|
VASY
GÉZA
Sors és életmű
In memoriam Illyés
Gyula
A Nap Kiadó 1996-ban indított és Domokos
Mátyás által szerkesztett In memoriam-sorozatának huszonegyedik
köteteként jelent meg Nem menekülhetsz címmel az Illyés Gyula életútját
és életművét felidéző kötet Domokos Mátyás válogatásában és szerkesztésében.
Valóban ő volt erre a feladatra a legalkalmasabb, hiszen már fél évszázada
szinte mindennapi kenyere ez az életmű. A Szépirodalmi Könyvkiadóban dolgozva
évtizedeken át szerkesztette Illyés új műveit, életműsorozatát, majd a
posztumusz kiadásokat. A hetvenes évektől kezdve pedig esszékben, tanulmányokban
foglalkozott Illyéssel, s ezek könyvvé formálva (Adósságlevél, 1998)
a szakirodalom egyik legfontosabb, állandóan kézközelben tartandó munkájává
váltak.
Az emlékkönyv
címe telitalálat, ugyanakkor állásfoglalás is. Illyésnek ez a verse 1937-ben
jelent meg, s azóta se szeri se száma az utánközléseknek. Petőfi Sándor
magatartását idéző ars poetica ez a dolgozó nép iránti hűség eltörölhetetlenségéről,
a felelősségtudatról, amely elől nem lehet menekülni. Megjelenésekor a
népi írói mozgalom Németh László mellett legfontosabb alakjának hitvallása
a Nem menekülhetsz. Az 1945 után fokozatosan egyeduralkodóvá váló
bolsevik irodalompolitika azonban kisajátította és sajnálatosan kétélű
fegyverré tette ezt a versszöveget. Egyrészt ugyanis példának tartotta,
tankönyvek és antológiák elhagyhatatlan darabjává tette, másrészt viszont
rendre Illyés szemére vetette, hogy 1945 után miért nem e vers szellemisége
szerint vesz részt a közéletben szerepléseivel és műveivel. Természetesen
se Rákosiéknak, se Kádáréknak nem volt igazuk, hiszen éppen ők váltak hűtlenné
a szocializmus, s még általánosabban a humanizmus legelemibb normáihoz
is. Egyet azonban elértek: ez a vers lejáratódott, pedig érvényessége változatlan
mind ideológiai, mind esztétikai értelemben. S időszerűsége a 21. században
is vitathatatlan. Bizony nem kell messzi földrészekre elvándorolnunk, hogy
jelenkori példákat találjunk olyan közéleti szerepet vállaló, tehát politikai
erőkre, amelyek "elmenekülnek" a valóban a közösség érdekeit szolgáló,
felelősségtudatos cselekvés elől.
S közben,
a 20. század utolsó harmadában még valami történt. Átléptünk abba posztmodernnek
nevezett korszakba, amelynek irodalma - nálunk legalábbis különösen nagy
hangerővel - érvénytelennek nyilvánította, s szándéka szerint nemcsak a
jelenre és a jövőre, hanem a múltra vonatkozóan is azt a szolgálatelvű
irodalomfelfogást, amelyet ez a vers, az egész Illyés-életmű s tágabban:
tendenciájában az egész magyar irodalom vállalt anyanyelvűvé válása, vagyis
a reformáció kora óta. A megszűnését vagy egy évtizeddel megelőzve megkezdődött
a Kádár-kor ideológiai fellazulása, széthullása. A szolgálat elvének hívei
egyre több gondot okoztak a rendszernek a maguk társadalomkritikus szemléletével,
így a hivatalos irodalompolitika mind megengedőbbé vált az addig kárhoztatott
"polgári", "esztétizáló" irodalom iránt, amely megkezdhette a maga szemléletének
irodalompolitikai érvényesítését.
A hetvenes
évek végétől kezdve az Illyés-típusú magatartást, az ehhez köthető irodalmi
áramlatot három felől is támadások érték. A posztmodern ifjabb évjáratai
más nézetű trónkövetelők voltak, az idősebb, tehát életkorban is kortársi
nemzedékek addig elsősorban nem szocialistaként számontartott képviselői
félreszorítottságukért akartak elégtételt kapni, s a maguk vitathatatlan
igazságát próbálták kizárólagosnak elfogadtatni, a hivatalos irodalompolitika
pedig egyre inkább annak örült volna, ha Illyés és a hozzá hasonló írók
is depolitizálnák munkásságukat.
