Az illyési életmű legszembetűnőbb és - minden bizonnyal - leghatékonyabb összetartó ereje a nemzeti érzés, a patrióta elkötelezettség. A nemzettudat és magyarságtudat (e két fogalom átszövi, de nem egészen fedi egymást) mint állandósult lelki érzület és lelki szükséglet áthatja a teljes életművet: a verseket, az esszéket, a drámákat, a regényeket, a szociográfiákat, a naplókat, a publicisztikákat, a levelezést, és persze Illyés közéleti szerepléseit, szerepvállalásait, közéleti harcait.
     Jelen írásunkban - értelemszerűen - nem vállalkozhatunk monografikus igényű feldolgozásra, az életmű egészének az e szempont szerinti áttekintésére (hiszen Illyés Gyula ódát tudott írni még a szép krumpliföldhöz is), arra viszont igen, hogy ennek a sajátságos patriotizmusnak a legkézzelfoghatóbb, a legkevésbé áttételes megnyilvánulásait: az esszékből, a közírásokból, a naplókból és az interjúkból kibontakozó megfogalmazódásait rendszerezzük.
     Egyik rádiós előadásában - 1962-ben - Illyés elmondja, hogy már gyerekként azon járt az esze, hogyan lehetne a "népet" - a puszták népét - valahogyan "fölszabadítani". Fiatal gimnazistaként hadvezérségről álmodozott, "mégpedig fölkelt paraszthadak élén..." Élete során sokszor említette a másik végletet, ifjúkora másik, döntően meghatározó élményét: a több, mint négyéves párizsi életszakaszt, melynek során elméjének járása, gondolkodása, sőt a nyelvhasználata kialakult. "Azaz - írja jóval később, már a hatvanas években - teljesen nyugat-európai [...], éppenséggel nemzetfölöttien humanista-szocialista szemmel tudtam nézni már ott, Franciaországban a franciaországi problémákat csakúgy, mint az európai problémákat. Ideértve a magyar problémákat is."
     Ezzel a szemlélettel, látásmóddal és elkötelezettséggel figyel és elemez minden társadalmi és politikai jelenséget itthon, legfőképpen a parasztság nyomorúságos állapotát, szinte reménytelenül súlyos sorsát.
 

"Magyarok"

A "ki a magyar?"-"mi a magyar" viták idején - a harmincas évek végén (1937-ben) - Illyés egyértelművé teszi (amit korábban is ekként gondolt), hogy ha a magyarságról szól, nem a fajt érti rajta "hanem a népet, és ezért, ha a magyarság érdekeit védem, elsősorban humanista szempontból teszem azt, lelkiismeretemre és európaiságomra hallgatva." A "faj" az ő felfogásában az emberiség maga; a fajta az egyes népcsoportokból kialakult népek egésze. A magyar fajta - mint írja - jónéhány antropológiai típus (turáni, finnugor-balti, dinári stb.) összessége és keveredése: tehát történelmi képződmény. Ennélfogva nem is lehetséges - hangoztatja a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötetben (1939) megjelent tanulmányában - faji, antropológiai ismérvek alapján kimutatni, meghatározni a magyarság mibenlétét. A döntő, úgyszólván az egyetlen kritérium: a lélek állapota, a lélek szava. "Magyar az - írja -, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak."
     E képlet kristálytisztának látszik, a differenciálnivalót azonban maga Illyés veti föl. Tudniillik az ő felfogásában a magyarságérzés elvárható ismérve az aktív, ha kell, a harcos humanizmus. Ugyancsak a fent említett esszéjében írja a következőket. "A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. [...] A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. [...] Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek."
     Vagyis Illyés "jó magyar"-ja egyszersmind "jó ember" is, nemes szívű, szociálisan elkötelezett, erkölcsileg emelkedett és a mindennemű igazságtalansággal bátran szembeszálló. Ideáltípus tehát -, nem is lehet ez másként. Mindezen jellemzők mellett a "magyar nép" türelmes, szabadságszerető, férfias, mégis hajlékony, zárkózottan szemérmes, fürkésző és találékony, sőt költői is. Ezek a felsorolt attributumok úgyszintén ideáltipikus jellemzők, jellegzetességek. Úgyszólván valamennyi más népre is illenének Európa-szerte. Mert, hogyha a "jó magyar" jelzős szerkezetbe a francia / német / angol / norvég stb. népneveket iktatjuk, minden zökkenő nélkül "kijön" a nem is meglepő új eredmény: jó francia / német / angol / norvég stb. az, aki emberi, jó tagja a francia / német / angol / norvég stb. közösségnek. Vagyis: Illyés Gyula magyarságában is - saját maga fogalmazta így - "internacionalista".
     Az illyési patriotizmus egyik súlyponti kérdése, éppen ez a szerves egységbeli kettősség. Ugyanaz a lényegi elem, amely a magyar kultúra legnagyobb alakjainak az életművében is oly plasztikus nyilvánvalósággal mutatkozik meg. Legyen szó sok évszázaddal korábban élőkről vagy éppen 20. századi kortársairól. Ez a szellemi állapot több mindenre predesztinálja, sőt feljogosítja vallóját és gyakorlóját; sőt - az ő felfogásában - kötelezi is.
 

