Hazatérés
 

Azon gondolkodom majd a vonatban, hogy miként érdemes visszatérnem családomhoz. Ez ugyan itt-ott hangoztatott filozófiám ellen való lesz, de hát magamnak mindig többet engedek meg, mint amit szabad, aztán meg valóban úgy fogom érezni, hogy ezen érdemes elgondolkodni, mert fontos és érdekes dolog.
     Először is: mi lesz Pannával? Hogyan találok rá? Kis albérletünkből már biztosan elköltözött, legalábbis remélem. Ha még mindig ott lesz, gondolom majd, akkor nagyon hamar elhagyom ismét, de ha új életet kezdett és megerősödött magában, akkor visszakönyörgöm magam a kegyeibe. Talán nem könyörögni kellene. Ki kellene harcolni. Mutatkozzak erősnek, higgadtnak? S mi van, ha már talált magának valakit?
     - Melyiket szeretném jobban? - teszem fel magamnak félhangosan a kérdést. A fülke előtt álló dohányzó férfi azt hiszi majd, hogy tőle kérdeztem valamit, hiszen véletlenül éppen őt nézem. Elhúzza az ajtót, és bedugja a fejét:
     - Igen? - fordul felém.
     Nagy feje lesz, ritkás, szőke haja, szelíd arca, sugárzik róla, hogy bárgyú és szolgálatkész.
     - Csak magamban beszéltem! - bököm ki.
     - Áh - mondja majd megértően. - Szoktam én is - és már lépne is be, hogy tovább beszélgessünk, de látja rajtam, hogy nem örülök neki:
     - Bejöhetek? Nem zavarok?
     - Hát... - határozott kemény válaszba akarok majd kezdeni, egyértelmű legyen, hogy egyedül akarok maradni, de csak akkor veszem észre, hogy ezt a férfit én ismerem. Sőt ez nem is férfi, hanem egy velem egykorú fiú, akivel én egy időben elég sokat találkoztam és beszélgettem is, ő egyetemista volt, én meg az egyetem melletti könyvesboltban eladó. Minden reggel és délután beugrott hozzám, összehaverkodtunk, pedig nem szoktam haverkodni. A boltban cédéket is lehetett kapni, és én kölcsönadtam neki a pornósokból néha egyet-egyet, ő pedig a barátnőjéről és a dugásaikról készített fotókból hozott nekem. Amikor eljöttem a könyvesboltból, ő éppen azon mesterkedett, hogy rávegye akkori barátnőjét, hadd fotózza le, amikor az arcára élvez, de a szelíd kis lány nem akart beleegyezni.
     Csaba, így hívják a fiút, már éppen vissza akar lépni a folyosóra, amikor felismerem, és visszahívom.
     - Hát nem ismertelek meg - mondom majd neki. - Pedig semmit sem változtál. Te se ismertél meg?
     - Dehogynem!
     - Hát akkor?
     - Nagyon gondolkodtál!
     Bejön, leül, beszélgetni kezdünk.
     - Sikerült? - kérdezem, és ő rögtön tudja, mire célzok.
     Előhúzza a belső zsebéből a tárcáját, elővesz egy fotót.
     - Tökéletes lett! - mondja még mielőtt megmutatná.
     Egy szép lányfenék lesz a képen, amint elölről és hátulról is benne van egy-egy dákó. A hátulsót felismerem, Csaba lesz, de a másik ismeretlen.
     - Ki csinálta a képet, ki a másik fickó és ki a lány?
     - Én csináltam a képet! A lány Emi, a felső az öcsém, ez meg egy kollégista fiú.
     - Ki az az Emi?
     - A kollégista srác barátnője. Tök véletlenül jött össze az egész. Az öcsém éppen meglátogatott, a koleszban lakott három napig, amikor egy este megjött ennek a fiúnak a barátnője. Ez az Emi. Nem volt hova menniük, de mi se tudtunk elmenni a koleszból, mert baromi hideg volt, pénzünk meg semmi, hogy bárhova is elmehettünk volna. Hát így akkor ők nekikezdtek. Ez lett belőle.