A Kádár-kor
után - bár a változásokban fontos szerepe volt íróknak is - lényegében
már egyik komoly politikai erő sem tartotta fontosnak a maga szempontjából
az irodalmat, mert más, hatékonyabbnak tartott közvéleményformáló eszközökkel
élhettek. Azonban az irodalompolitika hiánya is politika: az irodalom jelentéktelenségét
sugallja. Az írók körében az ez ellen való fellépés sürgető feladata sem
teremtett érdekközösséget: az ellentétek, a megosztottság jelei állandósultak.
Az írók nyugodtan vitatkozhatnak - vitatkozhatnának - arról, hogy vajon
lehet-e többféle írói szerepfelfogás egyaránt érvényes, hogy melyik ars
poetica korszerű, ám ilyen viták alig vannak. S közben szinte észrevétlenül
haladunk egy olyan kor felé, amelyik már semmiféle irodalmat nem fog igényelni.
Egyelőre itt
még nem tartunk, ám míg a Nem menekülhetsz az 1945 utáni évtizedekben
talán száz antológiában is megjelent, a kilencvenes évek egyetlen nagy
terjedelmű antológiája, a Hét évszázad magyar költői (1996) a terjedelmes
Illyés-anyagból kihagyta ezt a verset, de a hozzá hasonlóakat is. Tegyük
hozzá: Lakatos István, a 20. századot szerkesztve következetes volt: más
alkotóknál is igyekezett kihagyni az ebbe a vonulatba sorolható műveket.
Mindezek után talán még érthetőbb, miért volt Domokos Mátyás részéről állásfoglalás
már a kötet címadása is. A magatartás változatlan korszerűségét sugallja.
Az Illyés
Gyulával foglalkozó munkák száma igen nagy. Róla emlékkönyvet összeállítani
a teljességre törekedve lehetetlen. S elsősorban nem a vonatkozó anyag
terjedelmessége miatt, hanem azért, mert az életút és az életmű olyan gazdag,
hogy egyetlen antológia se lehet képes mindent felmutatni. Legfeljebb arra
lehet törekedni, hogy az egészet s annak jelentőségét érzékeltessük. S
ezt a feladatot teljesíti Domokos Mátyás mintegy 600 gépelt oldalnyi válogatása.
Az 1902-ben
született Illyés a közéleti szereplést 1919-ben, az irodalmit egy évvel
később kezdte, vagyis hatvan éven keresztül cselekvő-szemlélő részese volt
a magyarság európai sorsának. Irodalmi munkássága terjedelmére és műnemi-műfaji
változatosságára nézve is igen gazdag, következésképpen recepciója is tekintélyes.
S mivel nemcsak íróként, hanem az irodalmi élet egyik központi alakjaként
tartották számon már az 1930-as évek derekától, aki ráadásul az országos
politika dolgaiba is bele kívánt szólni, nyilvánvaló, hogy - bár többnyire
szétválaszthatatlanul - az írói mellett a közéleti szereplésnek is van
fogadtatástörténete. Az életművet tehát nemcsak az irodalomtörténetnek,
hanem a történettudománynak, a művelődéstörténetnek is kutatnia kell. Általában
mindenkinek, aki a 20. század magyar szellemi életével foglalkozik. Ily
módon belátható - túllépve most egy emlékkönyv lehetséges keretein -, hogy
az Illyés-szakirodalomról teljes bibliográfiát készíteni elvileg is lehetetlen,
mert a főként vele foglalkozó írásokat össze lehetne gyűjteni, s ezt jó
is volna megcselekedni, de megszámlálhatatlanok azok az írások, amelyek
hivatkoznak rá, amelyek példaként vagy ellenségként említik. S tegyük ehhez
hozzá még azt is, hogy róla kivételesen külföldön is elég sokat írtak,
s ezt is jó volna egyszer összegyűjteni és kiadni. Tanulságos lehetne a
hazai Illyés-lebecsülés mai korszakában.