Nemzeti érzület, nemzeti kötelezettség

Illyés Gyula nemzetfelfogása "nemzet" fogalma leginkább a közfelfogáshoz közelít. (Közös múlt, azonos nyelv, közös kultúra stb.) Legfőbb ismérve, illetőleg kohéziós értéke az érzület, a nemzeti közösségnek mint történelmi lételemnek a tudata s ennek érzelmi reakcióhalmaza. A nemzetben egy adott "fajta" (magyar, francia, német, angol, norvég stb.) történelmileg kialakult lelkiállapota manifesztálódik. A nemzet közösségként létezik, s ekként is működik. A nemzethez való ragaszkodást "az erkölcstan elemei", valamint "a lélektan jelenségei" hozzák létre és motiválják. (Hajszálgyökerek, 1967) Az "erkölcstan" a kötelesség oldaláról szól bele nemzeti mivoltunk szabályozásába. A nemzethez tartozás ugyanis nemcsak érzelmi kötődés, hanem kötelesség, kötelezettség, azaz feladatvállalás is. Aki a nemzetnek mint közösségnek a tagja az "nem működhet annak nemcsak léte, hanem jóléte ellenében sem. Közös magánérdekünk, hogy ez az egység kifelé, befelé minél erősebb legyen." (Mire jó egy nemzet, vagy: egy évszázad tanácsai 1976)
     "Közös magánérdek" - fogalmaz Illyés, világossá téve, hogy nemcsak az egyén nyer a közösségi lét által, de a közösség - a nemzet - is érdekelt egyes tagjainak boldogulásában.
     A "jó nemzet" ismérvei Illyésnél - akárcsak a jó magyaréi - úgyszintén bármely európai nációra érvényesek, vonatkoztathatók. "Az a jó nemzet - írja ugyanitt - amelyben jól érzem magam. Ahol szívesek adok és fogadok el parolát. Ahol minden honfitársamat velem egyenrangúnak ismerem el. [...] Amely nem azzal erős, hogy lökni, hanem, hogy vonzani tud." Folytathatjuk a sort ennek az egyetemesre, "internacionalistára" hangolt nemzetfelfogásnak az értelmezésére egy sokat idézett fogalom helyzetmagyarázatával, amelyben a nemzeti, illetőleg a nacionalista állítódik egymással szembe. "Nemzeti - írja - aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért. (Szakvizsgán - nacionalizmusból) A sovinizmus pedig éppen a nemzeti tudat hiánya. Illyés a fasizmus újabb kiadásainak tömör megfogalmazásaként éppen a nemzeti közösség igényeinek és vágyainak a visszaéléses kijátszását nevezi meg. Azt mondja, hogy "fasiszta az, aki a maga nyelvi, nemzeti közösségének több jogot szán, erőszakkal is, mint a többinek." (Hajszálgyökerek)
 