     - Te is meghúztad a csajt?
     - Á, pattanásos az arca. De a segge szép.
     - Hát az orosz csaj? Összejött?
     - Ühü. Meg is mutatnám, de az esküvő után összetépette az összes képet.
     - Mi?
     - Fél éve házasodtunk meg.
     Gratulálok neki.
     Nem, nem!
     Nem fogok beszélgetni senkivel. A fickót, amikor visszalép a kabinajtóból, nem szólítom meg. Felismerem, de hagyom, hogy elmenjen. Rányomom majd az arcom az ablaküvegre. Kedd lesz. A vonat egy következő város szélén megáll, és sokáig várakozik. Ipartelep az egyik oldalon, a másikon hatalmas focipálya, esteledik, s a lelátón emberek ülnek, de nem meccset néznek, hanem filmet. Egy leeresztett, hatalmas vetítővásznon éppen mozifilmet vetítenek.
     Már negyedórája állunk, a vászon átlátszó, s fordítva ugyan, de pereg nekünk is a történet, minden utas azt nézi, s csendben figyelünk, mert a hangok is eljönnek hozzánk.
     Végtelen tájon vagyunk, moccanatlan, vöröses tájon, ami nagyon lassan, sóhajok csendjével és már-már észrevétlenül zöldre változik. Megmozdul a levegő, s bár nincs semmi, ami jelezhetné, érezzük, hogy szél támad a képeken. Felhő jön, Holddal csillagok, és egy szerelmes férfi lép be balról. Kalapja van, de a kezében tartja. Kék és fontos cipő van a lábán. Idült sárga nadrág, ing, és a férfi énekelni kezd. Nem halljuk mit, mert elzúg mellettünk a szembejövő vonat.
     - Hát itt vagy - mondja egy fiatal, szép lány a férfinek. - Megtetted?
     A férfi bólint. 
     Megfogják egymás kezét, és lassan, mint általános iskolás sétálócsoportok párjai, elindulnak a távoli hegyek felé. Esni kezd az eső. Jönnek a betűk.
     Ekkor rémült kalauz szalad végig a vonaton, és kiabál, hogy meghalt a masiniszta, nincs-e valakinél telefon, kérdezi. Valakinél lesz, és azt az embert szeretni fogjuk.
     Leszállunk, előre sietünk, látni akarjuk a halottat. A masiniszta egy középkorú nő lesz, a vonat vezetőfülkéjében ráborul a vezérlőpultra, parókája félig lecsúszva, mellette bömböl a rádió.
     - Az a felesége! - kiabálja a kaller, és mi persze értetlenül nézünk rá, de a felhőkből, mintha csak esőcseppek lennének, elkezdenek hullani a betűk...

Ott maradok a városban. Egyetlen embert ismerek csak, aki ott lakik. Gondolom, megkeresem. Csak annyit tudok róla, hogy megszállott építkező, tervező, nyughatatlan figura, s bár nála még sose voltam, hallottam, milyen furcsa házat épített magának, gondolom, bemegyek az első kocsmába, és kérdezősködöm, ha még ebben a városban lakik, mindenkinek tudnia kell róla.
     - Jó napot! - szólok, amikor belépek a Jobb lyuk nevezetű mulatóba.
     Három-négy ember ül csak bent, hallgatnak. Leülök, hamarosan jön a pincér.
     - Nem szokunk ám kiszolgálni - mondja majd barátságosan -, a pultnál szokják kérni, amit akarnak.
     - Ó, bocsánat - már kelek is fel előzékenyen, de a pincér, harmincas férfi, int, hogy most már maradjak.
     - Kólát kérek.
     - Szendvicset?
     Kicsit gondolkodom, aztán azt mondom: nem.
     A férfi bólint, térül-fordul, aztán már jön is a három deci kólával.
     - Bocsánat - kezdem.
     - Na?
     - Egy férfit keresek.
     A pultnál kortyolgatók, mintha gombot nyomtam volna rajtuk, az asztalomhoz lépnek. Kezükben pohár.
     Pincér: Hogy hívják?
