jelenik meg, smint ilyen e próza fokozott metaforikusságának nyelvi-retorikai előfeltételét teremti meg. A rovarok pusztulásának incipitje szintén a külső-belső, valós-álomszerű történések közti határok elbizonytalanítását végzi el ("A fiú lehunyta szemét a kényelmes nyugágyon, és megpróbált aludni."), hisz nem lehetünk biztosak abban, hogy az ezt követően elbeszélt események vajon nem az ágyán forgolódó fiú félálomszerű víziói-e. Akárcsak Franz Kafka műveinek (A per, Az átváltozás) felütései - élek a kínálkozó, szinte önmagát kellető impozáns párhuzammal, Talamon Ha Franz Kafka nem lett volna... című gunyoros hangú esszéje azonban óva int az ilyen eljárások könnyelmű alkalmazásától. A korábban a Kalligram folyóirat Hátsó gondolat-rovatában megjelent, simmár a gyűjteményes kötetben is szereplő rövid, de frappáns, szórakoztató írás nem Kafkával vitázik, hanem a művek alapos ismeretétől már-már függetlenedő, a szövegekkel való újbóli és újbóli érdemi szembenézést megspóroló kultusszal, a "kafkológiával". Kétségtelen tény a "Franzi-mítosz" létezése, és érthető is a szerző epés dikciója, mégsem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a szöveget épp Talamon írta és épp Kafkáról. Nem kívánok spekulatív magyarázatokba bocsátkozni hatás-ügyben, de Talamon előbb jellemzett szorongás-prózáját nehéz nem a prágai író műveinek hátterében (is) olvasni. S ezzel nem epigonizmusára kívánok célozni, csupán a huszadik század egyik "legerősebb" írója után születettek "áldatlan" helyzetére utalok, arra, amit a szövegben a szerző nagyon pontosan megfogalmaz: "Lehet-e utána bármifajta lelki gyötrődésről, csupán sejtelmesen körvonalazható félelemről az utánérzés, már-már a plágium határát sértő - s rosszalló ejnye-bejnyét kiváltó - epigonizmus nélkül írni?" Olvasható az esszé a hatás-iszonyt elhárító, azt bagatellizáló gesztusként, mindazonáltal egy Kafkából kiinduló, filológiailag is korrekt Talamon-értelmezés nem okvetlenül Az átváltozás szerzőjének árnyékában reménytelenül gubbasztó magyar író konstrukcióját kell, hogy igazolja. A hagyománnyal való megbirkózás mikéntje, a transzformáció kétségtelen poétikai és stilisztikai differenciái sokkal izgalmasabb kérdésnek számítanak, mint a bejáratott előd-utód irodalomtörténeti narratíva logikáját követő leegyszerűsítő okfejtés. A Gibraltári sor egy "realisztikus" történetként indul, fokozatosan azonban a kamaszkori vágyképek, az erotikus fantáziák tartománya felé tolódik el, míg aztán az utolsó szekvenciák az indító-felvezető eseménysor valóságosságát ("megtörténtségét") is megkérdőjelezik. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy válik egyre bizonytalanabbá, mi az, ami a fikció valósága, s mi az, ami csupán a narrátori feladatot is ellátó szereplő fantazmája. A nyitott vég pedig csak erősíti ezt a hatást. Az Apám szeretője című novella esetében pedig a zárlat az, ami a korábban valósnak hitt eseményeket egy részeg lázálmaivá minősíti át. A Talamoni életmű kontextusában kivételesnek mondható A császár című prózai monológ, hisz egy történeti alak, az idősődő Ferenc József fiktív belső párbeszédén alapszik, s számtalan további referenciális, főként földrajzi helyekre és hozzájuk kapcsolódó történelmi eseményekre vonatkozó utalást is tartalmaz, ami a maga megjelenési idejében (1990) meglehetősen szokatlan. Jóllehet a referenciákkal való - igaz sokkal inkább - abszurd játék már Az utolsó író memoárjában is megjelenik, ahogy arra Németh Zoltán rámutatott (i.m.74-75.) Az agg császár töprengését és merengését meghatározó nosztalgikus-melankólikus szólam viszont már inkább a Samuel Borkopf téridejét és jellegadó elbeszélői modalitását juttathatja eszünkbe.
