milyen lenne
 

évszakok sárhányója közé szorultam,
úgy élek, mintha semmi sem
hiányozna zsebemből,
nyugodt szívvel késem le a buszt,
kerülő úton megyek haza,
sokáig bámészkodom,
úgy teszek, mintha ráérnék,
tűröm, ahogy elzsibbadnak bennem
a percek, akár a végtagok,
sötétedésig olvasgatok a parkban,
betűkkel, borokkal vigasztalom
magam, elképzelem, milyen lenne
feladni mindent, nem nyitni ajtót,
ha kopognak, vagy nem venni
fel a telefont, ha csörög,
elképzelem, milyen lenne bevallani
mindent, tűrve pillantásaid
büntetőhadjáratát, ahogyan csendeddel
indulsz ellenem, és egyetlen
szavaddal mindenemből kiforgatsz
 
 

félúton
 

látod, felejtek én is,
a telefonszámodat már régóta nem tudom,
és a kedvenc színedet sem,
de van, amire emlékszem még,
a lassú esőkre például, amikor ernyőd
alatt bújtunk össze,
vagy az ébredésre melletted,
a reggelekre az ágyunkban, mutasd az arcodat,
súgta a tükör a fürdőszobából
vagy amikor sétálni mentünk,
és hiába a sötét, nem féltünk semmitől,
talán mert nem hallottuk, hogyan
roppantak körülöttünk a fák,
hűvös volt, hagy ne fázzam annyira,
megszámoltam hányszor koppan
a cipőd sarka az aszfalton amíg hazaérünk,
látod, vannak ilyen emlékeim,
előkerülnek néha, akár az elveszettnek
hitt dolgok, most is ilyenek jutnak eszembe,
ahogyan ülünk itt egymás mellett a buszon,
mint az a régi, nyári éjszaka,
de hiába, te félúton leszállsz
én a végállomásig megyek