Hajnal Kentuckyban 
  

                                     Th. Mertonnak 
  

11 

Utóbb már remeteként, egyedül élt kis házában
a szerzetes a nagykiterjedésű birtok végében.
Kerítésül kert virágzott a meszelt ház körül.
Gazdag volt a föld, jól gondozott, a búza-
táblák, sárga rozs, a kukoricások téglalapjai
között a sűrűn ültetett gyümölcsösökkel.
A birtok szemhatárán erdősáv sötétlett. Kanadai
óriásfenyők szúrtak az ég felé a folyton zúgó
rengetegből. Szokása volt a szerzetesnek a maga-
végezte zsolozsma után, éjfél felé kisétálni
az erdőn, föl s le a dombon, patakmeder meredekén,
recéstalpú bakancsban. Ahogy épp kapaszkodik, vékony
fatörzseket markolva kaptat előre s fölér, egy
tisztáson, vakító holdsütésben megpillantja a nagy
kutyát. Fekete volt, folt nélkül fekete; a korom
ilyen leégett erdő csonka ágán. Hogy termetére
kétszer akkora, mint egy közönséges kutya,
nyomban észrevette. A furcsa állat terpeszben
állt. Farkát becsapta hátsó combja közé. Nem
mozdította. Nem szimatolt. Lassan hátravonta fülét.
Állt mozdulatlanul a kétszer akkorára nőtt kutya.
Kutya ez még?, gondolta rémülten a szerzetes.
Már nem kutya? Több vagy kevesebb a kutyánál?
A szerzetes a fák között maradt, keze husáng után
markolászott. Figyelt. Soha ilyen fekete szemet.
Félelemben gyönyörködött az állaton. Csillogott
a szemgolyó, betöltötte a szemrést egészen. Mint
a tőr, tekintete a szerzetes testébe fúrt, kettős
vértelen seben hatolt be s kereste a szivet.
Lépett előre a kutya. Megmerevedett. S lépett
újra. Megállt. A szerzetes nem tudta remegését
csillapítani. Halálfélelmet érzett. Kitátott
krokodilpofával ha ez az állat nekirugaszkodik,
csontot harap. Futna már a szerzetes; megkésett
vele. Valamit mégis tennie kell. És akkor
széttárt puszta kézzel, mintha a biztos halált
ölelni akarná, kiront a fák közül, ropog,
törik az ág talpa alatt, arcába sújtanak a
leveles gallyak, látását egy-egy váratlan
fenyőlomb elföldi, a hold folyékony ónnal
önti le a csapkodó csuhát, hördül s kiált
a szerzetes, s a nagy kutya, mint egy forró
szobor, sötét meleget ont s megpörkölődött
szőr égésszagát, vár, hogy fölágaskodva,
egyetlen csapással kisisten-félelemre
tanítsa ezt a dölyfös, megkergült, gyáva
embert s leterítse, hallani már a barlangos
gyomorból fölbugyborgó morajt, de vár, nem üt
a támolygó felé, mellső lábát sem emeli, csak
vár, s mikor már megütköznének, kihuny. Nem
veti rá magát. Nem védekezik. Nem ugrik félre.
Egyszerre eltűnik. Eddig se volt. Sosem.
A hold fényszőnyegén a szerzetes végigterül.