     Megbizonyosodhattunk már arról, hogy a különböző paratextusok kiemelt szerepet kaptak a Talamon-interpretációkban. Éppen ezért, ha nem is rejtély, mindenesetre elgondolkodtató tény, hogy a Talamon-recepció eddig még nem vetette fel annak a - talán újraértelmezői potenciállal is bíró - irodalmi párhuzamnak a lehetőségét, amire a szerző első, 1988-ban megjelent prózakötetének (s egyben egyik novellájának) címe maga is javaslatot tesz. A képzelet szertartásai Rába György Füst Milán-tanulmányának élén szerepel az 1986-ban megjelent, Csönd-herceg és a nikkel szamovár című tanulmánykötetben (Bp, Szépirodalmi, 111-135.). Lehet, hogy csak véletlen egybeesésről van szó (aleatorikus intertextualitás), de nem kizárt a tudatos allúzió eshetősége sem. E tekintetben semmi biztosat nem állíthatunk. Nicsenek ismereteim arra vonatkozólag, hogy Talamon ismer(het)te-e Rába könyvét, volt-e meghatározó Füst-élménye (az ilyen kérdésfelvetések nyomában születő gyanús magyarázatoktól egyébként is tartózkodom), s az sem tisztázható, a szövegből legalábbis nem, miért éppen ezt a címet adta a Füst-lírát értelmező írásának a kiváló esszéista, hogy kölcsönzésről vagy inkább egyéni leleményről van-e szó. Tény viszont, hogy találó a cím, a Füst Milán-életmű több komponensét is mozgósítja, sa szinekdoché érvényével tömöríti: a jellegzetes, megidézett költői szerepek (zsoltáros, próféta, karvezető) és az ezeknek megfelelően alakuló modalitás (hol a kinyilatkoztatásszerű pátosz, hol a keserűen perlekedő, hol pedig az alázatos hanghordozás), a víziószerű képalkotás, valamint az esztétikai előadásokban tárgyalt "látomásos" alkotásfolyamat ismérvei stb. A kérdés tehát az, mit mond(hat) Füst Milán költészete és/vagy prózája Talamon Alfonz első kötetéről, a címet viselő novelláról és az életmű egészére is többé-kevésbé érvényes stílusjegyekről. A válaszadás alaposabb vizsgálatot kíván meg, s jóval bonyolultabb és szerteágazóbb annál, hogy azt most egy marginália keretei közt mégcsak megközelítőleg is tisztázni próbáljam. Újraolvasva és újragondolva Rába György írását és néhány Füst Milán-verset, illetve regényrészletet, kirajzolódnak olyan lehetséges motivikus és lexikális analógiák, amelyekből még minden lehet - adekvát, termékeny komparatisztikai érv éppúgy, mint felületes egyezés, kósza reminiszcencia. Ezzel a kockázattal sorolnék fel közülük néhányat: a magány, a szorongás és a rettegés mint létállapot, az egzisztenciális veszélyeztetettség, a halállal való szüntelen szembenezés térideje, a sötét, ködös, homályos voltukban kíséreteies hatású terek, az éj és a hajnal gyakorisága, a helyenkénti kirobbanó vitalitás felszabadult örömét is látensen ellenpontozó szorongás-képzetek. Mindezt persze az irodalomtörténeti horizontok különbözőségét, valamint a Füst- és a Talamon-oeuvre műfajközi kapcsolatrendszerét figyelembevéve kell újrafogalmazni (a Füst-versek többek által is emlegetett epikai elemei, ismétlődő motívumnyalábok és megjelenített élethelyzetek a költemények és a prózai művek viszonylatában, smindez az esztétikai elmélet tükrében; a Talamon-próza lirizáló tendenciái, metaforikussága, figuratív gazdagsága, a borzongató-kísérteties műfajok és a humoros, anekdotikus történetek szimbiózisa).