     Én: (nyújtom a kezem)
     Pincér: Nem magát, akit keres.
     De már a többiek is nyújtják kezeiket, mindenki bemutatkozik.
     Pincér: No?
     Én: Gurna Géza.
     Pincér: Én nem tom, ki az.
     1. férfi: Én se.
     2. férfi: Én se.
     3. férfi: Én se.
     4. férfi: Én se.
     Én: Kicsit bolond a figura, furcsa háza van.
     Pincér: A körház?
     Én: Azt hiszem.
     1. férfi: Vagy az a másik, amelyik csak a föld alatt van?
     Én: Lehet.
     2. férfi: Van egy másik, amelyiknek csak a tetőn van ablaka.
     Én: Ez is lehet éppen...
     3. férfi: Nekem meg nincs is házam.
     4. férfi: Mé?
     3. férfi: Tudod, az asszony miatt.
     4. férfi: Mé, mi van vele?
     1. férfi: Hát nem tudod?
     2. férfi: Elhagyta a feleségemet.
     Pincér: Azé jött hozzám?
     4. férfi: Amíg Kínában voltam?
     2. férfi: Mé, mikor vótá te má Kínába?
     4. férfi: Tavaly.
     2. férfi: De hát emmost vót, a mút hónapba.
     3. férfi: Eladta a fejem fölű.
     Pincér: Kólát?
     3. férfi: Nekem-e?
     Pincér: Hát.
     3. férfi: Mé?
     Pincér: Nyugtat.
     3. férfi: Bort.
     Pincér: Jó. Oszt most?
     3. férfi: Anyósná.
     Pincér: Az enyémné.
     2. férfi: Most má közös.
     Pincér: Én nem tuttam. A házból van itt minden.
     3. férfi: Tudom.
     Pincér: Mióta?
     3. férfi: Az elejitő.
     2. férfi: Mé hallgattá?
     3. férfi: Mit mondtam vóna:
     1. férfi: No semmit, de mégis.
     3. férfi: Most mondom.
     Pincér: Hej-hej, pedig nem rossz asszony.
     3. férfi: Nem. 
     Én: Szóval?
     Pincér: Dolgos.
     Én: Nem azt kérdem.
     Pincér: Baszós is, má bocs (megveregeti a 3. férfi vállát)
     3. férfi: Az.
     Én: A Gézát hol találom?
     Pincér: Ki az a Géza?
     3. férfi: A Horváth Géza?
     Én: Gurna Géza.
     Kicsapódik a mulató ajtaja, és egy hosszú, fekete ballonos férfi lép be rajta.
     Ballonos: Itt vagyok.
     Én: Géza?
     Ballonos: Nem a.
     3. férfi: Akkor ki?
     2. férfi: Sose láttam.
     Pincér: Maga az?
     Ballonos: Mondtam már. (leül, a lábát felrakja az asztalra, veszkó csizma van rajta)
     Pincér: A Jani!
     Ballonos: Az!
     Pincér: Mióta várunk!
     Ballonos: Mióta?
     Pincér: Két hónapja írtad, hogy hazajössz Amerikából.
     Ballonos: Bingó! Hol a Mari?
     1. férfi: (rémülten) A Mari?
     2. férfi: (rémülten) A Mari?
     3. férfi: (rémülten) A Mari?
     4. férfi: Ki az a Mari?
     Én: Ki az a Mari?
     Ballonos: (rám néz) Ki ez?
     Pincér: Ki maga?
     Én: A Géza ismerőse.
     Ballonos: A Gurna Gézáé?
     Én: Ismeri?
     Ballonos: Hol a Mari?
     1. férfi: Nem tudja?
     Én: Ki az a Mari?
     Pincér: A lányom.
     3. férfi: Volt.
     Ballonos: Mi?
     Pincér: Hát igen, hat hónapja és négy napja már...
     Ballonos: Minek?
     3. férfi: Meghalt.
     Ballonos: A Radics Mari?
     2. férfi: Az?
     Ballonos: Az én feleségem?
     1. férfi: (odalép a Ballonoshoz és mellé köp) Ez vagy te!