Visszatérve
erre a mostani emlékkönyvre, s erre a sorozatra: bizony minden egyes darabja
a felejtés ellen is készül. Egy-egy íróval behatóbban foglalkozni - a szakmabelieken
kívül - általában végzős középiskolások szoktak valamilyen tanulmányi versenyre
készülve, meg magyar szakos egyetemi-főiskolai hallgatók szemináriumi és
szakdolgozatokat készítve. Régebben ilyenkor az volt a szokás, hogy a diák
beült a könyvtárba, csinált magának egy kis bibliográfiát, majd olvasgatni
kezdett, húsz-harminc könyvet, ugyanannyi folyóiratot kézbe véve. Ma már
nem ez a tipikus. Elég sok, a célnak megfelelő bibliográfia létezik már,
s elég sok monográfia. A dolgozatok szerzői nem a folyóiratbeli cikkeket
olvassák el, hanem a monográfiában található idézetet, s azt idézik tovább,
gyakran annak bevallása nélkül, hogy honnan veszik a szöveget. Ma viszont
kézbe vesznek egy In memoriam kötetet, könnyen hozzáférhetnek nagy
számú szakirodalmi tételhez. A Nem menekülhetsz lapjain 134 közlemény
olvasható részben vagy egészben, ebből 26 Illyés Gyula műve. Versek, kritikák,
méltatások, baráti portrék, naplójegyzetek, emlékiratok, levelek, vallomások
időrendet is követő, de tartalmában is megszerkesztett rendje idézi fel
az életpálya súlypontjait, a figyelmet főként a művekre fordítva.
Illyés első
könyve, a Nehéz föld 1928 végén jelent meg. Ez voltaképpen már a
második indulása, második korszakának első számadása, hiszen avantgardistaként
kezdte a pályát. A hazai irodalmi életbe azonban e verseskötettel léphetett
be igazán. S szinte úgy, mint a mesebeli szegényember legkisebb gyermeke,
akinek három nehéz próbát kellett kiállnia, s mindegyiket sikeresen teljesítette.
Valóban egy dunántúli pusztai cselédházból indult, valóban harmadik és
legkisebb gyerek volt. S valóban nehéz próbákat kellett kiállnia. A hármas
számnál maradva: az első volt az elkerülés a pusztáról, először a gimnáziumba,
aztán az érettségiig. A második próbatétel a párizsi négy esztendő. S a
harmadik a hazatérés utáni magára találás.
A Nyugatban,
amely fokozatosan Illyés legfontosabb irodalmi otthonává vált, 1929-ben
a nemzedéktárs Németh László írt - első kötethez képest igen terjedelmes
- méltató esszét a Nehéz földről, s ezt így fejezte be: "Illyésre
azonban úgy nézek, mint a csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam.
Láttam a magyar líra lehetőségeit, s csodálkozva néztem szét: hát senki
sem vállalja? Most itt a csillag, s én, tökéletlen csillagász, lélegzet-visszafojtva
lesem, arra fut-e, amerre naív képleteim szerint futnia kell." Erről az
első kötetről 13 kritika jelent meg a korabeli sajtóban. Ebbe az emlékkönyvbe
természetesen csak egyetlen, a legfontosabb kerülhetett be, s mellé egy
jellemző vallomás. Vas István, aki akkor érettségi után lévő költő siheder
volt, későbbi önéletírásában felidézte, hogy milyen elementáris hatással
volt rá az Illyéstől megkapott dedikált könyv anyaga, s már akkor felismerte,
hogy irodalomtörténeti jelentősége "az a forradalmi merészség, amellyel
a parasztságnak, szinte minden előzmény nélkül, jogot szerzett a modern
költészetben".
A "szerencsefi-út"
folytatódik, bár hihetetlenül kemény munkával: a megélhetést és a szellemi
függetlenséget biztosító tisztviselősködés mellett formálódik az életmű.
1936-ban megjelent a Puszták népe és a Petőfi, a következő
évben a Rend a romokban című verseskötet, s e mesterhármassal alkotójuk
végérvényesen "csillaggá" változott: irodalmunk klasszikus alkotójává.
A Puszták népe kapcsán az emlékkönyv Babits Mihály, Móricz Zsigmond,
Kodolányi János, Komlós Aladár, Németh László elemzéseit, Illyés egy epigrammáját
és egy nyilatkozatát közli, e jelzett gazdagsággal is érzékeltetve a mű
jelentőségét, s a vele foglalkozó munkák nagy számát is. Az 1936 májusában
megjelent könyvvel még abban az esztendőben 37 írás foglalkozott! S abban
mindmáig egyetértenek a legkülönbözőbb irodalomtudományi irányzatok képviselői,
hogy a Puszták népe: remekmű.