     Sajnálatos, hogy a gyűjteményes kötetből kimaradt a Pincevakság (Katonatörténet) című novella (Körkép, Bp, Magvető 1995, 257-260.), amely poétikájában egy átmeneti műfaji alakzatnak fogható fel A képzelet szertartásai és Az álomkereskedő utazásai történeteinek komor, lidércnyomásos gótikája és a Samuel Borkopf melankólikus derűje, groteszk vidámsága között, az elsősorban állapot-vagy közérzetrajzokként olvasható hosszabb elbeszélések emlék-, álom- és vágyképeinek füzérszerűen burjánzó szintaxisa és az anekdotikus cselekménymag köré íródó, úgyszintén kanyargó-indázó, de poénra kifutó rövidebb történetek között. A novella kettős csavarral él: az első két bekezdés kísérteties milliője egy baljóslatú históriát ígér, a folytatás azonban egy kedélyes tréfa, egy csattanós, humoros történet irányában kelt elvárásokat, a zárlat viszont ismételten az egisztenciális veszélyeztetettség szorongás-élményét tematizálja, miközben megválaszolatlanul hagyja a szereplők sorsának további alakulását illető, a szöveg értelmezése szempontjából döntő jelentőségű kérdéseket. A berekesztő-nyitott történetzárlat egy rosszmájú, A. Bierce-re emlékeztetően morbid megoldást, kifutást tart (meg) függőben. Így a szöveg által keltett hatás - akárcsak a SB esetében - a komikum és a horror, a felszabadult nevetés és a szorongó, kísérteties félelem kettőségével írható le.
     Deák Renátának köszönhetően a Samuel Borkopf már hozzáférhető szlovákul is (Pozsony, Kalligram 2001). A mű szlovák fogadtatása alapvetően kedvezőnek mondható. Az eltérő hangsúlyok és értékítéletek ellenére is közös sajátossága a kritikáknak, hogy a művet mind referenciális, mind pedig textuális (mondattani és stilisztikai sajátosságok) szempontból is értelmezik, az egyes megközelítésekben összefondóik e két szempont. Pavel Matejovič írásának (Dominofórum 2002/2, 18.) indítása és első rövid fejezete a belle epoque-ként megidézett századelő multikulturális (nemzetiségi és vallásfelekezeti sokszínűség) Közép-Európájának hangulatos, a tragikus vagy végzetes eseményeket is humorral oldó rajzaként jellemzi a művet. Jelentőséget tulajdonít tehát a cselekménytér külső, földrajzi és történelmi vonatkozásainak, sőt, a korabeli reáliák ismeretét feltételező olvasat indokoltságát a szerző szándékaival (homályos és ingoványos, mert ismeretlen terület) is igyekszik legitimizálni. Kiemeli a kocsma demokratikus és liberális szellemiségét: a SB ivója olyan tér, ahol "elmosódnak a felekezeti, osztálybeli és nemzetiségi különbségek". Talamon "féktelen" és "tékozló" stílusát a líraiság és az epikusság, a költészet és a próza határvidékén helyezi el. Főként azok a terebélyes mondatkonstrukciók, írja, amelyek az appolinaire-i asszociatív írásmódra emlékezetetően burjánzó képekkel telítettek, átírhatók volnának szabad verssé is. A mű töredékességét és ebből adódó műfaji labilitását, másokkal ellentétben, nem fogja fel hiányosságként, ráadásul épp ez a befejezetlenség, a cselekmény elhatároltságának a hiánya és az elbeszélés áradásszerű célnélkülisége vagy öncélúsága okán hozza kapcsolatba Talamon írásmódját Hrabal némely hasonló stílusjegyeket mutató "folyékony halmazállapotú" (M.Jankovič kifejezése) szövegével. Kitér továbbá a történetek anekdotikus és burleszk hagyományelemeire, zárásként pedig a fordítás helyenkénti nehézkességét emlegeti föl. Tegyük hozzá, egyáltalán nem volt irigylésre méltó helyzetben a fordító: megérte(t)ni és átlátni az oldalakon keresztül kígyózó mondatok szerkezetét, az egymásból kibomló mellérendelések tagolási rendjét, s mindezt egy