     2. férfi: Bizony, miattad halt meg!
     3. férfi: Te hagytad el.
     Ballonos: (sírva fakad) Marcsiiii!
     Pincér: Kiugrott egy kamion elé.
     Én: Akkor én...
     Ballonos: Nem, nem te, hanem én! Nincs nekem itt maradásom.
     Pincér: Egy levelet hagyott neked. Itt van felbontatlanul.
     (A pincér kiszalad a hátsó ajtón, majd bejön a kezében egy levéllel. A ballonos elveszi, de alig kezd bele, felcsuklik belőle a sírás, végül eldobja a levelet. A pincér felveszi, és hangosan kezdi olvasni.)
     Pincér: Drága Jani! Haragszom rád, mert letörted életem virágszálát. Olyan talajba ültettél, amely víztelen, híg, megtapadni ebben az életben nálad nélküled én nem tudhatok. Olyan igazságtalan és könyörtelen voltál, hogy nem is tudok rád haragudni, mert azt mondom, hogy ez már nem is a te kegyetlenséged, hanem az anyagé és léleké, amelyből te is megteremtettél. Szeretlek téged, nem hibáztatlak, csak haragszom rád mégis, mert én is gyarló és könnyű anyagból vagyok, mint mindannyian. Köszönöm neked a fájdalmakat, mert megtanítottad nekem, milyen a világ, köszönöm, hogy őszinte voltál velem, és nagy szeretetet hazudozva nem élted le velem az életedet. Nem vagy az enyém, én se akarok másé lenni. Köszönöm, hogy megismerhettem a testedet, az avar illatú izzadságodat, köszönöm, hogy csókolgathattam bőrödet, fogaimmal kitéphettem szőrszálaidat. Köszönöm, hogy együtt ülhettem veled az asztalnál, és nézhettem veled filmeket, hallgathattuk kedvenc zeneszámainkat. Köszönöm, hogy oly gyakran elegére tettél testemnek, és az orgazmusokkal átvittél egy nyugodtabb világba. Nem tudom, tudtad-e, hogy egyes vélemények szerint az élvezés pillanatában megnyílnak a csakráink, amik a kozmikus energia kapuinak számítanak rajtunk, és elég sok van belőlük fontos helyeken: szívnél, köldöknél, homlokon, fejtetőn. S olyankor azért jó a világ, mert minden csakrán át beléd jut a nagy energia, ami tulajdonképpen az élet. Ezeket köszönöm neked. Bárcsak örömet szerezhetnék még én is neked! Bárcsak lennének még azokból a késői délutánokból, amikor álmosan, jól lakottan nem tudtunk már semmit csinálni, néztük az udvaron a narancssárga eget, majd videóztunk, s míg te nézted a show view kódokkal felvett műholdas adók éjszakai erotikus filmjeit, én minden nőiségemet neked adva, ráborultan öledre, s szinte a film végéig azon fáradoztam nagy örömmel, hogy a képek nyújtotta izgalmakat az érzékek nyújtotta izgalmakkal is fokozzam neked. S te milyen gyakorlott voltál! Tudtad úgy időzíteni, hogy éppen a film végére értél csak el a csúcsra, s én örömmel nyeltem királyi nedűddel a fáradtságtól kicsorduló, számig pergő könnyeimet.
     Szeretlek.
     Bárcsak kínoznál meg újra. Bárcsak érnék haza megint este, s raknám le csendben, hogy fel ne ébresszelek az előszobában a szatyrokat, s surrannék be a hálószobába, ahol látnálak benneteket Katival édesen aludni, s amikor felriadsz, hallanám a hangodat: Basszus, elaludtunk! Akkor haragudtam rád, meg tudtalak volna fojtani, de ma már tudom, hogy minden férfi ilyen, és te sem voltál jobb, azt is mondhatnám, hogy ilyen az állat az emberben, s csak azért dugtad meg Katit, mert Katiban folyt a spermaháború, ahogy azt a Spectrumon láttam egy filmben, és a férjével való, valószínűleg 5-6 órával korábbi szeretkezése folytán benne maradt spermát akarta biológiailag versenyeztetni más spermákkal, így teremtve meg az esélyt magjának, hogy életképesebb, erősebb utódok nemzéséhez használódjon fel. És te erősebb vagy, életképesebb, hiszen én ezt tudom.