Szabadság és nemzetvédelem

A nemzet kérdését, vagyis a nemzeti kérdést Illyés Gyula egész életében összekapcsolta a szabadság, a szociális igazságosság és a demokrácia történelmi problémáival. 1945 előtt és utána is számos alkalommal emeli föl szavát ezen egyetemes érvényű társadalmi (és egyéni) értékek mellett, ezen értékek védelmében. A demokráciát mint leplező és megtévesztő frázist puszta szólamként használó kommunista pártnak adresszálva szögezi le (a Forradalmi magyarság című, 1945-ös cikkében), hogy a magyar demokrácia alapkérdése az, "mikorra és hogyan tud azonosulni a nemzettel." Ugyancsak ebben az írásában tiltakozik az ellen, hogy akikben nincs meg a nemzeti érzés, azok "a nemzet nevében szóljanak vagy cselekedjenek..." Számos alkalommal nyilvánítja ki, hogy "az igaz hazafiság és a szabadság egymástól elválaszthatatlanok." (A Fáklyaláng bemutatója előtt, 1952) A szabadság pedig - mondta ki már 1938-ban - "egységes rendszerbe tartozik, egyik sarkát nem lehet következetesen a másik nélkül igényelni." (Magyarok c. naplójegyzet) Petőfi eszméi "az elnyomott társadalmi rétegeknek éppúgy szabadságot ígértek, akár az elnyomott nemzetnek". S éppen ő, "a legnemzetibb költő" kiáltotta el magyarul először azt, hogy ‘világszabadság’. E kétféle szabadságvágy - hangsúlyozza Illyés - "voltaképpen szervesen kiegészíti egymást" (Emlékbeszéd Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóján 1972).
     Erre az egyetemes érvényű szabadságértelmezésre és a szintén vállalt cselekvő humanizmusra épül Illyés Gyula magyarságvédő elkötelezettsége. Amely úgyszintén - akárcsak szabadság- és demokráciafölfogása - nemzetek fölötti, tehát egyetemes. Bármily különösen hangozzék is ez az összefüggés. Hiszen láthatjuk: a patrióta jogot véd, a nacionalista (soviniszta, fasiszta) jogot sért. Egy (elfelejtett) interjújában már 1935-ben nyomatékosítja, hogy - köztük élvén - a zulukafferek elnyomása miatt éppoly hevesen tiltakozna, mint a nemzet alá szorított magyar parasztság érdekében. (Vö. Új Forrás, 1987. 4. sz. 8-13. l.)
     Ugyanígy emel szót mindig a leszakított nemzettestek, a szomszédos országokban rekedt magyarok érdekében. Legdrámaibb módon talán a Válasz Herdernek és Adynak című (1977-ben írt) esszéjében. Amelyben többek között arról szól, hogy Ady "bénulásos szája" a győztes forradalmak idején "ezt a szót akarta érthetően kimondani: Erdély. Mert olyan sötétet még ő sem jósolt, mint amit haldokló szemével látott. S nemcsak ‘népe egén’; földjén is." Illyés Gyula számos alkalommal hívta fel a hazai és a külföldi közvélemény figyelmét arra a nemcsak demográfiai tényre, hogy "Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű." S arra is, hogy anyanyelvünket a határainkon kívül veszély fenyegeti: "valamiféle ítélet alatt áll." S hogy nemcsak az anyanyelv, hanem a magyar kultúra egésze - beleértve a teljes történelmi múltat - került veszélybe.
     Illyés Gyula magyarságvédelme ugyanakkor nem nélkülözi a józan nemzeti önmérsékletet, sőt az önbírálatot sem. A hézagos, a felszínes műveltség fitogtatása voltaképpen műveletlenséges leplez, s önhittségbe, dölyfbe csap át - hangoztatja. Arra is fölhívja a figyelmet, hogy Párizs után ideje lenne vigyázó szemünket Prágára, Belgrádra és Bukarestre vetni: megérteni Kelet-Közép-Európa 19. és 20. századi történelmét, s minél több együttműködési lehetőséget találni a többségi nemzetekkel. Persze, jól látja ő a politikai, a geopolitikai és a nagyhatalmi érdekek mindezzel szemben ható erejét, a nemzeti kisebbségeket folyton őrlő természetét is. Keserűen állapítja meg, hogy a századelő "nagy hiedelme, hogy a nemzeti ellentéteket a szocializmus nemzetközisége oldja föl, a gyakrabban hangoztatott jelszavak ellenére is kívánalom maradt. A nemzeti türelmetlenség az anyanyelvi türelmetlenség formáiba burkolódzott. Nem egy olyan országban is, amely gazdasági berendezkedésében többé-kevésbé a szocializmus felé tett utat." (Elpuskázott tartomány, 1974)
 