olyan nyelven fogalmazni újra, amelynek pedánsan egyszerű szerkezete számára a barokkos vagy szecessziós ornamentika eleve idegen. A magyar befogadók ezenkívül annyiban könnyebb helyzetben voltak, hogy a korábbi Talamon-művek már "megedz(het)ték" őket annyira, hogy a SB nyelvét ne érezzék teljesen idegennek. A szlovák olvasók viszont - egy rövid részletet leszámítva - mindenféle előkészület nélkül, "in medias res" kapták kézhez ezt a kortárs magyar próza stílustendenciáihoz viszonyítottan is kivételes nyelviséggel bíró szöveget. Ezért is mondhatja Matejovič, hogy helyenként nehezen olvasódik a szöveg. Vele ellentétben az alkalmilag kritikát is írogató szlovák novellista, Vladimír Balla a fordítói teljesítményt tömören értékelve annyit mond: "le a kalappal" (Romboid 2002/1, 27-28.) Szerinte a mondatok sorjázása nem hat fékező erőként az olvasásban, a fordítónak sikerült a befogadó nyelven is visszaadnia e próza sajátos ritmusát, az idő felfüggesztésében és lebegtetésében érdekelt nyelvi mozgását, valamint teremtett világának összetéveszthetetlen hangulatát is. Nem tartja indokoltnak a manierizmus vádját, szerinte a monumentális mondatépítkezés egy olyan stílustektonika szolgálatában áll, amely a múltban való utazás már-már misztikus élményének felkeltésében érdekelt. Matejovičhoz hasonlóan Balla is felveti a Hrabal-párhuzam (a szlovák változatban is közölt Grendel-utószó visszhangjai?), illetve egy Hašek-párhuzam lehetőségét, bár nem az elbeszélésmód, hanem inkább a szereplők okán. Úgy tűnik, hogy a szlovákok inkább a cseh irodalom bizonyos tradíciói felől tartják megközelíthetőnek a SB-t, a mű magyar szépprózai hagyományba való beágyazottsága (Mikszáth-és Krúdy-reminiszcenciák) fedésben marad a számukra. Adam Bžoch meglehetősen rövid írásában, mely párhuzamosan fut a Balláé mellett a Romboid említett számában (lásd ugyanott), egy olyan gondolatmenetet fejt ki, amely rabja marad saját maga előfeltevéseinek. Mindenáron ugyanis regényként "akarja" olvasni Talamon posztumusz alkotását, s így a szöveg - véleményem szerint produktív és a távolabbi (Esti Kornél, Szindbád) vagy közelebbi (Sinistra körzet) magyar irodalmi hagyományt tekintve sem társtalan - műfaji szinkretizmusát (elbeszélésfüzér, novelláskötet, illetve egy lehetséges regény közti billegés) koncepcionális tisztázatlanságként értékeli. Hiányolja az "egységesítő elvet", az egyes fejezeteket összetartó belső "erőt", az üzenetértékű és a cselekmény számára is irányadó "gondolatot". Lucia Rákayová rövid recenziója (Kultúrny život 2002/2, 9.) inkább tájékoztató jellegű, s azokra a sajátosságokra tér ki benne röviden, amelyekről az eddigiekben már szó volt (multikulturális kocsma-tér, humorral és egy mérsékelt nosztalgiával átitatott történetelbeszélés, a monumentális mondatkonstrukciók magával ragadó áramlása az olvasásban).
     A Samuel Borkopf annyiban sem tekinthető lezárt, befejezett alkotásnak, hogy Hajtman Béla révén tovább bővült a zsidó kocsmáros asztaltársaságának anekdotikus legendáriuma, olyan történetekkel, amelyekben Borkopf már nem csupán "szellemidéző" narrátori szólamként, hanem az elbeszélő által megszólított aktív szereplőként is megjelenik, "testet ölt". (Hajtman Borkopf át- illetve továbbírásáról lásd Keserű József tanulmányát: Irodalmi Szemle 2001/1-2, 100-104.) Bizakodjunk abban, hogy az eddig folyóiratokban (Szőrös Kő, Kalligram, Új Forrás) közölt részletek nemsokára egy művé érnek majd össze, melynek megjelenése újabb szempontokat vethet föl a Talamon-próza újraolvasását illetően. (Kalligram, Pozsony 2001)