     Szeretlek, mint anyját a gyermek. Én, amióta elmentél, nem tudok mihez kezdeni. Csak vedelem a sört, napok óta nem fésülködöm, és büdös is vagyok. Ezt a Lechner Ödön és a Hajnóczy utca sarkán érzem leginkább, mivel ott van az a furcsán hajló fal, s valahogy ott mindig kavarodik a levegő, a szél elviszi, megkavarja, és vissza is hozza a szagomat. Akkor megcsap. Amit furcsállok, mert az ember megszokja a szagát, vagyis az orr, hiszen ilyen szaglószervünk, tehát nem szabadna akkor sem éreznem. Valószínű, hogy más szag is keveredik ilyenkor az enyémmel, s amellett már az enyém is szemet, azaz szagot szúr az orromnak. Tudod, ott van a Burger King, annak émelyítő és nehéz szagát mindig nehezen viseltem, nyilván ez okozta a fent leírtak szerint lezajlódott érzéseimet.
     Szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek.
     Tegnap is kimentem a Derkovics lakótelepre, pedig tudod, mennyire nem szeretem azt a környéket. De kínzásból! A Martinovics utcánál felfordultam, és nekivágtam a zöldellő rétnek. Szép vidék. Leültem egy dombtetőre, s nézegettem szerteszét. Ősz volt, és rád gondoltam. Sokan sétáltatják arra kutyáikat, így az ominózus időben is jártak egynehányan arra. Én nem vettem figyelembe a világot, csak rád gondoltam, s valahogy egésznap a számban volt az ízed, s orromban illatod. Egy hatalmas farkaskutya csaholása zavarta meg gondolkodásomat. Hátranéztem, s láttam, hogy vágtat felém az eb. Nem volt nekem kedvem menekülni, hiszen mit ér ez a világ, nálad nélkül, szép Janikám. Bevártam a kutyát, aki rám vetette magát, és összevissza nyalt. Kedves, barátságos kutya volt tehát, de a nyalását mégis nagyon sajnáltam, mert elvitte utolsó emlékeimet: szagot és ízt. Játszottam a kutyával úgy egy órácskát, a gazdája aranyos, beszédes kis gimnazista. És haza felé döntöttem el, hogy véget vetek az életemnek. Nem félek sem haláltól, sem élettől. Egyszerűen számot vetettem a jövővel, és nem sok kedvem van hozzá. Tudom persze, hogy az ember megváltozik, és talán lesz vagy lenne idő, amikor boldog lennék nélküled is. Találnék más férfit, és valaki más is rám találna talán. De hát elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen az, aki ma szerelmes beléd, úgyis meghalna, csak éppen másként: kikopna belőlem az érted rajongó szerelmes. Nem engedem tehát, hogy az élet javítsa ki, amit ő rontott el. Hadd lássa, hogy számolni kell velünk is, érző szívű emberekkel.
     Szeretettel csókol, aki téged örökké szeret és magához a túlvilágon is visszavár: Marcsi.
     Ballonos: (zokogva) Hív! Hallottátok! Hív! (nekem odakiált) Gurnó Géza nekem nagybácsikám, ott lakik a Horváth Béla tér 45 alatt egy furcsa házban! (újra a többieknek) Hív az édes, az egyetlenem!
     Pincér: (nyugtatva) Dehogy! De örökké szeret.
     Ballonos: Hív! Az örök hű! (előkap egy fegyvert és fejbe lövi magát)
     A kicsapódó agyvelő a pincér arcába csapódik, aki térdre rogyik, és ráborul az élettelenül összeomló, nagy darab testre.
      A szép lassan leereszkedő függöny mögül kilépek az utcára, és elindulok a Horváth Béla tér felé, tudom, hogy nem lehet messze.
     Addigra már beesteledik. Csillagos lesz az ég.