"Az író hűsége"

"Szellemi összetartó erő - a közérzés kohéziója - nélkül nincs nemzet" - vallja Illyés Gyula. (Válasz Herdernek és Adynak) A "nemzeti lelkület" leghatalmasabb és leghitelesebb tükre: az irodalom. A magyar irodalom sok évszázados egésze, amelybe beleérthetjük saját kora irodalmát s természetesen a saját írói életművét is. Azt a hat évtizedes életművet, amely e tekintetben is rendkívül következetes és egységes. Határozott igennel válaszol arra a kérdésre például, hogy politizálhat, politizáljon-e az író. Válasza nemcsak állásfoglalás, de az írói mesterség (művészet) legmagasabb rangú elismerése is. Ez a válasz ugyanis ekként hangzik. "Politizálunk, sajnos, kell is politizálnunk: a legnehezebb, a legveszélyesebb módon: hibátlan művekkel. Fölényben vagyunk a politikával szemben: eszközeinket nem a taktika adja, hanem a szellem; mely egy helyben állva is irányt mutat. Bátraknak csak úgy kell lennünk, hogy műveinket akkor is kézben tartsuk, akkor is vállaljuk, mikor azokat az idő harci eszközzé teszi. Csak híveknek kell lennünk." (Az író hűsége, 1939) Egy másik - metaforikus - megjegyzése szerint "a politikához csak az író ért, senki más." (Interjú 1941-ből)
     A hatvanas években ugyanezt a gondolatot erősíti: "akár tetszik a politikának, akár nem: a szellemi élet dolga, hogy a res publica menete elé szántson." (Mire jó egy nemzet, vagy: egy évszázad tanácsai) A nemzeti érzés - figyelmeztet a Hajszálgyökerekben - "Balassitól, Zrínyitől, Csokonaitól, Petőfiig, Adyig, József Attiláig [...] a magyar szellemiségben félreérthetetlenül egyjelentésű. Sose a kirekesztést jelenti; mindig az egybetartozást." A különböző nemzetek lelkivilága nemcsak tükröződik a kultúrákban, hanem nagymértékben függ attól, hogy a szellem emberei miféle tükröt tartanak elébe. "Ez a tükörtartás világszerte a szellem embereire - különösen a tollnak s az eszmecsere egyéb eszközének forgatóira - hárul."
 