Mire ezek
a művek megjelentek, már teljes egészében kibontakozott a népi írók mozgalma,
amely a húszas évekre és a húszas-harmincas évek fordulójára visszanyúló
előzmények után éppen Illyés Gyula Pusztulás című cikkének következtében
(1933, Nyugat) vált végérvényesen mozgalommá. S megszerveződik egy
céljait tekintve ugyancsak baloldali ellentábor is. A népi-urbánus ellentét
- sőt sokszor ellenségeskedés - máig nyúlóan fogyatékossága az egészséges
szellemi életnek. A Pusztulás közvetlen, táboron belüli visszhangja
méltó helyet kap az emlékkönyvben, az ellentáboré inkább csak áttételesen,
egy 1937-es Illyés-interjúval, ismét Vas István visszaemlékezésével, valamint
Bibó István egy kései levelének részletével. Legtömörebben Bibó fogalmazta
meg a lényeget: "A népi mozgalom helyzetének centrális jelensége azonban
mégiscsak az volt, hogy az egész idő alatt állandóan viselte a szélsőjobboldalnak
azt a vádját, hogy a nagybirtokkérdés - igen helyes - középpontba helyezésével
a zsidókérdésről akarja elterelni a figyelmet. Ugyanakkor, mikor a magyar
népi mozgalom fennállásának egész ideje alatt, igen helyesen, azon az állásponton
volt, hogy a szélsőjobboldali mozgalmak a zsidókérdés középpontba helyezésével
az igazán égető és kulcsjelentőségű nagybirtokkérdésről akarják elterelni
a figyelmet. Ez a szembenállás határozza meg a magyar népi mozgalom igazi
és hiteles helyét." Tehát nem az urbánusokkal való szembenállás, amely
sajnos ugyancsak összefüggött a zsidókérdéssel, amely Hitler hatalomra
kerülése után nálunk is megkerülhetetlenné vált. Az urbánusok ugyanis nem
tartották a népieket eléggé antifasisztának, sőt a szélsőjobbal való cimborálással
vádolták őket, egy-két kivételtől eltekintve teljesen alaptalanul. Kivételek
azonban bármikor, bármifajta csoportosulásban előfordulnak, sőt a csoporton
belüli nézetkülönbségek sem ritkák. Ma sem könnyű megérteni, hogy értelmiségi
emberek miért nem tudták német és magyar szavak különböző jelentését felismerni:
a völkisch nem azonos a népivel. Hitler a német faj felsőbbrendűségét hirdette,
a népi írók a magyarság jogát a megmaradáshoz - többek közt éppen a német
veszedelemmel szemben. Az említett interjúban Illyés kijelenti: "gyanakvással
nézek minden olyan mozgalmat, amelynek jelszava ezzel a prepozícióval kezdődik,
hogy »contra«; aki lelkesíteni tud, az a »pro«. Akár a német-magyar kérdésben,
akár a zsidó-magyar kérdésben nem a németek vagy a zsidók ellen, hanem
a magyarokért, jobban mondva az igazságért szeretnék küzdeni, amelyet a
magyarok képviselnek."
Az ellentéteknek
a II. világháború lezárulta sem vetett véget. Bár az Illyés által szerkesztett
Magyar Csillag volt az egyetlen rangos irodalmi fórum, amely mindvégig,
a német megszállás utáni betiltásáig közölt zsidónak minősített írókat,
a szociáldemokraták és a polgári radikálisok köréből többen nyilvánosan
lefasisztázták, a demokráciából kivetendőnek ítélték személyét és munkásságát.
A kevés szavazatot megszerző kommunista pártnak ekkor még szüksége volt
a Nemzeti Parasztpártra és magára Illyésre, aki e párt egyik vezetője volt,
ugyanakkor azt is remélték, hogy maguk mellé állíthatják, s ezért nemcsak
határozottan megvédték, hanem hallgattak a szavára, például abban, hogy
nem engedték eltiltani a megjelenéstől Németh Lászlót, Szabó Lőrincet sem.