"Csak író van, minden jelző nélkül"

Hosszú és gazdag írói pályája során Illyés Gyula sokat gondolkodott az író, a magyar író - általánosabban szólva: a szellem embere - szerepéről és feladatairól ebben a (sok évszázados) "tükröt tartás"-ban. Kezdettől fogva azt vallotta, hogy a magyar irodalom legnagyobb alakjaiban mindig közösségi indíttatású és célú volt; még akkor is, amikor a személyiség az egyén sorskérdéseit szólaltatta meg. És fordítva is igaz: a közösségi igazságosságért perelő nagy művek mindig a legszemélyesebb ügyei voltak az alkotóknak. Személyiség és közösség, egyén és nemzet nem lehettek, nem lehetnek egymással szembeállíthatók, szembefordíthatók. Ez máig érvényes axióma.
     Ugyanezt a szintetizáló, összekötő szemléletet tanúsítja Illyés a népi-urbánus szembekerülések, majd mesterségesen életben tartott és prolongált újabb mutációik megítélésében. Azt vallja, hogy "csak író van, minden jelző nélkül", s népi író mindenki - bármennyire is "urbánusnak" látszik - "aki saját tapasztalatai alapján a nép ügyét szolgálja." (Interjú 1944-ből) Régtől való és szilárd meggyőződése, hogy az ún. "urbánus" és az ún. "népi" írók legjobbjai között sosem volt különbség írásművészetük legteljesebb értékeit tekintve. Például a József Attila által oly drámaian megjelenített pusztulás, amely "szép fajunk"-at érte, "nem urbánus gond volt, nem is ‘népies’: általánosan magyar." (Németh László szerzői estjén az Egyetemi Színpadon, 1971) A legnagyobbak valamennyien baloldaliak voltak abban az értelemben - és persze a hivatalos Horthy-rendszerrel szemben, tehát nem az 1945 utáni (vagy éppen a még későbbi) álbaloldaliságot megtestesítve -, hogy "a humanista elveket a legalsóbb néprétegekig" terjesztették ki. (Interjú 1937-ből) A magyar irodalom nemzeti jellege - fogalmazta meg 1933-ban - "erősen abba az irányba kanyarodik, melyet manapság általában baloldalinak hívnak". Ez a baloldaliság - szemben a maradisággal, a tekintélyek tiszteletével - "olthatatlan firtató és bíráló hév"-ként létezik, az általános emberi értékek érvényesülése érdekében. (Van-e jobboldali és baloldali irodalom?)
     Illyés Gyula nemcsak baloldalinak, de mindig is szocialistának vallotta magát. Persze, a következő értelemben. A "jó szocialista" azon mérthető - írta -, hogy "gyengíti-e, erősíti-e azt a szűkebb közösséget is, amelybe tartozik; életvédő és életadó közösségnek ismerve el a nemzeti, azaz anyanyelvi keretet." (Szellem és erőszak) Ha ez a helyzet, ismérv fennáll - hangsúlyozza -, abban az esetben - ha muszáj - lehet, szabad alkudni is. Alkudni, de nem megalkudni! "Alkudni lehet becsületesen is: ha két ember addig latolgatja a kicserélendő portéka értékét, amíg az egyezségben az igazság oly egyenesen nem áll, mint a mérlegserpenyők közt a mérleg nyelve. A megalkuvásban valaki mindig feláldozza az igazságot, kényszerből vagy nemtelen érdekből; elég a megrovásra, ha csak meggyőződését áldozza fel. Ezt kerülnünk kell. Becsületes alkura kell törekednünk." (Alku és megalkuvás, 1941)
 

"...legmélyebb népi voltomban is - nyugatos vagyok"