Persze csak 1949-ig. S már korábban is, amilyen ütemben szilárdult politikai
helyzetük, úgy erősödött a bolsevik szemlélet. A kulturális politikában
vezető szerepet játszó Horváth Márton, többek közt ekkor a Szabad Nép
felelős szerkesztője is, lapjában már 1947 januárjában ridegen megbírálta
Illyés magatartását, s nemcsak a jelenidejűt, hanem a korábbit is. Szerinte
Illyés bizalmatlan volt a munkássággal szemben, a polgári világ vonzotta,
misztikus jobboldali írók vonzáskörébe került, a Magyar Csillagról
"aligha állítható, ahogy balfelé kereste volna megújulás útját. Inkább
küzdött a germanizmusok, mint a németek ellen." Továbbá az író: "Nemcsak
Párizsban: Ozorán is idegen." S az 1945-ös fordulat sem rázta fel, sem
rá, sem táborára nem lehet számítaniuk a kommunistáknak. A szellemi életnek
ez a fajta szemlélete a fordulat évével az urbánusok és a népiek nagy részét
kiiktatta az irodalomból, vitáikat befagyasztotta. S felváltotta ezt egy
népi-bolsevik ellentét. Az urbánus táborban sokkal inkább publicisták voltak,
mint szépírók, Rákosiéknak viszont szükségük lett volna jelentékeny szépírókra.
A népi mozgalomból azonban csak Darvas József - egyébként a harmincas évektől
az illegális kommunista párt tagjaként - és Erdei Ferenc volt egyértelműen
az ő emberük. Illyéshez - s bizonyos mértékben Németh Lászlóhoz is - hol
közeledtek, hol elutasítóvá váltak hozzá, aszerint, hogy a napi politikában
szerintük milyen taktikai lépésre volt szükség.
S nagyon nagy
mértékben hasonló volt a helyzet 1956 után is. Sajnálatosan kevéssé ismert,
hogy - bár börtönbe nem került - Illyés 1961-ig nem adhatott ki kötetet,
s utána is cenzúrázták. Azokban a sokak által nosztalgikusan emlegetett
csodálatos hatvanas években is. Például éppen Domokos Mátyás egyik - itt
nem közölt - tanulmányából tudhatjuk, hogy 1964-ben a kiadói cenzorlektorok
a Dőlt vitorla kéziratából mintegy negyven verset akartak kihagyatni,
s ez hónapokig hátráltatta a megjelentetést, amelyet aztán a tovább enyhülő
politikai légkör tett lehetővé. S volt cenzúra az 1970-es esztendőkben
is. Ennek legismertebb példája a Szellem és erőszak című esszékötet
sorsa. Csoóri Sándor emlékező esszéjében leírta összeesküvésszerű keletkezéstörténetét
ennek a könyvnek, amelyet megjelenése előtt, 1978-ban zároltak, s csak
tíz évvel később kerülhetett a boltokba. Maga a szerző is csak "nem terjeszthető"
pecsételésű példányokat kaphatott a később Münchenben, majd szamizdatként
idehaza is megjelenő munkából.
Illyés Gyula
nem volt kommunista - talán kamaszként hitte magát annak egy rövid időre
-, de életművének lényegét nem lehet a Nemzeti Parasztpárthoz való kötődésével
sem leírni. Nem pártok embere volt, hanem a magyarságé. Ezurópai szintre
szerette volna emelni ezt a népet. Párizsban is megőrizte ozorai, azaz
magyar látószögét, Ozorán is a párizsit, azaz az egyetemeset. Igazából
népi író sem abban az értelemben volt, hogy a parasztság írója lett volna:
a népi nála magyart, magyarságot védőt, képviselőt jelent, miként Németh
Lászlónál is. A 20. század diszharmonikusan is polifón világában egyike
a nagy összegzőknek.
Illyés Gyula
és József Attila ifjúkori barátságuk idején eljátszott azzal, hogy ők az
új század Petőfije és Arany Jánosa. József Attila magát Petőfinek vallotta,
Illyés lett Arany. A játék valósággá lett. Az abszolút lírikus József Attilának
tragikusan rövid élet és kikezdhetetlen halhatatlanság jutott. Illyés életpályája
pedig sokban hasonlatos Aranyéhoz. Az epikus jellegben, a sokműfajúságban,
a magánéleti zárkózottságban, a szerkesztői munkában, s abban is, hogy
mindketten még életükben váltak nemcsak klasszikussá, hanem nemzeti költővé
is. Szokás mondani, hogy Arany életműve a magyarság enciklopédiája a 19.
századból. Illyés életművére ugyanez áll a 20. századból. Domokos Mátyás
antológiájának nagy érdeme, hogy mindezt segít tudatosítani. |
|