Illyés Gyula életének és életművének az egyik mély értelmű tanulsága (és tanúsága) a "program" és a mű, valamint a mindennapi élet erkölcsének hibátlan összhangja. Bármelyik - említett - életszférája egyben megfelelése a másik kettőnek. Vallja, hogy a modernség jegyében kell élni, s maradni meg patriótának. ("Fele életem zsellérházban telt el, legmélyebb népi voltomban is - nyugatos vagyok" - mondotta az egyik interjúban 1941-ben.) S valóban: a mindennapi élet küzdelmeiben, a politika forgatagában és ingoványain is hű maradt a versek, a drámák, a találmányok, az esszék programjaihoz és tanulságaihoz, intelmeihez. Csak a legnagyobbaknak adatik meg az efféle tiszta végelszámolás, azoknak, akik emberségükben, magyarságukban és művészetükben is kiemelkedő alakjai a magyar szellem történetének. (Következtetésünk persze fordítva is igaz: minden bizonnyal éppen e miatt a kivételes képességek miatt lehettek ők a magyar szellem legkiválóbbjai.)
     Innen nézve különösen érdekesek és tanulságosak - ha éppen tanulni, ellesni kivánnánk valamit tőle - Illyés önjellemzései, az önmagáról szóló megnyilvánulásai. Ezeknek hitelességét ugyanis - láthattuk - ő maga igazolta: életével és életművével. Ezeknek a megnyilvánulásoknak, önjellemző véleményeknek a tápláló ereje a mély, elkötelezett és aktív humanizmus minden egyes ember és minden egyes közösség mellett, akik, amelyek bármi módon korlátozva vannak emberi és közösségi értékeik és érdekeik megfogalmazásában vagy ezeknek a terjesztésében. Gyűlöl, szívből gyűlöl mindenféle elnyomást, diszkriminációt, jogcsonkítást. Egyénét és közösségét éppúgy. Nem magyarét, de magyarét is.
     Illyés Gyula többször is említi, hogy leginkább Kölcsey Ferenc politikai és írói munkássága döbbentette rá arra, hogy "mi a költőnek a dolga ebben az országban". Joggal állapíthatta meg a Szakvizsgán - nacionalizmusból című esszéjében a következőket: "Számba vehető munkám alig van olyan, amelyen át ne ütne a társulási szándék: jobb otthont teremteni. Még a ‘legtisztább’ irodalommal is ügyet szolgálni; az otthontalanokét." Saját folyóiratszerkesztői gyakorlatából is szívesen említ példákat. Beszél például arról, hogy a Magyar Csillagban az európai szellemiség védelmét kívánta szolgálni, "az igazi magyar irodalom és szellemiség szekértáborát" igyekezett megépíteni, "szemben a rendelkezésekkel, nem nézve származást." (Interjú 1974-ből) Vagy még előbb, amikor egy időben volt szerkesztője a Nyugatnak valamint a Szabad Szónak, "a majdnem legalacsonyabb nívón élő parasztság" hetilapjának.
     Miként láthattuk: öntudatos egyértelműséggel fogalmazott mindig a szegények és az elnyomottak jogairól, jogvédelméről, e jogvédelem akár harcos jellegéről. Mely jogvédelmet valamennyi népre és közösségre nézve tartotta szükségesnek és érvényesnek. E meggyőződés csap fel a csak jóval a halála után megjelent, román támadójának címzett vitairatában, a Válasz Herdernek és Adynak című híres cikkével kapcsolatban. "Minden nemzeti, faji, felekezeti elfogultság távol áll s állt mindig tőlem. Saját népem számára soha nem igényeltem több jogot, mint amennyit [a] másiknak juttatni kívántam, küzdelemmel is. Harcos internacionalistának vallom magam." (Fegyelmezetten, 1978)
     A felvilágosult "nyugatosság", a modernségnek csak az egyik alkotóeleme Illyés szótárában, amely azt a képességet és felkészültséget jelenti, amely elengedhetetlenül szükséges a helyes kérdések föltevéséhez. A modernség másik összetevője, amely Illyés Gyula "népi voltá"-ból következik - a konkrét hely és idő kívánalmának az elfogadása. Az irodalmi modernség kívánalma: "teljes hittel írni azt, amit a hely és az idő kíván". (Interjú 1973-ból) "Mi itt ne úgy legyünk modernek - nyilatkozta egy rádióinterjújában 1967-ben -, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk úgy kell itten moderneknek lennünk, mintha a magyarság "mélyrétegeiben [...] élnénk".